Ruprech Dániel Fényes képek ösvényein
Mispál Attila A fény ösvényei
Cseh Annamária
Cseh Annamária
169 KByte

(mese) Mese a fényről, luxról, mely megteremtette a világot, s lumenről, melyet Prométheusz lopott el az istenektől. Vagy arról a fényről, mely Platón barlangjában világítja meg a falat, s az előtte mászkáló alakokat. Csillogás, ragyogás, vakulás, pusztulás. A két főhős pedig az ezekkel szegélyezett utakon támolyog valamerre. Csilla a topmodell a látszatok birodalmából, a talmi csillogásból. Zoltán, az ötvös, a művészetek felől, az utánzás utánzásától. Külön utakon, amiket a fény jelöl ki, s amik egyszer összefutnak. Az a fény, mely elveszejti Zoltán látását, s melynek legősibb földi forrása tönkreteszi Csilla szépségét. Mert „a szemünkön keresztül és nem a szemünkkel látunk”, mondja Platón. S mindez a meseszerűség nem tesz mást csupán, mint bemutatja két ember sorsát, kicsit izgalmassá téve, kicsit figyelemfelkeltően, de egyáltalán nem pátosszal teljesen. Törekedve az egyszerűségre. E két ember önmagára, majd egymásra találásának meséje, angyalokkal és tündérekkel, mint a hajléktalan túlontúli, pokoli-angyali figurája, vagy Janó, Zoltán segédje, aki megbújva irányítgatja jótevője sorsát. Mint mindenki meséje, talán a miénk is. Kis tettek visznek néha előre, míg a nagyok zsákutcában végződnek. Sorsunk elkerülhetetlen, van, amikor észhez térünk tőle, van, amikor új utat mutat. Ki tudja, miért történnek meg? Néha talán hihetetlennek tűnnek. Nem kell mást tenni, csak követni a fény útját. Ami a fényképezőgép vakujának villanásán át, a kifutó reflektorain keresztül a Nap fénykorongjáig vezet. Miért? Talán fölösleges is feltenni ezt a kérdést. Válaszokat találhatunk rá. De ha jobban belegondolunk, egyik sem kielégítő. Talán mindennek van oka, talán semmi nem történik véletlenül. A kérdés csupán az, tudjuk-e értelmezni, meglátjuk-e a dolgok mögöttes tartalmát.

(időszerveződés) Időrendezése az, ami egyáltalán nem utal mesei mivoltára, ezért is merészeltem a XXI. századi mesének titulálni. A lehetséges időkezelések közül a megvalósult tűnhetett a leghatásosabbnak. Vagyis az, melyben párhuzamosan látjuk Csilla múltját és jelenét, közeledve a balesethez és a baleset után, látva előzményt és következményt, s epedve várva az okot. Melyben kicsúcsosodik a film, s innentől folyamatos ereszkedésben követhetjük Zoltán csendes kálváriáját, némi mankók (Csilla időnkénti feltűnése) segítségével, melyek a párhuzamos egyeneseket szorosan egymás mellé helyezik, pár ponton összekötik, hogy aztán a végtelenben találkozhassanak. E szerint Csilla története érdekesebbnek bizonyult, több mindent ki lehetett hozni belőle, s ezért kerülhetett a film fő részét kitevő helyre, és az ehhez kapcsolódó csúcspont így a film aranymetszésének környékére eshetett. Innentől kezdve Zoltán története mintegy levezetésszerűen vitt a hátán a boldog vége felé. Ami kár. Zoltán egyszerűbb, csendesebb, érdekességtől mentesebb pokoljárása sokkal őszintébb és hatásosabb, mint Csilla művilága. Valószínűleg épp emiatt nem került vele párhuzamba, belassította volna feszesebb ritmust, amit Csilla történetének sűrítése megkövetelt.

