Az életben minden átmeneti.
(a heroindíler megjegyzése)
A filmes zsurnálhagyomány ősöreg és talán soha el nem némuló szólama a címek átültetéseinek kifogásolása. Pedig legalábbis az a hazai íratlan hagyomány, mely a lefordított címek hangütésével, stílusával villámgyorsan és megbízhatóan be is sorolja a megtekinteni kívánt kulturális termékeket, egyértelműen pozitív: így a Tökös tekést, vagy a Totál szívást tényleg csak azok nézik meg, akiknek e darabok készültek. Sokkal többször jogosak azonban a panaszkodó hangok az igényes filmek címeinek esetében, mert az átültetés során gyakran fontos jelentéselemek mennek veszendőbe. Sajnos nincs ez másképp Denys Arcand nagysikerű 2003-as filmje esetében sem: hiába frappáns tükörpárja a Barbárok a kapuk előtt az eredeti Les invasions barbares-nak, épp a mű egyik kulcsfogalmát, az inváziót tünteti el belőle nyomtalanul. S nem a sznobizmus mondatja velem, hogy nagy kár, hisz a cím igazi csemege, melynek jelentéskörét Arcand kifinomult irodalmi érzékkel lépésről lépésre tágítja, míg cseppjében a mű óceánját tükröző összetett szimbólummá nem válik.
A cselekmény ugyanis több barbár invázió közegében játszódik egyszerre: az első a történelmi-mediális, természetesen a felülmúlhatatlanul túlbeszélt 2001 szeptember 11., amely komplexumhoz megdöbbentő módon mégis képes érdemlegeset hozzátenni az író-rendező. A kórház rendésze figyeli tévén Alain Lussier nyilatkozatát, melyben azt fogalmazza meg, hogy ez a szeptember 11. történelmi távlatba helyezve ugyan nem nevezhető jelentős emberveszteségnek, de mégis korszakalkotó annyiban, hogy ez az első alkalom, hogy az USA politikai és fegyveres küzdelmei során - a római metaforával élve - a barbárok a kapukon belülre kerültek, és a Birodalom szívébe találtak. A második megszállás a drogok bevonulása a hétköznapokba, melyet csak főhőse szemlél némileg értetlenül, Arcand maga inkább megértő tárgyilagossággal mutat be. Amikor a kábítószerügyekkel foglalkozó detektív a nagyváros egyik illusztris polgárát is észreveszi az esti heroinvásárlók között, és rezignáltan beszámol munkája értelmetlenségéről, mondandóját így fejezi be: „Sok drog kell, sok embernek. Kész invázió.” A barbárság korának érkezését, az átfogóbb műveltség igényének eltűnését jósolják egymásnak az egykor baloldali hevületű értelmiségiek az utolsó közös étkezésen is; amint Pierre (Pierre Curzi) megfogalmazza: „Az intelligencia eltűnt, és - nem vagyok borúlátó, de - soká fog előkerülni.” A barbár invázió képét végül Rémy (Rémy Girard) hagymázos víziója teszi teljessé: az írások elvesztéről, a barbárok betöréséről motyog, s épp abban a pillanatban mondja ki: „már közelít a hercegük”, mikor fia odaér a többiekhez.
Ez, az egyik utolsó csomópont, egyúttal a dráma két pólusát is megragadja: a film központi vonulata ugyanis egy apa-fiú kapcsolat, melynek azonban rendhagyó módon nem a pszichológiai oldala, hanem jelképi telítettsége, párhuzamai és ellentétei adják lényegét. A film elején Sébastient (Stéphane Rousseau), a bámulatosan sikeres olajipari brókert Londonból Montrealba hívja édesanyja, Louise (Dorothée Berryman), mert apjának, a nyugalmazott egyetemi tanár Rémynek egyre rosszabbodik az állapota, s az elvált asszony nem bírja egyedül intézni volt férje feltornyosult ügyeit. Röviddel ezután - Sébastien pénzének, kapcsolatainak, és az Egyesült Államok fejlettebb egészségügyi diagnosztikájának »hála« - az is kiderül, hogy Rémy daganata gyógyíthatatlan, s rövid időn belül letális. A specialista is csupán fájdalommentes ellátását tudja megígérni, semmi többet. Itt kapja meg a több motívumában is derűs felütésű mű az első sötét árnyalatokat.
Apa és fiú - kimondatlanul is riválisok - az első adandó alkalommal összevesznek a »hogyan tovább?« kérdésén, régi sérelmeik újra felfakadnak; Sébastien legszívesebben hazarepülne, de édesanyja megható gyermekkori történeteket mesélve - Rémy 48 órán keresztül tartotta karjában agyhártyagyulladásos fiát, hogy el ne veszítse - meggyőzi apja szeretetéről. Nem indul Londonba, és minden követ megmozgat, hogy apja legalább rövidke maradék idejében a legjobb ápolásban részesüljön. Ettől kezdve két határozott szféra különül el a cselekményben: Sébastien akciói és a Rémy körül zajló események, melyeket azonban nem csak a fiú személye, hanem egy mélyebben húzódó, ellenpontozó szerkezet is összeköt. Mert a Rémy emberséges halálát biztosító legtöbb intézkedés határozott cáfolata a fiatal korában idealista történelemtanár eszméinek. Épp ez a több oldalról alaposan megvilágított összetettség és filozófiai alapú reflektáltság a film legfőbb erénye: szinte minden cselekménymozzanat által ideák, vagy legalábbis attitűdök csapnak össze, ám Arcand győztest kizárólag akkor avat, ha a helyzet valóban egyértelmű. Minden figuráját egyformán látszik szeretni.
A bróker - lefizetve a túlterhelt montreali kórház igazgatónőjét, majd szakszervezeti vezetőjét - külön szobát restauráltat apjának, ahol messzi földről összehívott régi barátai társaságát is élvezheti. Két gyors oldalcsapás az államilag kezelt egészségügynek, valamint a munkásösszetartás álomképének: a hagyományos baloldal eszmeköre már itt több sebből vérzik, hogy komikus haláltusája az egyébként is bőven áradó szellemességek egyik legfőbb forrása legyen. Claude (Yves Jacques), a kifinomult homoszexuális a Kanadai Egyetemi Kultúrintézet ügyvezető igazgatója Rómában, s mint meséli, intézménye megbújik a külügyminisztérium „költségvetési ingoványában”. Később, már Pierre meseszép tóparti házacskájában - ahol Rémy utolsó napjait tölti - hangzik el a sziporkázóan önironikus társalgás, melyben a (kanadai) francia »nagy generáció« képviselői lepergetik maguk előtt, hogy röpke fél század alatt miféle politikai és kulturális erőknek engedve hányféle hangzatos nevű, garantáltan baloldali szellemtudományi divatirányzatnak voltak hívei hosszabb-rövidebb időre, az egzisztencializmustól a dekonstruktivizmusig. „Létezik olyan izmus, amit mi nem imádtunk?” Őszinte és harag nélküli irigységet érzek az olyan szellemek léthelyzete iránt, akik efféle borgesi könnyedséggel képesek maguk mögött hagyni a múlt butaságait. Ezt a jelenetet pedig legszívesebben kötelező anyaggá tenném országunk bölcsészkarain, ahol vastag harmincéves késéssel még mindig a bezápult elméletekből igyekeznek valami hangzatosat kisütni, mind kevesebb sikerrel.
Talán meglepő módon Arcand másik kiemelt fontosságú tájékozódási pontja a katolicizmus; Rémy életének józan mérlege megmutatta, hogy a politikai progresszió nem hozta meg az üdvösséget - vajon a hagyomány képes rá? Aligha. A kórház odaadóan vallásos nővére Rémy tiszteletlen - ám rendkívül élvezetes - tréfáinak („…mert Lengyelország balsorsa: Isten létének egy ékes bizonyítéka!”) örök célpontja, de időről időre rá zúdítja az egyház történelmi bűnei (inkvizíció, hallgatólagos szerepvállalás a Soában) miatt érzett szenvedélyes felháborodását is, melyet a téma avatott ismerőjeként bőséggel támaszt alá adatokkal. Egy mellékszálon az egyház anyagi-erkölcsi kapitulációjáról is értesülünk: Gaëlle-nek, Sébastien árverezéssel foglalkozó feleségének felajánlják a montreali érsekség raktárában tárolt szobrokat és kegytárgyakat - a nőt körbevezető pap savanyúan veszi tudomásul, hogy nincs piaci értékük, s közben az 1966-ban obskúrus okból kiürült, és azóta is kongó templomokról panaszkodik. A szexuális forradalom ateista generációja valahol mégis győzött - csak ez ma már egyáltalán nem fontos. Nem elhanyagolható azonban, hogy a hit - bár hanyatlása tárgyilagosan bemutattatik - nem viharvert mumus a Barbárok a kapuk előtt világában, amelyen a dühös liberális mérgét töltheti: a katolikus nővér bumfordi korlátoltsága ellenére is szimpatikus, pozitív alak, akinek határtalanul sugárzó szeretete Rémynek is erőt ad - távozásakor meghatottan, barátként búcsúzik az asszonytól.
A heroin nyolcszor jobb fájdalomcsillapító a morfiumnál; orvos barátja tanácsára ezért Sébastien az illegális szer felkutatására indul, hogy elébe menjen apja várható hatalmas fájdalmainak. Időt kívánva nyerni a rendőrséghez fordul, de a drogügyesek csak a rendszert megkerülve adhatnak neki tanácsot. Végül az apa egyik volt szeretőjének lánya, a feltehetően zenészkörökben mozgó Nathalie (Marie-Josée Croze) vezeti el a város díleréhez, akit Sébastien rögtön felfogad apja mellé heroinnővérnek és társalkodónőnek. Nathalie, a sötét angyal Philip Glass borúsan fenséges témájára vonul be első jelenetébe, s onnantól - viszonylagos passzivitása és drogproblémája ellenére - végig fontos figura marad: az apa utolsó barátja és fiának titkos szerelme lesz. Nathalie és Rémy beszélgetései bensőséges filozófiai virrasztások: meglepő, hogy a súlyos addikcióval küzdő fiatal nő pozitív erőteret gerjeszt maga körül. Józan, ám kíméletlen tárgyilagosságuk ellenére sem embertelen megjegyzéseivel kiegyenlíti Rémy kedélyének szélsőségeit; lecsendesíti hamis pátoszát, és kétségbe esni sem engedi: megérteti vele, hogy két sikeres gyermekének pályája részben az ő érdeme is.
Ezzel eljutottunk a film számvetésének egyik legfontosabb gondolatához. Mert az idős professzor igyekszik mérlegre tenni egész életét, s kezdetben kétségbeesik, hogy nem talál fogódzót: az élet értelmét nem találta meg, tudományos munkáját jelentéktelennek tartja, szerelmi karrierjét is lekicsinyli. Hát tényleg csak ennyi volna? Lassan, kimondatlanul azonban előtérbe kerül néhány olyan mozzanat, melyek határozott értéket adnak ennek az életnek - leginkább a baráti és családi összetartás, egyszóval, ne szégyelljük kimondani, a szeretet. Így válik a Barbárok a kapuk előtt - mely az 1986-os Arcand-filmnek, Az amerikai birodalom hanyatlásának folytatása - a szexuális forradalom egész generációját megszólító művé, mely mintha azt sugallná, hogy a legfontosabb dolgok inkább az egykor zászlóra tűzött gondolat, a szabad szerelem közelében vannak, mintsem benne: az élet végén az egykori szeretőkkel ápolt baráti kapcsolat, és a gyermekei maradnak a haldoklóval.
Apa és fiú játszmája a végére, ha nem is eldől, de mindenképpen megoldódik. Az idős generáció képviselője, aki kezdetben gúnyolta videojátékokkal játszó, könyveket soha nem olvasó felnőtt fiát, fokozatosan rájön, hogy önkényesen saját, nem oda illő mércéjéhez kívánta mérni az új kor emberét, ami mindig súlyos félreértésekhez vezet. Józan fejjel senki nem gondolhatja, hogy az idegen nyelven a legnagyobb magabiztossággal tárgyaló, az összetett bankügyleteket könnyedén áttekintő, sármos Sébastien nem elég intelligens, vagy hogy renyhe szellemű. Az pedig, hogy ő Émile Michel Cioran olvasása helyett a Mortal Combattel tölti a szabadidejét, bizony magánügy. Denys Arcand nosztalgiával, meleg szeretettel búcsúzik az olvasáskultúra nagy korszakától, de nem prédikál, s nem kiált farkast, mert az egyként lenne értelmetlen és hazug: a Gutenberg-galaxis nem merült alá, csupán egy lett a huszonegyedik század miriádnyi kulturális választási lehetősége közül - ezt minden gondolkodó embernek ideje elfogadnia. A szerző, ha rajongás nélkül is, de megadja a kellő tiszteletet a pénznek is: Rémy életének szép zárlata, méltóságteljes halála bizony elképzelhetetlen lett volna a milliomos fiú segítsége nélkül. Az elhallgatott konfliktusok által elválasztott apa és fia végül egymást is megtalálja: közvetlenül Rémy eutanáziája előtt - egyetlen mélyen érzelmes jelenetükben - képesek egymásnak is megnyílni.
Bár az ötlet legalább Aldous Huxley fejtegetéseiig visszavezethető, Arcand mégis terra novára merészkedett, amikor megrendezte az emberi halál egyik tökéletes verzióját - legalábbis orvosi értelemben biztosan. Rémy a rák okozta kínok ellen a ma ismert legkiválóbb fájdalomcsillapítót - a heroint - alkalmazza, hogy állapotának ugrásszerű romlásakor maga választhassa meg búcsújának pillanatát: Nathalie - saját jelére - túladagolással altatja el. Reméljük, hogy ez az egész glóbuszon magasra értékelt film legalábbis élénkíteni fogja a kegyelmes halálról és az időskori droghasználatról folytatott vitákat. Ó igen, majd elfelejtettem: a Barbárok a kapuk előtt világszerte számtalan díjat sepert be a Césartól a Felixig, köztük a legjobb forgatókönyv díját Cannes-ban, és a legjobb nem angol nyelvű filmnek járó Oscart. Időnként remekműveknek is odaítélik. Ki tudja, miért?
*
A DVD menürendszere ízléses, illik a film hangulatához - persze számomra örök rejtély marad, hogy a jelenetválasztás miért a film végétől indul. Bár extrák nincsenek, csupán maga a film és négy másik előzetese, a magyar szinkron legalább 5.1 DD-s, és színészi tekintetben is kifogástalan. Ami a fordítást illeti, már aligha; bár gyatra franciatudásom nem jogosít fel határozott ítélkezésre, azért az feltűnő, hogy időnként milyen hatalmas különbségek vannak a magyar szinkron és az angol felirat szövegei között. Íme a legszembetűnőbb példa: „Ha vigyázol, kikerülsz az ördögi körből, érted?” - mondja a magyar változatban a Nathalie-nak methadont kiadó orvos. Eközben az angol felirat: „If you screw up, you’re out of the program.”, vagyis: „Ha elcseszed, repülsz a (rehabilitációs) programból.” A mondatok szintaktikáján kívül semmiféle egyezés nincs. Az ilyesmi azért aggasztó.
