A nagy népszerűségnek örvendő londoni fesztivál idén még változatosabb programmal és egy új szekcióval nyitotta meg kapuit. A The Times Magazin és a British Film Institute által támogatott rendezvény szokásához híven a nagyközönség becsalogatására szolgáló filmek egész sorát vonultatta fel. Emellett, mivel a közönség egyre nagyobb rétege érdeklődik a független filmek és a kísérleti alkotások iránt, tovább bővítették egyébként is széles kínálatukat. A fesztivál sokrétű nemzetközi programjában olyan rendezőnagyságok filmjei szerepeltek, mint Jean-Luc Godard, Theo Angelopoulos, Eric Rohmer, Carlos Saura, Woody Allen, Wong Kar Wai, Hou Hsiao-Hsien, vagy a nyítófilm rendezője, Mike Leigh, mégis, úgy tűnt, idén az amerikai függetlenfilmesek diadalmaskodtak. Mind a nézőszámok, mind a kiosztott díjak bizonyították, hogy hatalmas az érdeklődés az olyan amerikai alkotások iránt, amelyek a stúdiórendszeren kívül rekedt, illetve attól szándékosan távol maradó rendezők kezéből kerülnek ki. Az álomgyár által előállított formulák helyett gyakran sokkoló és sokszínű valóságot láthattunk, ami az alkotók társadalmi érzékenységéről és éleslátásáról tett tanúbizonyságot.

Csakúgy, mint az angol rendezőóriás, Mike Leigh, akinek új filmje a Vera Drake méltó nyitánya volt a londoni filmes seregszemlének. Annál is inkább, mivel Leigh elkötelezett híve a fesztiválnak, amelyen az elmúlt negyven évben rendszeresen részt vett, meghívottként, nézőként egyaránt. A Vera Drake jól példázza, hogy a brit filmgyártás továbbra is erősen kötődik a társadalmi problémák iránt érzékeny kisrealizmus irányvonalához, amelynek két kiemelkedő alakja Mike Leigh és Ken Loach (utóbbi legújabb, Egy szerető csók - Ae Fond Kiss című filmjének idén augusztusban, Edinburghban volt a brit premierje) továbbra is képes a megújulásra és arra, hogy felhívják a figyelmet a brit társadalmat érintő aktuális és kényes kérdésekre. Bár Leigh filmje az ötvenes évekbe helyezi hősét, a tisztes családanya létére bajbaesett nőkön segítő Verát, az abortusz kérdése ma is fájdalmasan aktuális és sokat vitatott. „A morális dilemma, amely a filmemben megfogalmazódik nem oldható meg egyszerűen, és mindannyiunknak nyitottan kell közelítenünk a kérdéshez, anélkül, hogy elrugaszkodnánk a realitástól. Az abortusz kérdése most is, mint minden korban, az egyik legfontosabb társadalmi probléma, annál is inkább, mert a népesség egyre nő, bolygónk viszont ugyanakkora marad. Úgy gondoltam, itt az ideje, hogy direkt módon szembesítsem a közönséget a témával, anélkül, hogy egyszerűen, feketén-fehéren vonhatná le maga számára a következtetést. Soha nem csináltam olyan filmet, és ez sem kivétel, amely egyoldalúan, mintegy kinyilatkoztatásszerűen foglal állást a kérdésben, éppen ezért lesznek, akik szörnyetegnek tartják majd Verát és lesznek olyanok, akik úgy látják, hogy ő csak jót akart tenni a megesett nőkkel.” – nyilatkozta filmjével kapcsolatban Leigh.

Sajnálatos módon egyre aktuálisabbá válik az Egyesült Királyságban a rasszizmus kérdése. Bár úgy tűnt, a 80-as, 90-es években viszonylag elsimultak az ellentétek, a szeptember 11.-i terrortámadás óta egyre erősödik az idegengyűlölet. Ezt jelzi az is, hogy egyre több film készül a témában, a pillanatnyi helyzetre reflektálva. Idén a már említett, Ken Loach-film, Kenny Gleenan Yasmin-ja, amely szintén szerepelt a fesztivál programjában, valamint Amma Asante Ez is élet (A Way of Life) című debütáló alkotása foglalkozott a témával. Ez utóbbi rendezője Amma Asante elnyerte az Egyesült Királyság Tehetség díját. Talán különösnek tűnik elsőre, hogy egy színes bőrű rendezőnő olyan fiatal, egyedülálló, fehér anyáról forgasson filmet, aki saját elégedetlensége, szegénysége, keserű gyermekkora és zaklatott családi háttere miatt érzett minden keserűségét és dühét muzlim szomszédjain próbálja levezetni. A nyomasztó dél-walesi kikötőnegyedben azonban csak rasszista barátaira számíthat, akik a családot jelentik számára és adják a lovat alá. Minél jobban fenyegeti a veszély, hogy elveszik tőle tízhónapos gyermekét, és minél inkább elbizonytalanodik a jövőjével kapcsolatban, annál inkább szúrja a szemét bevándorló szomszédja. „Fekete nő vagyok, és bárkivel képes vagyok azonosulni, de csak úgy tudtam olyan emberrel azonosulni, akinek meglehetősen erős faji előítéletei vannak, hogy nagyon fiatal nőként ábrázoltam.” – nyilatkozta Asante. Noha filmjében összetetten próbálja megközelíteni a problémát, bemutatva mennyire kilátástalan a főszereplő lány helyzete, mégsem menti fel őt a felelősség alól.

Hasonló nyitottságot és előítéletességtől mentességet követel a nézőtől a nem kevésbé kényes témát feszegető Az erdész (The Woodsman) című alkotás. Nicole Kassell bemutatkozó filmjét nem csak a közönség díjazta kitüntetett figyelmével, de az idén ez vihette haza az immár kilencedik éve átadásra kerülő Satyajit Ray-díjat is. Hőse (az élete talán legdrámaibb alakítását nyújtó Kevin Bacon) a börtönből szabadul, ahol tizenkét évet töltött pedofília miatt, és megpróbál visszailleszkedni a mindennapi életbe. Nem könnyű azonban megbirkóznia családja elutasításával, az emberek előítéleteivel, és ami talán a legnehezebb, a mindenütt jelenlévő kísértéssel. A sors kegyetlen iróniája ugyanis, hogy ablaka éppen egy iskolaudvarra néz, amelynek gyerekzsivaja állandóan kislányok iránti vonzalmát idézi fel benne. Hősünknek hihetetlen akaraterővel és kitartással sikerül új életet és ’normális párkapcsolatot’ kezdenie. Ez azonban sajnos egyáltalán nem általános. A film producere elmondta, hogy a szomorú statisztikák szerint a szabadlábra helyezettek száz százaléka előbb vagy utóbb ismét visszakerül a börtönbe.

A fesztivál történetében először kísérleti film is bekerült a Gála Szekcióba, sőt a Sutherland Trófeát is megkapta a ’legeredetibb és legfantáziadúsabb’ első nagyjátékfilmért Jonathan Caouette. Tarnation című alkotása egy tizenegy éves kisfiú homevideójaként indul, aki a szomszédtól kölcsönkapott videokamerával látott neki, hogy megörökítse saját életét. Idővel igazi megszállottsággá vált, hogy lefilmezze annak szinte minden mozzanatát. Mikor 2003-ban kiderült, hogy anyja lítium-túladagolásban szenved, Caouette hazatért és saját számítógépén kezdte összeállítani a filmanyagot, ami annak idején a menekülést és a rendszert jelentette az otthon elviselhetetlen légkörében, ahol az erőszak, a gyermekbántalmazás, a kábítószer és a promiszkuitás szervesen hozzátartozott a mindennapok realitásához. Rögzítőn hagyott telefonüzenetekkel, családi képekkel tarkított naplójegyzet a film, amely néhol leginkább kábítószeres ’utazásra’ hasonlít. Lebilincselő, hipnotikus, pszichedelikus, ugyanakkor megható portré a főszereplőről és skizofréniában szenvedő anyjáról. Mindez a 80-as évek popkultúrájával, sok zenével és Caouette B-kategóriás horrorfilmek iránti rajongásával egészül ki. A mindössze 218 dolláros (!) költségvetéssel készült filmet a rendező így kommentálta: „A Tarnation film az ifjúságról, a művészetről, a szexualitásról, a mentális zavarról, Amerikáról és a túlélésről. Egyben egy levél, melyben kifejezem szeretetemet anyám, Renee és a világ minden részén élő anyák iránt.”

Mentális instabilitás, kábítószer, botrányok és verekedések tarkítják annak a két rockbandának az életét, akiket hét éven keresztül követett kamerájával Ondi Timoner. Dig! című filmje méltán nevezhető a fesztivál legnépszerűbb dokumentumfilmjének, amely két rockzenekar, a Brian Jonestown Massacre és a Dandy Warhols baráti rivalizálását és karrierjét követi az indulástól napjainkig. Egy szintről, barátokként, ugyanakkor egymás riválisaként indultak, az évek során azonban a tagok változása, a sorozatos botrányok és a Brian Jonestown Massacre frontemberének, Antonnak mentális és kábítószer-problémái miatt útjaik kettéváltak és bár kevésbé tehetségesnek és korszakalkotónak indult a Dandy Warhols, mégis a banda összetartásának, fegyelmezettségének, no meg egy jól sikerült Vodafone-reklámnak köszönhetően jelentős karriert futott be, míg a másik banda ma már csak halvány emlék. Timoner kamerájának segítségével szinte testközelből tapasztalhatjuk meg az önpusztítás és a deviancia ilyen kis távolságból már korántsem olyan csábító és csillogó realitását.

Az amerikai származású Andrew Horn dokumentumfilmje Nomi dala (The Nomi Song) egy különc énekesnek állít emléket, aki életében mindent elkövetett azért, hogy igazi rejtély maradjon az emberek számára. Ennek köszönhetően Klaus Nomi maga volt az ismertség és a megismerhetetlenség paradoxonának megtestesítője. Még a legnagyobb rajongói is alig tudnak valamit az életéről, kevesen látták fellépni őt, mégis a világ minden részén találhatók rajongói. Furcsa mód azonban az emberekbe jobban belevésődött a halála (ő volt a hetvenes években az AIDS első híres áldozata), mint egyedülálló hangszíne, különc megjelenése, sci-fi filmek inspirálta kabaré-előadásai és sajátos Elvis, Chubby Checker és Donna Summer-interpretációi, amelyek rányomták bélyegüket a 70-es évek glamrockjára éppúgy, mint 80-as évek szintipopjára. Nomi sokoldalúságát jelzi, hogy azon kívül, hogy gondoskodott arról, hogy megjelenése egy pillanatig se legyen hétköznapi, ő maga tervezte David Bowie kosztümjeit is, amelyekben Bowie a Ziggy Stardust turnéján meghódította Amerikát. Nomi emelett messze földön híres volt kiváló süteményeiről is. „Úgy érzem, az én feladatom az volt, hogy felszínre hozzam Klaust, az előadóművészt, …hogy életre keltsem a mai közönség számára, hogy az ne csak a tehetségét és merészségét, de a kor szellemét is értékelni tudja.” – jegyzi meg a film rendezője.

Hasonlóan különc, de korántsem ilyen tehetséges kis csapatról szól Jared Hess Napoleon Dynamite című filmje, melynek karaktereit a rendező - saját bevallása szerint - tinédzserkorából és iskolai ismeretségi köréből merítette. A ’lúzer csapat’ élén a címszereplő Napoleon Dynamite áll, aki vörös afro frizurájával, szódásüvegnyi szemüvegével, NDK-s melegítőre hasonlító nadrágjával és a legnagyobb hőségben is elmaradhatatlan hótaposó csizmájával valóban nem mindennapi jelenség. Ő és a körülötte lévő nagy rakás szeretnivaló szerencsétlenség felejthetetlen pillanatokat szerzett a közönségnek; mind a Sundance fesztiválon, mind Londonban hangos nevetésre és éljenzésre késztette még a sajtóvetítések egyébként fanyalgásra hajlamos közönségét is. Napoleon táncszólója pedig nyugodtan pályázhatna a filmtörténet ’legmulatságosabb és egyben legfelejthetetlenebb táncjelenete’ címre, maga mögé utasítva John Travolta és Uma Thurman Ponyvaregény-beli kettősét.

Kultúrák és értékrendek csapnak össze a finom humorral fűszerezett, kanadai-angol koprodukcióban készült Egy árnyalatnyi rózsaszínben (The Touch of Pink). Ian Iqbal Rashid önéletrajzi ihletésű alkotása egy homoszexuális pakisztáni fiatalemberről szól, aki családjától távol „édeshármasban” él London forgatagában barátjával és Cary Grant szellemével (utóbbi szerepében David Lynch egykori felfedezettje, Kyle MacLachlan remekel kifinomult eleganciával és lehengerlő modorossággal.) Fenekestül forgatja fel hármójuk idilljét a főhős mélyen vallásos és hagyománytisztelő anyjának a látogatása, aki, mit sem sejtve fia szexuális beállítottságáról, mindenáron meg akarja őt házasítani. Sok bonyodalom, helyzetkomikum és könnyfakasztó pillanat után nem marad más választás, mint hogy mind az anyának, mind a fiának le kell mondania az álmairól (az előbbinek a fényes esküvőről és a sok kis unokáról, a másiknak pedig álomszeretőjéről, Cary Grantről) és méltósággal felvállalni a másságot, hogy végre a hazugság kényszere nélkül, jóleső felszabadultsággal éljenek tovább.

A bonyodalmakat bonyodalmakra halmozó romantikus komédiák sorát gyarapítja az író-rendező Zach Braff Garden State című filmje is, amelynek ő játssza depresszióban szenvedő, gyógyszerfüggő főhősét is. Amikor klinikai depresszióban szenvedett anyja temetésére hazaérkezik szülővárosába, szembe kell néznie sorsával és felhagyni az antidepresszánssal, amely sem megoldást, de még enyhülést sem igen hoz problémáira. Bár humorral kezeli a témát, nem szabad elfelejtenünk, hogy az antidepresszánsok a kábítószerhez hasonlóan függőséget okoznak és korántsem könnyű leszokni róluk. No persze, ha valakinek olyan segítsége akad, mint az elbűvölő Nathalie Portman! Témaválasztása és még inkább humora miatt tekintik sokan Braffot az új Woody Allennek.

Ha már Woody Allennél tartunk az ő legújabb filmjét, a Melinda és Melindát (Melinda and Melinda), is a fesztiválon mutatták be az angol közönségnek. Sokak szerint hosszú idő óta ez a New York-i rendező legsikerültebb filmje, amelyben visszatér igazi „woodyallenes” hagyományaihoz és eredeti humorához. „Gyakran eszembe jut a filmjeimmel kapcsolatban, hogy alaphelyzetüket lehet komikusan és drámaian is kezelni, és én valahogy mindig a komédia mellett döntök. Egyik Melinda története sem valóságos, legyen az komikus vagy tragikus. Csak kitalációk. Meglehetősen véletlenszerűen jött, hogy egyre jobb lettem a női szerepek írásában. Az évek során filmről filmre úgy alakult nálam, hogy a jobb szerepeket nők kapták, így inkább ezeknek a tökéletesítésén dolgoztam. Mostanra könnyebbé vált, hogy nők számára írjak, mert amikor férfiaknak írok, akkor az vagy magamnak vagy a saját személyiségem egyik változatának szól.”

A nagy mesterhez hasonlítják sokan Todd Solondzot is, akinek az Isten hozott a babaházban és a Boldogságtól ordítani című filmjei után legújabb, Palindromes című alkotása rengette meg alapjaiban a nézők hitét abban, hogy mi is a mozi valójában és mit is lát igazából a vásznon, hol vannak a határok és egyáltalán vannak-e határok? Solondz maga a következőket adta útravalónak a filmjéhez: „Az én tanácsom a közönség számára az lenne, mielőtt megnézik a filmet, hogy még ha nem is biztosak abban, hogy mindez micsoda, vagy miért van úgy, ahogy van (mert én magam sem vagyok biztos abban, hogy értem, mi is ez az egész) csak engedjék el magukat és adják át magukat a film hangulatának.” Ami ez után következik, az valóban nehezen érthető és még nehezebben követhető, ugyanakkor nem kevésbé megdöbbentő és felkavaró, mint Solondz előző alkotásai. Egy tizenkét éves kislányról szól, aki mindenáron gyermeket szeretne és mindent el is követ azért, hogy ez sikerüljön neki, ám racionális szülei közbeszólnak, minek következtében Aviva megszökik tőlük és megpróbál csak azért is mindenáron teherbe esni egy sokkal kevésbé racionális világban. Élete egyszer s mindenkorra kizökken a ’normálisból’ és soha többé nem tér vissza abba. Ha az alapszituáció önmagában nem lenne elég bizarr, nos akkor ott van a tény, hogy Avivát a filmben két nő, négy tizenhárom-tizennégy éves forma kislány, egy tizenkét éves kisfiú és egy hatéves kislány alakítja. Követni tehát elég nehéz és könnyed kikapcsolódásnak sem nevezhető, de mindenképpen egyedi és leleményes alkotásról van szó. „Az Isten hozott a babaházban után a legkülönfélébb emberek mondták, hogy „Ez én voltam! vagy Én is pont olyan voltam! Így eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha egy szerepet számos különféle emberre osztanék. ... Abban reménykedem, hogy ez jobban felerősíti az érzelmi hatást, mintha csak egy színészre lenne osztva a szerep, jobban elvarázsol és ugyanakkor kevésbé bűvésztrükkszerű.”

Talányos és rendkívül felkavaró Gregg Araki Rejtélyes bőr (Mysterious Skin) című filmje, ami Scott Heim debütáló regényének adaptációja. A kansasi kisvárosban 1981 nyarán játszódó film két főszereplőjével, akik akkoriban nyolcévesek, sorsfordító események történnek, amelyek egész életükre kihatottak. Egyikőjük, Brian vérző orral és horzsolásokkal tele találja magát egy pincében és nem emlékszik, hogyan és miért került oda, másikukat az ificsapat büszkeségét, Neilt pedig azon a nyáron csábítja el az edzője. Mindkét fiú élete különös fordulatot vesz. Brian kétségbeesve próbálja kideríteni, mi is történt vele (tényleg földönkívüliek rabolták-e el), míg másikuk a környék legkeresettebb és legszebb prostija lesz, akihez Brian a nyomozása során jut el. Araki szokásához híven nem csak a színészektől követelt sokat, de a nézőktől is, hiszen aki ismeri korábbi filmjeit, tudhatja, hogy a „Homoszexuális Mozi”, azaz a „Queer Cinema” egyik legnagyobb rendezőjét egyben a kilencvenes évek legprovokatívabb alkotójának is tartják. „Meglátásom szerint ez a film annyira szívszorongató, mint a Fiúk nem sírnak, olyan vitatható, mint a Kölykök, olyan felkavaró, mint a korai David Lynch-filmek, és olyan káprázatos kivitelezésű, mint a Szerelemre hangolva”- nyilatkozta filmjéről Araki. „Manapság csak nagyon kevés filmnek van bármiféle hatása vagy rezonanciája a nézőre, a legtöbbjük csak úgy van, anélkül, hogy valami célja is lenne a létezésének. Ezzel szemben a Rejtélyes bőr olyan film lesz, amely beleégeti magát a nézők elméjébe, amiről beszélni fognak, ami elérzékenyíti őket, és amelyet garantáltan soha nem felejtenek el.”

Jóval könnyedebbnek tűnhet, bár korántsem az, a Gála szekcióban bemutatott Már nem lakunk itt (We Don’t Live Here Anymore) John Curran rendezésében. A családok működését vagy inkább működőképtelenségét vizsgálja két középosztálybeli egyetemi tanár és feleségeik barátságán keresztül, és azt, hogy miként vezet a párok barátsága házastársi hűtlenséghez, amely egyszer s mindenkorra megváltoztatja mindannyiuk életét. Érzelmek egész skáláját járják be hőseink a bűntudattól a bosszúig, miközben egy pillanatra sem mulasztják el szurkálni a partnereiket. Hol finom megjegyzésekkel, hol vad dühkitörésekkel támadnak egymásra, megmutatva milyen érzelemkitörésekhez vezethet a hűtlenség, anélkül, hogy Curran állást foglalna amellett ki a jó és ki a rossz, hiszen mint minden ilyen helyzetben, itt is nagyon sok minden játszik közre abban, hogy így alakulnak az események. A film legnagyobb erénye a négy főszereplő (Laura Dern, Mark Ruffalo, Naomi Watts és Peter Krause) kiváló és árnyalt játéka, amely egyszerre képes együttérzést és megértés, szánalmat és ellenszenvet kiváltani szinte pillanatról pillanatra változtatva, hogy melyiket ki iránt is érzi a néző.

Szintén remek szereplőgárdát sorakoztat fel Tod Williams filmje, az Ajtó a padlón (Door on the Floor). John Irving bestsellerének A Widow for One Year-nek az adaptációjában egy házaspár, a bánatában csendesen befelé forduló Marion (Kim Basinger) és elbűvölően egoista férje, Ted (Jeff Bridges) gyászolják néhány évvel korábban elhunyt tinédzser fiaikat és próbálják összetartani meglehetősen ingatag lábakon álló házasságukat. A nyaralójukban dolgozó mindenes, a tizenhat éves Eddie, nem csak a ház körüli tennivalókat latja el, hanem egyfajta gyerekpótlék is a családnak, részben azért, mert nagyon hasonlít az egyik halott fiúra. Bár a történet meglehetősen melodramatikusnak hangzik, az ügyes rendezés eredményeként hideg és távolságtartó nézőpontból látjuk az eseményeket. „A történet a veszteségről szól. Ez az, ami megfogott benne. Az ok azonban, amiért igazán meg akartam csinálni ezt a filmet, az, hogy minél több időt akartam John Irving karaktereivel tölteni és nem feltétlenül azért, hogy a cselekmény legnagyobb részét filmre vigyem vagy, hogy feltérképezzem a helyszínt és az időhöz kapcsolódó dolgokat, amelyek annyira szerves részei a könyvnek” – nyilatkozta a rendező.

Gyász, kétségbeesés és ugyanakkor már-már megszállottságnak tűnő hit munkálkodik A Dermedt (Frozen) című film hősnőjében Kathben (Shirley Henderson), aki két éve eltűnt testvérét keresi. Egyre inkább meg van győződve róla, hogy rátalált az átjáróra egy másik valóság felé, amely magyarázatot adhat testvére eltűnésére is. Mindenki megpróbálja racionális módon megmagyarázni a történteket, de Kath rendíthetetlen marad, hiszen számára létezik egy másfajta realitás. Ezt a kettős valóságot adja vissza csodálatosan a rendező, Juliet McKoen, akinek ez az első játékfilmje. Nem csak a tájábrázolás, de a főszereplő Shirley Henderson játéka is maradandó élményt nyújt. „A Dermedttel két kulcstémát akartam feltárni: a feloldatlan veszteség és megszállottság valamint az észlelés és a valóság összemosódását.” – mondta McKoen.

Sok emlékezetes pillanatot szerez a nézőnek az idei év egyik legnagyobb brit sikere, Pawel Pawlikowski Nyári szerelmem (My Summer of Love) című filmje. Az augusztusi Edinburgh-i Filmfesztivál óta jó pár rangos fesztivál közönségét elvarázsolta már a két főszereplő fiatal lány, Natalie Press és Emily Blunt. Két különböző családi hátterű lány, a gazdag és dekadens Tamsin és a bátyjával együtt élő Mona különös barátsága, amely sokszor egyensúlyoz a barátság valamint a kamaszos útkeresés és kíváncsiság vezette szerelem mezsgyéjén. Testi-lelki barátságukat egyedül Mona bátyja, a bigott Phil zavarja (Paddy Considine brilliánsan képmutató és áhítatos), aki mindenképpen meg akarja óvni húga lelkét, vagy inkább ő maga akarja elcsábítani Tamsint. Az eseménydús nyár során a hirtelen fellángolás és a megszállottság elvakít mindenkit, leginkább Monat, aki nem veszi észre, hogy csupán az unatkozó Tamsin játékszere volt. Mint minden szerelemben és barátságban, itt sincs egyenlőség, az egyik fél mindig jobban szeret, és jobban beleéli magát a kapcsolatba, amely itt is, mint oly sokszor, tragédiához vezethet. Van valami időtlenség a történetben, csakúgy, mint Pawlikowski képeiben, amelyek láttán sokszor az az érzése támadhat a nézőnek, hogy megállt az idő, és amelyek fokozatosan készítik elő a drámai végkifejletet.

Ugyanilyen időtlenséget és univerzalitást sugall az Angyalok Városa is Thom Andersen filmjében. Andersen, aki jelenleg filmtörténetet és rendezést tanít a California Institute of Artsban, különleges képmontázst állított össze Los Angelesről, jobban mondva, arról, hogy hogyan jelenik meg az Angyalok Városa filmek tucatjaiban. Az Experimenta szekció (itt játszották Fliegauf Benedek Dealer című filmjét is, amely az idén hazánkat képviselte Londonban) által műsorra tűzött Los Angeles önmagát játsszában (Los Angeles Plays Itself) nosztalgikus kirándulásra kalauzolja a nézőt a város emblematikus helyszíneire. Andersen szerint „A filmek igyekeznek eltüntetni a valóság nyomait, azáltal, hogy kiválasztják számunkra, hogy mit nézzünk meg, majd gyorsan továbbterelik figyelmünket. Elvégzik mindazt, amit az akaratlagos figyelemnek kéne. Elnyomják az akaratlagos figyelmet, miközben nézzük őket, és ezért a nem-akaratlagos figyelem kerül előtérbe. De mi van, ha az akaratlagos figyelmünkkel nézzük a filmet, anélkül, hogy hagynánk, hogy a film irányítson minket? Ha tudjuk értékelni a dokumentumfilmeket a drámai kvalitásukért, talán tudjuk értékelni a játékfilmeket dokumentumjellegű feltáró képességük miatt.” A rendező olyan dolgokra hívja fel a figyelmünket, amelyeket a filmek szándékosan tompítanak, ennek köszönhetően önkéntelenül is biztosra veszünk, anélkül, hogy egy pillanatra elgondolkodnánk rajtuk, vagy kizökkennénk miattuk a történet folyamából. Ismert és kevésbé ismert filmek (A Kínai negyed, A szárnyas fejvadász, Szigorúan bizalmas vagy, mint a Száműzöttek) részleteit vizsgálja, amely során ráirányítva figyelmünket mindarra, amit eddig lehet soha nem vettünk észre, bármennyire jól ismerjük is ezeket a filmeket.

A számos sötét hangvételű és komor témájú film mellett számos igazi, önfeledt szórakozást nyújtó alkotás is szerepelt a programban, mint például a zárófilm, az amerikai függetlenfilmes David O Russell I ♥ Huckabees, amely méltó és nem utolsósorban üdítő zárása volt a kéthetes fesztiválnak. A történet persze elég komplikált, de ha nem akarjuk feltétlenül megfejteni, hogy mi miért történik és milyen logika szerint, csupán hátradőlünk és átadjuk magunkat a szórakozásnak, akkor nem érhet csalódás minket. A komikus történet persze mit sem érne Dustin Hoffman, Lily Tomlin, Jude Law, Naomi Watts, no és persze Isabelle Huppert nélkül, akiknek már puszta jelenlétük is garancia a sikerre. Az I ♥ Huckabees nem csak kiváló ellenpontja Leigh drámájának, de, ahogy Sandra Hebron elmondta, jól szimbolizálja a változatos kínálatot is, amelyet a két film közrefog.

A fesztivál honlapja: www.lff.org.uk