(ritmus, kép, rendeződés) Az idő ilyen megszervezése elsősorban Politzer Péter vágónak köszönhető, aki megteremtette azt a kicsit örvénylő feszültséget, ami Csilla történetének végkifejlettjéhez egyre pergőbb ritmusban sodort. Ehhez hozzájárult még a hang összeolvasztó keverése, mely múlt és jelen jelenetein átívelve kapocsként funkcionált. Az ügyes vágásra már csak azért is szükség volt szépen, feltűnően, mert Nagy András operatőr nem a kameramozgásokkal akart hatást kelteni. Főként állóképeket használt, nagyon kis svenkekkel, esetleg néhol vállra kapta, egy kicsit dogmásan, feszültségfokozva. Ezek a képek inkább beállításaik módjától maradhatnak emlékezetesek. Kicsit túlkomponálva, a fénnyel sokat operálva elértek egy intenzív hatást, mely akarva akaratlanul idézőjelbe rakott mindent, amit láthattunk, kiemelve a megtörténhető események teréből, átrakva a tanmese kategóriába, amire a továbbiakban rárímel majd egy-két színész játékmódja, ill. egy-két jelenet misztifikált rendezése. Mellette pedig a képek fényeivel (hidegekkel és melegekkel, kontraszttal, s félig kiégetett képekkel) fokozta a vágás által felállított ritmust. Mindezt a hatást szolgálta az ún. ezüst-visszahívásos eljárás, melyen Nagy András évek óta dolgozik, lényege pedig, hogy az exponált színes negatívot a színes hívás után átengedik a fekete-fehér hívón is. Mindezt a képkomponálási módot folytatja a saját területén belül Berzsenyi Krisztina látványtervező, s tulajdonképpen ezt fogja át Mispál rendezése is. Amivel – félreértés ne essen – önmagában semmilyen probléma sincs. Csak ezáltal, s a túlságosan részletgazdag rendezés által épp az a természetesség vész el, ami végigfolyna egy ilyen mesén, s magával ragadna. Mindez ugyanis az ellen játszik, hogy két, teljesen hétköznapi ember történetét mutassa be a maga egyszerűségében. Úgy érzem, itt valahol a határon rekedtünk, a film nem eléggé stilizált ahhoz, hogy szándékosnak érezzük, s ezáltal komplex üzenetet lássunk minden apró részletében. S nem is eléggé természetes ahhoz, hogy magában megálló, teljes egésszé vált, önmagából sugalló alkotás legyen. Nem tudjuk úgy élvezni a mesét, amint azt funkciója szeretné, s ez a túlzott szimbolizmusnak köszönhető, amely kissé a filmre erőltetve magát mindenről azt sugallja: „figyelj, mert fontosat látsz”. Mindemellett meg kell említeni a szentimentalizmust és sikeresnek mondható elkerülését. Számos csapda volt. Egyszerű történet, érzékeny pillanatok. Sok helyen el lehetett volna rontani, csak egy kicsit kellett volna máshogy alakítani a jeleneteket. Egy árnyalattal. De nem történt meg. Mispál Attila rendkívül óvatosan kerülte el a szentimentalizmust, s majdnem mindig a hatásvadászatot, hogy a filmje méréskelten meghatóvá váljon. Olyanná, ami után úgy megyünk ki a moziból, hogy élesebben látjuk a világ szépségeit, de közben nem feledjük el semmilyen csúfságát. S nem olyanná, ami a pillanat hevében megríkat, majd a feledés homályába merül. Egyedül a néha közhelyszerű cselekménybonyolítást róhatjuk fel neki, s a giccsel való kacérkodást - például találkozást a hajléktalan nővel, majd gyermekének felnevelését. Ami valószínűleg felesleges bővítés is.

(színész játék, vezetés) A játszók között érdekes különbségeket lehet tenni. A színészek percek alatt megérzik a karakter és egy jelenet viszonyát, szinte feloldódnak a helyszínekben és abszolút természetességgel vonják maguk köré teret, nem részleteként, hanem sugározva, s mégis beleolvadva, hitelesen, észrevétlenül. Így képes tenni Cserhalmi György és Törőcsik Mari. Cseh Annamáriának, a modellnek, ezzel szemben nehezebb dolga van, főleg, mivel az általa képviselt világ Mispálék számára is misztikusabb, rejtélyesebb, ezért olyan helyzetekbe juttatják főszereplő nőalakjukat, melyekből egyszerűen képtelenség lett volna nem sután kijönni. Kicsit hiteltelenné téve ezáltal a jelentet. Végül mindezt kompenzálta Cseh Annamária egy-két pillantása (főleg a baleset után), mely újból és újból el tudta hitetni a figurát. Játékát végig feszesség és szigor jellemezte, ami egy percre sem engedett feloldást, s ami időnként jót tett a kissé spleenes karakternek (amikor filmbeli munkatársai körében volt), időnként viszont kissé elcsúszott (ahogyan otthon viselkedett családtagjaival). A legnehezebb szerepe Kovács Lajosnak volt, egy eleve nehezen eljátszható karakter, aki egészen más világból jött, s bár mindenki látja az őrületet mind e mögött, mégis mindenki szívesebben tekinti misztikus figurának, mintsem hibbant hajléktalannak. Ebből a túlmisztifikálásból adódtak szerencsétlenebb jelenetek, a kicsit színpadiasra és meglehetősen indokolatlanul ilyenre sikerült öngyújtós jelenet, és a csodák csodájára működő csúcspont, ahol az egyedüli zavaró részlet a hangsáv volt, vagyis a kicsit heavy metálosabb zene, ami nem szolgálta a képet, inkább hatásvadásszá tette. Kovácshoz hasonló, bár sokkal ügyesebben elrejtett figura volt a már említett Janó (Soós Attila), akinek árnyaltabb jelleme jobban tűrte a kettős funkciót, vagyis a kicsit fura, ám mégiscsak hétköznapi segédet, s egy másik világ jótevő képviselőjét.

(vége) Amennyiben mesének fogadjuk el A fény ösvényeit, amely kicsit szigorú kidolgozottságában bezár ugyan egy saját világba, de gondolkodtatásra igyekszik serkenteni, el kell fogadnunk azt is, hogy boldog a vége. Mint minden mesének, szemben a történetekkel, amelyekről tudjuk, hogy szükségszerűen mind rosszul végződnek. De ez a boldog vég mégsem csap szembe. Nem fáj. A mindenjórafordulás nem zavaró. Megérdemeltnek látszik. Hihetőnek. S attól függetlenül, hogy sikerrel vagy kudarccal végződik-e, örülni kell annak, hogy vannak még emberek, akik próbálják így szemlélni a világot, s erre rábírni embertársaikat.

(2006-01-12)

 

Cseh Annamária és Kovács Lajos
Cseh Annamária és Kovács Lajos
170 KByte
Cseh Annamária és Törőcsik Mari
Cseh Annamária és Törőcsik Mari
144 KByte
Cserhalmi György
Cserhalmi György
111 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső