„Hamlet tettéből (…) tintafolyók eredtek és fognak eredni” – foglalja össze találó élccel Shakespeare drámájának a preromantikáig visszanyúló, túlburjánzott kultuszát Umberto Eco a Nyitott műben. Minden művészeti ágnak vannak olyan képviselői, akik – gyakran megkésett – felfedezésük, kultstátusba emelkedésük után a befogadók szokatlanul széles, és egyre szélesedő rétegét késztetik arra, hogy megnyilvánuljon róluk. E nagyságok mintegy a(z értelmiségi) közönség vezércsillagaivá válnak, a róluk folyamatosan születő irodalom pedig hamarosan áttekinthetetlen dzsungellé, hovatovább önálló mikrokozmosszá növekszik, melyben az alkotóról és műveiről bármely állítás, annak ellenkezője, valamint az állítás megfogalmazhatóságának jogossága ellen – és mellett! – érvelő szólamok egyaránt garantáltan megtalálhatóak. A film effajta, a végtelenhez konvergáló túlbeszéltséget gerjesztő művészei gyakran erős szálakkal kötődnek a populáris kultúrához. Gondoljunk csak Hitchcockra, akinek szakirodalma korai műveinek a nouvelle vague képviselői által elindított, s épp a mester legérettebb korszakával egyidejű felfedezése óta töretlen iramban növekszik, s mára már könyvtárakat tölthetne meg. A kilencvenes évek Nagy Túlbeszéltje, máig – jelen kritika által is – növekedve hömpölygő hatáslavinát elindító filmese egyértelműen Quentin Tarantino, akinek mostanra már inkább gigászi arányai, mint megszámlálhatatlan részeleme által megragadható hatástörténete egy tizenhárom évvel ezelőtt legendás körülmények között, az ereje teljében lévő Sundance Filmfesztiválon bemutatott filmre nyúlik vissza. Ez a Kutyaszorítóban (Reservoir Dogs), melyet a Budapest Film hosszú várakozás után most csaknem egyszerre hozott el a magyar mozikba és DVD-centrumokba.

Egy ambiciózus, kezdő független filmes azzal a kihívással néz szembe, hogy neki nagyságrendekkel kevesebb pénzből, és a hollywoodi infrastruktúra nélkül kell olyan filmet készítenie, amely megállja a helyét az óriásbüdzséjű és minden lehető médiafogással megtámogatott produkciók között – sőt, illene azokon túl is tennie, különben sohasem lesz belőle nagy név… (Természetesen tudatában vagyok annak, hogy egyesek szerint a Kutyaszorítóban Tarantino második nagyjátékfilmje. Mivel azonban a – később az Igaz románc (True Romance, Tony Scott, 1993) forgatókönyvének alapjául szolgáló – My Best Friend’s Birthday (A legjobb barátom születésnapja, 1987) 16 mm-re készült, forgalmazásba sosem került, ráadásul az eredetileg is csak 69 perces (a mai nemzetközi standard szerint rövidfilm hosszúságú!) műből mára csupán 34 perc maradt meg, mert második fele a vágás során megsemmisült egy labortűzben, azt hiszem, a Kutyaszorítóbant teljes joggal nevezhetjük első filmnek.) Tarantino valóságos iskolapéldáját nyújtja a szükségből erényt kovácsolás művészetének. Drámája hétköznapi helyszíneken játszódik: útszéli tucatéttermekben, kültelki lakásokban és tereken – a legdrámaibb jelenetek pedig egy lehasznált, üres hodályban történnek. A szereplők utcai ruhában, a gyémántrablás alkalmával pedig az elegáns fekete zakó, fehér ing, fekete tűnyakkendő összeállításban jelennek meg – ennyit a jelmezekről. Látványos speciális effektusok nincsenek. Mire építhet tehát a rendező? Színészeire, kamera-teamjére, és nem utolsósorban forgatókönyvére – mert hogy a jó mozi egyetlen feltétele a minőségi szkript, azt nem csak Billy Wilder óta tudjuk.

És a könyv tényleg kiváló, mégpedig számos okból. Először is: a Reservoir Dogs karakterközpontú kamaradráma. A mára már klasszikus indító beszélgetésben még nyolcan vesznek részt – ez túl sok. Nyolc figurát aligha volna lehetséges árnyaltan megjeleníteni egy 99 perces film keretein belül. A cselekmény előrehaladtával csakugyan rendeződnek is az erővonalak: Joe Cabot (Lawrence Tierney), a nagyhatalmú gengszterfőnök, az akció szellemi atyja a háttérbe vonul, s csak néhány jelenetben kap szerepet. A rendező által alakított Mr. Brown, valamint a szófukar Mr. Blue (Eddie Bunker) nem élik túl a balul elsült akciót, a főnök fia, Nice Guy Eddie (Chris Penn) pedig nem vesz részt a rablásban, és a raktárba csak későn érkezik. Így a dráma centruma valóban csak néhány alak köré szerveződik: Mr. White (Harvey Keitel), Mr. Orange (Tim Roth), Mr. Blonde (Michael Madsen) és Mr. Pink (Steve Buscemi) köré. A Kutyaszorítóban férfidráma: egyetlen epizodista kivételével a nők csak a képek margináliáin, a kamera fókuszán túl fedezhetőek fel benne, elmosódott sziluettekként. A férfiöltözők mentalitását idéző néhány tréfán és anekdotán túl a szebbik nem még témaként sem tűnik fel, ami szintén hozzájárul a film eredetiségéhez, szokatlan hangütéséhez.

A forgatókönyv különlegesen vonzó tulajdonsága még, hogy a heist movie (rablásfilm) jól kiépített szubzsánerének kereteit szinte szétrobbantja azáltal, hogy hangsúlyait vakmerően áthelyezi: a legszembetűnőbb, hogy maga a rablás egyáltalán nem érdekli az író-rendezőt: sem megtervezése, sem kivitelezése nem kap egy kockányi játékidőt sem – utóbbi drámai történéseiről csak a beszámolókból értesülünk. Ha tehát a Kutyaszorítóbant műfaji alkotásként kívánnánk értelmezni, párhuzamként egy olyan pornófilmet képzelhetnénk el, amelyben nem szerepelne egyetlen szeretkezés sem. Nos, ez természetesen fából vaskarika; épp ez mutatja, hogy azok, akik a filmet szokatlan zsánerműként sorolják be, rossz nyomon járnak. Újabb kardinális differencia a gengsztermozikhoz képest az akció és párbeszéd arányának megfordítása: bár látunk tűzpárbajt, van néhány erőszakos jelenet, a fő hangsúly egyértelműen a verbalitásra esik – ráadásul a leginkább felkavaró kínzásról, a túszul ejtett rendőr fülének levágásáról szemérmesen elfordul a kamera. Az erőszak dramaturgiai eszközként, s nem képi sokkhatásként történő bevetése a szerzői filmes kézjegye maradt egészen a Kill Billig (I: 2003; II: 2004); többek között ezért is megállja a helyét az állítás, hogy a vérgőzös szennymozi az addigi oeuvre tudatos antitézise.

A történet alapjai egyszerűek: Joe Cabot, az idős maffiafőnök nagy dobást tervez. Öt profi rablót bérel fel egy központi gyémántüzlet kifosztására, amelybe épp akkor érkezik nagy mennyiségű csiszolt ékkő Izraelből. Hatodikként a család régi barátját, a négyévi börtön után frissen szabadlábra helyezett Vic Vegát (a későbbi Mr. Blonde-ot) veszi be az akcióba, mivel eddig mindig szerencsét hozott nekik. A sor azonban ezúttal megszakad, ráadásul – ha csak részben is – épp a kabalaember miatt. Vic lövöldözni kezd az üzletben, mire a bűnözők közé beépült tégla, Mr. Orange/Freddy Newandyke által előre értesített rendőrök lecsapnak rájuk, és a rablás vérfürdőbe torkollik. A golyózáport túlélő banditák külön-külön, egymás után érkeznek meg a gyülekezési helyszínre, egy használaton kívüli raktárba (hullaházba?), ahol megpróbálják tisztázni a történteket és a sürgető teendőket. Az első pillantásra talán szokványosnak tűnő gengsztersztori Tarantino keze alatt elsőrangú analitikus drámává formálódik. Ahogy az egyes alakok a megbeszélt helyszínre érkeznek, úgy változik az árulás tényéhez való általános hozzáállás és a bűnözők egymáshoz való viszonya, míg végül Newandyke le nem lepleződik, és meg nem indul a véres kóda.

A pszichologizáló drámát a figurák éltetik, s csakugyan, minden főszereplő határozott arcélt kap. A legérdekesebb személyiség a Steve Buscemi által fergeteges temperamentummal alakított Mr. Pink: az ő észjárása a leggyorsabb a bandában, ezért ő adja a legtöbb fontos impulzust a beszélgetéseknek; profi hozzáállásával többször is megakadályozza, hogy a felhevült rablók egymás torkának ugorjanak. Ráadásul ő bizonyos értelemben a történet kétszeres győztese is: az ékszerüzletből neki sikerül elhoznia a gyémántokat, és a raktárban történt események után is ő az egyetlen, aki saját lábán, sértetlenül képes távozni a kövekkel – hogy a gazdagság, vagy a börtön felé, nem tudni. A karakterek árnyaltságának fokmérője a dialógok nyelvi rétegzettsége, amely téren az író-rendező szintén remekel: a gonosztevők karcos utcai szlengben beszélnek, de mindegyikük eltérő árnyalatokkal. Joe Cabot szófukar, velős megjegyzéseibe kevesebb szitokszót kever, és az ötvenes-hatvanas évek elavult tolvajnyelvét használja, a megvetett feketéket jungle bunnyknak titulálva. S míg Freddy beszédmódján érezhető, hogy aligha nevelkedett az utcán, a börtönből frissen szabadult Vic Vegából csak úgy dőlnek az afroamerikai szleng kifejezései, aminek magyarázatára Eddie otrombán kacagtató elméletet alkot (ennek elismétlésétől szemérmesen tartózkodom).

Az etnikumok konfliktusai persze nem kizárólag a nyelvhasználatban csapódnak le: a forgatókönyv diverzáns báját Amerika egyik nagy témájának, a fajiság kérdéskörének szabad szájú, szellemes, és a legmegkérgesedettebb tabukon is játszi könnyedséggel átgázoló kezelése adja. Gengszterek egymás közt: az alaphelyzet valóságos örömünnep lehetőségét kínálja a politikai korrektség agyzsibbasztó réme felett, s Tarantino ezt kaján kreativitással ki is használja. Mindenki megkapja a magáét: a gyémántforgalmazó zsidók pénzéhesek, az olasz Scagnetti, Vic nevelőtisztje aljas szemétláda, na és a feketék… Bár csak egyetlen mellékszereplő, Freddy kontaktszemélye afroamerikai, a népcsoport kimeríthetetlen témaforrásul szolgál a maroknyi crook számára, s megjelenítésének palettája is figyelemreméltóan gazdag. Mert nem egyszerű fajgyűlölő nigger-bashingről van itt szó, időnként a csodálat is hangot kap: mielőtt a legszebb sötétbőrű színésznőket kitárgyalnák, Mr. Pink a fekete asszonyok öntudatáról értekezik elismerően. A PC-t pozdorjává zúzó epizódoknak a magával ragadó humor mellett legnagyobb erényük, merészségük, hogy valós szociológiai tényekre alapozva vetik össze a rasszok helyzetét. Ha a művészetnek lehet egyáltalán társadalmi hatása, akkor azt minden bizonnyal az olyan jelenetek váltják ki, mint amelyben Mr. Pink azzal csitítja le már-már ölre menő bűntársait, hogy úgy viselkednek, mint a(z obligát jelzőkkel bőven ellátott) niggerek.

A fajiság mellett a Reservoir Dogs másik gyakran felszínre törő búvópatakja az amerikai popkultúra kimeríthetetlen forrásából táplálkozik. Tarantino figuráinak legkedvesebb témái a tévéműsorok, filmek és popdalok, ami rögtön kétfajta értelmezésre is módot ad. A műimmanens elemzés hívei számára mindez a kultúrkritika, az alapos emberábrázolás eszköze: a rendező fricskái által járja körül azt az Egyesült Államokban különösképp előrehaladott folyamatot, hogy a kollektív emlékezet helyét lassan teljesen átveszi a popkultúra, és a leghétköznapibb beszédtémákat épp a sztárok élete vagy a TV-show-k adják. De persze ugyanúgy átszüremlik e dialógusokon a filmmániás, poprajongó rendező személyisége is, aki szinte csak alkalmat keres arra, hogy kinyilatkoztathassa véleményét Madonnáról vagy épp Pam Grierről. Összességében én kicsit túl magasnak látom a populáris motívumok arányát a szövegben, de annyira azért nem habzanak túl, hogy csorbítanák az ábrázolás realizmusát.

Bár A nagy szökéstől (John Sturges, 1963) Az elveszett fiúkig (Joel Schumacher, 1987) számos filmre történik konkrét utalás, a mozirajongó rendezők esetében elmaradhatatlan filmes önreflexiót mégsem ezek, hanem egy flashbackben elmesélt történet adja. Freddynek, hogy semmiféle gyanúra ne adhasson okot, bűnözői múltat kell teremteni, s ezért betanul egy mulatságos drogdíler sztorit, amit majd alkalomadtán előadhat. A történetet azonban a legapróbb részletekig át kell gondolni, mivel ha valamely ezzel kapcsolatban feltett kérdés váratlanul éri Freddyt, egész addigi tevékenysége kárba vész. Nincs tehát más hátra: ahogy kapcsolattartója megfogalmazza, Marlon Brandónak kell lennie, és áldozatos színészi munkával kell tökéletesre csiszolnia a jelenetet és előadásmódját. Tarantino itt nem csak forgatókönyve legnagyobb erényét, sokrétű átgondoltságát kamatoztatja (már rengeteg nehézfiúk közé beépülő hősről láttunk filmet, felkészülésüknek ezen izgalmas részéről mégis itt értesülünk először), hanem egyúttal – a IX. szimfóniában a komponálás aktusát megörökítő Beethovenhez hasonlóan – magát az alkotást, az írói-színészi munkát is beemeli a mű univerzumába.

Lehántva a szórakoztató témák és az önreflexió héjait, eljutunk a dráma magjához, mely tulajdonképpen egy férfikapcsolat tragédiája: Mr. White és Mr. Orange viszonyáé. Nem véletlen, hogy ők az a páros, amelynek polgári nevét is megismerjük (Larry és Freddy) – ez is jelzi, hogy érző emberekként állnak előttünk. (Az, hogy Mr. Blonde neve – Vic Vega – is kiderül, szintén egy emocionális kötődés hangsúlyos jele: azt a családias viszonyt tükrözi, ami Vega és a Cabotok között áll fenn.) A szépreményű ifjú kopó remek színésznek bizonyul, és még a dörzsölt Cabottal is elhiteti, hogy a száját tartani képes, jó kezű tolvaj. Mint a visszatekintő felvételekből kiderül, már a felkészülés során is elsősorban Mr. White volt a társa. A közöttük ily módon létesült kapocs tovább erősödik a rajtaütés után: együtt sikerül kimenekülniük a lövöldözésből, majd amikor egy lefoglalt autó pánikba esett vezetője – az egyetlen női mellékalak, s ő is mily pandorai szerepben! – hasba lövi a rendőrt, Larry nemcsak meghatóan igyekszik tartani társában a lelket, de ezután egyre elkötelezettebb védelmezőjévé is válik. Freddy életveszélyes sebesülését Larry saját hibájaként könyveli el, így a kezdeti szimpátia a lelkiismeret-furdalás nyomása révén új minőségbe csap át: a két férfi között szimbolikus anya-fiú viszony jön létre. Larry az autóban fogja rettenetesen vérző barátja kezét; a raktárban karjára veszi a fejét, és gyengéden megfésüli, a gyanúsítgatások kereszttüzében pedig anyatigrisként védelmezi, mindvégig kitartva ártatlanságának vélelme mellett: szemében a halálos seb garancia a fiú ártatlanságára. A film utolsó, katartikus fordulópontja kettejük drámájának végkifejlete. Miután Mr. Blonde, a túszul ejtett rendőr, s a két Cabot is meghalt, Mr. Pink pedig elillant, a súlyos sebet kapott Larry haldokló védencéhez kúszik – sorsközösségük végső kiteljesedésének pillanata ez –, s ölébe veszi a fejét: a széttárt karokkal fekvő Newandyke-kal groteszk pietŕt alkotnak. Freddy megöleli barátját, és légszomjával, kínjaival küszködve meggyónja neki, hogy rendőr. A két barát tragédiáját lelkiismeret-furdalásuk összetett dialektikája érleli be: Larry társának halálos sérülése, a rendőr pedig védelmezőjének félrevezetése miatt érez lelkifurdalást, de jóvátételnek szánt vallomásával egyúttal fel is számolja a köztük meglévő bizalmas viszonyt. A történet előrehaladtával fokozatosan veszítettek el mind többet és többet, míg végül egymást is elveszítik.

A befejezés egyszerre nyitott és zárt: a végtelenül csalódott Larry vinnyogva Freddyre szegezi fegyverét, amikor rendőrök rontanak az épületbe: azt követelik, hogy adja meg magát. A kamera megemelkedik, s már csak az arcát látjuk, amikor lövés dördül, amelyet rövid szünet után számos másik követ. Larry kidől. Nem tudni, az ő pisztolya elsült-e; az optimista értelmezés szerint Freddy és Mr. Pink talán túlélték ezt a napot – a valószínűség és a mű belső dinamikája mégis inkább azt sugallja, hogy ennek a bűndrámának nem lehetnek túlélői.

*

A Budapest Film kétlemezes extra változatban, esztétikus kivitelezésű díszdobozban adta ki a Kutyaszorítóbant – a film bemutatójának 10 éves évfordulójára készült edíció kissé megkésett magyar verziója ez. A két DVD jól sikerült menürendszeréhez a Kutyaszorítóban emblematikus képei és zenéi szolgálnak atmoszférikus háttérül. Az extra lemez hat, szerteágazó almenükre oszló pontban rengeteg különlegességet tartogat. I. Babaszorítóban – ez az indító szekció mindjárt a legszínvonaltalanabb is: a füllevágás jelenetének két, az interneten terjedő rajongói kacatok stílusában fogant, babákkal eljátszott változata található itt, valamint a bábok készítésének színtelen minidokuja; az egyetlen figyelemre méltó rész a helyszínkeresés története, amelyből kiderül, hogy a film nagyobb részét néhány háznyi területen vették fel. II. Sundance – ez az informatív és érdekes rész az amerikai független film máig legszerencsésebbnek tartott, szinte mozgalomindító jellegű 1992-es Sundance Filmfesztiválját idézi meg rövid interjúkban. A szaksajtóban Class of ’92-ként („a ’92-ben végzettek osztálya”) emlegetett – egyébként igencsak heterogén – rendezőcsoport nyilatkozataiból nemcsak az alternatív filmművészet nagy pillanata rajzolódik ki, hanem – Alex Rockwell beszámolója alapján – a fesztivál azóta már kétségbeejtő méreteket öltött elüzletiesedése is. III. Noir Hub – Igazi gyorstalpaló! Egy rövid, töredékes, és bizony felületes bevezető a noir regényről, valamint a klasszikus korszak után készült film noirokról, melyben egy-egy évtizedet egy-két film képvisel csupán. Ezután miniinterjúk következnek a kiemelt művek rendezőivel vagy íróival. A kedvencem Donald Westlake író tanácsa: „Don’t try to be funny!” („Ne akarj vicces lenni!”) – A bölcsesség magyarázatát lásd a lemezen. IV. Kimaradt jelenetek – kihagyásuk Tarantino kiváló ítélőképességéről tanúskodik. V. Köszönetnyilvánítás – Az ifjú rendező forgatókönyvének második oldalán egy sor kedvencének mondott köszönetet; róluk mesél a bevezetőben, majd rövid, változó szempontrendszerű, hangvételű és minőségű interjúk és feature-ök következnek a megidézettekről, Lawrence Tierneytől Pam Grieren át Roger Cormanig. A kakukktojás a listán nem szereplő Eddie Bunker (alias Mr. Blue), az egykori rablóból lett író. Persze itt is Quentin Tarantino viszi el a pálmát: óriási gesztusokkal, fulmináns tréfákkal előadott tisztelgései nagyszerű one man show-vá állnak össze. VI. Rádióshow – Jerry Rafferty, a fülnyiszálós jelenetből ismerős Stuck in the Middle with You szerzője eljátssza, hogy fellép a Super Sounds of the Seventiesben, de bár ne tenné. (Altatónak viszont kiváló.)

Ha valami igazán mély felháborodásra ad okot ebben a kiadásban, az a feliratok és fordítások gyatra minősége. Már az eredeti angol felirat is olyan, mintha a Salt Lake City Nyugdíjasotthon varróköre készítette volna: a szöveget érthetetlenül gyakran csonkítja, a szlengszavakat pedig – mint felháborító ocsmányságokat (?) – idézőjelbe teszi. A – színészi tekintetben egyébként jól működő – magyar szinkron, különösen pedig az extra lemez magyar felirata valósággal hemzseg a szarvashibáktól, leiterjakaboktól. Hát tényleg nincs senki sem a Budapest Filmnél, aki tudná, hogy a film editor jelentése vágó, és nem kiadó, hogy a stylized stilizált, és nem stílusos, hogy a box office a jegybevételre, és nem a videoeladásra utal? (S még hosszan kiáltaná a pusztába a sort, de a száraz levegő és az indulat elfullasztja.)