Kolozsi László Ki vagyok, ha szenvedek
Susan Sontag A szenvedés képei című könyvéről

12 KByte

Aki arról beszél, hogy miért hat meg bennünket a szenvedés látványa, hogy miért elviselhetetlenek a háború képei, az önmagáról, a saját szenvedéseiről is kell, hogy beszéljen. Susan Sontag halála előtt nem sokkal jelent meg magyarul A szenvedés képei című munkája (eredeti címe: Mások szenvedésének szemlélése). A szenvedés képei tipikus Sontag-könyv: vitára indító, elgondolkoztató, minden lapjáról süt, hogy aki írta, úgy él, ahogy egy értelmiségi élni szeretne: a kultúra minden területén otthonosan mozog, egész lénye a kultúrában, a kultúrának él, olyan leülepedett esszenciális tudás birtokosa, mint kevesek. Sontag kiindulópontja egy Virginia Woolf-írás, a Három guinea. Woolf háborúellenes írásától jut el Goya döbbenetes rézkarc-sorozatán át az amerikai médiáig, miközben arra keresi a választ, hogy vajon mit kell a háborús képeknek kiváltaniuk belőlünk, hogy felelősek vagyunk-e az éppen zajló háborúkért, hogy tehetünk-e valamit, hogy tennünk kell-e valamit, illetve, hogy perverz dolog-e ezeket a képeket nézni, élvezni. Sontag egy kalap alá veszi Goya sorozatát - ami, mint mondja, ugyanolyan fordulat a képek történetében, mint az irodalomban Dosztojevszkij művei, megváltoztatja a mások iránt érzett sajnálatot, az erkölcsi érzéseket, mély, eredeti és követelő - néhány jelentős háborús felvétellel, például Robert Capa fényképeivel. Sontagot elsősorban az érdekli, hogy a háborús képek nézője vajon változik-e a képek által, hogy másképpen kezd-e gondolkodni a háborúról. Ugyanakkor már a könyve elején kijelenti, hogy a képek többsége manipulatív, hiszen az Irak ellen indított, éppen aktuális háborút is részben képekkel indokolta az amerikai kormány, az iraki nép mérhetetlen és megakadályozható szenvedésével. Sontag politikai állásfoglalása nem éppen következetes, hiszen volt olyan amerikai hadjárat, amit helyeselt, és volt olyan, amit mélyen ellenzett. Aktívan részt vállalt háborúellenes mozgalmakban, olykor gesztusokkal (Szarajevóba költözött, és megrendezte az ostromlott városban Beckett Godot-ra várva című művét), olykor írásaival. Woolf háborúellenes, naiv, feminista írásának elemzésétől jut el addig a kérdésig, hogy hogyan is kell élnünk egy olyan világban, amely minden nap háborús képekkel ostromol bennünket. A szenvedés képei - Sontag szerint - nem csak felrázhatnak bennünket, hanem provokálhatnak, állásfoglalásra is kényszeríthetnek, és ezzel mintegy odaállíthatnak a háború követelői mellé.

Mindamellett, hogy egyet tudok érteni Sontag következtetéseivel, néhány gondolatot hozzá kell fűznöm Sontag könyvéhez. Ezek nem feltétlenül helytállóbbak Sontag megállapításainál, de azt hiszem, éppen az a szép Sontag írásaiban, hogy az egyetlen célszerű, reményteljes és fontos értelmiségi cselekedetre ragadtatják az olvasót: a továbbgondolásra. Minden Sontag-írás - az esszék mindenképpen, de kevésbé népszerű regényei is - szinte kényszerítik az olvasót a párbeszédre; ezért is élhető meg tragédiaként Sontag halála: szerintem minden olvasója szívesen beszélt volna, legalább egyszer, Sontaggal, ahogy ő is, szinte még gyerekként, tizenhárom évesen Thomas Mann-nal levelezett. (Sontag ugyanis olyasféle koraérett fiatal volt, mint J. D. Salinger kisregényeinek zseniális gyerekei.) A Sontagról szóló írások hangvétele jobban hasonlít a levelek hangvételéhez, mint az esszékhez. A választ sokszor nem kapó, és nem is kérő megszólítások legalább olyan fontos részei a Sontag-életműnek, mint az esszék. Sontag Thomas Mannhoz hasonló szerepet töltött be az amerikai közéletben. Szinte minden kérdésben várták az állásfoglalását, de nem olyasfajta megmondó ember volt, mint a Korniss-féle magyar ötezrek. Sontag nem volt provokatív szerző, nem a csinnadratta kedvéért írt, nem arra vágyott, hogy zsizsegő egyetértők vagy ellentmondók vegyék körül, minden kijelentése mögött valódi gondolat és a már említett elképesztő kulturális háttér húzódott. Provokatív gondolatai - például a 9/11-ről mondottak - nem önmagukért voltak provokatívak. És ha nem is illeszkedik minden írása szervesen egy jól kitalált és következetesen végiggondolt életműbe, most már kijelenthetjük, hogy lezárt és fontos művet alkotott, amiben helye volt drámáknak, rendezésnek, mindennek, amit egy gondolkodó, és hatalmas műveltsége okán is kreatív elme csinálhat.

A fénykép nem a pillanat megörökítése, nem azt ábrázolja, ami megtörtént egy adott pillanatban, hanem azt, ami megtörténhetett. A jó fotó, és a Sontag által leírt háborús képek többsége nem ilyen, azzal szembesít, hogy minden lehetséges. A jó fotó meglepő, és éppen azáltal az, hogy valami olyasmit ábrázol, amiről nem eldönthető, hogy milyen irányban mozdul el. Ezért van minden remek képben: feszültség. A jó fotó - legalábbis számomra - olyan üzenetet hordoz, amit nem kapok meg. Felbonthatatlan levél, egy nekem és csakis nekem szóló üzenettel. Ezért nem érdekel, hogy Capa híres képe a milicistáról koholmány-e, mert nem csupán a milicista halálát ábrázolja, nem csupán sajnálatot ébreszt. A lelövetés pillanatán túl nincs semmi. Nem érdekes, hogy a katona eldől-e, hogy felsegítik-e, ahogy az sem, hogy valóban meghalt-e. Capa képe is azért dúl fel, mert valami szokatlant ábrázol, valamit, ami lehetséges, de amivel nem tudok, és nem is akarok számolni. A jó képek, így a Goya-rézkarcok, titkot hordoznak. A borzalom önmagában nem szokatlan: hiszen semmi sem egyértelműbb, mint az, hogy létezik szenvedés a világban. Hogy van gonosz. Nem az a meglepő, hogy a beszláni tragédia megtörténhetett, nem az, hogy ilyesmi megtörténhet, hogy vannak, akik ilyesmire - gyermekek fogva tartására és megölésére - képesek, hanem az, hogy néhány tudósítás után milyen rettenetes vágy ébred a nézőkben arra, hogy még többet megtudjanak az eseményekről. Nincs különbség aközött, hogy mindez a szomszédban történt, vagy ezer kilométerrel távolabb. Emlékszem, a Jugoszláv polgárháború idején a vadászgépek a házunk fölött fordultak meg, és szinte perverz kíváncsisággal lestem a tévében, hogy merre felé mentek, mit bombáztak. A borzalom a Sontag által említett képek többségének nézésekor nem élhető át. A tévéképek, még ha erősek is, és fájdalmat is váltanak ki belőlünk, nem bíznak semmit a képzeletre. A borzalmakat úgy dörgölik az orrunk alá, mintha azt állítanák, ami történt, az botrányos, és nem fog megismétlődni. A háborús képek többsége nem hordoz titkot. A tévében látott borzalmak után ugyanúgy lehet élni tovább, ahogy a képek megnézése előtt éltünk, továbbra is létezik még egy otthonnak mondott hely számunkra a világban. Sontag többször is hangsúlyozza, hogy nem éljük át a képek szemlélésekor a háború borzalmait, hogy azok csak azt a fajta perverz vágyat keltik fel, amit egy közeli baleset, ami mellett elhaladva mindannyian lassítunk. Ottlik azt írja, ha látnák az olvasók, amit ők láttak, elborzadnának, akár Dante a szélfútta lelkek láttán. A borzalom közvetíthetetlen, és nem hiszek abban, hogy a háborús képekkel bármit is el lehet érni. A szó, az írás a lélek otthona. A szenvedés leírása közelebb visz magához a szenvedéshez, mint képi ábrázolása, mert ez utóbbi csak pillanatokra aktiválja a néző együttérzését, szinte megnyugtatja, hogy ami történt, nem vele történt. Ha olvasunk a szenvedésről, ami történik, az velünk történik (messzire vezetne az okfejtés, amit végigkövetve igen könnyen el tudnék jutni annak magyarázatáig, miért tartom elhibázottnak a Sorstalanság filmváltozatát). Aki beszél, az részvételt, és nem csupán részvétet követel. A kép viszont csak megmutat. Igaza van Sontagnak: ha minden háborús képet mélyen megélnénk, kétségessé válna, hogy képesek volnánk-e többé a kiegyensúlyozott, boldog életre. És valóban: ezek a borzalmakat ábrázoló képek csak perverzekben váltanak ki vágyat arra, hogy borzalmakat kövessenek el. Azokban a „háborús turistákban”, akik a gyilkolás kedvéért utaztak a Jugoszláv területekre. De amíg Goya idején a háború képei szokatlanok voltak, ma már mindenhonnan szivárognak a borzalom képei. Már nincsenek ránk eleven hatással.

„A békekötéshez - írja Sontag - felejteni kell. A megbékélés feltétele a pontatlan és behatárolt emlékezet”. A jó képek, amelyek minden kétséget kizáróan elhitetik nézőikkel, hogy bármi lehetséges és a háborúk nem a történelem botrányai, nem állásfoglalásra késztetnek, hanem békére. Sontag nem homo politicusként, vagy általánosságokban beszél, nem arról nyilvánít véleményt, hogy hogyan kellene viselkedniük a kormányoknak, hanem rólunk, nézőkről értekezik, hogy hogyan lehetünk képesek túlélni ép lélekkel a ránk zúduló, borzalmat ábrázoló képek tömegét. „Ha az a célunk, hogy szerezzünk egy kis teret, amelyben a magunk életét élhetjük, akkor kívánatos, hogy a konkrét igazságtalanságok számontartása beleoldódjon az általános felismerésbe, miszerint az emberek mindenütt szörnyű dolgokat művelnek egymással”. Sontag szerint a képek áradatában nem reagálunk kevésbé indulatosan a szörnyűségekre: Sontag e tekintetben optimista, vagyis szerinte nem tompultunk el. Nem lettünk kíméletlenebbek attól, hogy a nyakunkba öntik az agresszió képeit, nem lettünk kevésbé józanok, és agresszívebbek. De arról mintha megfeledkeznénk, hogy már nem csak a tévénéző - nem értelmiségi - milliókban él a vágy az újabb és újabb botrányok és borzalmak után, hanem mintha már a tévétársaságok is alig várnák az újabb - a cunamihoz hasonló, nézettséget emelő - borzalmakat, amikről tudósítani lehet. A sok ezernyi kép után a nézők újabb és újabb képekre vágynak, mert nem vesznek részt a borzalmakban, csak szemlélői azoknak, nem élik át a szörnyűségeket, csak látni akarják, perverz izgalommal és jó érzéssel tudomásul véve, hogy ami történt, nem velük történt. A jó képek, az erkölcsös képek nem áltatják a nézőket. Nem buzdítanak a katasztrófaturizmusra, és nem hagyják meg az egyéni béke illúzióját. A jó képekben önmagunkat ugyanúgy meglátjuk, mint a másik fájdalmát.

Susan Sontag: A szenvedés képei. Eredeti cím: Regarding the Pain of Others. Fordította: Komáromy Rudolf. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2004

 


102 KByte

145 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső