Elképzelhető, hogy egy színvonalas, minden eresztékében stabilan álló filmalkotás tulajdonképpen (»csak?«) egy néhány évvel korábbi remekmű visszfénye? Talán igen. Mindenesetre Tony Scott legújabb, akció-thrillerbe oltott filmdrámája, A tűzben edzett férfi (Man on Fire, 2004) feltűnően sok szállal kapcsolódik a Hannibalhoz (2001), Jonathan Demme mára kultuszfilmmé érett intellektuális rémmozijának (A bárányok hallgatnak, 1991) folytatásához. Az első – még a filmek világán kívüli – nyom a rendezők közötti rokoni kapcsolat lehet. Senkitől nem szégyen tanulni, a legkevésbé saját bátyánktól; az pedig, hogy Tony éles szemmel figyeli élő klasszikus testvérének munkásságát, biztosra vehető. Ridley Scott művének feszültségteremtő nyitányát idézik mindjárt A tűzben edzett férfi első percei: Mexikóváros bűntől átjárt hétköznapjainak, egy rutinszámba menő, kegyetlen gyermekrablásnak klipszerűen hol felgyorsított, hol lelassított, színkezelt, egymásra montírozott képsorai. Bár bátyjának festői érzékenysége – emlékezetes kép, ahogy a firenzei galambok felröppenésük előtt Hannibal Lecter arcmását adják ki – Tonyból hiányzik, a technikai rátermettség nem: az egész filmen végigvonuló eljárás egységesíti a vizualitást, és összességében többletet ad a cselekményhez. Inkább csak szórványosan megjelenő probléma, hogy a képzuhatag csökkenti egy-egy bensőségesebb, vagy fojtottan drámai jelenet feszültségét, például az agilis újságírónő, Mariana (Rachel Ticotin) fegyveres megfenyegetésének alkalmával – ilyenkor az az érzésünk támadhat, hogy Tony Scott csak mechanikusan ismétli az eljárásokat, anélkül, hogy azok emocionális hatóerejét szituációnként megvizsgálná. Szerencsére a zavaró részek összesen sem tehetnek ki pár percnél többet. A Hannibalra utal még a zenehasználat több finoman artisztikus fogása is, melyek közül kiemelendő a vezérmotívum-technika: míg Ridley az ifjabb Johann Strauss gálánsan mondén Kék Duna-keringőjét használta az iszony és rémület ironikus ellenpontozására, addig Tony Claude Debussy Bergamasque-szvitjének legszebb darabját, a Holdfényt tölti meg szimbolikus tartalommal. A Pita által zongorán is játszott dallam többször visszatér a történetnek azokon a csúcspontjain, amelyekben a kislánynak és testőrének sorsa fátumszerűen összekapcsolódik. Az hommage tudatosságára utalhat Giancarlo Giannini szerepeltetése is. Bár Manzano felügyelő szerepe korántsem cameo, hanem a cselekmény mozgatásában is súllyal bír, mégis egyértelmű, hogy a jelenleg legismertebb olasz színésznek számító Giannini a Hannibalból került A tűzben edzett férfibe: itt a lezüllött firenzei zsaru tükörfordítását játssza, onnan importálja a cigarillofüstöt némi zavarral szétoszlató gesztusát, összekacsintásul pedig bemutatkozáskor elejti: korábban az olasz rendőrség magas posztját töltötte be… (Mielőtt aggasztóan túlburjánzana, be is fejezem e párhuzam taglalását, elvégre A tűzben edzett férfinek bőven vannak saját értékei is, és korántsem csupán a parallelizmus okán tarthat számot komoly érdeklődésre.)
John Creasy (Denzel Washington) titkos amerikai katonaosztagok egykori mestergyilkosa – ma lelkiismeretével küzdő, kiégett alkoholista –, aki hajdani bajtársához, Rayburnhöz (Christopher Walken) érkezik baráti látogatásra Mexikóvárosba. A japán autómágnások testőreként dolgozó Rayburn ráveszi megroggyant cimboráját, hogy maga is vállaljon hasonló munkát – így talán kilábalhat válságából. Creasy a Ramos családhoz, a helyi high society (előkelő társaság) képviselőihez kerül, hogy a Pitának becézett Lupita (Dakota Fanning) személyi biztosa legyen. A szűkszavú, de őszinte afroamerikai azonnal elnyeri a család bizalmát. A film első magaslata, amikor Samuel, a családfő (Marc Anthony) az autóban megkérdi, hogy sokoldalú képzettsége ellenére miért kér ilyen keveset – a válasz: alkoholista, ezért csak az amatőröket tudja biztosan leszedni. John különösen a nők szimpátiáját vívja ki; visszatérő lírai motívum, amint a Creasyvel szövetséget kötő nők keze szinte eltűnik a férfi hatalmas, oltalmazó tenyerében.
Az ízig-vérig katona Creasy nem kér a testőri szerep óvóbácsi-vonzataiból: hidegen kezeli a cserfesen értelmes kislányt, záporozó kérdéseit hárítani igyekszik. Szokatlan elzárkózása az anyát (Radha Mitchell) is meglepi, bizalma mégsem rendül meg Creasyben: ő is szentesíti, hogy feladata az őrzésre korlátozódik, nem kell barátkoznia a lányával. Pita tapogatózó, naivitásában is magas hőfokú szeretete azonban lassan, de biztosan utat talál a testőrhöz; a gyermek szenvedélye az úszás, s a férfi fokozatosan úszóedzőjévé, elkötelezett drukkerévé, majd – amikor a lányka szülei elutaznak – pótapukájává is előlép. Így lesz a film első harmada egy megkeseredett bérgyilkos és egy kimeríthetetlen szeretettöbblettel rendelkező kislány kapcsolatának érzékeny, megható rajzává – már ezért is érdemes volna megnézni. Scott – és persze forgatókönyvírója, Brian Helgeland – itt valami olyasmit ragadott meg hollywoodi filmen, ami eddig jobbára csak a Kelet mesterműveiben – a kilencvenes évek japán terméséből Hatta Kayo Óceán hozottja (1994), a kínai filmek közül pedig A maszk királya (Tian-Ming Wu, 1996) juthat eszünkbe – jelent meg ilyen pontosan: az egymáshoz csiszolódás drámáját. Egyszerűen szép a gyermeki, teljességgel ártatlan erotika ábrázolása – Pita Creasyről nevezi el legkedvesebb mackóját, melyet naponta ágyba visz, sőt kismackóval, nyaklánccal, virággal is megajándékozza a testőrt. Denzel Washington és partnere kezdettől fogva bámulatosan harmonizálnak. A tízéves Dakota Fanning, aki már nyolcévesen eljátszotta első főszerepét – Jessie Nelson kiváló melodrámájában, a Nevem Samben (I Am Sam, 2001) »alakított« felejthetetlent –, amelyért mindjárt Oscarra is nominálták, az amerikai bulvárlapok felfogásával ellentétben mégsem az új idők Sherley Temple-je: elődjétől eltérően színvonalas filmekben is rendszeresen játszik. Az ötvenet tavaly betöltött Denzel Washington pedig színészként és szex-ikonként egyaránt a csúcson van. (Utóbbit alaposan ki is használja a jelmeztervező, és az olasz szalonöltönytől kezdve a legújabb fly hip-hop szerelésig számtalan öltözetben fellépteti a sztárt, aki mindben egyaránt jól fest.) A két színész tökéletes egymásra hangolódása teremti meg az alapot a cselekmény további kibontásához.
Mert Pitát elrabolják egy napsütéses délutánon, méghozzá igazán különös körülmények között: az utcát rendőrök zárják le, és több olyan alak is feltűnik, akik korábban már követték Ramosék hatalmas Benzét. A káros szenvedélyét ekkor már kordában tartó Creasy időben felfigyel a gyanús jelekre, és a villámgyorsan kitörő tűzharcban négy támadót is likvidál, de az óriási túlerővel szemben nincs esélye: három golyóval a testében eszméletét veszti, Pitát pedig ismeretlenek hurcolják magukkal. A baj csőstül jön: a família elhatározza a tízmillió dolláros váltságdíj kifizetését, de az átadást fegyveres tolvajok akadályozzák meg; a lövöldözésben az emberrabló rokona is meghal, aki ezért megöli Pitát – anyjának rimánkodása már nem ér semmit. A nagybeteg Creasyt Manzano és Rayburn kimenekítik az állami kórházból – nem biztonságos hely korrupt zsaruk hóhérainak –, ő pedig még vérző sebekkel vendettát fogad: az emberrablóktól a züllött rendőröket tömörítő La Hermandad szervezet érintett tagjaiig mindenkit meg fog ölni, aki a kislány halálában vétkes. Az egykori mestergyilkos látványos bosszúhadjárata – a háttérben segítő őrangyalaival, Marianával és Manzanóval – a mű legkonvencionálisabb része: pergő akciók és adrenalin emelő vallatások sorozata, de Mexikóváros pittoreszk képei, a meggyőző alakítások, valamint a jó érzékkel adagolt filmtrükkök (a rendező és Paul Cameron operatőr kéziforgattyús, 16 mm-es felvevőgépeket és összetett kamerákat is felhasználtak az adekvát képi stílus megteremtésének érdekében) ezt is az átlag fölé emelik. Hiába, az erőszak művészi tálalásához mindkét Scott-fivérnek remek érzéke van. Amikor pedig úgy tűnik, már minden szálat sikerült felgöngyölíteni, egészen váratlan fordulatok állnak be a cselekményben, hogy a film utolsó fél órája újra székhez bilincselje a nézőt – ezek mibenlétét azonban fedje jótékony homály; garantálom: érdemes miattuk beszerezni a DVD-t.
Tony Scott A tűzben edzett férfival Hollywood nemes hagyományait ötvözi – ezúttal szimpatikus – modern trendekkel. Tradicionálisnak mondható, hogy a számítógépes grafika térnyerése által kiváltott comic boom kellős közepén a film regénymegfilmesítés: a valódi identitását máig titokban tartó A. J. Quinnell műve alapján az a Brian Helgeland dolgozta forgatókönyvvé, akinek a Szigorúan bizalmas – L. A. Confidential (Curtis Hanson, 1997) és a Titokzatos folyó (Clint Eastwood, 2003) nagyszerű szkriptjeit is köszönhetjük. (Érdekes, hogy Helgeland mintha kizárólag az irodalmi adaptációnak lenne igazán tiszteletre méltó mestere: saját kútfőből származó könyvei, amelyeket rendszerint maga is rendez – például a Lovagregény, 2001 – az átlagosnál alig ötletesebb pop kategóriájába tartoznak.)
Az irodalom mint előkép azonban nem csak a forgatókönyvet gazdagítja: a regény totalitására való törekvés ihleti Scott legszínvonalasabb rendezői megoldásait is. A gyermekrablás nagyjelenetében, illetve annak flashbackjeiben Creasy szubjektív belső idejét érzékelteti lassított, majd villanásszerűen felgyorsuló képekkel és mesteri kameramozgatással. A nagyprózára emlékeztet a kidolgozott motívumháló is: a Holdfény szerepéről már beszéltem, de A tűzben edzett férfiben a zene mellett a vissza-visszatérő tárgyak is fokozottan erős jelképi töltetet kapnak. Az élethez való viszony szakrális tárgya a pisztolygolyó. A tévelygő, alkoholmámorban fetrengő Creasy képtelen elkapni a tárából előugró golyókat; végső elkeseredésének pillanatában pedig maga ellen fordítja fegyverét, de a 9 mm-es rakoncátlan tölténye nem sül el – a felszabadító véletlent a férfi a sors intésének tekinti. „Egy golyó sohasem hazudik” – a zsoldosok e többször is megjelenő régi mondása akkor kerül a helyére, mikor Creasy újra előveszi a sorsdöntő golyót, hogy ezúttal egy másik megtévedt lélek sorsa felett ítéljen. Fémköpenyes talizmánja ezúttal sem hagyja cserben. Egymásnak felelgető motívumokban is rendkívül gazdag végül a Pita és Creasy között kialakuló erőtér: a testőr kettejük közös titkát, kapcsolatuk egyik zálogát, a startpisztoly-technikát igyekszik felhasználni a kislány megmentésére.
Szintén számos előképe van a miliőnek, az egzotikus luxuskörnyezetnek, valamint a piramidális költségvetésnek: még a néhány perces szerepeket is világszerte ismert arcok, nemzetközi nagyságok hozzák. Divatos, de ezúttal professzionálisan kivitelezett a kamara- és melodráma, az akciófilm és a thriller egymástól első pillantásra távol eső zsánereinek keverése, ami változatos és tartalmas élményt eredményez. S ott van végül mindennek a biztos háttere, a legkurrensebb kortárs filmtechnika – ennek Tony Scott, aki a műszaki avantgarde-ot jelentő reklámszakmából érkezett a játékfilmhez, máig rajongója és értője. A már említett bizarr kliplátvány mellett ennek javára írható pozitív eredmény a thrillt biztosító szuggesztív atmoszféráktól kezdve az elektronikus világzenén át a nagyzenekari hatásokig mindent organikus egységbe fogó sound design (hangzásterv).
Amikor 2003-ban a The Guardian elkészíttette sok szempontból nevetségesre sikerült, de gigantikus sajtóvisszhangot kiváltó listáját, amely a világ legjelentősebb 40 rendezőjét volt hivatva számba venni – jómagam csupán David Cronenberg és Tarr Béla helyezését érzem belőle reálisnak –, a készítőknek leggyakrabban felrótt hiányosság az utóbbi években nagymesterré avanzsált Sir Ridley Scott nevének kifelejtése volt. Mint a 2001-es Kémjátszmából és most A tűzben edzett férfiből megjósolható, lassan öccsének pályája is zenitjéhez közeleg; a Scott-fivéreket nemsokára már talán az amerikai stúdiófilm kettős állócsillagaként fogják emlegetni.
*
A tűzben edzett férfi mozikban bemutatott változatának egyik legmarkánsabb technikai fogása az önálló művészi eszközzé, sőt egyes beállításokban képszervező elemmé előlépő, szemgyönyörködtető feliratozás volt, melyet a rengeteg spanyol szöveg tett szükségessé. A DVD-változat készítőinek fejletlen szépérzékére utal, hogy ezt a kiváló, újító megoldást egyszerűen leradírozták a filmről. Ráadásul külön bosszúság, hogy a DVD angol felirata nem fordítja le a spanyol szövegeket. Mintegy kárpótolni igyekezve a nézőt e csonkításért, a kétlemezes kiadás extrák garmadáit nyújtja az érdeklődőnek. Az első diszken rendezői kommentár és feltűnően nagy számú kimaradt jelenet található – utóbbiak révén nyomon követhető, hogy a rendezésnek milyen fontos állomása a vágószobai munka: Scott ennek során több terhes mellékszálat (például a feleség és Creasy szexuális kapcsolatát) eltávolított, és számos hangsúlyt áthelyezett. Mind jót tett a filmnek.
Az extralemez öt részlegre oszlik: a legérdekesebb a Dokumentumfilm, amely szintén öt rövidebb részben követi végig a Man on Fire megvalósulását. Bár e werket a legjobb indulattal sem nevezhetném mélyenszántónak vagy jól strukturáltnak, mégis értékes, mert olyan sok, a produkcióval kapcsolatos területre tekint ki a katonai szakértők munkájától a kameratrükkök fortélyaiig, hogy pontos képet ad egy hollywoodi A-picture gigantikus apparátusáról. Csak megrögzött filmrajongóknak ajánlhatom viszont a Pita elrablása szekciót. Itt megtekinthetjük Tony Scott e kulcsfontosságú epizódhoz kézzel rajzolt forgatókönyveit, majd a jelenet négy különböző kamerával felvett verzióját. Ínyencek a négy felvételt osztott képen, párhuzamosan is megtekinthetik (akár rendezői kommentárral is). Az utolsó három pont már csak amolyan lelketlenül odavetett „hogy legyen”-extra. A Galéria kizárólag stábfotókat tartalmaz, a Videoklip az Oye Como Vanak egy szégyenletesen gyenge feldolgozását egy Kinky nevű bandától. A sort a Trailerek és tévéreklámok három moziban s négy tévében vetített, a film valódi tartalmait nem tükröző előzetese zárja, amelyek közül meglepő módon az utóbbiak működnek jobban.