Oskar Roehler jelenkori története anélkül, hogy a szociális érzékenységet részvétteljes érzelmességgé túlozta volna el, még a giccs határain innen írt helyzetjelentés a német társadalomról. Mindeközben odavetett klisékben fürdik, stílusok és műfajok között lavíroz, egység helyett ellentmondásos egyveleget alkot, s leginkább túlzásai: a megannyi túlmagyarázott esemény, a súlyos problémák halmozása, a három életút közel teljes függetlensége zavaró.
Az alkoholista apa hazugságainak és nevelési elveinek hatásait családi örökségként sikerült pontosra harmadolni. A három többé-kevésbé vesztes fivér elfojtott vágyai és görcsbe rándult, szánalmas mindennapjaik jelentik azt a közös nevezőt, amely legalább a néző számára eggyé formálja a régen széthullott famíliát. Persze így is oda a család. Kevés volt a szeretet, megmaradt a vágy, nyomában csak az önzés, mégis, néhányuk számára ott a remény, hogy minden jóra fordul – kedélyes közhely, de olyan alap, amelyre feszes dráma épülhetett volna. Roehler azonban túl sokat akart. Zsúfolásig megtelt a vászon. Egy fivért is örömmel fogadtunk volna; már rajta is áttörne a letűnt-kiüresedett családnak (és minden más közösség hiányának) köszönhető, többek közt értékválsághoz vezető sérülés.
A három férfi közül az egyik inkább nő. A transzszexuális Agnes (Martin Weiß), a nővé operáltatott férfi a régen elhunyt anyát pótolja a családban. Láthatóan jól sikerült a műtét. Kisimított férfias vonásait még inkább lágyítja sugárzó érzékenysége, türelme. A megértő majdnem-nő éjszaka él, külsejével elégedetten mutogatja magát a bárok táncporondján. (Férfi)párja szeretné nappal otthon tudni, de nem bírja tovább és elzavarja. Agnest egy régi barátnője fogadja be. Csendben titkolja súlyos betegségét, valószínűleg a műtét szövődményét; története is megbújik, Agnes életéből keveset látunk: közbe-közbe lép; nyitja és zárja a filmet.
Fivére, az egyzakós, szétszórt-zavart figura Hans Jörg Tschirner (Moritz Bleibtreu) úgy emlékszik, hogy gyerekkorában apja szexuálisan zaklatta. E tény a felnőttkorát is meghatározó élménnyé nőtte ki magát: félénk, nem tud kezdeményezni, évek óta nincs nője. A könyvtár szexéhes munkatársa, aki az adatbázis helyett inkább a miniszoknyás combokat lesi. A női vécében kukkol, hogy így könnyítsen vágyain, amelyek azonban elmélyülnek: szexmániája miatt terápiára jár. Kis kitérőt tesz: lelövi az apját, végül egy pornófilm-forgatáson köt ki; aztán filmbeli partnerével Bagdadba menekül.
A hataloméhes legidősebb fivér, a munkájában sikeres Werner (Herbert Knaup), a göngyöleg-program úttörője, a magánéletében kudarcot vall, hiszen tizennyolcadik éve tartó házassága inkább csak a luxusházat megtöltő veszekedésekből áll. Pedig kívánja a testi egészséget-fittséget mindennél előrébb tartó hervadó, de még szép feleségét (Katja Riemann), aki azonban idősebbik fiukkal, Ralffal enyeleg. Ralf filmrendezőnek készül, de kamerájával az otthoni eseményeket nem finoman, családtagként rögzíti – inkább durva szenzációhajhász paparazzi, merész voyeur, ezzel és mással is apja állandó ellensége, anyja cinkosa. Werner életét legközelebbi rosszakarói vagyis hozzátartozói körében látjuk.
A vesztesek fájdalmát gyökereiben hordozó idősebb „Tschirner-gyerekek” párkapcsolataik ellenére is mind magukra maradtak. Az eddigieknél távolabbról tekintve rájuk: az egyik szereti, ha elhagyják, a másik nem bírná ki, ha ez vele történne meg, a harmadiknak voltaképp’ mindegy, mert hamarosan ő hagy el végleg mindenkit. Mindhárom élet van annyira problematikus és eseménydús, hogy egyenként is megérdemelnének egy-egy filmet, de Roehler a három sors kevésbé jelentős állomásait sem kímélte: aprólékosan kidolgozta, míg a fontosabbakat átvariálva ugyan, de többszöri ismétléssel aláhúzta. Értjük a szándékot, csak jelzését unjuk. A boldogságtól ordítani talán még most is tartana, ha Todd Solondz Roehlerhez hasonlóan nem epizodikusan szólt volna a New Jersey-i nővérekről. Roehler szinte véget nem érően mesél, mintha úgy találta volna, hogy a velős társadalomkritikáért nem lehet egyhelyben maradni – talán azt remélte, hogy a különöstől az általánosig haladva mindhárom út éppen közös jellemzője: elveszettsége, küzdelme miatt tűnik egyformának, egésznek. Németország egy család tükrében. Egy pillanatra összeköti ugyan a három irányba tartó útvonalat – apjukhoz indulva a fivérek még találkoznak is –, de a tervezet felvillantása után egyiket-másikat a többitől szinte függetlenül járja be. Az egyébként pontos operatőri munka nyomán megszületett képek így nem csupán villanások a széttartó utakról – tele élménnyel, ám a kelleténél hosszabban időzünk el a jeleneteknél, hogy valamiféle egészhez közelítsünk, de csak egy lapjaira hullott fotóalbumot kapunk.
Mindenki megkapja a magáét, a hozzá illőt: Agnest leginkább melegfényű hangulatlámpák körében, Hans Jörgöt neon alatt, Wernert napsütötte kertben látjuk, elvétve máshol. Roehler stílusokat váltogat: az Agnes-szál Fassbindert idézi – transzszexuális szereplőjével, színeivel, beteljesületlen szerelmével (Agnes ugyan szebb, szerencsésebb, mint az Amikor 13 újhold van egy évben hőse) –, míg a film maga címével (az Agnes férfi mivoltát hangsúlyozó Agnes und seine Brüder [Ágnes és bátyjai] – Ágnes öcsénk) a Visconti-mű, a Rocco és fivérei német megfelelőjét (Rocco und seine Brüder) juttathatja eszünkbe. Más egyéb (komoly) párhuzam sajnos nem támad sem Fassbinder–Visconti, sem Roehler filmje között. Német társadalmi látleletnek lehet, hogy találó, de kívülállóként nézve (is) szembetűnik, hogy túlzásaival mégsem hiteles: szereplői komikus-tragikomikus helyzetekbe kényszerülnek, hogy egy – például az Amerikai szépséget idéző – szatírában vegyenek részt, de megzavarja őket a tisztán melodramatikus Agnes-szál. Szenvedélyessége ugyan nem giccses, csak expresszív-teátrális. Kényszeresen megállunk, mert megállítanak bennünket egy-egy érzelmes-komor pillanatra – a mélységet Agnes puszta jelenlétében is felfedeznénk. Az igyekvő-kiváló színészek teszik nézhetővé a filmet.
Tükröt, de széttört tükröt tart a német társadalom elé, amikor kidolgozott szituációk egymásutánját kapjuk, olyan, talán leginkább kisfilmbe illő feszes helyzeteket, amelyek megmaradnak a maguk formás önállóságában: nem szervesülnek, nem állnak össze nagy egésszé. Akár a három fivér, csak néha-néha, szinte egyáltalán nem lépnek kapcsolatba egymással. Persze, mert mindenki csak magával foglalkozik – sejteti a film, de ezt is kéretlenül erősen: mindannyiuk szélsőséges elszigeteltségével.
Nem követhetetlen, de fölösleges részletekkel tűzdelt, ráadásul többször is erőltetett jelzésekkel teli. Agnes utolsó gondolatai, az égi fényben feloldódó gyermekkori emlékképei kéretlen pátosszá emelik (ez esetben inkább süllyesztik) a már így is túlértékelt, szinte szentté lett szereplő távozását. Hans Jörg apagyilkossága vízióvá alakul, erejét veszti, mindegy lesz. Természetesen ok a távozásra. Werner feleségének hazatérése viszont érthetetlen és már kidolgozatlan. Hirtelen jött a béke.
Az amúgy remek dalokkal „szétzenélt” mű végén még elhangzik a The Turtles-től a Happy together – Roehler ennyiben marad.
(2006-05-11)
