A budapesti éjszakát azért szeretjük, mert soha nem tudhatjuk, végül hol kötünk ki. Körülbelül ilyen és hasonló módon jutottam el a Ráday Könyvesház pincéjébe egy vasárnap este, ahol az évente megrendezett Film és Folyóirat Fesztivál keretében animációs filmeket vetítettek. Átmásztam a sötétben a maroknyi, de annál elszántabb rajzfilmrajongón, akik láthatólag már hónapokkal előre készültek az alkalomra – üdítővel, szendviccsel és párnával érkeztek –, és egy orángutánt meghazudtoló ugrással magamévá tettem az első sor első székét (szemüveget ugyanis nem hordok, nehogy lássam a filmeket, félek, hogy akkor szertefoszlik az illúzió).
Elsőként Gyulai Líviusz mindenfajta szöveget mellőző, a zene és a képek ritmusára építő nosztalgikus filmjét, Az én kis városomat láthattuk. Az animátor soproni gyerekkorát idéző kockák gazdag grafikai eszköztárat vonultatnak fel a háború után földig lebombázott, újra középkori színezetet öltött Sopron megformálásakor. A kockák gyorsan váltakoznak, mintha minden kép csak egy elmúlt pillanat emléke lenne, és nem létezne köztük hierarchia; a visszatekintés során mindegyik ugyanolyan jelentőségre tesz szert. A Proust-féle szubjektív időkezelésnek ellentmondó alkotás nem az emlékek természetét, súlyát és utóhatását ragadja meg, hanem egy város bennünk élő atmoszféráját, amelyben az emlékek egyetlen szecessziós hangulattá mosódnak össze. A zongoratanárnő, aki korbáccsal veri a tehetségtelen felhúzható babát; az osztályfőnök, aki sok kerekű biciklin, azaz deciklin viszi kirándulni diákjait; a plakátragasztó, aki a csendőrt és kutyáját is lemossa, vagy a huszárcsákós lány, aki a fürdőkádban pancsol, mind hozzátartozik a folyamatosan rohanó, mégis békebeli világhoz.
A Jómadarak című (1977) rajzfilmsorozat vonalai sokkal egyszerűbbek. A lila ruhás, egérszerű darumadár és fekete öltözékű bagolybarátja kalandjai sajnos kimaradtak kiskorom esti meséi közül, de legalább most bepótolhattam az elmulasztott élményt. A Jómadarak háttere lilás-rózsaszín, ami időtlenné tágítja, a valóságból kiemeli a történetet, ettől a rajzok nem annyira animációként, inkább megelevenedett grafikaként hatnak. Három epizód tett rám mély benyomást: az Összerakható ház, amit a két cimbora fejjel lefelé illeszt össze, és csak akkor veszik észre a tévedést, amikor beköltöznek, és képtelenek kijönni. A Mesében dzsinnes palackot horgásznak ki a folyóból, de túl sokat kívánnak, és a dzsinn kámforrá válik, eltüntetve az áhított fagyit is. Kénytelenek kifogni egy aranyhalat is, hogy végre fagyihoz jussanak. A Hajótöröttek részben a tenger a két pajtást egy lakatlan szigetre veti, ahol egyetlenegy pálmafa áll két kókuszdióval, ám hiába minden igyekezet, az egyik dió elrepül, a másikat pedig sehogyan sem tudják leszedni. Hál’istennek a víz egy ládát sodor ki a partra, a két jómadár szeme felcsillan, hátha ennivaló, de csalódniuk kell, a bakelitlemezeket nem lehet elrágni. Ahogy a ládában keresgélnek, egy gramofonra akadnak, és az evésnél sokkal izgalmasabb programot találnak ki, meghallgatják a lemezeket. Eközben vihar támad, és elfújja őket a szigetről. Konklúziót ne keressünk, a rajzfilm nem szimbolizálja a zene hatalmát, legfeljebb figyelemelterelő erejét.
Gyulai Líviusz szatirikus életszemlélete apró rajzfilmes gegjeiben is megnyilvánul, például amikor a két díszpinty (na, nem szó szerint) koncertet ad, a zongora mellett a fűrészelésnek jut a főszerep, a plafon széttöredezik, és ezáltal feltalálják a kortárs zenét; vagy amikor kutyájuk olyan nagyra nő, hogy nyelvét lépcsőnek lehet használni, és lenyalja a földgömbről az óceánokat, „a világ összes vize sem elég neki” kifejezésre utalva.
A Könny nem marad szárazon / Gertrúd, a nevelőnő (2004) Stephen Leacock (a hírhedt Rosszcsirkeff Mária emlékiratainak írója) Gertrúd, a nevelőnő avagy A boldogság jutalma című humoreszkje előtt tiszteleg. A szöveg nélküli rajzfilm az egyperces novellával megegyező képsorral indít: „Vad, viharos éjszaka dühöngött Skócia nyugati partjai fölött. Ezen történetünk szempontjából ugyan ennek különösebb jelentősége nincsen, miután történetünk nem Skócia nyugati partjain játszódik, hanem Írország keleti partjain. De azért ott is elég rossz idő volt.”
A grafikus összes filmjét átszövi az archaizálás és az ironikus felhang, ami nem véletlen, hiszen Gustave Doré romantikus metszetei s Damier karikaturisztikus rajzai hatottak rá. Gyulai Líviusz Lord Knotacent kastélyát Erzsébet-kori stílusban jeleníti meg Loch Ness-i szörny házőrzővel, de mulatságosan ábrázolja a házasodni nem akaró Ronald lordot is, aki felpumpálja lovát, és egyszerre ellovagol a szélrózsa minden irányába. A romantikus film szabályai szerint természetesen éppen Gertrúdba, a fiatal nevelőnőbe szeret bele, de a szőrösszívű atyának hallani sem akaródzik házasságukról. Hogy elszakítsa a szerelmeseket, a nevelőnőt felviszi a toronyba (a bábeli ehhez képest minigolf-épület) – először kígyózó lépcsőkön, majd égbe vezető lajtorján –, és rábízza ír arisztokratához illően ketrecben tartott gyerekeinek nevelését. A szerelem végül győzedelmeskedik: Gertrúd alsóneműben kiugrik az ablakon, Ronald éppen arra jár léghajóval, és megmenti. Sajnos a zeppelin még tökéletesítésre szorul, emiatt kilyukad, és a pár a földre pottyan. A pontos történetet igen nehéz kibogozni a gyorsan pergő események miatt, ezért előttem homály fedi a végkifejletet, talán Gertrúd meghal. Vagy nem.
Gyulai Líviusz rajzfilmjei után a Varga Stúdió modern hangvételű, képzőművészethez közelítő, kísérleti animációi következtek. A konzervatívabb, meseszerű vonalat Pál Balázs A tehén nadrágja és Rambo 13-ja képviselte – ez utóbbi a Neo klipjeként ismert. A tehén a Kisvakondhoz hasonló kék kertésznadrágot szeretne, de neki nem varrnak a barátai, vásárolnia kell, a pénzért pedig meg kell dolgoznia. Hiába, ebbe a szörnyű kapitalista világba jutottunk el a szocializmus közösségi összefogást hirdető elve után. Nem beszélve arról, hogy miután megveszi, egy betörő az éjszaka leple alatt ellopja a nadrágot. Az új idők szele már a magántulajdon szentségét is elsodorta. A tehén az egyetlen, aki hisz még a humanitásban, és amikor a rendőrség kézre keríti a betörőt, neki ajándékozza régi nadrágját.
A Rambo 13 is ugyanezt a témát boncolgatja: hogyan győzi le a kapitalizmus a kommunizmust? Az elszabadult Lenin-szobrok hadseregbe tömörülnek, és nincs, aki megállítsa őket – Rambót kivéve. De ehhez a feladathoz egymaga kevés, segítséget kér az amerikai szuperhősöktől. Superman, Batman és Spiderman éppen nyaralnak – gondolom, a napfényes Floridában –, de feláldozzák megérdemelt pihenőjüket, és a szövetségbe forrt Leninek ellen vonulnak. A hidegháború meleg helyzetbe torkollik. A győzelem teljes, az amerikai ikonok megszabadítják a világot a fenyegető veszélytől, és végleg megsemmisítik a vörös forradalmat.
Bada Tibor Frontline (Arcvonal) című, szöveg és zene nélküli mozgókép-animációja közben egy gyerek hangosan megkérdezte: „miért nem kezdődik már el?”. A kérdés valójában jogos, hiszen Bada Dada filmjei nem kezdődnek el és nem érnek véget, mintha mindig is tartottak volna, de a folyamatosságnak csak egy szelete válna láthatóvá. A performer a hagyományos módszereket elveti, nem rajzfilmeket készít, hanem mozgatható grafikákat, ezért megmarad a képzőművészet határain belül, és nem lép át a rajzfilm lineáris szemléletű, könnyen fogyasztható világába. Ahogy Antal István Juszuf fogalmaz Na. Na… című cikkében (Balkon, 1994/7): „Bada drasztikus és piktogramszerű archefigurákat jelenít meg, amik feszültségdimenziókat koncentrálnak, felszínük gyermekien egyszerű(nek látszik), dinamizmusuk viszont többrétegű, összetett”. Igen, a felszín gyermekien egyszerű, de nem a szó szentimentális bájának, hanem megragadhatatlan szorongásának értelmében, a fogalmaktól való rettegés vizuális leképezésének pulzálásában.
Varga Csaba és Igor Lazin Bestiák című filmje (Lazin első munkája) Wahorn András, feLugossy László és efZámbó István motívumainak és figuráinak összegyúrásából született Frank Zappa zenéjére. Zappa szeszélyes, kiszámíthatatlan, eredeti ritmus- és egzaltált hangzásvilága, obszcén szövegei és performance-ai meglepő megegyezést mutatnak a Vajda Lajos Stúdió második generációjának alkotásaival. Vagy a megegyezés nem is annyira meglepő? Mindannyiuk alapállása ugyanaz: a fogyasztót folyamatosan provokálni kell, hogy elgondolkodjék, és túllépjen a fogyasztói magatartáson. Összekapcsolják a klasszikus és populáris hagyományokat, de mégis túllépnek rajtuk, és az összeolvadásból megszületik a hagyományfelettiség.
Zappa zenéje csakúgy, mint a Bestiák grafikája montázsszerű, dinamikusan fluktuáló. Az alkotók a reklámok és szappanoperák elemeiből építkeznek, nem negligálnak, hanem ironizálnak, hiszen a rombolás csak így lehet teljes. Indián motívumok keverednek neoavantgárd és egyiptomi ornamentumokkal: Kleopátra farkassá, majd levágott fejű emberré változik, végül múmiafejű nőbe tűnik át; Zappa arca többször megjelenik, hogy átadja a helyét az elefántormánnyá alakuló szaxofonnak és a modernizált hieroglifáknak – a jelek és az értékek tökéletesen felcserélhetőek, nincs többé stabil pont, az állandó változásban csak a változás állandó.
Varga Csaba két másik animációja is szerepelt a fesztiválon: az Ablak realistán ábrázolt ablakot mutat, amin keresztül szintén realista felhőkre láthatunk, de a kép hirtelen szürrealista víziókkal bővül: mirós figurák (legyek, emberi lények és más repülő szörnyetegek) kavarognak a levegőben. A stílusok keveredése érdekes játék, de négy percig határozottan unalmas.
A Loop, a bogár a loop szó jelentésével operál: egy bogarat folyamatosan felborít a víz, de mire kemény erőfeszítéssel hasra fordul, a víz újra felborítja, mint a régi mesében, ahol a kislány kihúzza a fiút a sárból, mire ő pottyan bele, és ez így megy a végtelenségig.
Engem Milorad Krstic My baby left me (egy férfiről szóló film, aki hibákat követett el szerelmi kapcsolatában, és ezért most fizetnie kell) pornográf animációja ragadott meg leginkább, szintén efZámbó, Wahorn és feLugossy grafikákkal, Wahorn zenéjére. A szeretkezéseket imitáló kockákon üzekedő párok: kanyargó hímtagok, széttárt női lábak jelennek meg felhőkarcoló, Eiffel-torony és fenyőfa behatolókkal. A ritmus egyenletesen szaggatott, alkalmazkodik az egyre gyorsuló mozgáshoz. A kielégülés után a férfi az ágyon fekszik, de a telefon újra cseng, kezdődik minden elölről, a szexgépezet egy percre sem áll le (a szex, ha beindul, nincs kiszállás), míg végül főhősünk már nem veszi fel a telefont, belepusztul a világ által támasztott nimphomán követelésekbe.
Ám, miért kell mindent a fogyasztói társadalom számlájára írni? Hősünk nem feltétlenül hal meg, egyszerűen csak kiszáll a világméretű játékból: a kielégülés után már a várva várt telefonhívás sem izgatja.
(2005-11-02 )
