Löwensohn Enikő A szép napoknak nincs vége
Német filmek a Berlini Fesztiválon - 2005. február 10-20.
Marc Rothemund: <i>Sophie Scholl – Az utolsó napok</i>
Marc Rothemund: Sophie Scholl – Az utolsó napok
18 KByte

A Berlinale német programjáról szóló tavalyi beszámolómat azzal kezdtem, hogy sikeres korszakát éli a német film, és idén sem kezdhetem mással – semmi nem utal a közelgő hét szűk esztendőre. Sorolhatók a siker jelei: a mögöttünk álló évben 20 százalék fölé emelkedett a német film hazai piaci részesedése, a közönség élénk érdeklődése visszaállította a filmesek önbizalmát; több mint egy évtized kihagyás után ismét beválogattak egy német filmet a cannes-i versenybe; mindössze két évvel a Hontalanul Afrikában sikere után két kategóriában is szurkolhattunk német Oscar-díjnak (a Pityergő teve a legjobb dokumentumfilm, a Bukás – Hitler utolsó napjai a legjobb nem angolul beszélő film kategóriájában került be a jelöltek közé, bár ezúttal egyikük sem nyert). A sikerszéria a nemzetközi forgalmazásban is érezteti hatását: Magyarországon is évről évre több német filmet mutatnak be a mozik. És ami az életét napokig levegőtlen pláza-mozikban töltő fesztiváljáró számára aktuálisan a legfontosabb: a német vetítéseket járva az idei - az öreg rókák szerint ritka gyenge -évben is volt szerencsém néhány igazán jó filmhez.

Német filmet ugyanis minden műfajban, minden szekcióban nagy számban vetítenek, még ha a külső szemlélő számára néha érthetetlen elosztásban is. Nem került például versenybe Andreas Dresen (Nyárspolgárok, 2002, Kis éji mese, 1999) új filmje, a Willenbrock, a Panorama szekcióban mutatták be. (Talán, hogy mások is nyerhessenek? Két éve a Nyárspolgárok vitte el az Ezüst Medvét, tavaly szintén német film, Fatih Akin Fallal szembenje lett a fődíjas.) A Christoph Hein bestselleréből készült film címszereplője egy NDK-s mérnökből lett használtautó-kereskedő. A rendszerváltás nyertese, akinek mindene megvan: kissé steril és stílustalan, de jólétet sugárzó villa, békés vidéki nyaraló, megértő feleség és több szerető: az egyik már „bejáratott”, hotelekben bonyolított zugviszony egy baráti házaspár nőtagjával, a másik egy éppen ismeretlensége miatt oly csábító bölcsészlány. Az újgazdag vállalkozót a kelet-európai filmek általában kellemetlen, arrogáns, legalábbis bunkó figuraként ábrázolják, hősünk viszont nem ellenszenves, a zseniális Axel Prahl alakításában inkább szeretetreméltó, sármosan rámenős alak, aki szinte gyermeki mohósággal, kissé önző mértéktelenséggel habzsolja az élet örömeit. Azt hiszi, ő az élet császára, vele nem történhet semmi baj, és mégis… Éppen a feleségével tölti a hétvégét a máskor találkahelyül is szolgáló nyaralóban, amikor (vélhetően orosz) betörők megtámadják és kis híján megölik őket. Szerencsésen megmenekülnek, a tetteseket elfogják és átmenetileg letartóztatják, Willenbrock azonban hiába szerel a házukba új riasztórendszert, hiába vesz pisztolyt – a biztonságérzet végleg odavan, az akrobatikus ügyességgel fenntartott egyensúly felborul, a válság marad és az élet minden területére belopódzik. Dresen sötét tónusú társadalmi pillanatfelvétele, bár (a regényhez hűen) tartózkodik bármiféle pozitív végkicsengéstől, feloldástól, mégsem reménytelen. Nagyon emberi, érzéssel, humorral teli, mindannyiunk számára átélhető történet.

