A tudományos találkozó hívószava így hangzott: „A filmművészet esélyei – Chances of Film as Art”. A két nyelv kínálta megfogalmazási lehetőség között talán nem csak én érzek egy leheletnyi eltérést – mintha az egységesként szemlélt „filmművészethez” képest „a film mint művészet” elgondolásba több bizonytalanság vegyülne.

Ennek az árnyalatnyi különbségnek a mentén akár fel is lehetne osztani a konferencia előadásprogramját azokra az értekezésekre, amelyek a „filmművészet” esélye és virulása mellett tették le voksukat, illetve azokra a bemutatókra, amelyek akár módszertanukban, akár témaválasztásukban, netán következtetéseikben azt sugallták, hogy egyetértenek a konferencia alcímében foglaltakkal, azzal, hogy „a technikailag megsokszorozódott képfajták és a globalizálódott tömegkultúra” időszakában a filmművészetnek igenis mindennapos harcokat kell vívnia. A világért sem polarizálni szeretném a konferencia felhozatalát, ám ha a meghirdetett tematika kínálta perspektívából pásztázunk, kénytelenek vagyunk belátni, hogy nem ugyanazt az alapállást rejti a Donnie Darko című film kauzalitás-logikájának a vizsgálata (Jaczenkó László, Debreceni Egyetem) és a látás-láthatóság feltérképezése a Woyczek című filmben (Gregus Zoltán, BBTE-Sapientia EMTE). Mégpedig azért nem, mert a két film eleve más kánon-hátteret és értelmezés-történetet tudhat magáénak: e két előadás példázza azt, hogy a téma-választás – a hasonló (ezúttal bölcseleti-fenomenológiai indíttatású) módszertan dacára is – mást és mást sugall a filmművészet egységességének kérdéséről.

A legradikálisabban talán azok az előadások fordultak el ettől a lehetőségtől, amelyek a film művészetével határos médiumokra összpontosítottak: Józsa T. István (BBTE) a videoklip poétikáját a kissé túljáratott irodalmi műfaj-párhuzamokra vezette vissza, Fenyvesi Áron (ELTE) pedig Németh Hajnal képeit „finom manipulációkként” olvasta. A képzőművészet befogadásából származó kognitív pszichológiai belátások alapozták meg Mánfai Alice (Pécsi Tudományegyetem) előadását, amelyből leszűrhettünk egy nagyon fontos, és kissé az egész konferencia tanulságául szolgáló meglátást: a különböző festészeti iskolák más-más érzékelési folyamat-elemek leírását engedik meg. Kiss Gábor (Pécsi Tudományegyetem) a tőle megszokott, eredeti módon/módszertannal egy – sajnálatosan (és reméljük, csak egyelőre) nem mainstream – animációs filmről értekezett, s Gagyi Ágnes előadása – „Új kép-érzékenység” – volt az egyetlen, amely érintette a globalizáció társadalmi jelenségét. Az elsődlegesen a neten terjesztett képi bricolage-okat (a Maetrix című örökzöld valószínűleg mindenkinél megfordult már) ő a média-ellenállás lehetséges szintjeiként mutatta be, amelyek sikeresen gátolhatják a globalizációs hullámokat. Bizonyos értelemben ezzel a gondolatcsapással volt rokon Major Zoltán (Pécsi Tudományegyetem) bemutatója is, ez a Ghost in the Shell című animációs sci-fi kapcsán a posztmodern városképre terelte a figyelmet – egyszersmind megnyitva azt a blokkot, amely a konferencia igazi erőssége volt, a távol-keleti filmek értelmezési-értési vonulatát. A filmművészet mibenlétét szintén „kívülről”, ezúttal az empíria felől tapogatta le két, kolozsvári illetőségű előadás is: Blos-Jáni Melinda (BBTE) a hétköznapi gondolkodás és a filmművészet metszéspontját „naiv médiumelméletekként” gondolta el, míg Tóth Orsolya (Sapientia-EMTE) arra kereste a választ kérdőíves, középiskolásokra vonatkozó kutatásában, hogy mi módon konceptualizálják egy olyan, számukra addig ismeretlen művészfilmmel való találkozásukat, mint a Párnakönyv. És még mindig a film mint művészet borderline eseteit szemlélhettük Varga Enikő (Pécsi Tudományegyetem) előadásában, aki a „filmszerűtlenségről” a József és testvérei kapcsán beszélt, valamint Korner Veronika Júlia (Károli Gáspár RE) bemutatójában, aki – a tavalyi konferencia számos adaptációs kérdésfelvetésű előadásához képest – ezúttal egyedül értekezett az elitirodalom megfilmesítési lehetőségeiről.

Azon a képzeletbeli skálán, amely a globális képfajták garmadájában megbúvó filmtől az egységes filmművészetig terjed, a következő fokozaton azokat a konferencia-előadásokat találjuk, amelyek bár filmről szólnak, de nem (kizárólagosan) az esztétikum és a művészet kályhája felől közelítik meg. Érezhetően az anglisztika (valamilyen) irányából előszáguldó tudorokat kell ezen a ponton említenünk, akik a Nagy Fehér Testvér előkészítő munkájának eredményeképp sokkal gyengébb diszciplináris kötöttségekkel kell, hogy számoljanak, mint a bölcselet, a nyelvészet vagy a klasszikus esztétika kötelékeiből jövők. Kalmár György (Debreceni Egyetem) a Pretty Woman férfi és női test-konstrukcióinak a különbözőségére mutatott rá, Papp Klaudia (Debreceni Egyetem) pedig a „gótikus kiazmus” aleseteként, illetve női szemszögű variánsaként értelmezte a The Others című filmet. A gender mint fókuszpont felbukkant Baráth Gabriella bemutatójában is, amely a Closer című filmet az eredeti színdarabbal összevetve tárgyalta, valamint Valuska László (Pázmány PTE, ELTE) előadásában is, amely több év Oscar-díjas filmjeiben vizsgálta a női főszereplők reprezentációját. Ezen előadások (akárcsak jómagam bemutatója, amely 1940-es évekbeli bűnügyi filmekben a médium-tudatosság eseteire hívta fel a figyelmet), annyiban csatlakoztak a konferencia kérdésfelvetéséhez, hogy rámutattak: a hagyományos művészfilm vs. tömegfilm dichotómiát és a kizárólagos esztétikai szempontokat akár hátrahagyva is igen gyümölcsözően lehet a filmalkotásokról gondolkodni, hiszen az új technológiai és társadalmi fejlemények számos utat nyitnak meg. Ebbe a táborba tartozóként meg kell még említenünk Kóbori Sarolta (ELTE) előadását, amelyben a sci-fi műfaját próbálta a művészet vs. szórakoztatás pályán rögzíteni.

Ha képzeletbeli skálánkon egy lépéssel fennebb araszolunk, eljutunk a kolozsvári konferencia időszerűségében verhetetlen blokkjaihoz: azokra a bemutatókra gondolok, amelyek a távol-keleti filmeket próbálták csöppet sem keleti konceptuális eszközeinkkel szemügyre venni. És bármennyire is a földrajzi-nemzeti filmcsoportosítás aleseteinek tűnhetnek ezek, mégis csak erős kötéllel csatlakoznak a „a film mint művészet esélyei” gondolatkörhöz. Hogyne, hiszen az 1990-es évek második felében felerősödő távol-keleti fesztivál-jelenlétet csak a hihetetlenül gyorsan reagáló hollywoodi bekebelezés tudta „megszelídíteni”, feketén-fehéren körülírva az alkotói, művészfilmes fantáziavilág műfajfilmes határait. Kiss Miklós (Pécsi Tudományegyetem) a Sontag-i camp, illetve az amerikai szociológia midcult fogalma mentén próbálta ezt a jelenséget megragadni (gondoljuk el: az Infernal Affairs, ezúttal Leonardo di Caprioval…), míg Stőhr Lóránt (Pécsi Tudományegyetem) és Ilyés István (BBTE-Pécsi Tudományegyetem) Wong Kar-wai életművén belül mutatott rá a műfaj, a tömegkultúra képei, illetve az alkotói átpoétizálás hibridizációs példáira. Matolcsy Kálmán (Debreceni Tudományegyetem) az eredeti Ringu című horrort a japán kultúra víz-szimbolikájának a szemszögéből olvasta.

A filmművészet egységességének és esélyének lehetősége a legaffirmatívabban azokban az előadásokban jelent meg, amelyek a klasszikus művészfilmes kánon olyan példáit értelmezték, mint a képi textúráiról jól ismert Atom Egoyan filmjei (Győri Zsolt, Debreceni Egyetem), a szikár poétikájú iráni alkotások (Pieldner Judit, Sapientia-EMTE), Jacques Tati gépies abszurdba hajló, mozgást meghatározó belső terei a Playtime-ban (Bóné Ferenc, ELTE) vagy a Kubrick-féle Mechanikus narancs és díszletezése (Zsizsmann Erika, Sapientia-EMTE). Szintén itt kell megemlítenünk Márkus Áron (Pécsi Tudományegyetem) előadását a Jött egy buszról, és Kapronczai Erika (Pécsi Tudományegyetem) Térreflexiók című előadását.

Pethő Ágnes, a konferencia főszervezője és szellemi kigondolója a Jean-Luc Godard névvel fémjelzett filmeket a felejtés művészetével kapcsolta össze, míg Tarnay László (Pécsi Tudományegyetem), a konferencia meghívott előadója a vizuális és verbális metafora-esélyek, illetve a kölcsönös átfordítások lehetőségeire/lehetetlenségeire futtatta ki előadását, a Kim-ki Duk rendezte A sziget borzongató szépségű záróképe kapcsán. A plenáris szekció másik szereplője, Joseph D. Anderson (Central Arkansas-i Egyetem) a frissen megjelent, és a legújabb ökológiai-kognitív pszichológiai eredményeket tartalmazó tanulmánykötetet bemutatva igen érdekesen tálalta a művészfilmes-műfajfilmes dilemmát: míg az utóbbi olyan vizuális világot és befogadási-perceptuális helyzetet teremt, amely igen közel áll a természetes érzékelésünkhöz és információ-feldolgozásunkhoz, az előbbi megkérdőjelezi, felfordítja, megbolygatja érzékelésünket, megszokott kategóriáinkat, amelyeket a való világról alakítunk ki.

A kérdés, miszerint milyenek a filmművészet esélyei, szó szerint két konferencia-előadásban (Pólya Tamás, Gyenge Zsolt, mindketten a Pécsi Tudományegyetemről), valamint a konferencia záróprogramjaként meghirdetett workshopon tevődött fel. Ez utóbbi eseményen Lakatos Róbert kolozsvári illetőségű filmrendező két rövidfilmje, a Csendország és az Ördögtérgye képezték az apropót – no meg maga a barátságos rendező úr. A filmek angol feliratos verzióit követően lassan beindult a társalgás, és különféle műhelytitkokat tudhattunk meg, például azt, hogy Alfi, a Csendország felejthetetlen főszereplője abbahagyta a fényképezést, ám igen büszke filmsztár-voltára, valamint azt is, hogy Lakatos Róbert ars poeticájában a valóság és a film világa két, radikálisan eltérő szféra. Mivel a rendező azt is megosztotta velünk, hogy az Ördögtérgye című mesés-mitologikus bohózat mindössze előtanulmánya egy játékfilmnek, elmerenghettünk a majdani egészestés változaton, és valószínűleg ugyanezt tette a Central Arkansas-i Egyetemről érkezett Joseph D. Anderson tanár úr is, mert a következő kérdéssel fordult a rendezőhöz: „És kész van-e a tervezett játékfilm forgalmazási tervével?” A kérdést szerintem szinte mindenki kétszer gondolta végig – kivéve a konferencia három amerikai vendégét –, mert oly furcsának hatott, és Lakatos Róbert ekképpen válaszolt: dehogy, esze ágában sincs ezzel foglalkozni, őt a film érdekli, nem az eladhatóság, és még kevésbé a forgalmazás.

Summa summárum: szerteágazó, néha-néha egymásnak ellentmondó, ám épp ezért a teljesebb kép kialakításhoz még inkább hozzájáruló előadásokat, beszélgetéseket hallgathattunk meg a VIII. Erdélyi Filmtudományi Konferencia két napja alatt. Iskoláknál, diszciplináris kötődéseknél, elveknél és preferenciáknál azonban sokkal fontosabb az, hogy ez évben is helyet és időt tudtunk találni ennek a mindennél fontosabb és remélhetőleg egyre komplexebbé, átgondoltabbá váló mozgóképes párbeszédnek.

(A cikk címét a konferencián vendégként résztvevő Cody Scott, a University of Central Arkansas filmszakos egyetemi hallgatója megjegyzése adta.)