Dobolán Katalin Egy volt a film, egy a tévé
Egy szoknya, egy nadrág
Rudolf Péter
Rudolf Péter
142 KByte

Kern András azt nyilatkozta, hogy a nézők nézni, a kritikusok meg kritizálni fogják az Egy szoknya, egy nadrágot, és igaza is lett. Jóstehetség ide, jóstehetség oda, ő akkor mindenesetre már látta a filmet. Nem ő az egyetlen az alkotók közül, aki már a bemutató előtt védekezett, mégpedig főleg azzal, hogy olyan filmet is kell valakinek csinálni, amit szeret a közönség - mintha nem lenne olyan film, amit néznek is, meg dicsérnek is, vagy mintha bárki a nézőszám miatt bírálna egy filmet. Az eredeti is közönségsiker volt, könnyed komédia, amelynek a sztárok adtak némi súlyt. Az új verzió is gyakran szórakoztató − én például visítva röhögtem néhány poénon. Nem biztos, hogy ennél többet kell várni egy komédiától, és ami engem illet, én nem is nagyon várok. Az eredeti esetében, háborús időkben, volt ugyan pátosza a puszta szórakoztatásnak is, de ezt azért szívesen hagyom ki. Nem az a baj, hogy a film sokaknak nyújt szórakozást, inkább az, hogy a szórakoztatásnál sokkal többet kapunk: egy furcsa világképet.
Olyan, minden eddiginél tágasabb nyilvánosság szerveződik a kereskedelmi tévék égisze alatt, amely egy hálózatba kapcsolja a tévéket, az újságokat és az Internetet. Virtuális boulevard épül ki a filmben, ahol az újságoktól a producerekig, tévésztároktól a Velvetig (mármint ha nem kell hozzá ismeretlen arcú női riporterekkel dolgozni) mindenki otthagyja a lábnyomát, ahol minden szinten ugyanazt láthatja-olvashatja a csatornák közt szörföző közönség. Magyar sztárrendszer alakul, amelyben a csúcson azok a mai sztárok állnak, akik a nyilvánosság minden színészi és nemszínészi műfajában jelen vannak. 25 évvel és 25 oldalnyi filmszöveggel mögöttük jönnek az ifjú színésznők, kicsit hátrébb és kicsit gettósítva egy speciális műfajban, más közönség előtt befutott komikuspár (Kapa-Pepe), aztán a magyar szappanopera-színészek, producerek, vetélkedőműsor-vezetők... Pornószínésznőkig bezárólag bárki, aki része a kereskedelmi tévék nyilvánosságának, legalább megemlítődik és beáll a rangsorba. Nagyon sokkal a többiek után, még nagy kaliberű fiatal színészeknek is találtak itt helyet, feltéve hogy „nem kerülnek a sztárral egy címlapra”.
Az egyik ok, hogy az alkotók visszanyúlnak a régi Egy szoknya, egy nadrághoz, egész biztosan az volt, hogy történetileg is felépítsék, megerősítsék a mai sztárrendszert, hiszen Latabárék vitathatatlanul sztárok voltak, s azok még ma is. Jól látszik ez a szándék az eleje-főcímen, ahol egymás mellé állítják az azonos szerepet játszó régi és a mai sztárokat; sőt, magán a feldolgozáson is, hiszen az új filmnek elég kevés köze van a régihez, olyannyira, hogy az átvett alapötleten kívül direkt utalásokkal, bejátszással, kosztümökkel kell erősíteni a párhuzamot.
Persze, nem teljesen igaz, hogy a színészek a főszereplők, sokkal inkább a tévé az. Az Aranycsirke-díj átadása óta mindenki előtt világos lehet, hogy ma Magyarországon csak a kereskedelmi televízióknak van elég pénze és motivációja sztárrendszer fenntartásához. A kérdés csak annyi, hogy milyen struktúrában fog ez működni. Ebből a filmből az olvasható ki, hogy a kereskedelmi televíziózás a saját bevált műsorstruktúráját, szereplőgárdáját és motivációs rendszerét egyszerűen ráhúzza majd a mozira.
Az alkotók a kereskedelmi tévék nagy közös virtuális valóságára építenek, a karakterektől, az őket alakító színészektől, a bulvárműsorokban róluk és az élet nagy kérdéseiről alakított sztereotípiákon át a közönségig. A kereskedelmi tévé igazi, bejáratott sztárjai, Bajor és Kern (és részben Oroszlán Szonja) megszokott tévés személyiségüket játsszák. Az pedig, hogy az egyik főszerepet Rudolf Péter kapta, több szempontból is hasznos ötlet volt. Először is, ő a film felől jön, ahol előny a sokoldalúság, ami elengedhetetlen egy ilyen átöltözős szerepnél is, ráadásul ismert színészre volt szükség. Másrészt, így a kereskedelmi tévé kockázatmentesen kipróbálhatja, kaphat-e, és milyen szerepet kaphat Rudolf Péter a tévésztárok közt.

A tévé átható jelenlétének egyaránt vannak kihasználandó és eltüntetendő következményei. Előny az egységes, bár az 1943-as eredetitől eltérő világkép. A két változat közti különbség jól látszik a befejezés átírásában: az eredeti film végén Ibolya és Sóvári simítja össze rituálisan az arcát, és a tanulság nagyjából annyi, hogy „színésznő, maradj a kaptafánál”. Itt viszont két pár alakul a „legyél szerelmes, anyagilag is megéri” elv mentén. Mindkét tanulság egyszerű, csak ez az egyszerűség az elsőben komikus, a másodikban meg cinikus, éppen úgy, mint a két filmben elszórt vicces maximák is, a „rosszaság-csibésztől” kezdve a „ne kerülj velem egy címlaprá”-ig. Ez utóbbiakat persze önironikus viccnek állítja be a film, de hát a jó reklám is gyakran ironikus, aztán mégiscsak eladják vele, amit akarnak.
Az eredeti film az operett és a komédia kettősére épül, és ha nem is hatalmas igényű, de egységes, filmszerű, kerek darab. Latabár áll a központban, övé az abszolút főszerep: az ő személyisége egyrészt komédiára és operettre osztja ketté a film cselekmény- és a műfajvilágát, másrészt átöltözéseivel összeköti, egyben tartja a részeket. Így épül az egész film helyzetkomikumra, klasszikus álruhás jelenetekre és felismerésekre; van pl. olyan pillanat, hogy négy egyformán öltözött Dulcinea csatangol a filmvásznon.
A remake-ben ennél sokkal bonyolultabb a helyzet. Kifejezetten tévéműfajokból álló egyveleget látunk, amelynél nem kell se a színésznek, se a dramaturgiának egységesítésre törekednie, mert amennyire lehet és kell, a kereskedelmi tévé világképe és műsorstruktúrája összeköti az elemeket a komédiától a szappanoperán át a beszélgetőshow-ig. Ez a szerkezet − a filmmel szemben − műfaji szinten amúgy is a szeparációban érdekelt, mert így hasonlít legjobban egy esti tévéműsorra. A filmben szereplő két alapvető műfaj két olyan szélsőség, amely tényleg csak a tévéműsorban kerül egymás mellé: a komédia valamint a szappanopera ritka humortalan latin-amerikai verziója. Elég nehéz közöttük mozogni: nem is igazán kerül rá sor, helyzetkomikumra épülő jelenet alig van, még a burleszk is gettósodik a filmben. Az ellentétes hangvételt inkább két pár, a komikusabb Bajor Imre−Oroszlán Szonja, illetve az érzelmesebb Rudolf Péter−Kéry Kitty páros képviseli; sőt, van egy harmadik, abszolút komikus Rudolf−Rudolf címlapsztori is.
A nyilvánvaló komikus vonal mellett nemcsak a hangvételben, hanem a beállításoktól kezdve a cselekményen is végigvitték a szappanopera-témát. Jól látható ez Kéry Kitty merev, talán titokzatosnak szánt közelijeinek fényképezésén, a Nemzeti Színházon mint vágóképen, stb., meg főleg azon az elmés fordulaton, hogy a szerelmes szív jobban felismer az álruha alatt, mégha másodszor is lát életedben, mint a legjobb cimboráid. Ha környezetükben hasonló hétköznapi esetet tapasztalnának, ráadásul ez a szív egy szappanopera-gyártóban dobogna, hadd tanácsoljam, ne jelentkezzenek sóműsorba, mert elveszik a parókájukat.