A német versenyfilmek közül Aranymedve-esélyesként emlegették Marc Rothemund filmjét, a Sophie Scholl – Az utolsó napok-at (Sophie Scholl, die letzten Tage). Az 1942-ben letartóztatott és államellenes tevékenységért koncepciós perben elítélt és kivégzett diákcsoport, a Fehér Rózsa tragikus története már két játékfilm kiindulópontjául is szolgált (Michael Verhoeven: Die weiße Rose – „A fehér rózsa”, Percy Adlon: Fünf letzte Tage – „Az utolsó öt nap”, 1982). A német parlament csak 1985-ben mondta ki hivatalosan, hogy a csoport tagjait nem jogállami normáknak megfelelő perben ítélték el, így gyilkosság áldozatai; addig a róluk szóló filmek is mintegy szamizdatnak számítottak. Azóta ez a történet már tananyag a német iskolákban. A kanonizálás következő állomása a mostani film, amelynek forgatókönyve a német egyesülésig az NDK archívumaiban őrzött, eredeti kihallgatási jegyzőkönyvek felhasználásával készült. A film Sophie Scholl utolsó napjaira koncentrálva az ő szemszögéből láttatja az eseményeket. Az álmodozó diáklányt, aki barátnőjével a BBC-t hallgatva amerikai slágert dúdol (maga az az ártatlannak tűnő nyitókép fenyegetőbb, mint gondolnánk, hiszen a náci rezsim alatt tilos volt a szövetségesek rádióállomásait, „elfajzottnak” minősített zenéket hallgatni). A röplap nyomtatását, Sophie ajánlkozását az akcióra, az utolsó szabad órákat, a röplapok kirakását a Müncheni Egyetemen, a végzetes mozdulatot, amikor a lány a forradalmi cselekvés hevében az aulába szórja a cédulákat, a lebukást, a letartóztatást, kihallgatást a Gestapo lesötétett, cigarettafüstös szobájában, a cellát, a tárgyalást, a Berlinből kirendelt vérbíró ítélethirdetését, a búcsút a szülőktől és a társaktól, az utolsó cigarettát. A film gerincét a lány és a kihallgatója közti a párbeszéd adja. Sophie kezdetben a gyakorlott kihallgatótisztet is megtévesztő profizmussal tagad. Már majdnem sikerül elhitetnie magáról, hogy apolitikus, semmi köze az egészhez, amikor megmutatják neki a bátyja vallomását. Ekkor büszkén beismeri tettét, sőt innentől kezdve magára akarja vállalni az egészet, főleg harmadik társuk, egy háromgyerekes családapa védelmében. Egy percig sem bánja, amit tett, nem fogadja fel a felajánlott „aranyhidat”, azaz hogy tagadja meg elveit a büntetés csökkentésének reményében. Biztos abban, hogy az igazság az ő oldalán áll. A film tartózkodik a karakterek egyoldalú, fekete-fehér ábrázolásától. A kihallgatótiszt, Mohr nem az ördög maga, hanem egy féltékeny kispolgár, aki nem végezhetett egyetemet, gyanús neki minden semmirekellő intellektuel, pláne ha nő. Kettejük szócsatája meglepően csendes, mégis intenzív. Köszönhető ez mindenekelőtt a főszereplőnek: Julia Jentsch, a fiatal színházi színésznő már a Bukás – Hitler utolsó napjai titkárnő szerepére is szóba került, majd a Szép napoknak vége főszerepe tette nemzetközileg ismertté. Visszafogott, megrázó alakítását sokáig nem felejti el a néző. Nincs benne semmi teátrális, csak valami csendes elszántság, eltökéltség. Egy sápadt lányarc, smink nélkül, félhosszú haj, csattal félretűzve, fehér blúz, piros kardigán. Nem kevésbé meggyőzően formálják meg a többiek a többi diákot. Az általuk ábrázolt fiatalok felismerték a rendszer valódi arcát és mertek cselekedni, megmutatták, hogy azokban a sötét években is létezett bátorság, még ha reálisan semmi esélyük sem volt a rendszer megbuktatására. Annál bámulatosabb az önfeláldozásuk, az eltökéltségük egészen az utolsó pillanatig, a guillotine-ig.

Szembetűnő a nemzetiszocializmus korszakát felidéző filmek sokasága. Számomra a legérdekesebb, hogy nemcsak a nagy öregek, Schlöndorff (A kilencedik nap) vagy Trotta (Rosenstrasse) nyúlnak a témához, hanem a legfiatalabb rendezőgeneráció képviselői, Oliver Hirschbiegel (A bukás – Hitler utolsó napjai) és Denis Gensel (Napola) is. Ezek a fiatal rendezők interjúikban és a fesztiválvetítéseket követő beszélgetésen azt hangsúlyozzák, hogy a nemzetiszocialista korszakot felidéző filmeknek társadalmi feladatuk van, mégpedig az, hogy a nézők minél szélesebb rétegeit szólítsák meg és késztessék gondolkodásra, vitára és állásfoglalásra (magukból a filmekből soha nem hiányzik az állásfoglalás). Egyetlen film sem tudja megmagyarázni a megmagyarázhatatlant, mégis szükség van az újabb és újabb nekifutásokra, minél szélesebb skálán, a kísérleti dokumentumfilmtől a hagyományos kamaradrámán át a kosztümös kommersz háborús drámáig. Magyarországon is egyre többször szóba kerül – például Mészáros Márta Nagy Imre-filmje kapcsán –, hogy mi a film szerepe a történelmi emlékezet formálásában. A magyar filmkészítőknek és a nézőknek is csak javasolni lehet, hogy nézzék meg ezeket az új német filmeket, felkészültségükből, komolyságukból sokat lehet tanulni. A magunk részéről annyit tudunk tenni, hogy amelyik film nem került/kerül forgalmazásba, az Örökmozgó filmhetein bemutatjuk.

A Napola a „nemzetiszocialista nevelőintézet” kezdőbetűiből álló betűszó. A hitleri Németországban 15 ilyen intézmény működött: a náci rezsim elitiskolái, azzal a feladattal, hogy a harmadik birodalom jövendő vezetőrétegét kineveljék. A film hőse egy tizenhétéves, munkásszármazású fiú, aki tehetségesen bokszol. Az iskola egyik tanára látja az egyik meccsét, és javasolja, hogy jelentkezzen hozzájuk, a Napolába. A fiú lelkesen számol be otthon a lehetőségről, de az apja határozottan megtiltja, hogy „ezekkel” szóba álljon. A fiú azonban úgy véli, számára ez a felemelkedés egyetlen útja, ezért a felvételi után (amelynek fontos részét képezik a különböző antropológiai mérések és besorolások) az apai tilalom ellenére megszökik, és megkezdi tanulmányait a vidéki várkastélyban berendezett internátusban. Barátra talál a költői lelkületű, érzékeny Albrechtben, egy náci vezető fiában, akiről rögtön sejtjük, hogy nincs nagy jövője ebben az intézményben. A filmet érték olyan kritikák, hogy az árja ifjúság félkatonai kiképzését bemutató képek, a menetelő egyenruhások, az izmos fiútestek és ragyogó arcok, a romantikus környezet a náci esztétikát idézik. A film azonban az első pillanattól fogva megmutatja a rendszer embertelenségét is, amely lassan, de biztosan az előre prognosztizálható irányba (az illúzióvesztés felé) fordítja a cselekményt. A cselekmény ugyan nem túl eredeti, sok mindenért kárpótol a hiteles atmoszféra (amit részben Angelo Badalamenti zenéje teremt meg) és a kitűnő színészek játéka. A főszereplő, Max Riemelt a legjobb férfi alakítás díját nyerte Karlovy Varyban, a törékeny Albrechtet játszó Tom Schilling pedig ma Németország egyik legjobb színésze. A társadalmi korlátokon áttörő barátság történetét középpontba állító film különösen alkalmas a fiatal nézők megszólítására: te hogyan választanál?

A játékfilmek mellett kitűnő dokumentumfilmek is készülnek erről a korszakról, így a Goebbels-kísérlet (Lutz Hachmeister: Das Goebbel-Experiment), a birodalmi propagandaminiszter portréja, kizárólag korabeli felvételekre és 7000 oldalas naplójára alapozva, vagy a 2 vagy 3 dolog, amit tudok róla. Az utóbbi különösen érdekes magyar szempontból, hiszen a közelmúltban nálunk is készült egy vitatható dokumentumfilm egy hasonló életutat bejárt háborús bűnösről, Endre Lászlóról (Varga Ágota: Leszármazottak). Alakja és sorsa sok szempontból párhuzamba állítható a német film hősével, Hanns Ludinnal. A német film - példás őszinteséggel - nem spórolja meg az állásfoglalást sem. Ludin meggyőződéses nemzetiszocialista volt. Igen korán, 1931-ben csatlakozott a mozgalomhoz és kitartott egészen az utolsó pillanatig: még akkor is ünnepelte a Führer születésnapját, amikor az amerikai katonák már szinte látótávolságra voltak. 1941-től a Harmadik Birodalom – „zsidókérdés megoldásáért felelős” - küldöttje volt Pozsonyban, 1942-ben 20.000 zsidó deportálását rendelte el. 1947-ben háborús bűnösként kivégezték. A filmet fia, a ma hatvanas éveiben járó Malte Ludin készítette. Első alkalommal vállalja a nyilvános szereplést egy prominens náci családja, három generáció: korábbi felvételekről a feleség, a ma is élő négy testvér és az unokák. A rendező célja, hogy megtörje a hallgatást, véget vessen a tények megszépítésének, szembenézzen ezzel a „tipikus német családi történettel”, ha nehéz is, ha fájdalmas is, ha esetleg azt kockáztatja is, hogy a nővérei az életben nem állnak többé szóba vele. A filmben megszólaló testvérek szerint ugyanis apjuk nem bűnös. Amit tett, háborús körülmények között érthető, ma pedig megbocsátható. Nem tudta, hogy a deportáltakat a halálba küldi, mint ahogyan azt sem, hogy mik azok a gázkamrák. Rendes ember, jó apa volt. Az unokák abban a hitben nevelkedtek, hogy nagyapjuk elesett a háborúban, sőt, hogy az ellenállásban is részt vett. A film ellenpontozó szerkezetű: nemcsak a kérdező rendező bonyolódik újra és újra vitába testvéreivel, különösen egyikükkel, hanem három túlélő áldozatot is megszólaltat. Egymásnak feszül a családot összetartó élethazugság és a dokumentumokkal, szemtanúkkal alátámasztott valóság. Mintaszerűen tisztességes alkotás, amelyet biztosan nem volt könnyű elkészíteni. Bár hatvan év eltelt, a film a szereplőkben és a nézőben is elementáris indulatokat kelt.

Végezetül két vígjátékról, egy kevésbé jól sikerültről és egy kiválóról. A Minden tétet Zuckerre! (Dany Levi: Alles auf Zucker!) az idei év első német kasszasikere, és ebben nagy szerepe van a téma kuriozitásának – zsidó témájú vígjáték rég nem készült Németországban. A film két testvér története: Jackie, az egykori NDK-s sportriporter tipikus vesztes, biliárdból próbálja a felszínen tartani magát - csekély eredménnyel és sok adóssággal. A történet kezdetén hitelezői szorongatják, felesége válni akar. Testvére, Sámuel Izraelben élő ortodox zsidó. Évtizedek óta nem beszéltek egymással. Anyjuk végrendeletében azt a feltételt szabja, hogy csak akkor örökölhetnek, ha kibékülnek, és családostól együtt tartják meg a hagyományos hétnapos zsidó gyászt, a sivát. Az a baj, hogy Jackie utolsó reménye, a pénzdíjas biliárdbajnokság éppen ez idő alatt zajlik. A szekuralizált és az ortodox család találkozására, a főszereplő kettős életére épülő vígjáték sajnos bulvárszínházi színvonalon és poénokkal valósul meg. Az egyébként jó színészek nem tudnak érvényesülni rosszul megírt szerepeikben. Az alakok (talán a címszereplő kivételével) kidolgozatlanok, jelzésszerűek. Magyarázatul szolgálhat, hogy a film eredetileg tévéfilmnek készült, alacsony költségvetéssel, és csak a tesztvetítéseken tapasztalt pozitív közönségvisszhang hatására vágták össze a moziverziót. A forgalmazási eredmények mindenesetre a gyártót igazolják: a január elején bemutatott filmet egy hónap alatt 350 ezren látták. A németek örülnek, hogy felszabadultan nevethetnek egy eddig tabu témán, annál is inkább, mert a filmet egy Berlinben élő svájci (tehát nem német) rendező jegyzi.

A Vége a szép időknek (Hans Weingartner: Die fetten Jahre sind vorbei!) ellenben jól sikerült alkotás a mai fiatalok lázadásáról, az idealizmus mai esélyeiről. Jan és barátja nem tudnak szó nélkül elmenni a mindennapi életben tapasztalt társadalmi igazságtalanságok mellett. Nem bírják elviselni, hogy a harmadik világban 10 eurós költséggel előállított edzőcipőt 150 euróért árulják, hogy míg egyeseknek 5000 eurós órájuk van, mások az utcán alszanak. Nappal a biztonsági őrökkel dacolva még csak lebeszélik a vevőket a fogyasztás kábító örömeiről, éjszakánként azonban már radikálisabb eszközökhöz nyúlnak. Gondos terepszemle után gazdag polgárok üresen álló villáiba törnek be. Nem visznek el semmit, csak sajátos művészeti objektumba rendezik a tárgyakat: a hifit bepakolják a hűtőbe, az aranykeretes képeket a fürdőkádba, az értékes porcelánt a mikróba. Üzenetet hagynak hátra: „Túl gazdagok vagytok!” vagy „Vége a szép időknek!”. Az akciók célja, hogy a gazdagok biztonságérzetét aláássák, arrogáns magabiztosságukat megfékezzék. A dolgok akkor borulnak fel, amikor Jan beleszeret Peter barátnőjébe, beavatja a titkukba, és egy éjjel vele indul rögtönzött akcióra. Ezúttal nem véletlenszerűen kiválasztott ismeretlenhez törnek be, hanem ahhoz az üzletemberhez, akinek a Mercedesét - biztosítás nélkül - totálkárosra törte a lány. A károsult már meg is feledkezhetett az egészről, hiszen még három luxuskocsi áll a garázsában. A lány viszont teljes csődbe került, s még úgy 40 évig fizetheti a biztosítás törlesztését. Most ehhez a milliomoshoz törnek be. A friss szerelmesek pezsgőtől, egymástól és az igazságosztó szereptől megrészegülten tombolnak a házban, lecipelik a design-díványt a medencébe, azonban, ahogy ez várható is, mindennek nem lehet jó vége. Váratlanul betoppan a házigazda, és felismeri a lányt. Nincs más választásuk, elrabolják. A vészhelyzetben Petert is riasztják, majd a lány családjának hegyi nyaralójába menekülnek a tússzal, és próbálják kitalálni, hogy mihez kezdjenek. A helyzet bonyolódik: kiderül, hogy túszuk egykori ’68-as lázadó, aki baloldali énjét levetkőzve épült be az establishmentbe, de nem érzi ott jól magát. A szerelmi háromszöget sem lehet sokáig titkolni. A több mint kétórás film egy pillanatra sem unalmas, pedig egy világunkban elementárisan jelen lévő „komoly” problémáról, a világ kettészakadásáról és az erre adott reakcióról szól, szellemesen és szórakoztatóan. Nem véletlen, hogy 11 év után ez az első német film, amelyet meghívtak a Cannes-i Fesztivál versenyprogramjába, ahol díjat ugyan nem nyert, ám komoly kritikai és közönségsikert aratott. Információink szerint hamarosan Magyarországon is bemutatják.

 

Denis Gensel: <i>Napola</i>
Denis Gensel: Napola
73 KByte
Dany Levi: <i>Minden tétet Zuckerre!</i>
Dany Levi: Minden tétet Zuckerre!
51 KByte
Hans Weingartner: <i>Vége a szép időknek</i>
Hans Weingartner: Vége a szép időknek
49 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső