A magyar közszolgálati televízió idén is kísérletet tett arra, hogy egy népszerű budapesti moziban bemutatkozási lehetőséget biztosítson a nemzetiségi műsorok szerkesztőségeinek, egyúttal díjakkal jutalmazza a sikeresebb alkotások szerzőit, fórumot teremtsen a terület szakembereinek. Az ingyenes vetítéssorozaton azonban még a kisebb terem sem telt meg nézőkkel, a rendezvény népszerűsítésére nem sok gondot fordíthattak, a szűk szakmán, az „érintetteken” kívül valószínűtlennek tűnt, hogy bármilyen, a nemzetiségi kultúra iránt érdeklődő néző jelen lett volna.
Ezzel viszont jól reprezentálták azt az áldatlan helyzetet, amely a nemzetiségi televíziózást a közszolgálati médiumon belül egyébként is jellemzi: köztudott, hogy évek óta tart a küzdelem a kedvezőbb műsorsávok megszerzéséért, az érintett szerkesztőségek költségvetésének növeléséért. Az MTV pénzügyi válsága természetesen mindenkit érint, a nemzetiségi műsorok szerkesztőségei annak köszönhetően „vegetálhatnak” még ma is, hogy a kisebbségi és a médiatörvényben foglaltak szerint létezésüket a gazdasági nehézségek ellenére is garantálni kell. A szűkös anyagi lehetőségek azonban óhatatlanul a minőség rovására mennek. Nincs mód a munkatársak szakmai továbbképzésére, rendkívül rossz a stábok technikai felszereltsége, nem megfelelőek a körzeti stúdiókkal való együttműködés feltételei –ami gyakran megkönnyíthetné a híradásokat –, szinte képtelenség bizonyos eseményekről „frissiben” tudósítani, és még sorolhatnánk.
Gyakran hangoztatott érv az elégedetlenkedők panaszáradatával szemben, hogy a nemzetiségi műsorok alacsony nézettségű rétegműsorok, de ez nyilvánvalóan a kérdés helytelen megközelítése, a kisebbségek médiában való megjelenésének ugyanis többféle funkciója van. Először is az állam ezzel biztosítja számukra azokat az alapvető emberi jogokat, amelyek a véleménynyilvánítás szabadságától kezdve az anyanyelv és kultúra ápolásán át az önazonosság védelméig sok egyéb dologra kiterjednek. Másrészt viszont a reprezentáció „kifelé”, tehát a többség felé is irányul: közhelyszámba megy, milyen fontos bemutatni a magyarországi nemzetiségi, etnikai kultúrákban rejlő értékeket, tudatosítani az eltérések és hasonlóságok eredetét, okait.
Még jelentősebbek ezek a törekvések azoknak az etnikai kisebbségeknek az esetében, amelyek jogai sorozatosan sérülnek a társadalmi előítéletek, a diszkrimináció miatt. Ha a média véleményformáló szerepének valóban nagy jelentőséget tulajdonítunk, akkor a nemzetiségi műsorokat semmiképp nem helyezhetjük a „rétegműsor” kategóriájába. Hogyan töltik be a rájuk mért szerepet az elmúlt évben készült adások – erről formálhattunk képet a IV. Nemzetiségi Filmszemlén.

A program két részből állt: a különböző nemzetiségi szerkesztőségek által készített anyagokból 18 film szállt versenybe. A rendezvény házigazdái idén a romák voltak, ezért a versenyfilmekkel párhuzamosan a kisteremben 11 romákkal kapcsolatos alkotást láthattunk. (A kétévente megrendezésre kerülő szemle „házigazda nemzetiségének” szerepét mindig sorsolással döntik el a rendezvény végén.)

A versenyprogram szembetűnő vonása, hogy a műsorok szerkesztői a legnagyobb hangsúlyt a hagyományőrzés és a kulturális örökség bemutatására helyezik. Nyilvánvalóan fontos feladat a tárgyi emlékek megörökítése, funkciójuk, történetük feldolgozása (A grábóci szentségtartó, Csarnojevics Arzén pátriárka portréja), a különböző művészekről, csoportokról készített portrék (10 éves a Söndörgő együttes, Ezüstkor, Ferdinecz Atanáz festőművész világa, Szent Demeter Ortodox Kórus), ám az esetek többségében a szerzők nem használják ki a filmkészítésben rejlő lehetőségeket: nem lépnek túl a dokumentáció igényén. Így történt ez a Magyarcsanádi Román Ortodox Templomot bemutató „Isten háza a mi templomunk” című alkotásban is. Hálás feladat egy építészeti remekmű fényképezése, ezt a szerzők kiválóan meg is oldják, ám csak néhány utalást hallunk a narrátor szövegben arról, amiről az épület mesélhetne: a templomot megépülése után az ortodox gyülekezet két eltérő nemzetiségű csoportja – szerbek és románok – használták felváltva, majd a közösség szétválása után az utóbbiak birtokában maradt. A társadalomtörténeti háttér egy épület bemutatásával kiválóan feltárható (emlékezzünk csak Szederkényi Júlia közelmúltban készült filmjére, amelyben a Gresham Palota restaurálásának bemutatásával életre keltette az építészeti remekmű múltját, jelenét: A Gresham, 2003)

Ugyanez mondható el a néprajzi megközelítésű filmek többségéről: a sváb faluközösség hagyományőrzésének száraz dokumentációja marad csupán az Újjáéledt német népszokások című mű. Olyan lényegi kérdésekre nem ad választ, hogy milyen szerepet tölt(het) be a paraszti életmódhoz kötődő népi hagyomány felélesztése a – megváltozott életformájú, társadalmilag rétegződött – helyi közösség életében, kik és milyen indíttatásból vállalják fel a hagyományőrzést – alapvető antropológiai szempontokat hagy tehát figyelmen kívül a film.

A kulturális örökség ápolásának sajátos formájáról tudósítottak az Amikor felharsog a trombita című riportfilmben a szerzők, de úgy, hogy a nézőt egészen magával ragadta a hely szelleme. Igaz, nem volt annyira nehéz dolguk, hisz maga az esemény is csemege: a nyugat-szerbiai Guca városában megrendezett trombita-fesztiválon jártak. A balkáni fúvószene kedvelőivel, a közönséggel készített riportokat koncertfelvételek tarkították. A közvetlen hangnem, a jó ritmusú vágás és a jól megválasztott életképek által azonban többet elárult a film, mint egy egyszerű tudósítás. A szerb kultúra egy fontos szeletéhez való kötődést épp azáltal emelte ki megszokott környezetéből, hogy világzenévé válásának összetevőire mutatott rá. Ez a természetes, didaxis mentes megközelítés az, ami a kisebbségekkel foglalkozó alkotásokat valóban értékessé teheti.

Még egy ilyen film szerepelt a szemlén, amelyben sikerült tágabb összefüggésekben elhelyezni az egyéni sorsokban rejlő gazdag, mégis tragikus múltat (Keti, az idő fia). Az egykori Jugoszláviából Csehországba költözött család tagjai mesélik történeteiket. Egészen távolról indulunk: családfájuk bemutatásában felsejlik a közép-kelet-európai kis népek közös történelmi öröksége. Vándorlásaik, költözéseik során állandóak a vegyes házasságok, s így válnak a különböző kultúrák – ruszin, szerb, horvát, román, magyar, zsidó, szlovák – identitásuk alkotóelemeivé. Mostani „állomásuk” során egy cseh asszonnyal bővül a család, s bár a fiatalabbaknak minden gond nélkül sikerül gyökeret ereszteniük az új hazában, a régi kapcsolatok elvesztése vagy meglazulása fölött érzett fájdalom határozza meg a film alaptónusát.

A romákkal kapcsolatos versenyfilmek nem a kulturális értékekre, hanem a szociális, gazdasági problémákra irányították a figyelmet. A Nekünk terem…Bátaszéki romák című film egy szociális földprogram megvalósításának sikereiről, a továbblépési lehetőségekről tudósított. A Volt egyszer egy kollégium… című filmben rendkívül érdekes témára bukkantak a szerzők, amelyet azonban nem dolgoztak ki eléggé. A hetvenes években Dunaszentgyörgyön, az akkori tanácselnök komolyan vette a pártutasításokat és valóban enyhíteni kívánt a cigánytelep lakóinak (főleg a gyerekeknek) az életkörülményein. A tanácselnökből azóta polgármester lett – felfogása nem változott, a rendszer azonban igen. Kiváló alkalom adódhatott volna számos gazdaság- és szociálpolitikai tényező elemzésére, a volt cigánytelep lakóinak, az elágazó életutaknak a bemutatására. Mindez azonban elmaradt, annál több rossz, felszínes kérdés hangzott el, ami még a látottak hitelét is rontotta.

A „Tükrünk /Amare glinda” címet viselő roma program viszont meglehetősen színes képet nyújtott Magyarország legnagyobb számú etnikai kisebbségének jelenéről, múltjáról. Joka Daróczi János, a Patrin Magazin főszerkesztője bevezetőjében elemezte a romák médiában megjelenő képét és a roma származású szakemberek hiányát, elhelyezkedési nehézségeiket. Beszámolt egy kiváló, új kezdeményezésről: az Ifjúsági és Családügyi Minisztériummal közösen létrehoztak egy alapítványt, amely évente öt fiatal tehetséges szakember képzését teszi lehetővé ösztöndíjas formában. A képzés lényege, hogy a fiatalok a televízió különböző szerkesztőségeiben (nemcsak a nemzetiségi műsoroknál) vesznek részt gyakorlaton, ezzel elősegítik, hogy alkatuk, képességeik szerint találjanak munkalehetőséget.
A „Tükrünk” programjának szerkesztési elvét valószínűleg az határozta meg, hogy ellensúlyozza a romák gyakran előítéletes, sztereotip médiaképét.
A versenyprogrammal ellentétben a roma programban nemcsak az MTV Rt. által készített, hanem külső gyártású filmek is szerepeltek. Két Roma Média Iskolás filmet mutattak be (Tollas, Valami angyali), amelyeket a Fekete Doboz Alapítvány kurzusának fiatal, tehetséges diákjai készítettek. Csík Juci (aki megbízásokkal maga is részt vesz a Roma Magazin, a Patrin szerkesztőségének munkájában) szociográfiája tollfosztó cigányokat mutat be, akiknek az egyetlen megélhetési forrásuk az európai uniós szabályozások bevezetésével veszélybe került. A korrekt elemzés kidolgozott képi világgal, bensőséges hangú interjúkkal egészül ki.

