Széphelyi Júlia Tobzódás a jogfosztottságban
Verzió 2. – Emberi Jogi Filmfesztivál

96 KByte

A négy napig tartó, társrendezvényekkel kiegészített és megzavart Verzió Emberi Jogi Filmfesztivál középpontjában idén a második világháború áll. Diák- és Tanár- verzió tágítja az iskolai kereteket, a történelmi ismeretek és a mozgóképi gondolkodás fejlesztésére kihegyezett külön programmal – a szervezők szociális felelősség tudatáról árulkodva. Az Örökmozgóban nem csak a fesztivállal párhuzamosan, de november közepétől egészen év végéig tobzódhatunk a nácizmusról szóló dokumentumfilmekben. Az Örökmozgó mellett a Toldiban és az OSA (Nyílt Társadalom) Archívumban zajló program hét különböző blokkra tagolódik – egy kis kiismerhetőséget remélünk ebben az emberi jogi kavalkádban. Bár a felosztás egyértelműen tematikai, a blokkok mégis kisebb rendszerelméleti konfliktusba kerülnek egymással: a tagolás a szekciók hasonlósága miatt csak az esetlegességeket szaporítja. A jogi kérdésekben leginkább doktriner Igazságot szolgáltatni blokk magában foglalja például az Adolf Eichmannról szóló A szakembert, ami valójában a második világháború emlékezetének is része. A Háborús sebek a közelmúlt háborúira vonatkozik csak, míg a Befejezetlen múlt tartalmazza A Göbbels-kísérletet, egy náci háborús bűnös családját követő filmet (2 vagy 3 dolog, amit tudok róla…, Malte Ludin, 2004.), illetve az Auschwitz-tagadó Fred Leuchter történetét (Mr. Halál, Errol Morris, 1999.). A címadás bűvöletében a már vetített filmeket tartalmazó blokk a Retrospektív megjelölés mellett egy Folyamatos múlt alcímet is kapott, de a könnyebbség kedvéért ez is megtámaszkodik A második világháború emlékezete alcímen, és a nyolc füzetnyi szóróanyag sem ment meg attól, hogy a Befejezetlen múlttal vagy az Igazság kezdetűvel összekeverjem. Biztos ezért Verzió a fesztivál neve! Innentől tisztul a kép: a Csapdában jelenkori szociális tematikájú filmeket fog össze, a Generation Next gyereksorsokat mutat be, a Nőnem-hímnem a női jogok, de főleg jogsértések körében marad. A Városi történetek-falusi mesék blokk többnyire meseszerűbb, rövidebb, frappánsabb történeteket fog össze.

Túllépve ezen a kis zavaron, ami az anyag hihetetlen bőségéből fakad, napi öt mészárlást és legalább három jogsértést találhatunk magunknak a programban, helyenként feloldva a tematikához lazábban kapcsolódó alkotásokkal, amelyek olyan messziről indítanak, hogy viszonyuk az emberi jogokhoz csak rövidebb idő elteltével fedezhető fel. Ilyen Dusan Makavejev 78 perces játékfilmje, a Védtelen ártatlanság (1968). Makavejev kollázsa az első jugoszláv hangosfilmet, Aleksic, egy amatőr (egyébként lakatos és akrobata) második világháború alatt készített alkotását még csak nem is újragondolja, inkább újravetíti. Makavejev jó lelkiismerettel összevagdossa a filmet az egykori szereplőkről készített, későbbi dokumentum-felvételekkel. Kiderül, hogy a szereplőket meghurcolták, amiért azok a hatalmi paranoiából ellenállónak minősített, egyébként bájosan ártatlan, dilettáns filmben szerepeltek. A háború alatt az emberek sorban álltak a jegyekért, hogy láthassák a már saját korában is mérsékelten komolyan vehető szerelmi drámát a narcisztikus akrobata és a névházasságba kényszerített, szélesen gesztikuláló polgárlány között. Aleksic Védtelen ártatlansága – ez a szerelmi dráma címe is – némafilmes hatású részleteivel egy ideig még szórakoztat, idézése később öncélúvá válik – a rendező másnak a kontójára röhögteti a nézőt. Emberi jogi szempontból kétes.

Valaki rákérdez a természetesen csengő Verzióra: miért ez a fesztivál címe? Az elnevezés inkább avantgárd művészi verziókat sejtet, animációs vagy kísérleti filmeket; ki is derül, hogy Erdély Miklós 1979-es kísérleti filmjétől kölcsönzött a cím. A rokonság magyarázatában van valami esetleges, mert – bár hangsúlyozzák: a Verzió idei filmjei között több a rövidebb, formailag izgalmasabb, míg első alkalommal az eseményeket követő és elsősorban szocio-központú filmek voltak előtérben – nem a filmnyelvi játékok terepe ez.

Amelyik film mégis játszani próbál, az épp az egyetlen szigorú értelemben vett emberi jogi dokumentum: Komenczi Norbert Darálója (2003-2004). A film a roma Pusoma Dénes történetét meséli el, aki a rendőrség felületessége – és gyors munkát ösztönző előzetes feltevései – miatt két évet ártatlanul töltött börtönben. A gyilkossággal vádolt fiatal férfi ellen szólt minden bizonyíték, kivéve, amit nem találtak meg. Kicsit Fókuszos, kicsit Naplós a forma: a divatos képekből összerakott gyors falumontázs, a kutyaugatásra történő ritmikus vágás, a leégő cigarettával múlatott idő, a gépírással képre kopogott adatok a film elkészülésének idejéhez (2003) képest azért nem különösebben újszerű megoldások. A darálót, Pusoma Dénes kálváriáját – hogy hasonlóképp eredeti legyek – a jog útvesztőjében helyenként képileg: tempóban, ritmusban is imitálni próbálja a film – több-kevesebb sikerrel. Oknyomozásának is – ennek megfelelően – nagyobb a füstje, mint a lángja: az írógép látványa és a rendőrségi kihallgatások gyakran felvillanó dokumentumai teremtik meg a nézőben és a rendezőben a kompetencia folyamatos illúzióját. A kinyomozott ok viszont elég siralmas, így napfényre kerülése is katarzis nélküli: a rendőrség tévedett, félreértett, munkájában felületes volt, és gyors döntésében rég bevésődött előítéletei vezették. A nyomozás mégis kicsit súlytalan marad: bár kiderül, hogy Pusoma Dénes a börtönből szabadulva már nem tudott új életet kezdeni és megbomlott elmével öngyilkosságba menekült, a hatóság inkább tűnik bárgyúnak, mint aljas jogtiprónak. A maga nemében persze ez is tanulságos.

A második világháborúval foglalkozó dokumentumfilmek – a szerkesztés szükséges és felelősségteljes kötelessége mellett – érthető módon nem a formai játékra koncentráltak. Befejezetlen múltunk része, az osztrák Nicolaus Geyrhalter filmje, a Zónában, Csernobil sugárfertőzött térségében élőkről szóló Pripjaty (1999) viszont visszafogottan, de annál erőteljesebben bánik a formával. Kontrasztos fekete-fehér képeiben egy letűnt kor figurái elevenednek meg, beszélnek teljes életnagyságukban a közelmúltról. Önmaga érzékeny operatőre, Geyrhalter az ajtóba ültet egy idős házaspárt, akik nyugodtak, egészségesek és archaikusak. Később a kerítés mögé támaszt egy asszonyt, szekéren utaztat egy öreg parasztot. Mesteri beállításokkal sikerül az atomkatasztrófa naturális rémségeit átjátszatni a falusi lét festőien komponált, archaikus képeibe – ezzel a kettősséggel teremtve meg a Zónabeli élet értelmezésének a lehetőségét. Az ürességből nem csinál dizájnt, nem átall bokrokat is belefényképezni, így, kevésbé egyértelműen, az üresség tényleg adottságnak tűnik. Alig páran élnek ezen a vigasztalan helyen, az egerek és a madarak is eltűntek.

Finomságával, láthatatlanságával és az emberi szóra kiéhezett lakók óvatos megszólításával a rendező eléri, hogy mindenki készséggel válaszol a kérdéseire; hosszan, részletesen mesélnek. Szerencséjére nem kerül külön erőfeszítésbe, hogy megnyíljanak előtte, örülnek, hogy valaki arra vetődött - a film készítésekor már másfél évtizede teljesen elhagyott vidékre.

Az ottaniak egy sajátos atmoszférájú pszichothriller hősei: láthatóan egészben vannak, nincs bajuk, de szervezetük időzített bomba. Mesélnek, de a baj forrását sosem látjuk. A thriller ott kezdődik, hogy ők sem látják – ezért élnek még itt. Nem lehet eldönteni, hogy a máig Pripjatyban élők – akik visszajöttek és akik el sem mentek – fanatikus patrióták, bátrak, lusták vagy hülyék. Az atomkatasztrófa után mi tarthatja őket ott? Hogy oda születtek, azaz a nehézkedés? Vagy – gyerekek is haltak meg így Csernobilban –, hogy nem látszik a sajton a sugárzás? Visszatérő probléma, hogy „nincsen információ”.
A rendező nagy türelemmel jut el – kezdetben bizonyára akaratlanul, később nagyon is tudatos szerkesztéssel – vagy egy tucat pszichológiai jelenség feltérképezéséig: a kognitív disszonanciától kezdve a hasításig. A történetek türelmes hallgatása, az állhatatos követő munka messzire vezet: egy ’80 óta ott dolgozó bevizsgáló (a környezet és egyes tárgyak sugárfertőzöttségi szintjét mérő) nő monológjában a huszadik perc környékén különös paradoxonra figyelünk föl. Elmondja: ő mindig is itt dolgozott, számára nincs olyan, hogy „Zóna”. Ez a munkája, ez a lakhelye, itt zajlik az élete. Később kimondja: ami itt történt, az borzalmas. A Zóna, az borzalmas. A huszonötödik perctől a Zóna megint nem létezik számára.

A film több embert követ hosszasan, élményeink az ő élményeik: a közös életet leélt Philemont és Baucist elkísérjük halászni. A bevizsgálónő a falu egykor létfontosságú közösségi helyszínén: a mára teljesen kiürült stadionban mesél. A fából készült körpadról, ahol kérdezett és kérdező ül, nem lehet biztonsággal megállapítani, nem sugárzik-e még mindig. Előttünk járja be a helyeket, szembesül szétmállott otthonával, lánya volt iskolájával, egykori életük sugárfertőzött képeivel. Az orvosnő beteget vizsgál, és megrántja a vállát: itt élünk, most mit lehet tenni. Az erőműben dolgozó báránylelkű férfi végigvezet minket a munkahelyén, a kérdésre, hogy nem fél-e, jelenlétét tartja a legmeggyőzőbb válasznak. Örvendezik az ingyen ebédnek, mutatja, milyen egészséges, csak oda kell adni az ebédjegyet, és már kapja is a paradicsomlevet. Fizetni éppen nem fizetik túl, nehéz itt megélni, de hát nem ezért szeretjük a Zónát. Az erőmű egy eldugott sarkában márványtábla és virág emlékeztet a ’86-os tragédiára: „Csernobil halottjának”. Valaki, úgy látszik, meghalhatott akkor. Egy jelzés, hogy mégsem mennek a dolgok olyan biztonságban, mint ahogy tűnik. A film követéses technikája olyannyira meghatározó, hogy a stáblista alatt, zene helyett is csak lépések kísérteties zaját halljuk; az operatőr gázol az avarban − reméljük, nem lesz baj.

A kísértetiesség után döbbenet: A kirgiz nők elrablása (Petr Lom, 2004 !) − ha nem színes filmre rögzítik, el sem hisszük, hogy most történik. Az agymosás mindenkori mechanizmusára, a társadalmi mélyproblémák reménytelen körkörösségére a kirgiz hagyományon jóval túlmutató példát látunk, amikor a sivító lányokat a sorstársak, maguk az asszonyok ragadják meg és toloncolják a leendő férj házába. Velük is ezt csinálták, aztán mégis milyen boldogok lettek – mondják. Aztán odaül a megtört lány a színes párnák közé, bekötve a feje és mondja a kamerának, hogy mit van mit tenni, boldog lesz ő is. Ha a kamera még maradhat egyáltalán, mert a szöktetés még a szöktetőknek is komoly fizikai munka, és a fejkendős üldözés, a sivítva rábeszélés alatt nem szeretik, ha zavarják őket.

Hogy lehet bebizonyítani, hogy sérülnek a nők jogai, ott, ahol az agresszorok maguk az egykoron jogsértett nők?! A férfiak csendes passzivitásban hagyják, hogy az anyák válasszanak, és választásukat esetleg megosszák a fiukkal. Aztán az anyák a tettek mezejére lépnek. A lányrablás, amellett, hogy aljas szándékkal kitervelt, gazdasági alapú tranzakció a fiú és a lány családja között (a lány hasznossága – munkabírása, szófogadása, szorgalma – szerint kel el), komplett rituálé is. A leendő menyasszonyt családja taktikázni tanítja: először persze illik ellenállni, de aztán abba kell hagyni, nehogy férj nélkül maradjon. A kétségbeesett tiltakozás tehát része a rituálénak, legalábbis annak tekintik – innentől veszélyes performansz veszi kezdetét, ahol nem lehet elkülöníteni a játékot és a valóságot. Előfordul, hogy a lány az elrablás után valóban öngyilkos lesz, de az is lehet, hogy beáll asszonynak és nyugodt házaséletét még meg is köszöni az elrablóinak.

A filmben bemutatott akciók közül kettőt nyilváníthatnak sikertelennek; ketten vannak, akik – ha az erőszakot nem is, de a házasságot – megússzák. Egy külföldi egyetemen biológusnak tanuló, az archaikus hagyományokból már kikeveredett lány és egy helyi italárus, akit különösen sokat nyúztak. Halvány reménysugár egy individuumot és emiatt önálló érdekérvényesítést távolról sem ismerő társadalomban. A kirgiz nők elrablása elején még hajlok a normák nagyvonalú relativizálására – hát rabolják, ha úgy szeretik; ekkor még fontoskodó európai tanulmánynak látom a filmet. De a tanult boldogsággal élők és az öngyilkosságba kergetett fiatal lány esete a dokumentumot kotnyeles kamerázásból felelős rámutatássá szigorítja.

2005-12-27

 


105 KByte

129 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső