Masát Ádám A sztrájkoló élmunkás
A márványember és A vasember című Wajda-filmek történeti hátteréről

65 KByte

A legjobb államellenes filmjeinket az állam pénzén csináltuk.”1 Janusz Zaorski lengyel filmrendező kijelentése Andrzej Wajda filmalkotásaira is igaz. Jogos a kérdésfeltevés: hogyan engedhette meg az állami cenzúra, hogy két olyan filmet készíthessen Wajda, amelyek a kommunista diktatúra „hazugságairól” (Bikácsy Gergely), a „hatalom elleni megmozdulásokról” és az „államszocializmus legélesebb kritikájáról” (Ágh Attila) szólnak, és ezeket be is mutatták.2

Az idén 80 esztendős rendező 1977-ben, illetve 1981-ben rendezte meg a két (cannes-i filmfesztiválon is díjas) filmet.3 Lengyelország történetében ez a két dátum arra az időszakra (1976–1980/81) utal, amikor a kommunista vezetés szinte teljesen elvesztette az ellenőrzést a gazdaság irányítása felett, az inflációval párhuzamosan gyakorivá váltak az áremelések, zuhant az életszínvonal, és megerősödtek a különböző ellenzéki csoportok.4 A súlyos belpolitikai problémákkal szembesülő lengyel társadalom már nemcsak egyes politikai vezetőket tett felelőssé a kialakult helyzetért, hanem magát a szocialista rendszert is egyre keményebb kritikával illette. A cenzúra viszonylagos liberalizálódása lehetővé tette, hogy az aktuális társadalmi problémák megfogalmazódjanak a filmművészetben is,5 illetve újból előkerüljenek olyan forgatókönyvek, amelyeket a „keményvonalas elvtársak” korábban eltemettek. Utóbbira A márványember című film volt az eklatáns példa, amelynek a forgatókönyve már 1962-ben elkészült, majd tizennégy éven át porosodott, mert „a kommunizmus sarokkövének tartott élmunkásmozgalmat támadta”.6 Folytatása, A vasember pedig az aktuális társadalmi problémákra fókuszált, és bemutatta a gdański hajógyári munkások sztrájkját az 1980. augusztus 31-i megállapodás aláírásáig.

Az alábbi írás célja, hogy röviden felvázolja a két Wajda-film történeti hátterét. Különösen A márványembernél összetett ez a feladat, mert forgatókönyvében végig kronológiai ugrások vannak és különböző időszakok elevenednek meg a második világháború utáni lengyel történelemből. A vasember elemzése már könnyebb, hiszen a középpontjában az 1980-as nyár végi sztrájkok, illetve annak előzményei szerepelnek. Ebben a cikkben kizárólag történeti nézőpontból vesszük górcső alá Wajda kiváló alkotásait, és nem tekintjük feladatunknak a filmek más szempontú elemzését.


A két film cselekménye


A márványember elején megismerkedünk a fiatal és magabiztos Agnieszkával (Krystyna Janda), aki Egy szezon csillagai címmel akarja leforgatni az egykori élmunkásokról szóló vizsgafilmjét.7 A Nemzeti Múzeum lezárt pinceraktárában rábukkan Mateusz Birkut márványszobrára, és elhatározza, hogy a sztahanovista kőműves életéről fogja készíteni a diplomamunkáját. Bár a Televízió rendszerhű szerkesztője többször is le akarja beszélni erről az ötletről, Agnieszka megszállottan próbálja feltárni Birkut életpályáját. Lelkes elszántsággal interjúkat készít olyan személyekkel, akik jól ismerték Birkutot, korabeli dokumentumfilmeket és filmhíradókat kér ki a Televízió archívumából, és persze megállás nélkül nyomoz Birkut, illetve családtagjai után. Az interjúalanyok visszaemlékezéseiből, a vetítőteremben megnézett archív felvételekből és más dialógusokból lassan bontakozik ki előttünk Birkut története. Kiderül, hogy egy Jerzy Burski nevű filmrendező emelte ki Birkutot a tömegből, és az 1950-es évek propagandamódszereinek segítségével sztahanovista hőst faragott az egyszerű kőművesből, aki egy filmes manipuláció során 30509 téglát rakott le a 8 órás műszak alatt.8

Birkut (Jerzy Radziwiłowicz) később egy sztahanovista bemutatón „szabotázsakció” áldozata lesz, tüzes téglát adnak a kezébe, és az égési sérülések miatt fel kell hagynia eredeti szakmájával. Fokozatosan megérti a diktatúra hazugságait, szembesül az Állambiztonsági Hivatal működésével, ráeszmél a koncepciós perek valóságára, és végül börtönbe kerül. Felismeri, hogy belőle is hazugságokkal és manipulációkkal csináltak sztahanovista hőst. Birkut nemcsak nem kívánatos személlyé válik, hanem kifejezetten a rendszer ellensége lesz.

A céltudatos Agnieszkától végül elveszik a filmet, és nem tudja befejezni a Birkutról szóló diplomamunkáját. Megleli viszont a gdański hajógyárban Maciek Tomczykot (szintén Jerzy Radziwiłowicz), Birkut fiát, akitől megtudja, hogy a hajdani élmunkás meghalt.

A film folytatásában, A vasemberben immár házaspárként látjuk viszont Agnieszkát és Macieket, de a középpontban már nem ők állnak, hanem egy újságíró. A film elején megismerjük Winkelt (Marian Opania), akit a rádió egyik stúdiójából sürgős telefonhoz hívnak. Winkelt Gdańskba küldik, és látszólag azzal bízzák meg, hogy készítsen riportot a sztrájkoló munkásokról. Winkel tényleges feladata azonban az, hogy terhelő adatokat gyűjtsön a sztrájkolók második vonalához tartozó Maciekről. Az alkoholista újságíró nem akarja ezt a munkát elvállalni, de felettesei – múltjának felemlegetésével – többször megzsarolják, és úgy tűnik, hogy nem tud kibújni a ráerőszakolt feladat teljesítése alól.

Winkel aprólékos adatgyűjtése során kiderül, hogyan zárták ki néhány évvel azelőtt Agnieszkát a Televízióból, hogyan alakult a kapcsolata Maciekkel, milyen körülmények között halt meg Mateusz Birkut, miért került Maciek elmegyógyintézetbe és Agnieszka börtönbe. Ezen kívül megtudjuk azt is, milyen előzményei voltak a gdański sztrájkoknak, és megismerjük a filmben önmagát alakító Lech Wałęsát, aki az Üzemközi Sztrájkbizottság vezetőjeként, majd az 1980. augusztus 31-i megállapodások aláírójaként tett szert óriási népszerűségre.9

A film végén Winkel telefonon bejelenti a felmondását, és a sztrájkoló munkások mellé áll. Megkönnyebbülten, felszabadultan, magát újra tetterős fiatalnak érezve mereng a megállapodás aláírása után kiürült tanácsteremben, amikor az egyik régi ismerőse kihúzza a kabátja alól a vékony zsinóron függő, rejtett mikrofont. Winkel persze tiltakozni próbál, hogy nem voltak hátsó szándékai, és nem készített titokban hangfelvételeket, de már késő. Winkel letörten távozik a teremből. Kint megállítja a hűséges pártkatona és egykori helyi kiskirály, aki azzal vigasztalja, hogy „a megállapodás csak egy darab papír, amit kényszer hatására írtak alá”, mire Winkel leköpi.10


A filmek történeti háttere és a hitelesség kérdése


A történeti témák feldolgozása, a filmvásznon való megjelenítése gyakran még a legkiválóbb és legtehetségesebb rendezőknek is komoly kihívást jelent. Az egyik központi kérdés ugyanis mindig az, hogy hol legyen a határ a valóság és a fikció között. Miben érdemes ragaszkodnia a rendezőnek a történeti hűséghez, és hol engedheti szabadjára a művészi fantáziáját? Történeti témájú filmek tucatjait említhetnénk, amelyeknél a filmkészítők nem találták meg a helyes arányt a valós és fiktív elemek között. Az eredmény pedig többnyire vagy egy történetietlen múltidéző film lett, vagy pedig egy végtelenül unalmas, hitelességre törekvő (dokumentarista) alkotás. Egy film nem feltétlenül a realista valóságábrázolása révén válik „hitelessé” a néző számára. Sőt, számos történeti témájú film mondanivalóját még a legtehetségesebb rendezők sem tudják minden esetben megfelelően közvetíteni a nézők felé, ha a hitelességhez való makacs ragaszkodás túlságosan háttérbe szorítja az esetleges fiktív elemeket. Az arany középút megtalálása jelentősen befolyásolhatja tehát a film színvonalát – és persze kismillió más tényező is, amelyekkel most nem foglalkozunk.

Wajda mindkét filmjénél mesteri érzékkel nyúl a történeti témához. A márványemberben több fiktív filmhíradót és fekete-fehér filmfelvételt mutat be Mateusz Birkutról, amelyekben hűen rekonstruálja az ötvenes évek rendszerint propagandisztikus módszerrel, lelkes kommentárhang alávágásával készített filmhíradóinak képi és nyelvi kifejezésmódját. Néha eredeti dokumentumfilmekből is bevág egy-egy részletet a filmjeibe, különösen A vasemberben jelentősek ezek a nem túl hosszú beillesztések. Mindkét filmben a jelenből tárul fel a múlt: az apró mozaikok csak lassanként állnak össze egy teljes egésszé, a nézőnek szinte az egyesével kapott puzzle-darabkákból kell kiraknia az összképet. A márványemberben Agnieszka kitartó kutatása tárja fel előttünk Birkut életét, A vasemberben pedig Winkel interjúiból derül ki a főszereplők és a sztrájkolók története. A forgatókönyvek alapján Wajda úgy képes adagolni ezeket az információkat a nézőnek, hogy a feszültséget mindkét esetben több mint két órán át fenntartja.

Persze nemcsak a kiválóan rekonstruált fiktív filmhíradók, az eredeti dokumentumfilmek és a történeti eseményeket valósághűen bemutató részek teszik hitelessé a filmeket. Wajda eredeti helyszíneken forgat, és színészek helyett több esetben az események valódi résztvevőit kéri fel önmaguk, illetve különféle statisztaszerepek eljátszására. Nowa Huta felépítése az 1950-es évek elején a lengyel sztálinizmus jól ismert fejezetébe tartozik, nem volt tehát véletlen A márványember helyszínének a kiválasztása. A reakciósnak tartott Krakkó mellett felépített és a szocializmus nagy vívmányát, a modernizáció szimbólumát jelentő Lenin Kohászati Művekben 1953-ban kezdték meg a termelést.11 Természetesen itt is gyakoriak voltak a propaganda által megfelelően támogatott munkaversenyek, „amelyek gyakran megzavarták a ritmust és szétzilálták a termelés folyamatát, arról nem is beszélve, hogy konfliktusokat szítottak az üzemekben”.12 Lényegében ez történt a tragikus sorsú Birkuttal is, akiből a propaganda előbb egy sztahanovista hőst kreált, majd a munkások egy „szabotázsakció” során tüzes téglát adtak a kezébe. „Felsrófoljuk a normát, és ez nem mindenkinek tetszik” – jegyzi meg a kőművessegéd, Witek, amikor Birkut bekötött kezeivel maga elé mered, és nem képes felfogni, hogyan tehet „az egyik munkás a másik munkással ilyet”.13

A többi kelet-közép-európai szocialista országhoz hasonlóan Lengyelországban is kiépült az állambiztonsági hálózat, és átalakították az egész igazságszolgáltatási rendszert. Folyamatosan zajlottak koncepciós perek, ezeknek a száma csak Sztálin 1953. március 5-i halála után kezdett csökkenni.14 Gyakori volt, hogy az ítéletek meghozatalakor azt is mérlegelték, hogy „társadalmilag mennyire veszélyes” a bűncselekmény. A büntetőjog átpolitizálását mutatja, hogy a jogszabály expressis verbis megfogalmazta: a bűncselekmény csakis társadalomra veszélyes cselekmény lehet. Paradox módon ez a bizonytalan tartalmú fogalom a bírói ítélkezési gyakorlatban egy sajátos mérlegelést tett lehetővé. A kedvező osztályhelyzetben lévő kisparaszt vagy sztahanovista munkás a „társadalomra veszélyesség csekély foka” klauzájával akár a büntetéskiszabás mellőzését is elérhette, míg a másik oldalon az „osztályellenség” a fokozott veszélyesség értelmezésével a legszigorúbb büntetést kaphatta.15

Witeket egy látványos „kirakatperben” ítélik el A márványemberben. Birkut viszont, akinek az érdemeit ekkorra már elfelejti a politikai vezetés (propaganda szempontból nincs is szükség a – sérülése folytán – munkaképtelen néhai élmunkásra), azért kerül börtönbe, mert szembeszáll a rendszerrel. Birkut a bírósági színjátékban nem hajlandó terhelő vallomást tevő tanúként részt venni, sőt magát is bűnösnek állítja be, hogy védje Witeket. Nem pusztán barátja védelmében teszi ezt, hanem mert végre felismeri azokat a hazugságokat és manipulációs technikákat, amelyekkel hajdanában hőst csináltak belőle. Hiába közismert és népszerű sztahanovista, a szocialista társadalomra „veszélyessé” válik – börtönben a helye.

A vasembert szintén eredeti helyszíneken forgatta Wajda. A forgatás körülményeiről írt visszaemlékezésében hosszan taglalta, hogy milyen hatással voltak rá az első gdański hajógyári látogatások: „A gdański hajógyár kapuját átlépve a tökéletes biztonság, szabadság és függetlenség érzése fogott el mindenkit. Ez volt számomra a legmeglepőbb. Mi, varsóiak a pártvezetésben és a kormányban lezajló személyi változások ideges légkörében éltünk, de a hajógyár munkásait mindez nem érdekelte, nem akarták megváltoztatni a kormányt vagy a pártvezetést. A saját sorsukat, nem pedig másokét akarták megváltoztatni. Itt senki sem hallgatott rádiót és senkit sem érdekelt a televízió. Ekkor döbbentem rá, micsoda üres szemfényvesztés volt a kommunisták által olyannyira túlértékelt propagandagépezet.”16 Tudni kell viszont, hogy Wajda A márványember tervezett záró képsorait is itt forgatta. Wajda ugyanis már az első film forgatása előtt eldöntötte, hogy Mateusz Birkut 1970 decemberében a gdyniai vérfürdőben fog meghalni. Persze semmi esély nem volt arra, hogy ez a történeti esemény bármilyen formában is fimvászonra kerüljön, ezért Wajda úgy alakította át a forgatókönyvet, hogy Agnieszka A márványember végén elmegy Gdańskba – Birkut ide költözött a börtönből való szabadulása után –, és miután a férfit az élők között nem találja, a temetőben keresi. Csakhogy Birkutnak nincs sírja, ezért Agnieszka a temetőkapu rácsai közé dugja a virágcsokrot. A jelenetet ugyan rögzítették, a cenzúra nem engedett, ezért Wajda kivágta a filmrészletet. Néhány év múlva viszont már beilleszthette A vasemberbe.17

A gdyniai vérfürdő hátterében az 1970. december 12-én bejelentett áremelések álltak. Az élelmiszerek túlnyomó részének az ára 13–30 százalékkal nőtt, a bérek szintje viszont változatlan maradt, és a kompenzáció még a többgyermekes családok esetében sem érte volna el a fizetések 5–10 százalékát. December 14-én reggel a gdański hajógyár két részlegének a dolgozói nem vették fel a munkát. A sztrájkolók megválasztott képviselőivel viszont senki sem akart tárgyalni, ezért még többen kezdtek el tüntetni, és egyre jobban eldurvultak az utcai események. December 15-én reggel csatlakoztak a sztrájkhoz a kikötő és a hajójavító munkásai, leállt a munka a gdyniai hajógyárban, majd az elbl±gi gépgyárban, és nem sokkal később szinte az egész tengermelléken.18

Władysław Gomułka, a Lengyel Egyesült Munkáspárt (LEMP) első titkára úgy vélte, hogy a munkabeszüntetések nemcsak erőszakos tüntetésekhez vezetnek, hanem már egy kibontakozó ellenforradalom kezdetét jelentik. Ezért összehívta a válságstábot, és a rendőri, illetve katonai egységek mozgósításának elrendelésével egyidejűleg engedélyezte a fegyverhasználatot. Az összecsapások eközben folytatódtak, a legtöbb helyszínen autók és épületek gyulladtak ki, illetve folyamatosan lövések dördültek. Gdyniában letartóztatták a sztrájkbizottság tagjait, Gdańskban pedig egy katonai kordont húztak fel, nehogy a hajógyári munkások kimenjenek az utcára.

December 17-én kora reggel történt az az iszonyatos vérfürdő Gdyniában, amelyben a filmbeli Mateusz Birkut életét vesztette.19 A hajnalban gyárba igyekvő munkásokat sortűzzel fogadták, a tankokból és helikopterekből pedig a menekülő tömegbe lőttek. Hasonló mészárlásra került sor Szczecinben és Elbl±gban is: összesen legalább 41 ember halt meg, több mint 1000 ember sebesült meg és a legóvatosabb számítások szerint is 3200 embert vettek őrizetbe.20

Korábban már említettük: Wajda több esetben a megfilmesítendő események valódi résztvevőit kérte fel önmaguk eljátszására. A vasemberben Lech Wałęsa volt az egyik olyan mellékszereplő, akire már 1981-ben felfigyelt egész Európa, különösen Wajda cannes-i sikere után. Akkor mégsem sejtette senki, hogy ezt a villanyszerelőt kilenc évvel később Lengyelország köztársasági elnökévé választják. Wajda minden bizonnyal már az első találkozáskor megérezte, hogy nem egy egyszerű munkásemberrel találkozott a gdański hajógyárban, legalábbis erre következtethetünk visszaemlékezéséből: „Csodálattal töltött el nyugalma és józan helyzetértékelése, amely oly távol állt azoktól az értelmiségi vitáktól, amelyeket Varsóban folytattunk.”21

Wałęsa 1970-ben részt vett a gdański hajógyári munkástüntetésben, sőt már akkor a demonstráció egyik vezetőjének számított. 1976-ban elbocsátották az állásából, ezt követően alapította meg társaival a Szabad Szakszervezeteket. A Szabad Szakszervezetek önálló lapot indítottak, megünnepelték az 1970. évi sztrájkok évfordulóját, és erős értelmiségi holdudvart alakítottak ki. Az országban alapvetően enklávéként működő szabad szakszervezetek prominens képviselői aláírták a Munkásjogok chartáját, köztük több mint ötven munkás, elsősorban a gdański hajógyár és a Nowa Hutában működő Lenin Kohászati Művek dolgozói. Ennek a dokumentumnak az egyik pontja – a sztrájkok szerepe mellett – arra hívta fel a figyelmet, hogy olyan testületek létrehozása is szükséges, amelyek egy sikeres sztrájk esetén számon kérik a követelések teljesítését.22

1980 nyarán országszerte voltak munkabeszüntetések, de a gdański hajógyárban augusztus 14-én hajnalban kezdődött sztrájk alapvetően más jellegű volt. A Szabad Szakszervezetek három követeléssel által elő: követelték 1. a kirúgott Lech Wałęsa visszavételét, 2. ezer zloty fizetésemelést, valamint 3. egy emlékmű felállítását az 1970-ben elhunyt áldozatok tiszteletére. Néhány nappal később megalakult az Üzemközi Sztrájkbizottság, amelyben augusztus 18-án már 156 üzem képviseltette magát. Az Üzemközi Sztrájkbizottság egy 21 pontból álló jegyzéket fogalmazott meg, amelyben követelték a szabad szakszervezetek létrehozásának jogát, továbbá a sztrájk és a publikációs szabadság biztosítását.23 Ehhez hasonló tartalmú jegyzékeket készítettek később Szczecinben és Elbl±gban; a hó végére pedig az egész országon végigsöpört a sztrájkhullám (Wrocław, Poznań, ŁódĽ, Varsó, Katowice).

A LEMP vezetése belátta, hogy le kell ülnie a tárgyalóasztalhoz, és ezért a legmagasabb szintről küldött egy delegációt Gdańskba. Augusztus 23-án megkezdődtek a tárgyalások, amelyeket élő adásban közvetítettek a gyárudvaron összegyűlt munkástömegeknek. Végül augusztus 31-én, miután a hatalom képviselői ígéretet tettek az ellenzéki foglyok szabadon bocsátására, Lech Wałęsa, az Üzemközi Sztrájkbizottság vezetője és Mieczysław Jagielski miniszterelnök-helyettes aláírt egy megállapodást. A megállapodás történelmi jelentőségét az adta, hogy a kormány elismerte a szabad szakszervezetek alapítását, és ezáltal választási lehetőséget adott a munkásoknak, akik beléphettek az új, önigazgató szakszervezetekbe, vagy tagok lehettek a régiekben.24

1980. szeptember 17-én a gdański Hotel Morskiban több mint 30 Üzemközi Alapító Bizottság képviselője találkozott. Ők alapították meg az új országos szervezetüket, a Szolidaritást, és választották meg elnökké Lech Wałęsát. A Szolidaritással egy új fejezet kezdődött a lengyel történelemben, és bár vezetőjét a hadiállapot bevezetése után internálták, az új szakszervezet egészen a rendszerváltozásig politikai tényező maradt.


Mérlegen az élmunkás


Tizennégy évet kellett várni A márványember forgatókönyvének megrendezésére, de az állami cenzúra még másfél évtized után is beleszólt a rendező munkájába. Bár Wajda lényegében eredeti szándéka szerint mutathatta be az élmunkás történetét, néhány szál elvarratlan maradt (például Mateusz Birkut vagy a diplomamunka sorsa), és a történet csak (az önálló alkotásként is kiváló) Vasemberben vált teljessé. Természetesen a folytatásnál is „kiigazításokat” javasolt a Filmhivatal. Wajda ezeket többnyire visszautasította, mert ekkor már maga mögött tudhatta a több millió taggal rendelkező Szolidaritás támogatását.

Tóth Klára szerint Wajda felvállalta, hogy A vasemberrel nem történelmi, hanem politikai filmet készít, „amelynek épp az a jellemzője, hogy élő megoszlásokat ábrázol, állást foglal, beavatkozik. »Győztünk«, mondja és mutatja a diadalmas tömeg 1980 őszén, de még nem lehetett tudni, hogy ez a győzelem meddig tart.”25 Csakhogy nem az a kérdés, hogy történelmi vagy politikai filmről van-e szó (tulajdonképpen már a kérdésfeltevés is rossz), hanem hogy mi a film történelmi mondanivalója.

A kommunista pártok a keleti blokk mindegyik országában „a munkások nevében” gyakorolták a hatalmat, és a sztálini mintára elfogadott alkotmányok „a munkások államaként” aposztrofálták a szocialista népköztársaságokat. A két Wajda-film történetének középpontjában egy igazi munkásember, Mateusz Birkut áll. Ő az ideális munkás, a normát túlteljesítő sztahanovista, akit a rendszer kiemel, addig „sztárol”, amíg haszna van belőle, majd egyszerűen megfeledkezik róla, sőt eldobja. Birkut a hazugságokat felismerve szembefordul a rendszerrel, és egy élmunkásra legkevésbé jellemző módon, egy sztrájk során válik a rendszer áldozatává. Maciek Tomczykban apja halála tudatos rendszerellenes magatartást vált ki. Ő még bátrabban fogalmazza meg kritikáját a munkások nevében hatalmat gyakorlókról. Ő már győzhet, és sikerülhet neki az, ami addig Lengyelországban senkinek se sikerült: munkásként bal oldalról reformálhatja meg a szocialista rendszert.

1 Steven Jay Schneider (főszerk.): 1001 film. Amit látnod kell, mielőtt meghalsz, Budapest: Gabo, 2004, 630.

2 Bikácsy Gergely: Márvány és ember, Filmvilág, 1979. 11. sz. 14–18. és Ágh Attila: A világ segédmunkásai, Filmvilág, 1988. 12. sz. 11–15.

3 1976/77-ben készült A márványember, amely a 31. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválon a nemzetközi filmkritikusok díját (FIPRESCI-díj) nyerte el. Wajda 1981-ben forgatta A vasembert, amelyet még ugyanebben az esztendőben Arany Pálmával díjaztak Cannes-ban.

4 Lásd erről Szokolay Katalin: Lengyelország története, Budapest: Balassi, 1997, 222–224. és Balogh László: Rendszerváltások és diktatúrák. Politikai-hatalmi viszonyok Kelet-Közép-Európában, 1944–1985, Budapest: Századvég, 2004, 126.

5 Kocsis Ágnes: Az aranyember. Andrzej Wajda életmű Oscar-díja. Letöltve: 2006. március 26. <http://www.filmkultura.hu/regi/2000/articles/essays/wajda1.hu.html>

6 Andrzej Wajda: A film és más hívságok, Budapest: Osiris, 2002, 160.

7 A történet 1976-ban játszódik. Agnieszka az irodalmi forgatókönyv szerint 1952-ben született, a film magyar szinkronjában viszont (feltehetőleg tévedésből vagy a magyar bemutató időpontja miatt) 1958-ra történik utalás. Krystyna Janda egy 25 év körüli végzős főiskolai hallgatót alakít a filmben. A magyar szinkronban Hullócsillagokként fordították le Agnieszka diplomamunkájának a címét. Itt és a továbbiakban nem a filmre, hanem a forgatókönyvre utalunk a hivatkozásoknál. Aleksander ¦cibor-Rylski: A márványember, Andrzej Wajda filmjének irodalmi forgatókönyve, Budapest: Magvető (Rakéta regénytár), 1987, 13. és 44.

8 I. m. 74–75.

9 Vö. Aleksander ¦cibor-Rylski: A vasember, Budapest: Magyar Filmintézet, 1989. 130–131.

10 A leköpés nem látható a filmben, ez a részlet csak az irodalmi forgatókönyvben szerepel: „– Ez volt az első menet, Winkel! De rosszul lejátszott menet. Majd lecserélődnek a játékosok, majd akkor meglátja! Széttapossuk őket, mint a férgeket! Erre szavamat adom! – Azt nem – mondta tompán Winkel. – Megállapodás született, nem tudja? – Megállapodás? – fintorodott el. – Az csak egy darab papír, amit kényszer hatására írtak alá! – A miniszterelnökhelyettes…– Winkel úr! Nézze majd meg egy év múlva azt a miniszterelnök-helyettest! Megtalálja majd valahol a szekrény mögé dugva, mint egy ócska esernyőt! Nem érti, hogy ellenünk nem lehet győzni? Egy hiba van csak: most elég lett volna egy-kétszáz embert lesittelni, egy év múlva pedig tízezreket kell becsukni! De le is fogjuk csukni őket, Winkel úr, lesitteljük őket, mert van hová! Szóval ne féljen semmitől, vigyázzon a felvételekre: hamarosan meggazdagodhat rajtuk! – Nem gazdagodok meg – mondta furcsa hangon. […] Még egy ideig mozdulatlanul állt, majd a kocsi ablakára köpött és továbbment.” I. m. 133–134.

11 Andrzej Paczkowski: Fél évszázad Lengyelország történetéből. 1939–1989, Budapest: 1956-os Intézet, 1997, 158–159.

12 I. m. 158.

13 Aleksander ¦cibor-Rylski: A márványember, i. m. 97.

14 Szokolay Katalin: Lengyelország története, i. m. 209.

15 Ld. erről Mezey Barna (szerk.): Magyar jogtörténet, Budapest: Osiris, 1996, 329.

16 Andrzej Wajda: A film és más hívságok, i. m. 217.

17 I. m. 165.

18 Andrzej Paczkowski: Fél évszázad Lengyelország történetéből. 1939–1989, i. m. 257–258.

19 Vö. Aleksander ¦cibor-Rylski: A vasember, i. m. 70. és 90.

20 Szokolay Katalin: Lengyelország története, i. m. 219. és Andrzej Paczkowski: Fél évszázad Lengyelország történetéből. 1939–1989, i. m. 259. – Más adatok szerint 45 személy meghalt és 1165 megsebesült. Balogh László: Rendszerváltások és diktatúrák. Politikai-hatalmi viszonyok Kelet-Közép-Európában, 1944–1985, Budapest: Századvég, 2004, 124.

21 Andrzej Wajda: A film és más hívságok, i. m. 216.

22 Andrzej Paczkowski: Fél évszázad Lengyelország történetéből. 1939–1989, i. m. 301.

23 Berend T. Iván: Terelőúton. Szocialista modernizációs kísérlet Közép- és Kelet-Európában 1944–1990, Budapest: Vince, 1999. 303.

24 Balogh László: Rendszerváltások és diktatúrák, i. m. 142–143.

25 Tóth Klára: Gdańskban dől le a berlini fal? A Vasemberről húsz év elteltével. Letöltve: 2006. március 26. <http://www.magyarszemle.hu/archivum/9_9-10/7.html>

 

Márványember plakát
Márványember plakát
93 KByte
Márványember plakát
Márványember plakát
102 KByte
Márványember (Jerzy Radziwilowicz)
Márványember (Jerzy Radziwilowicz)
21 KByte
Márványember (Jerzy Radziwilowicz)
Márványember (Jerzy Radziwilowicz)
29 KByte
Vasember
Vasember
28 KByte
Vasember (Krystyna Janda)
Vasember (Krystyna Janda)
35 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső