180 nagyjátékfilmmel és 130 rövidfilmmel 55 ország képviseltette magát a 2005 október 19. és november 3. között megrendezett The Times bfi London Filmfesztiválon. A filmek mellett, amelyek közül 138-nak itt volt az Egyesült Királyságbeli premierje, számos nyilvános interjú és mesterkurzus várta az érdeklődőket. Mint mindig, most sem hiányozhattak a sztárok a vörös szőnyegről, akik jócskán növelik a fesztivál vonzerejét, mert ugyan melyik mozirajongó ne szeretné látni George Clooney-t, amint megérkezik a Leicester Square-re, vagy Fernando Meirelles The Constant Gardener-jének sztárjait, Ralph Finnest és Rachel Weiszt, de megfordult itt többek közt Gwyneth Paltrow, Susan Sarandon, Claire Danes, Steve Buscemi, Gael Garcia Bernal, Guy Pearce és Nick Cave is.

A fesztivált az Isten városa rendezőjének, Fernando Meirelles-nek a legújabb alkotása, a The Constant Gardener (Elszánt diplomata) nyitotta. John Le Carré regényének adaptációjában az angol diplomata (Ralph Finnes) próbálja kibogozni felesége (Rachel Weisz) halálának különös körülményeit. Nem csak az Afrikában pusztító éhínség, szegénység és a rohamosan terjedő AIDS miatt aktuális a film, de a gyógyszercégek egyre növekvő hatalmáról és sokszor kétes kutatásairól is lerántja a leplet. Hatalmas üzlet rejlik ugyanis az emberek nyomorúságában és betegségében, és ahol üzleti érdekekről van szó, ott nincs kegyelem annak, aki a gyógyszercégek útjába áll. Sandra Hebron, a fesztivál művészeti igazgatója egyébként „merészsége, társadalmi aktualitása és haladó világszemlélete” miatt választotta nyitófilmnek a The Constant Gardenert és ugyanezzel indokolta, hogy miért George Clooney Good Night, and Good Luck (Jó éjt és jó szerencsét!) című filmjére esett a választása, hogy méltó módon zárja a kéthetes rendezvényt.

Gála szekció

Ide tartoznak a legnevesebb rendezők alkotásai, amelyekre mindig elsőkként fogynak el a jegyek, mint például Shane Black Kiss Kiss, Bang Bang-je Robert Downey Jr és Val Kilmer főszereplésével. A halálos fegyver-sorozat forgatókönyvírója most maga ült a rendezői székbe, hogy majd’ tízéves hallgatás után ismét egy akcióvígjátékkal rukkoljon elő, amely egyértelműen a fesztivál legnagyobb sikere volt. Shane Black pedig egyike volt a Times Screen Talk nyilvános interjúsorozat résztvevőinek, aki filmjeihez méltóan szórakoztató és könnyed stílusban vallott hollywoodi karrierjének állomásairól. A másik neves interjúalany Terry Gilliam volt, akit az angol filmművészet, mint egykori Monty Python tagot már-már tiszteletbeli angolnak tekint, annál is inkább, mert filmjei, elsősorban humoruknál fogva inkább illeszkednek a szigetország mozi világába, mint az amerikai mainstreamhez. A fesztiválon egyébként Gilliam Grimm (The Brothers Grimm) című filmje szerepelt a programban. A Gála Szekcióban mutatták be a nem kevésbé különc és különös hangulatú filmjeiről híres Michael Haneke Hidden (Titkos) című thrillerét is, vagy a Cannes-i nagydíjas L’Enfant (A gyermek) című filmet Luc és Jean-Pierre Dardenne rendezésében. Ez utóbbi főhőse a piti kis csaló még saját újszülöttjét is eladja némi készpénz fejében. Akinek pedig fülbemászó zenére vágyott, annak ott volt James Mangold filmje, a Johnny Cash életéről szóló Walk the Line (Menj egyenesen!). A film külön érdekessége, hogy a főszereplő Joaquin Phoenix és Reese Witherspoon saját énekhangján szólaltak meg az egykori slágerek. Bár zenészként vált híressé, Londonban mégis forgatókönyv íróként debütált az ausztrál Nick Cave, aki a Proposition (Javaslat) forgatókönyvét és zenéjét is jegyzi. A John Hillcoat rendezte filmben Emily Watson, Guy Pearce és Ray Winstone remekel. Guy Pearce egyébként szintén a nyilvános interjúk egyik meghívottja volt – Pierce Brosnan helyett ugrott be és mesélt a pályájáról. Kedves közvetlenséggel és humorral vallott arról, miként vezetett az útja a kisköltségvetésű Priscilla a sivatag királynőjétől Curtis Hanson nagyköltségvetésű és nagy sztárokat felsorakoztató, több Oscar-díjas Szigorúan bizalmasáig. Scott McGehee és David Siegel Bee Seasonje (Méhek évada), az ambiciózus apáról (Richard Gere) és a komoly lelki problémákkal küzdő anyáról (Juliette Binoche) valamint gyermekükről, akit a bfi elnökének, Anthony Minghellának a fia alakított, szintén a fesztivál nagy befutói közé számított, csakúgy, mint John Madden új filmje a Proof (Bizonyíték) Gwyneth Paltrow-val a főszerepben. David Auburn Pulitzer-díjas színdarabjának 2002-es londoni színházi bemutatóján Paltrow már jó néhány estén keresztül magára öltötte a törékeny lelkű matematikus zseni Catherine szerepét. Nem csoda hát, hogy a színésznő boldogan mondott igent a filmváltozatra is, mivel, saját bevallása szerint, nagyon a szívéhez nőtt Catherine karaktere.

Films on the Square (Filmek a téren)

Ebben a szekcióban egyaránt megtalálhatóak az újoncok és a már befutott rendezők filmjei, mint például Michael Winterbottom remekbe sikerült Tristram Shandy feldolgozása a The Cock and Bull Story, amely film a filmben egy regényadaptáció forgatásáról a két kiváló komikus, Steve Coogan és Rob Brydon főszereplésével. Steven Soderbergh videokamerával rögzített és amatőr színészeket felvonultató Bubble-je (Buborék) gyökeresen eltér a rendező korábbi, nagyköltségvetésű sikerfilmjeitől. A szekcióban szereplő Lonesome Jim (Magányos Jim) tovább gyarapította a szerény költségvetésű függetlenfilmek táborát. Steve Buscemi rendezésének sikere pedig legalább annyira köszönhető a rendező karizmatikus egyéniségének, mint magának a történetnek, vagy Casey Afflec játékának. Ebben a szekcióban mutatták még be Lars Von Trier amerikai trilógiájának második részért a Manderlay-t, Atom Egoyan sokakat megbotránkoztató Where The Truth Lies (Az igazság fogságában) című alkotását, Hou Hsian Hsien Three Times (Háromszor) és Takeshi Kitano Takeshis’ című filmjeit. Edinburghból visszavonták, de Londonban végre láthatta a közönség Lodge Kerrigan Keanjét, amelyben egy elmezavarral küzdő apa keresi megszállottan gyermekét, akiről nem is tudjuk biztosan, hogy létezik. A Kean nyomasztó hangulatánál jóval könnyedebb hangvételű a sok zenével tarkított Elizabethtown Cameron Crowe rendezésében. A fiatalabb generáció képviselői közül itt volt látható Fatih Akin újabb rendezése a Crossing the Bridge: The Sound of Istambul (Át a hídon: Isztambul hangjai). Akin dokumentumfilmjének az isztambuli zenei világ sokrétűsége adja az alapot. Demetrios Matheo kritikus által a belga Aki Kaurismakinak bélyegzett Bouli Lanners debütáló alkotása, az Ultranova egy csapat lúzerről szól, akik egy ipari városban tengetik unalmas hétköznapjaikat. Teljesen más közegben játszódik Denis Tanovics L’enfer (A pokol) című alkotása, Michael Caton-Jones filmje, a Shooting Dogs (Lelőni a kutyákat) pedig egy elképzelt történet a ruandai mészárlás nagyon is valós közegébe helyezve.

Új Brit Film

Bár a The Times bfi London Filmfesztivál a leghosszabb és legcsillogóbb filmes rendezvény Nagy-Britanniában, mégis Edinburgh számít a brit filmek elsőszámú bemutatkozó fórumának. Nem csoda hát, hogy a szekcióban szereplő filmek nagy részét, már idén augusztusban láthatta a közönség, mint például Josh Appignanesi Énekek énekét (Song of Songs), Dave McKean lélegzetelállító látványvilágú filmjét a Mirrormaskot (Tükörálarc), de Stephen Woolley Stoned-jának is a skót fővárosban volt a bemutatója. Újdonságnak számított viszont Dominic Savage Love + Hate (Szerelem és gyűlölet) című filmje, amely napjaink brit társadalmának egyik legaktuálisabb problémájával, a rasszizmussal foglalkozik. A Sisters in Law (Sógornők), Kim Longinoto és Florence Ayisi dokumentumfilmje pedig a családon belüli erőszakról és a nők bántalmazásáról szól. Szintén a dokumentumfilmek táborát gyarapította az Unknown White Male (Ismeretlen fehér férfi) Rupert Murray rendezésében, amely egy fiúról szól, aki egyszer csak azon veszi észre magát, hogy nem emlékszik semmire a múltjából és hogy ki is ő valójában.

Francia Forradalmak

Itt volt látható Laurent Cantet filmje a Heading South (Irány dél!), a középkorú nők szexturizmusáról, csakúgy, mint napjaink legtermékenyebb francia rendezőjének, Francois Ozonnak legújabb alkotása a Time To Leave (Ideje menni). Ozon egyébként szintén a nyilvános interjúsorozat meghívottja volt. Fabienne Godet filmje a Burnt Out (Kiégve), egy irodai dolgozó teljes összeomlásáról szól. Anne Fontaine filmje, az Entre Ses Mains (Kezei között) pedig egyszerre thriller és szerelmi történet egy unatkozó családanyáról, aki egy rettegett sorozatgyilkost sejt szerelmi kalandjában, amely elborzasztja, de valahogy mégis vonzóvá teszi számára a férfit.

Cinema Europa

Egyre erősebb a skandináv filmek felhozatala, amit sem bizonyít jobban, mint Per Fly Emberölése (Manslaughter), amely ugyanúgy egy trilógia harmadik része, mint Nicholas Winding Refn I’m the Angel of Death: Pusher III (Díler 3: A halál angyala vagyok). A Noi Albinoi alkotójának, az izlandi Dagur Karinak legutóbbi filmje a Dark Horse (Sötét ló) és Kari Paljakka For the Living and the Dead (Az elevenekért és a holtakért) című megrázó alkotása, amely idén elnyerte a The Sutherland Trophy-t. (A díjat korábban olyan neves alkotók kaptak, mint Ozu, Antonioni, Godard, Bertolucci, Bresson, Fassbinder vagy Angelopoulos, hogy csak a legnagyobbakat említsem.) Gabriele Salvatoresnek, a Nem félek című film alkotójának legújabb műve a Quo Vadis Baby?. A történet egy negyvenes éveiben járó, láncdohányos és enyhén alkoholista magánnyomozónőről szól, akinek hírtelen lehetősége támad arra, hogy felkutassa, hogy miért is lett húga öngyilkos 16 évvel korábban. Cseh és szlovák koprodukcióban készült Martin Sulik filmje, a The City of the Sun (A nap városa), négy férfi barátságáról, akik, miután elbocsátják őket, együtt fognak közös vállalkozásba. A közép-európai mezőnyt erősítette Jan Cvitkovic balkáni feketekomédiája, a Gravehopping (Sírugrás), amelynek hőse temetési beszédekből tartja fenn magát és a San Sebastian-ban Arany Kagylót nyert Stetsi, Bohdan Sloma rendezésében.

World Cinema (Világmozi)

50 ország képviseltette magát ebben a szekcióban a lehető legváltozatosabb témákkal, mint például az indiai fiatalokról szóló film, a The Journey (Az utazás); a háború utáni generáció útkereséséről szól a libanoni alkotópáros, Khalil Joreige és Joana Hadjithomas filmje, a Perfect Day (Tökéletes nap). Gidi Dar első rendezése, az Ushpizin Izrael ortodox zsidó közösségének tagjaival készült, míg az iráni mozit idén Ali Mosaffa egzisztenciális thrillere képviselte, a Portrait of a Lady far Away (Egy eltávozott nő portréja). Izumi Takahasi japán független rendező első nagy áttörése a The Soup, One Morning (A leves, egy reggel), mellett itt volt a Berlini Arany Medve díjas U-Carmen eKhajelitsha, amely Dél-Afrika szegénynegyedébe helyezi át Carmen történetét. A film külön érdekessége, hogy a dalok xhosa nyelven szólalnak meg. Ha már a zenénél tartunk, mindenképpen említésre méltó az egykori legendás glam rock zenekar, a New York Dolls basszusgitárosáról szóló dokumentumfilm, a New York Doll Greg Whitley rendezésében. Az egykori bandatag visszavonulva a szex, drog és rock and roll világától a mormon egyház lelkes követőjévé vált. Amat Escalante, aki a Battle in Heaven (Mennyei ütközet) forgatása során Carlos Reygadas rendező asszisztense volt, most saját filmmel rukkolt ki. A Sangre nem kevésbé provokatívnak ígérkezett, mint Reygadas zseniális alkotása. Az amerikai függetlenfilm egyik legnagyobbjának számító Hal Hartley sci-fije, a Girl From Monday (Hétfői lány) is szerepelt a szekcióban, csakúgy, mint a San Sebastian-ban már nagy sikert aratott The Cave of The Yellow Dog (A sárga kutya barlangja) Byambasuren Davaa rendezésében, csakúgy, mint Ferzan Ozpetek legújabb alkotása a Sacred Heart (Szent szív).

Dokumentumfilmek

A fesztivál elmaradhatatlan és nagy népszerűségnek örvendő alkotásai a dokumentumfilmek, különösképpen, ha olyan bámulatba ejtők, mint David Lachapelle Sundance-on győztes Rize című filmje, a Los Angeles-i gettólakók táncáról vagy olyan megdöbbentő és megrázó témához nyúlnak, mint Kirby Dick Twist of Faith-je (A hit ferdülése). Bár korántsem ez az első alkotás, amely a katolikus egyház papjainak sötét dolgait hivatott feltárni, a téma, úgy látszik, sokakat érint és nagyon is aktuális. A film egyébként szerepel az Oscar-díjra jelöltek listáján. Szintén megdöbbentő az idén először átadott Grierson Award győztes dokumentumfilmje, a Workingman’s Death (A munkás halála) Michael Glawogger rendezésében és hasonlóan szívbemarkoló Marcos Prado brazil rendező dokumentumfilmje az Estamira, egy idős, skizofrén asszonyról, aki a szemétdombon él. Bár korántsem derűs, de az előbbieknél valahogy könnyedebb hangvételű Mercedes Alvarez filmje, a Sky Turns szülőhelye elnéptelenedett vidékéről.

A zárófilm George Clooney Good Night, and Good Luck (Jó estét és jó szerencsét!) című filmje volt, amely a The Constant Gardener-hez hasonlóan szintén nem nélkülözte a politikai aktualitást. George Clooney rendezőként immár másodjára is bizonyította, hogy több mint az álomgyár ’csinifiúja’. A kritikusok és a résztvevők szerint a Good Night, and Good Luck-nál nemigen lehetett volna méltóbb befejezést választani a fesztiválnak. Az ötvenes éveket idéző fekete-fehér alkotás, a CBS News Ed Morrow-jának és Joseph McCarthy szenátornak a csatájáról szól, de fontos üzenetet hordoz korunk számára is. „Úgy gondoltam elérkezett az idő arra, hogy ezekről a dolgokról beszéljünk. Nem azért, hogy prédikáljak, hanem hogy felhívjam a figyelmet arra, hogy az újságírók felelőssége az, hogy nehéz kérdésekkel szembesítsék az adott kormányt. Erről szól az ’ellenőrzés és az egyensúly’, mert ahol nincs ellenőrzés és egyensúly a hatalomban. ott mindig rossz vége lesz a dolgoknak” – nyilatkozta Clooney a filmje előtt.

(2005. november 24.)