Láthattunk néhány kísérletet a romák huszadik századi történelmének feldolgozására (Út a halálba, A Kör). Az előbbi a roma holokausztnak állít emléket, ugyanakkor a közelmúltban lezajlott kárpótlási kísérletek visszásságait is fel kívánja tárni. A meglehetősen felszínes alkotás így két élesen elkülönülő részből áll: az elsőben a patetikus hangnem nincs összhangban a visszaemlékezésekkel, a másodikban pedig a tényfeltárás alapvető követelményeinek sem tesznek eleget a szerzők. Még kevésbé sikeresnek mondható A Kör, amely az 1956-os forradalom alatt, a Corvin-közben hősi halált halt fiatal cigánylánynak állít emléket. A szerzők törekvése – megemlékezni azokról a roma származású fiatalokról, akik részt vettek az ellenállásban – az interjúalanyok helytelen megválasztása, s így az elhangzott visszaemlékezések, a fikciós betétek kidolgozatlansága miatt majdhogynem kegyeletsértővé vált.

Szerepeltek még a programban olyan alkotások, amelyek az oktatás területén történő kiváló kezdeményezéseket (Iskola a város szélén, DrámaDrom), valamint a roma kultúra értékeit (Örömök Kertje, Vérnász) dolgozták fel. A „Tükrünk” filmjeiről tehát elmondható, hogy – hol sikeresen, hol kevésbé, de – megpróbáltak élni a dokumentumfilmben rejlő formai sokszínűséggel, és a jól megválasztott, tartalomhoz illő megközelítés is sokat segített a kiváló témák kibontásában.

Sok mindent megmagyaráznak a beszámoló elején említett szűkös anyagi lehetőségek szabta korlátok. A nemzetiségi műsorok szerkesztői azonban valószínűleg önmagukkal szemben sem támasztanak igényt arra, hogy túllépjék a televíziós ismeretterjesztés határait. A dokumentumfilm formanyelvi gazdagságának kiaknázásával, a kulturális örökségek, a hagyományőrzés alapos – társadalomtörténeti háttérre is utaló – feltárásával, a jelenben betöltött szerepük elemzésével, hangsúlyozásával hozhatnák közelebb a többségi nézőkhöz a nemzetiségi létben rejlő szépségeket. Megértethetnék, miért gazdagabbak a kettős, hármas nemzeti identitással rendelkező magyar állampolgárok. Segíthetnének választ keresni olyan aktuálpolitikai kérdésekre, mint a migráció, szegregáció, identitásvesztés, hagyományőrzés, amelyek kapcsolódnak a nemzetiségi, kisebbségi léthez, ám messze túlmutatnak azon.

A beszámolóban említett filmek listája:

Nekünk terem… Bátaszéki romák (r.: Gábor Péter, 2004)
Amikor felharsog a trombita (r.: Milivojevic Snežana, 2005)
„Isten háza a mi templomunk” (r.: Szabó Beatrix, 2004)
Újjáéledt német népszokások (r.: Varga Zsófia, 2004–2005)
Keti, az idők fia (r.: Antala Zsuzsanna, Csanádi Zoltán, 2003–2004)
A Grábóci Szentségtartó (r.: Sibalin György, 2005)
Szent Demeter Ortodox Kórus (r.: Molnár József, 2004)
Fedinecz Atanár festőművész világa (r.: Ljavinecz Mariann, 2004)
Csarnojevics Arzén pátriárka portréja (r.: Sibalin György, 2005)
10 éves a Söndörgő együttes (r.: Budai Adrienn, Milivojevic Snežana, 2005)
Volt egyszer egy kollégium… (r.: Kovács János, 2004)
Iskola a város szélén (r.: Vincze Zoltán, 1999)
Út a halálba (r.:Fátyol Tivadar, 2004)
Valami angyali (r.: Király Márk, 2004)
Tollas (r.: Csík Judt, 2004)
Örömök kertje (r.: Kútvölgyi Katalin, 2002)
Vérnász (r.: Gábor Péter, 2001)
A Kör (r.: Tóth Sándor, 2005)
DrámaDrom (Sívó Júlia, Surányi Z. András, 2004)

2005-12-15