A rendszerváltás utáni magyar vígjátékok kis keresgélés után megtalálták az elődeiket. A konkrét remake-ek mellett a 30-as, 40-es évek vígjátékainak szellemiségét megidéző közönségfilmek lettek egyre inkább meghatározóak a szórakoztató műfajban. Ez első látásra kifejezetten logikátlannak tűnik, hiszen időben jóval közelebb, a 70-es, 80-as években már kialakult, sőt kiforrott egy olyan érvényes, hiteles hangvételű, színvonalas vígjátéktípus, amely kifinomult humorral, társadalomkritikai éllel mondta el történeteit közérthetően, szórakoztatóan és nagy közönségsiker közepette. A 90-es évek második felére ugyanakkor lassan felnőtt egy olyan generáció, amelynek ez a filmnyelv már nem volt magától értetődő, ráadásul a filmkészítési struktúra sem kedvezett az üzletileg valamelyest kockázatos vállalkozásoknak. Ennek eredményeképpen tehát az a bohózati humoron alapuló, egyszerű és a világot is jócskán leegyszerűsítő vígjátéki műfaj lett lassan egyeduralkodó, amely lényegében marketingfunkciókat lát el, és a hirdetések közti szünetet harsány kabaréjelenetekkel tölti ki. Erre az alapra rakódik gyakran a divatos retrózás, amely kevéssé a múlt értelmezésének igényével, sokkal inkább szimpla bevételnövelő szándékkal kerül a filmekbe: a mai fogyasztói életérzés visszavetítéséről van szó az esetek többségében. Ezek a mozik, még ha szeretnének, sem tudnak a mai magyar társadalom életére reflektálni, így az azonosulást sem teszik lehetővé. S azok a filmek, amelyek egy kicsit is ki tudnak mozdulni ebből a műanyag világból (Valami Amerika, Moszkva tér), minden hibájuk ellenére, mintegy jobb híján, nemzedéki filmekké tudtak válni.
A mozikban egy időben bemutatott következő két magyar vígjáték sem kockáztat semmit: történetük a pénzről szól, habár a Fej vagy írás romantikus tinivígjáték, a Szőke kóla pedig humanista tanmese akar lenni. Mindkét film olyan világot akar teremteni, amely mindenki által ismert(nek vélt), ugyanakkor sosem létezett. A Fej vagy írás elvileg a műszaki egyetemisták diákéletét használná fel az atmoszférateremtés és az azonosulás elősegítésére, s ezt keverné össze egy rajongó szerelem hollywoodi meséjével, amelybe a vaskos pesti nyelv és világlátás szálait keverné. A Szőke kóla szintén a fővárosi „nyócker-életérzést” elevenítené fel némileg a dickensi életműre hajazó egzotikus felfogásban: egy realista és tömegmitologikus elemeket keverő hamisított gettóvilág életébe leshet bele tisztes távolból és biztonságból a kedves mozilátogató. Láthatóan mindkét film megpróbál cinkosan összekacsintani a nézővel: a Fej vagy írás a sztárságot és a sztárcsinálókat próbálja meg némileg nevetségessé tenni, a Szőke kóla pedig a gazdagok (ergo szívtelen, pökhendi alakok) megleckéztetésével akarja a nézők szívébe lopni magát, azonban mindkét próbálkozás annyira átlátszó, gyomorforgatóan őszintétlen és megalázó, hogy az már önmagában dokumentumértékű. Természetesen szó sincs itt semmi plebejus öntudatról vagy civil hangról, itt minden a marketing egyik alrendszere, eszköze.
A Szőke kóla története nem teljesen reménytelen: a film Lerner Nándor építési vállalkozó jellemfejlődésének meséjét mondja el. A vonzó és sikeres, ámde embertársaival gyakran durva és lekezelően bánó gazdag ember története azonban egyáltalán nincs kidolgozva, sem a karakterek, sem a meseszövés szintjén. A készítők érezhetően Majkára koncentráltak, azaz arra a figurára, akihez Lerner akkor sodródik, amikor ellopják a kocsiját a „veszélyes” környéken. Kettejük szembeállításából kéne kirajzolódnia a mesterkélt és elidegenedett úr valamint a keresetlen és vadvirágos népfi ellentétének. Itt azonban Novák Csaba forgatókönyvíró alaposan magára hagyta a színészeket – csináljanak csak valamit a szerepekkel, hozott anyagból. Ez, meglepő vagy sem, Majkának megy jobban, s nemcsak azért, mert önmagát kell alakítania. Az ózdi rapper ritmusváltásai, hangsúlyai frissek, regiszterjátéka üde. A mellé kiosztott két társ, a realista vonalhoz közelebbi Nyári Oszkár valamint a bohózati szálat bakikkal és sületlenségekkel megtestesítő Szegedi Dezső némileg zavaró jelenlétével használható magot kapnánk, a csapat azonban rendszerint megelégszik azzal, hogy hangosan köszön a haverjainak, illetőleg néha összeverekszenek. Beleznay Endrének kéne Lernerről gondoskodnia, ez azonban érezhetően meghaladja az erejét, a figura erőtlen, széteső, többnyire a bohózati poénok terepéül és anyagául szolgál. Semmit sem tud megjeleníteni a figura önellentmondásaiból – persze ez azért sem könnyű, mert a történet túlságosan sematikus és átlátszó tézisre épül.
A Fej vagy írás ugyanezzel a bajjal küszködik, csak itt Pindroch Csabának kéne teljesítenie a lehetetlent: ő a szupermodell Varga Mariann (Görög Zita) menedzsere, s egyszer amolyan Antal Imre-módra félszeg, ügyetlen emberként jelenik meg, másszor pedig a pénz szagát szimatoló vad és gonosz nagytőkésként. Nem kenném Pindrochra a kudarcot, itt bizony a forgatókönyv nincs jól megírva, s persze ezúttal is kilóg a méretes lóláb: a gazdag gonosz, de jólesik röhögnie rajta a pórnépnek. Ebben a filmben viszont már a felállás is rossz: a modellért rajongó félszeg, kamaszos András lelki érettségét tekintve valahol a 15-16 éves kor táján jár, s elég furcsa egyetemistaként látni. Itt sem működik a világteremtés, a lepusztult kollégiumban élő tanulóknak méregdrága számítógépük van, és méregdrága ruhákban járnak, nem csoda, hogy amikor Havas Henrik tanár úr egy botrányosan ritmustalan jelenetben megbuktatja őket, s ezzel elzárja az ösztöndíj csapját, nos, hogy ekkor a pénztelenség rémétől fenyegetett fiúk félelme nem tűnik hitelesnek. Mint ahogy a modell és rajongójának megismerkedése, majd az azt követő fordulatok sem életszerűek.
Mindkét történet bonyodalmában a pénz kap főszerepet. A Szőke kólában egy, az autóval együtt ellopott építési tender dokumentációját kellene visszaszerezni, illetve egy elvetemült konkurens emberrabló zsarolását kell túlélni, míg a Fej vagy írásban egy nagy értékű reklámszerződés megszerzéséhez kell kihasználni az őszinte rajongó és a szupermodell címlapokra kívánkozó kapcsolatának médianyilvánosságát. Mindkét filmben a nagytőke okozza a bajt, a gátlástalan, emberi kapcsolatokkal nem törődő, sorsokat letaposó nyerészkedő attitűd. Ám mindkétszer győz az emberiesség: a Szőke kólában a gazdag Lerner „megjavul” Majkáék hatására, a Fej vagy írásban pedig Varga Mariann ráébred az igazi értékek jelentőségére, a szerelem hatalmára.
S ezzel elérkeztünk a két film legérdekesebb és legálságosabb vonásához. A tanulni képes gazdagok elnyerik jutalmukat, a szimpátiát, a gonosz gazdagok viszont elnyerik büntetésüket: kinevettetnek, börtönbe zárattatnak. Ez a szánalmas eljárás,amely leginkább a szocreál filmek sematizusához mérhető, azt hiszem, méltó képet ad korunk közönségfilmjeiről. Jól emlékszünk még az ötvenes évek filmjeiben felbukkanó diverzáns, bomlasztó polgári csökevény figurájára, aki aztán vagy ráébred korlátoltságára, és a társadalom hasznos tagjává válik, vagy jól meglakol. Esetünkben annyi a különbség, hogy ma mindez nem ideológiai, hanem cinikus marketingfogás. A filmkészítők ahelyett, hogy hiteles, jól kidolgozott alakokat formálnának egy hiteles világban, ahelyett, hogy mindenkit érintő és érdeklő problémákban gondolkodnának, inkább egy meglehetősen arisztokratikus pozícióba helyezkedvén a néplélek vágyteljesítő álmait próbálják meg celluloidra vinni, de ezzel csak önnön korlátoltságukat és fantáziátlanságukat leplezik le. Jelesül azt, hogy úgy gondolják, a média világa az egyetlen valóság, ami ezen túl van, az nem létezik – többek közt azért nem, mert nem kifizetődő. Elég egyetlen, a való világra kissé jobban reflektáló mozi ahhoz, hogy lehulljon a lepel ezekről a papírmasé művekről.
S ez a média alapú valóság persze önnön arcaira épít: míg Majka esetében ez működik, Görög Zita Mariannja minden eresztékében csikorog, nemcsak a színészi játék, de a jelenlét is hiányzik belőle. Keller András és Varju Kálmán a Fej vagy írásban érezhetően tudnának többet is, sőt Varju kifejezetten jó, kár, hogy figurája dramaturgiailag nincs elég szervesen beépítve a filmbe. Sok jobb sorsra érdemes színész is a nevét adta eme papírmasé világkreációkhoz, de ezen nem érdemes meglepődni. Tahi Tóth László jelenetei talán a legkínosabbak a Fej vagy írásban, ripacskodó főpincére olyan hihetetlenül ritmustalan játékban elevenedik meg, hogy az szinte fáj. A Szőke kólában Gubás Gabi Lerner szeretőjeként színtelen, szagtalan, ellenben Margittay Ági óriási alakítást nyújt gettóbeli kocsmárosnőként.
A kiút tehát a munkában és a bátorságban keresendő – félő, ezt az alkotók is pontosan tudják. Abban, hogy ha nem a legsablonosabb, legtriviálisabb bohózati poénelemeket erőltetjük, ha nem Havas Henrik bezárása a vécébe a perspektíva, hanem valami ténylegesen komolyan vehető produktum. A Fej vagy írás, ha merészebb lett volna, ha több öniróniát mer felvállalni, egész jóra sikeredhetett volna. Ha a Szőke kóla írói erőteljesebben kötelezik el magukat a romák és a nem romák világának elegyítése mellett, és bátrabban elszakadnak a kliséiktől, egy sokkal jobb filmet láthattunk volna. Így azonban ami nekünk maradt: két fröccsöntött mementó.
(2006-01-17)