Olyan erős a szappanopera-jelleg, hogy a párok eleve szerelmesek egymásba, amiről szó sincs például Csikós Rózsi Ibolyája és Borsay Ubul esetében. A műfaji ellentét a motivációk terén is kettéosztja a filmet, sőt, az nem is a komikus zárlattal, hanem a nagy egymásra-találással ér véget. A fő műfajok közti határ ezért a helyzetekből a karakterekbe kerül, és ez pokolian megnehezíti a színészek, de főleg Rudolf Péter és a nők dolgát.
Latabár megkapta azokat az eszközöket, amelyek segítségével a film középpontjában állhat, és összefoghatja a két konstruktív műfajt: mint táncoskomikus énekel a színpadon és egyfajta recitatívóban énekeli végig Dulcineát is, ráadásul női parókában is nemcsak nyilvánvalóan férfi, de jól felismerhetően Latabár is. Rudolf Péternek nem ez a szerepe, az összetartó erőt itt a tévéműsor-rend jelenti. Neki legalább három különböző karaktert kell hoznia: a hiú színészt, a nőt és a jópasit. Az előbbiek alapjában komikus szerepek: a színészt például annyira eltúlzott gesztusokkal játssza, hogy valószínűleg ő az ország legszerényebb és legkevésbé féltékeny embere, különösen, hogy láttuk már, milyen jó tudott lenni Zsütiként kosztümös, alázatosan komikus szerepben. Mint nőnek bonyolultabb a helyzete: nemigen lehet hiteles, mert egy ember nem lehet egyszerre nőimitátor és jópasi; ugyanakkor nem lehet felismerhetően férfi, saját maga se, mert akkor meg a többször megcsavart szappanoperai doppelgänger-téma nem jönne ki. Ráadásul Rudolf Péter, sok negyvenes férfihez hasonlóan, parókában, női ruhában nyugodtan elmenne nem túl vonzó nőnek; ha nem fényképeznék folyton alulról tokásra, nem is lenne olyan rossz bőr, de azt semmi esetre se hiszem, hogy (Latabárral ellentétben) kizárólag Dulcinea fényképe alapján sokan felismernék. Rudolfnak egyszerre kell tehát hihetőnek és hihetetlennek lennie, ezért aztán szélsőségesen idétlen, utalásnak álcázott jelmezt kapott, láthatóan megtiltották neki, hogy a forgatás alatt rendesen borotválkozzon, és biztos adtak mellé magassarkúcipő-kaszkadőrt, valószínűleg kettőt is, külön az ügyes és az ügyetlen járáshoz... Az uszodai jelenete, amikor nem jelzi különféle archaikus, Latabár-szerű bakugrásokkal, hogy ő most nő, az egész film egyik legjobb része. Egyszerre nő is és ki is neveti magát, hogy ő nő – s mindezt szinte eszköztelenül.
Bajor a második főszereppé alakított, egyértelműen komikus Borsay-karakterrel szerencsésebb helyzetben van és egyenletesebb teljesítményt is nyújt. Ez a komikusság azonban jócskán megnehezíti partnere, Oroszlán Szonja dolgát, akinek némi telefonos segítséggel el kell játszani, hogy anyai alapon szerelem ébredt benne a nála sokkal csúnyább, kevésbé sikeres és 25 évvel idősebb Bajor iránt, aki ráadásul többet fetreng a filmben a földön, vízben, transzvesztiták karjaiban, mint amennyit áll. Oroszlán úgy oldja meg a helyzetet, hogy behúzódik a maga „kiváló szőkenő vagyok”-erődjébe. Ez persze nem veszélytelen, úgy lehet maradni; kis aszimmetrikus arc- és testmozgásai mintha kezdenének bájtalanabbakká válni.

Megérne egy misét, miért nem látunk ezekben a női főszerepekben olyan életkorú színésznőket, akikről némi beleszeretés nem lenne élből hihetetlen − az eredetiben egykorú színész párokkal meg is oldották a komikus hatást. De ha már mindenképp így kell lennie, a legközelebbi remake-ben lehetne Donatellácska a széplány: korban megfelelő, ráadásul mindenki ismeri a kereskedelmi tévékből. Egyébként a korkülönbség a legkevesebb, amit egy feminista kritikus kifogásolhat egy olyan filmben, ahol egy szinglifilm főszerepét nemes egyszerűséggel lekurvázzák, és bár Oroszlán és Kéry is sikeres, egyedülálló nőt játszik, Ibolya és Dulcinea leghőbb vágya mégis az, hogy megszerezzék − a film értékrendje szerint − náluk egy nagyságrenddel sikertelenebb, idősebb férfipartnerük szerelmét.

Ezt a furcsa, széttartó egyveleget a tévé tartja össze: a tévé maga a műfaj. Minden kritika kitér a filmben alkalmazott reklámokra, szemérmetlennek találják a közeliben mutatott logókat − szerintem pedig tíz év múlva, amikor a moziban húszpercenként beadnak majd egy reklámot, nagy nosztalgiával gondolunk a mai állapotokra.
Már most is tv-műsorstruktúra szerint megy a vetítés: a felirat után, hogy kezdődik a film és kapcsolnám ki a mobilomat, még jön pár reklám, tévéműsor-ajánló − nincs ebben semmi rossz, az esti híradónak is része ez már; bár jó se sok van benne; és csak aztán a film. A film maga olyan, amilyen: amíg az ember nézi jó, utána meg nem emlékszik rá, hogy mit is látott (kivéve a perverz, jegyzetfüzettel moziba járó kritikus). A szponzorlista hosszabb, mint a stáblista a film végén, vagy a honlapon; miért is ne, hiszen a szponzoroknak is lehet szerepet írni. Ami azt illeti, írtak is: a mellékszerepek egy része máris szponzorkötött, és minden helyszín szponzor is egyben.
Sőt, egy kicsit rosszabb is a helyzet, mint a tévében, nemcsak, mert nincs meg a reklám-nemreklám elkülönülés, hanem mert egy tévéfilmben, -műsorban nem lehet ennyire nyíltan kirakni a (bank)kártyákat. A moziban viszont, úgy látszik, egyelőre hiányzik a törvényi tiltás, a különféle áruk, szolgáltatások, lokálok és egyéb márkák a film többiekkel egyenrangú szereplői lehetnek, beállhatnak a sztárrendszer hierarchiájába, nem is az aljára... Megkérdezhetjük, jó lesz-e nekünk, ha a filmek termékcsoportok reklámjává alakulnak, de hát már a sztár szerepeltetése is reklám: a sztár a csatorna vagyona, márkája, hát kezeli, forgatja, bankba rakja, ahol Dagobert-bácsinak öltözve tényleg elénekli majd a Mani-mani-manit... Ebből a szempontból ez a film nem is Egy szoknya, egy nadrág-remake, tulajdonképpen zavaróak is benne az idézetek, inkább Meskó filmjének, a Szent Iván napjának egyszerre optimista és cinikus verziója.
Hiába ironizálnak a folyamaton a dialógusírók, ha látjuk, hogy nem mehetnek el például addig, hogy a banki télapóbuli-megrendelésnél vállalati himnuszról beszéltessék a szereplőket: ide inkább túlzás kell, mert a szponzor nem azt akarja, hogy rajta röhögjenek, röhögjenek inkább csak a szóvicceken. Persze, a groteszk ad az alkotóknak némi könnyebbséget, és kíméli a gyors elhasználódástól a színészt, de hát a színészbe már befektettek...

Vagy lehet ezt az egészet nagyobb örömmel is nézni. Például úgy, hogy végre kezd kialakulni a bulvár és a kultúra többi része közti határvonal, még ha nem is azáltal, hogy a komoly kultúra elhatárolódik a bulvártól, hanem úgy, hogy a kereskedelmi tévé kiterjeszti a maga nyilvánosságát a mozi minél nagyobb részére, de mivel ennyit már nem fektet be akárkibe, mozgástere mégsem lesz a teljes média.

A csatornák közti verseny ellenére, vagy épp azért, a kereskedelmi tévék közösen működtetik majd ezt a rendszert, ha pedig így van, számítanunk kell rá, hogy saját előnyükre, saját magukat reklámozva, maguk körül forogva és forgatva teszik majd. Csak remélhetjük, hogy a következő filmben nem Kern és a pulykasonka lesz a főszereplő-páros, és ha mégis, akkor nem csak annyi lesz a különbség a két brand között, hogy Kern esetleges átszerződése, perei további használható reklámpotenciált adnak minden csatornának. Remélhetjük, hogy nem közösen töltik meg majd a népszerűsítésükre fenntartott lapokat, bár ami azt illeti, a pulykasonka is, a sztárok is ott vannak már, és mindkettőt szponzorálják. A Bonbontévé producere megjegyzi a filmben, egy színésznő első sikere után lehozható esetleges megverése, szülése, válása, nagyobb férfiszerep után sajna nem tudom mi, tán az ittas gázolások, az Anikóhoz fűződő kapcsolat...
A sztárrendszer túl drága ahhoz, hogyha már megvan, ne működtessék folyamatosan, s erre mégis egy ilyen film a legerkölcsösebb lehetőség. A közönség jól megnézi, akit máshol is naponta, szponzoráltan néz, olvas, fogyaszt. (S mellékesen az ilyen gigászi, filmméretű reklámok növelhetik majd a néző reklámtűrő-képességét is). Ez helyes kalkuláció, de az alkotók részéről nem sok nemes hangú elhivatottsági nyilatkozatra ad okot.
Lehet, hogy egy idő múlva a magyar fogyasztó is úgy viselkedik majd, mint egyszeri vásárló a Heineken-reklámban, aki a sört választja a két márka, Jennifer Aniston és a Heineken közül. Akkor valakinek megint megéri majd külön filmet (rétegfilmet) és külön reklámot csinálni, abban szerepelni, és azt valamilyen reklámmal, nem pedig reklámként forgalmazni, mert a kritikusok és a közönség egy kisebb része ma még nem a kereskedelmi tévén szocializálódik − még ha ezért lassan bocsánatot is illik kérni.

2005-12-15

 

Oroszlán Szonja
Oroszlán Szonja
122 KByte
Bajor Imre és Rudolf Péter
Bajor Imre és Rudolf Péter
127 KByte
Pogány Judit és Kern András
Pogány Judit és Kern András
175 KByte
Rudolf Péter
Rudolf Péter
144 KByte
Bajor Imre
Bajor Imre
146 KByte
Kern András
Kern András
142 KByte
Oroszlán Szonja és Pogány Judit
Oroszlán Szonja és Pogány Judit
177 KByte
Rudolf Péter és Szerednyey Béla
Rudolf Péter és Szerednyey Béla
149 KByte
Szerednyey Béla
Szerednyey Béla
146 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső