1001 film, amit látnod kell, mielőtt meghalsz – ezt a hangzatos címet viseli a vaskos kötet, mely a 2003-ban megjelentetett angol nyelvű könyv magyar változataként a GABO Kiadó jóvoltából Bori Erzsébet szerkesztésében látott napvilágot. A felszólítást akár komolyan is vehetjük, ám minimál-programként sem tudnánk teljesíteni, ugyanis az alkotások jó része még a szakmai közönség számára is hozzáférhetetlen, még új korukban sem játszották őket moziban, videó és DVD változatuk nincs, lokális jelentőségük sem számottevő. Mindez, hogy a dolgok lényegére térjünk, a válogatás sebezhetőségére utal s bár a szelekció elveit, a válogatás szempontjait, a különféle arányokat stb. nem kívánjuk érdemben bírálni, annyit azért kritikaképpen szóvá kell tennünk, hogy túlzó az amerikai-angol dominancia, egyes európai értékek diszkriminációja, a horror mennybemenete s a perifériális jelentőségű művek elsöprő számú jelenléte. Igaz viszont: arisztokratizmussal aligha vádolhatnánk a szerkesztőt (Steven Jay Schneidert), aki így is impozáns filmes svédasztalhoz invitálja feltehetően népes olvasótáborát.

Az egyes cikkekben szereplő információk az esetek többségében megbízhatóak, néhány szerkesztési alapelvet viszont vitathatunk. A hivatalos mozi-forgalmazás, televízió bemutató vagy DVD- és videó megjelenés éve helyett célszerű lett volna a gyártás esztendejét feltüntetni (ahogy a nemzetközi gyakorlatban inkább szokásos). A címek azonosítása általában korrekt, az eltérések minimálisak, de az orosz és lengyel elnevezések és nevek átírása felületes - alább majd néhány példával igazoljuk megállapításunkat. A producer(ek) megnevezése abszolút felesleges, a gyártó cégeké szintén, mivel nem akadémikus filoszok fogják forgatni az összeállítást, ami pedig a díjakat illeti, már-már komikus a „leltár” (erről szintén később) .A műfaji besorolások ugyancsak félreértésekre adnak alkalmat. Mint köztudott, a kategóriákat gyakran önkényesen használják, sok az „átjárás”, és a címkék egyáltalán nem igazítanak el. A Dr. Caligarit horrornak aligha tekinthetjük, a „politika”-skatulya sem szerencsés definíció. Ha már szükségesnek ítélték a csoportosítást, maradhattak volna a konvencionális(abb) normáknál.

A szerzői gárda rangos. Nemzetközi tekintélyek, jó tollú tudósok és ifjú publicisták vállalkoztak a filmek ajánlására – kiegészítve a tehetséges magyar csapattal. Gondolom, eligazítás aligha lehetett a feladatok kijelölésekor s ezt megértően veszem tudomásul, elvégre ennyi személyiség írását összehangolni, uniformizálni lehetetlen (nincs is rá szükség). Így aztán van, aki „forrón szereti”, értsd: a cselekményt részletezi, mások esszé-töredékeket publikálnak, egy-két igényesebb kritikus történeti háttér felvázolásával próbálkozik, akad pályakép-vázlat, stíluselemzés, személyes vallomás a cikkek között. A válogatásban szereplő filmek jelentős hányada maradandó érték, kisebb részük vitatható esztétikai minőséget képvisel, mi tagadás, néhány kakukktojást is kihagytunk volna. Az egyes írások között is számottevőek a különbségek (mármint a tartalmasságot és a választott módszert tekintve). Élvezetes például - találomra tallózunk – a Casablanca, a Bonnie és Clyde, a Szerelmek városa, a My darling Clementina, a Rakparton, az Andrej Rubljov, az Édes élet, a Szédülés, az Üzlet a korzón, a Tükör, a Föld kenyér nélkül, a Gyilkos arany interpretálása. A pálma KN-t (Kim Newmant) illeti, akinek a leghálásabb tételek jutottak s ő győzte is szuflával meg eredetiséggel. Elemzései kiválóak. Egyébként a „mieink” is lényegre törően fogalmaztak. A skála másik végén néhány összecsapott rezümé szerénykedik (megint önkényes kiemelés: ilyen a Viridiana vagy a West Side Story, milyen az élet, utóbbi is KN tollából). Az óriást talán valamelyik lektor írta, nincs megjelölve a szerző neve. Aki ismeri az efféle antológiák lélektanát, aligha berzenkedhet az egyenetlenségek miatt, az általános lelkendezés azonban, mely valósággal elönti az oldalakat, alaposan megtépázta az objektivitásba vetett naiv hitünket. Az előítélet rossz tanácsadó, de az ájult szentté avatás sem rokonszenves. Mintha mosóport reklámoznának, úgy puffogtatják a fényesebbnél fényesebb jelzőket a szakírók, ráadásul szerény rangú produktumokat beemelve a képzelt halhatatlanságba. Íme néhány a feltűnő mértéktévesztések közül:
„varázslatos” – Kár volt hazudni,
„csúcsteljesítmény” – Robin Hood,
„mestermű” – Leopárd kisasszony,
„utolérhetetlen” – Gunga Din,
„zseniális” – Igazi áldás,
„monumentális” – Laura,
„ékkő” – Levél egy ismeretlen nőtől,
„felülmúlhatatlan” – Amikor megállt a föld,
„világos és ragyogó” – Tízparancsolat,
„elsöprő erejű” – JFK,
„tökéletes” – Mondhatsz bármit,
„bámulatos” – Drugstore cowboy,
„minden jelenete megannyi gyöngyszem” - Távol Afrikától,
„csodálatos” – Kedves naplóm.

Oldalakon át folytathatnánk, ezzel szemben a kritikus szellemiség, netán az ironikus megközelítés nem tartozik a moderátorok erényei közé (azért ilyen is előfordul: lásd a Fantázia, a My Fair Lady, a Csupasz pisztoly, a Füstbe ment szövegét).

A filmhistóriában jártas néző számos kérdőjelet tehet a kommentárok margójára. Következzék néhány kihagyott lehetőség. Nem mindig derül fény a cím értelmére (Fargo, Pandora szelencéje, Zabriskie Point, Paisa stb.). Pontatlanságok, félreértések, lapszusok, elírások sűrűn előfordulnak az oldalakon. A Föld politikumának ellentmondásos tartalmáról nem esik említés, Szergej Eizenstein Patyomkin páncélosáról meg lehetett volna írni, hogy megrendelésre készült, a Carmen-variációkat sem méltatta figyelemre a szerző (azonos időben többen is nekirugaszkodtak a témának), az M-et cinikusnak bélyegezni súlyos félreértés. Mit kezdjünk azzal a kategorikus kijelentéssel, miszerint a Róma nyílt város „kezdőpont a film esztétikai forradalmában”, mivel – a magyarázat szerint – „ez volt az olasz neorealizmus első nagy műve, amelynek sikerült megtörnie a Mussolini-éra alatt, a negyvenes évek elejének divatba jött olaszországi műfaj, a „fehér telefonos vígjáték” konvencióit”? A fehér telefonos filmek sokkal később jöttek divatba. És a Megszállottságot, a korai Vittorio De Sica-remekeket meg felejtsük el? A Most és mindörökkéről szóló első mondat értelmetlen. Nem óriási horderejű adat, de azért korrekcióra szorul: Orson Welles az Aranypolgár készítésekor nem 24, hanem 26 éves, Bernardo Bertolucci pedig a Forradalom előtt forgatásakor 24 (és nem 22) volt. Noha Chaplin-specialista esküszik rá, mégsem fogadjuk el, hogy a Mester legjobb munkája a Monsieur Verdoux (pedig a rendező is ekként vélekedett). Időutazás: GA arra hívja fel a figyelmet, hogy a Hová lettél, drága völgyünk? (1941) rendezője, John Ford „ugyanazzal a mély nosztalgiával fordul az óhazai családi élet furcsaságai és örömei felé, mint amivel már az 1952-es A csendes férfiben is találkozhattunk”. Hogy is van ez? Az első mű több mint egy évtizeddel korábban született, tehát a második opus utólag hatott /?/. Sidney Lumetet – a Tizenkét dühös ember idején még ifjú ember – „lendületes veteránnak” titulálni sértés. A Terelőút „minden idők egyik legkiválóbb B-filmje”, néhány sorral lejjebb meg „összecsapott dolgozat”. Marlene Dietrich természetesen nem angol nyelven énekel A Kék angyalban. Újhelyi János a hivatalos filmográfia szerint nem társ-forgatókönyvírója A tanúnak.

Se szeri, se száma a nyomdahibáknak, elütéseknek, korrigálatlan tévedéseknek. Karlheinz Böhm és Carl Boehm természetesen ugyanaz a személy a Kamerales oldalán, Tolland amerikai operatőr keresztneve hol Gregg, hol Greg. A kitekert orosz címek és nevek közül néhány feltűnő: Vozhozsgyenyije, Shepitko, Sokurov, Tarkovsky, Goszinko, Csisztakov, Demutszkij, Shnitke, Terekova (Voszhozsgyenyije, Sepityko, Szokurov, Tarkovszkij, Goszkino, Cszisztyakov, Gyemuckij, Snitke, Tyerehova helyett). A Föld illusztrációja Az Anyából való. Még egy ellentmondásos adalék. JRos szerint A mandzsúriai jelöltet 1962-ben mutatták be, majd évekre lekerült a vászonról, mert Frank Sinatra a hetvenes években megvette a jogait és kivonta a forgalomból. Majd a meglepő csavar: a film végül Kennedy közbenjárására kapott zöld utat, az elnök ugyanis kedvelte a regényt, és barátja volt Sinatrának. Hm. Kérdés: honnan interpellált a néhai JFK? A sírból?

Színes, olvasmányos passzusok élénkítik az 1001 film egyébként szinte sehol sem unalmas szövegét. Néhol a bulvár-jelleg túlhabzik, például amikor a cikkírók pletykálkodnak, s arról írnak, ki kivel hál és mennyit iszik (India anyánk, Ne nézz vissza, Gyalog galopp). A Bunuel-anekdota ezzel szemben kedves (a rendező az Oscar-eredményhirdetés előtt azt válaszolta az érdeklődő kérdésre, hogy már kifizette előre a 25 ezer dollárt az elismerésért, hiszen az amerikaiak betartják, amit ígérnek).

A képek (werkfotók, jelenetek, poszterek, plakátok stb.) kitűnőek. Sajnos, magyarázó szöveg nincs mellettük (alattuk). Mindenkit ismernünk kellene? A fordítások szintén jók. Kár egy ronda germanizmusért (úgy… mint: tízszer számoltuk össze a könyvben).

Végül a díj-fetisizmusról, mely kifejezetten zavaró, sőt komikus. A maradandóságnak semmi köze az Oscarhoz, Cannes-hoz, Velencéhez, Berlinhez (s ha netán mégis, miért feledkeztek meg a redaktorok a brüsszeli és mannheimi 12-ről? ). Még a nagydíj-jelöléseket is gondosan regisztrálták, holott az ítéletet szavazás alapján hozzák meg a zsűritagok (nominálásról tehát szó sincs). Apróbb szeplő: A Zsebtolvaj természetesen nem Oroszlánra, hanem Medvére volt esélyes Berlinben. Több helyen sem stimmelnek a számok (Kabaré: a feltüntetett 8 díjból csak hetet említenek stb.). Cannes mint zsinórmérték: különös igazodási pont. A következetességet persze így is számon kérhetnénk. Miért nincsenek a reprezentatív mezőnyben olyan Arany Pálma-birtokosok, mint A Júlia kisasszony, az Othello (Welles), A csábítás trükkje, a Közvetítő, a Veszett a világ, az Árnyéklovas?

Kötözködéseink végén következzék a talán meglepő summázat: minden dohogásunk ellenére üdvözöljük a hasznos és igényes, tartalmas és informatív kötet megjelenését. A hazai filmes literatúra mindenképpen gazdagodott s a bizonyítvány még tovább javítható a korrigált második kiadás megjelentetésével. Ehhez szeretnénk hozzájárulni kritikai csokrunk közreadásával.

 1001 film, amit látnod kell, mielőtt meghalsz, GABO kiadó, 2004