Fazekas Eszter „…Játszhattam a fénnyel…”
Június 12-én, életének 92. évében elhunyt Illés György operatőr. Néhány jellegzetes képsorával emlékezünk rá.
Illés György
Illés György
99 KByte

A harmincas évek derekától világosítóként tanulhatta meg Eiben István mellett, hogyan lehet a színészt sztárnak láttatni, lágyító előtéteken át, szórt fényekkel, tetszetős árnyékokkal körülvenni, előnyösen megvilágítani. Majd a háború után, a Valahol Európában és a Talpalatnyi föld operatőr-asszisztenseként – Hegyi Barnabás és Makay Árpád mellett – részt vett az új utakat kereső filmművészet első kísérleteiben. Ezekben a művekben az új realista témának megfelelően a filmfényképezés radikálisan szakított az eibeni elvekkel: a kamera egyre többet ment ki a stúdióból a külsőkbe, eltűntek a díszítőelemek a világításban is.
Az elsők között kezdett újszerűen bánni a fénnyel, noha elképzelései csak a sematizmust követően bontakozhattak ki önálló munkáiban. Óriási jelentősége mestereihez képest abban állt, hogy nemcsak megcsinálta a Budapesti tavasz, a Ház a sziklák alatt vagy Az ötödik pecsét stílusteremtő képsorait, hanem mint az operatőrök atyja s az oktatás megszervezője, azonnal át is akarta adni ezt a tudást. Végtelen türelemmel és magától értetődő természetességgel buzdította tanítványait, hogy az ő filmjeiben asszisztensként kísérletezzenek, bontsák ki önálló operatőri világlátásukat. Célja az volt, hogy a fiatalok saját érzékenységüknek megfelelően igyekezzenek egységes, reális, érzelemdús atmoszférát teremteni.

A Budapesti tavaszban (rendezte: Máriássy Félix, 1955) egy új, az Agfánál érzékenyebb, Gevaert-anyaggal kísérletezett, hogy a lehető legkevesebb lámpával megvilágítva jeleníthesse meg a pince és a robbanásoktól feldúlt lakás gyertyafényes, szürkületi atmoszféráját. Mesterei, Eiben és Hegyi is óva intették ezektől a „kalandoktól”. Ő pedig egyet tudott: „mást” akart csinálni. Ma már furcsának tűnik, micsoda nehézségekbe ütközhetett az akkori kezdetleges érzékenységű nyersanyagon annak a jelenetsornak a forgatása, amikor Gordon Zsuzsa (Judit) és Gábor Miklós (Zoltán) a zsidó lány családjáról, élni akarásáról, az élet reménytelenségéről beszél, majd a lány egy szál gyertyával átmegy a homályos szobákon, s a gyertya fénye imbolyog a falon. (A fényforrást a gyertyába rejtették, s a hozzá tartozó akkumulátort a lány ruhájába). A filmben nemcsak a felejthetetlen montázstechnika ellenpontozó, hanem a tartalomnak megfelelően a neorealista operatőri stílus is az. Az élet szavát, az érzelmi meghittséget, amellyel az így megvilágított belsőkben a két főszereplőt jellemzi a fényképezés, éles kontrasztba állítja a romos, ködös, szürke külvilággal, a halál képeivel.

A film legemlékezetesebb képsorai döbbenetes vizuális erővel tudósítanak a ?44 decemberében Dunába lőtt zsidó emberek tragédiájáról. A dunai rakparton, nem messze attól, ahol nem sokkal korábban József Attila nézhetett a dinnyehéj után, a szürke vízfelület fölé magasodnak a megalázott, mezítlábas emberi alakok. A jelenetet egy csónakból, a vízről vették föl, alsó gépállásból. Így az áldozatok, a halálfélelem utolsó pillanataiban felmagasztosulnak, mintha félig már az égben lennének. A gyors lövések után csak a cipők maradnak a parton. A nyilasok válogatnak. A partra érve Zoltán már csak egy üres cipőt lát a ködben Judit helyett, amit egy nyilas a vízbe dob. Majd egy gyönyörű fahrtban közelít a kamera az üres partról a vízfelületre. A piszkos, elsimult vízen megáll, mintegy kimerevítve a hiány állapotát. A filmnek ez a mélypontja. Hogy aztán átadjuk a helyét a romeltakarítás, a felszabadult város napfényesebb életképeinek.

A Ház a sziklák alatt (rendezte Makk Károly, 1958) fatális lélektani drámájának ballladisztikus mélységet ad a balatoni táj és a belsők grafikus keménységű fényképezése. A balatoni dombok, szőlők, présházak, a tó, amely minden más filmben bukolikus, idilli, itt jóformán absztrakt, minden díszítőelemtől megfosztott. Kopognak a képek. A táj kopár, a fekete-fehér elemek viszonya szélsőségesen kontrasztos, a küszöbértékekig feszített. A sorsdráma expresszív képe. A fényelés fokozza a fordulópontokra épülő dramaturgia, az ellenpontozó képszerkesztés erejét, melyet a szerelem és a lelkiismeret - Ferencben zajló konfliktusának - rendel alá a film. A közelikben az arcok – a fájdalmas, tehetetlen, szépséges szerelem (Bara Margit), a nyomorék, torz szenvedély (Psota Irén), a depressziós férfi (Görbe János) – kiválnak ebből grafikus térből. A szemek beszélnek. A csúcspont operatőri előkészítése – hosszú, gyors kameramozgások: a menekülő róka és a vadászszenvedélytől elvakult Tera ellenpontozó képsorai az addig elfojtott gyilkos ösztönök teljes elszabadulását mutatják. Tera a rókán éli ki rajongó, terrorisztikus és mindent kisajátító szerelme teljes kudarcát. Heves mozdulataihoz csak kevés kell, hogy leessen a szakadékba. Ferenc megsegíti a véletlent. Tera zuhanását fölső kameraállásból, mintegy lelassítva látjuk, majd a bűntudatával egyedül maradt Ferencet alsó gépállásból, őrült szemekkel.

Az ötödik pecsét (rendezte: Fábri Zoltán, 1976) első negyven percében beszív minket a film tere. Valóságos időként éljük meg a filmben lejátszódó időt. A kamera körbejár, ráközelítve elidőzik az arcokon. Semmi nem történik, csak beszélgetnek. Öt kisember (köztük az egyik följelentő) egy kocsmai asztalnál megbeszéli a borjúszegy ideális elkészítését, s aztán azt, hogy egy adott morális határhelyzetben tiszta lelkiismeretű rabszolgák maradnának-e vagy elnyomók - ha módjuk lenne választani. Mégis, az asztal fölül sugárzó lámpa nagyfeszültséget teremt. Szórt, küszöbközeli értékeken exponált fényében – Illés arra törekedett, hogy a fény ecsetjével is elkülönítse a vitatkozók eltérő jellemét. Béla kocsmáros (Bencze Ferenc) karakteres, véreres arcú ösztönlény lett, Márkus László (Király könyvügynök) napbarnított arcú lazább, kreatívabb, Horváth Sándor (Kovács asztalos) sápatag. Az erkölcsi példázatot elmesélő Gyuricza órásnak (Őze Lajos) meghökkentő, merész külsőt kölcsönöz az élénkvörös haj.
Mindenki morfondírozik, nem tartja életszerűnek állást foglalni, csak a „véletlen” betoppanó Keszei fotográfus (Dégi István) áll ki nyíltan a „tiszta lelkű rabszolga” erkölcsi ideálja mellett. Szeme beesett, bőre sápadt, borostás. Ebből a maszkírozási, világítási koncepcióból sejteni lehet meghasonlottságát. Gyuricza a fotográfus válaszát hazugnak tartja, ám a morális kérdés már másnap „életszerű” helyzetbe kerül, amikor Keszei jóvoltából a nyilasok kínzószobáiban kötnek ki. Mindegyik életét áldozza, hogy ember maradhasson, Gyuricza kivételével. Ő emberi méltósága porrá alázását is vállalja, hogy tovább bújtathassa a zsidó gyerekeket.

Az Illés-iskola világszerte ismert tanítványainak vérévé vált ez a szórt fényes világítástechnika, az arcok speciális megvilágításával való jellemfestés s a nyersanyagok jellemző tulajdonságaival szembemenő kísérletezés. A tanítványok (Zsigmond Vilmos, Koltai Lajos, Ragályi Elemér, Kende János, Máthé Tibor és a többiek) azért lehettek olyan sikeresek és egyediek, mert mesterük egyéniségük és ízlésük szabadságának felfedezésére buzdította őket, miközben a rendezői szemlélet elsajátítását is a legnagyobb természetességgel követelte meg tőlük.

(2006-06-23)

 

Budapesti tavasz (1955, r.: Máriássy Félix) Gábor Miklós és Gordon Zsuzsa (Kristóf Éva fotója)
Budapesti tavasz (1955, r.: Máriássy Félix) Gábor Miklós és Gordon Zsuzsa (Kristóf Éva fotója)
59 KByte

28 KByte
Ház a sziklák alatt (1958, r.: Makk Károly) Görbe János és Bara Margit (Oláh Ottó fotója)
Ház a sziklák alatt (1958, r.: Makk Károly) Görbe János és Bara Margit (Oláh Ottó fotója)
57 KByte
Ház a sziklák alatt (1958, r.: Makk Károly) Görbe János és Psota Irén (Oláh Ottó fotója)
Ház a sziklák alatt (1958, r.: Makk Károly) Görbe János és Psota Irén (Oláh Ottó fotója)
68 KByte
Az ötödik pecsét (1976, r.: Fábri Zoltán) Márkus László. Őze Lajos, Horváth Sándor, Bencze Ferenc és háttal: Dégi János
Az ötödik pecsét (1976, r.: Fábri Zoltán) Márkus László. Őze Lajos, Horváth Sándor, Bencze Ferenc és háttal: Dégi János
127 KByte
Az ötödik pecsét (1976, r.: Fábri Zoltán) Dégi János és Horváth Sándor D
Az ötödik pecsét (1976, r.: Fábri Zoltán) Dégi János és Horváth Sándor D
86 KByte
Az ötödik pecsét (1976, r.: Fábri Zoltán) Őze Lajos (Domonkos Sándor fotói)
Az ötödik pecsét (1976, r.: Fábri Zoltán) Őze Lajos (Domonkos Sándor fotói)
90 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső