Hogyan indult a filmes pályafutásod?

A kilencvenes évek közepén létezett egy alkotói stúdió, a Positiv Production, mely néhány filmművészetis hallgatóból és olyan fiatalokból állt, akiket nem vettek fel a főiskolára, vagy nem is jelentkeztek oda. Én is a pályán kívüliek közé tartoztam. Tagja volt még a csapatnak például Antal Nimród, Hedi Babbler, Juhász Imre és Daniel Young. Gyártottunk főiskolás filmeket és készítettünk független produkciókat is. Tulajdonképpen innen datálódik az én filmes életem. Utána jöttek az önálló rövidfilmjeim, többek között a Balázs Béla Stúdióban. Pár hónapig dolgoztam Tarr Béla asszisztenseként a Werckmeister harmóniákban, majd készítettem reklámfilmeket és videóklipeket. Nagyjából ennyi a szakmai hátterem, ezek után következett a Fekete kefe.

Mi hatott rád leginkább a sokféle tapasztalat közül?

Volt néhány videóklip, amit nagyon szerettem. A Tarr Béla mellett töltött három-négy hónap rendkívül erős iskola volt. Rövidfilmek készítésekor is sok tapasztalatot gyűjtöttem. Végül is minden hat az emberre, nem igazán tudok egyvalamit kiemelni. Ha mindenképp egy dolgot kell mondanom, akkor az talán a Werckmeister harmóniák monumentális forgatása volt, 800 statisztával, bonyolult, hosszú snittekkel. De azon kívül minden nagyjából egyforma súllyal csapódott le bennem.

Mikor és hogyan született a Fekete kefeötlete?

Az ötlet két-három éve született, már nem emlékszem pontosan, hogy mikor kezdtük el írni a forgatókönyvet. Rozgonyi Zoltán barátom a kilencvenes évek elején a teológián tanult, és mellette alkalmi munkákat végzett. Többek között kéménysöpréssel is foglalkozott, pontosabban átalánydíjakat szedett be. Egyik délelőtt én is elkísértem, miközben dolgozott. Körülbelül három évvel ezelőtt jutott újra eszembe, hogy mennyire vicces volt az a nap. A film első tíz perce a valóságban is megközelítőleg ugyanúgy történt, mint ahogy a vásznon látni lehet. Azok az ő sztorijai. Amikor például Hernádi Csabi a padláson tombol, illetve az első jelenet is, amikor kiömlik a hamu. Aztán kitaláltuk, hogy ebből filmet kellene készíteni, leültünk Pohárnok Gergővel és megírtuk a forgatókönyvet. A film tehát az első tíz perc után tiszta fikció, semmi köze nincs a valósághoz.

Milyen volt szerzőtárssal, közösen írni?

Ha őszinte akarok lenni, úgy működött, hogy vagy én írtam, és ő feküdt a kanapén, vagy fordítva, attól függően, hogy ki volt a fáradtabb. És amikor megnéztük, hova is jutottunk, akkor nagy veszekedések árán újraírtuk az egészet együtt, ébren. Most már olyannak tűnik ez számomra, mintha egy végtelen hosszú folyamat lett volna, ahol két fáradt ember megpróbál forgatókönyvet írni. Aztán ez lett a vége.

Sokat vitatkoztatok írás közben?

Igen. Illetve inkább sokat győzködtük egymást. Általában az nyert, aki hangosabb volt. Mindegyikünk próbálta a legjobb érveit felsorakoztatni Mindig az vette át az irányítást, aki erősebb volt vagy jobbak voltak az érvei. A végeredménnyel azonban mindketten elégedettek voltunk.

Fontos döntés volt, hogy a filmet fekete-fehér nyersanyagra forgatjátok. Miért gondoltátok, hogy ez illik legjobban a történethez?

Én először egyáltalán nem gondoltam a fekete-fehérre, igazából Pohárnok Gergő ötlete volt. Azzal érvelt, hogy meg kell próbálnunk elemelni a filmet, hiszen ez egy szélsőséges, speciális humorú, abszurd történet. Azon gondolkodott, hogy formailag, a képi világban hogyan jelenhetne meg ez, illetve mivel lehetne vizuálisan még izgalmasabbá tenni. Úgy gondolta, hogy a mai termésben, amikor sokkal több a színes film, a fekete-fehér használata mindenképp megemeli, eltolja valamerre a művet.

Nem értettél egyet azonnal?

Nem. Egyáltalán nem, de aztán meggyőzött. Majd utánam a producereket, a televíziót és a kuratóriumot is.

Három producere volt a filmnek. Hogy alakul ki egy első filmnél egy hármas koprodukció?

Ezzel a filmmel legelőször Krammer Katival, a Strawberry Film producerével pályáztunk. Vele nyertük a kuratóriumi támogatást. Aztán kiderült, hogy ő és a csapata másképp gondolkozik a filmről, mint mi, ezért szabadjára engedték a produkciót, ami tisztességes döntés volt a részükről. Ekkor jött Kovács Gábor a Filmpartnerstől, és a film mögé állt. (Török Feri is ajánlotta neki ezt a forgatókönyvet, tehát az ő keze is benne van.) Kovács azonban úgy érezte, ő egyedül nem lenne elég a Fekete kefe elkészítéséhez, így Stalter Juditon, a film line producerén és gyártásvezetőjén keresztül, bekapcsolódott a Filmteam is Major Istvánnal, valamint az Inforg Stúdió Muhi Andrással. Ez a két producer pont annyit tett hozzá, hogy a film el tudjon készülni. Ezért vannak hárman. Igazából az a lényeg, hogy mindenki adott hozzá kapacitást: lámpát, vágószobát, pénzt.

Ezek szerint mindenkinek tetszett az ötlet?

Igen. Csodálkoztam is rajta.

Miután megnéztem a Fekete kefét, Jeles András Kis Valentinója jutott eszembe. Érzel kapcsolatot a két film között, gondoltál egyáltalán erre a párhuzamra?

Nagyon sokan mondták már ezt. Én is nagyon szeretem a Kis Valentinót, beszéltünk is róla Gergővel. Az egyik legjobb magyar filmnek tartom, de nem szeretném, ha nagyon sok áthallás lenne a két mű között.

Szerintem ez a párhuzam egyáltalán nem negatív.

Lehet, de minden rendező inkább azt szeretné, hogy az ő filmje ne hasonlítson semmire. Bár a Kis Valentinóhoz hasonlíttatni valóban inkább kitüntetés.

A filmbeli figurák lógnak a levegőben, nincsenek életcéljaik, elképzeléseik a jövőről. Tapasztaltál magad körül hasonló jelenséget?

Igen, a szereplők kallódnak. Azonban nem hiszem, hogy ez mai probléma, azt gondolom, mindig így volt. A fiatalok egy része mindig lézengett a világban, a többi pedig karriert épített. Azután a lézengők is elkezdetek karriert építeni, vagy örökre lézengők maradtak. Nagyon fontos, hogy én nem szocio-drámaként fogom fel ezt a történetet. Nem arról szól, hogy csak a drog van és a nihil, azután vége az életnek, nagyon rossz esetben a börtönben köt ki az ember, vagy utoléri a pusztulás. Úgy gondolom, hogy a bemutatott huszonnégy óra így, ahogy van, elfogadható. Így is lehet teljes életet élni. Egyik életforma nem jobb a másiknál. Ha viszont továbbgondolod a történetet, és eszedbe jut, hogy ezek a srácok esetleg örökre ebben az állapotban maradnak, az már lehet ijesztő. Ha nagyon üzenetet keresünk a filmben, az körülbelül ennyi.

A nap végére igazából semmi sem változik a fiúk életében, a film hirtelen véget ér. Gondolkodtatok más befejezésen is?

Valóban nem változik semmi, ugyanaz a motiváció, minden ugyanaz. A befejezésre voltak valamivel szájba rágósabb alternatívák. Az egyikben például lelepleződnek a fiúk Pejker előtt, kiderül, hogy a tetőn minden szét van szórva. Azonban azt gondolom, hogy a végleges megoldás elegánsabb és sokkolóbb: az hogy hirtelen eldobjuk magunktól a filmet és otthagyjuk a négy fiút a végén.

Van valami jelentősége annak, hogy az utolsó jelenetben a szereplők éppen a Nemzeti Színházzal szemben ülnek?

Semmi. Vizuálisan érdekesnek találtuk azt a képet. Nem biztos, hogy ezt hangsúlyoznom kellene, de nagyon fontosnak tartom, hogy a film nem dől se jobbra, se balra. Ha netán politizál vagy vallásokról beszél, nem akar senkit sem megbántani.

A vallásokat mégis erősen kifigurázod. Mi a problémád velük?

Nincs problémám, de nem értek velük egyet. Nem áll közel hozzám a vallás, ennyi az egész. De úgy gondolom, hogy a fricskák nemcsak az egyházakra hullanak, hiszen a film mindenhez így viszonyul. A drogról is ugyanaz a véleményem és az egész marihuána körüli miszticizmusról, amit ma az elkésett kelet-európai kultúrák a hippi-korszak után harminc éves késéssel megélnek. Ezeket is ugyanúgy megpróbálom súlytalanná, viccessé tenni, mint a szektákat, vallásokat vagy bármi mást.

A filmed enyhén pesszimista, ezt ellensúlyozod abszurd humorral?

Ha a lézengés ellenérzést pesszimizmust szül valakiben, akkor annak szemében a film is pesszimista, de ha elfogadjuk ezt az életformát, akkor a filmet sem tartjuk pesszimistának. Nekem nem volt szándékom a pesszimizmus.

Eleve tudtad, hogy ezt a fajta humort fogod alkalmazni, hogy ebben a stílusban meséled el a történetet?

A forgatókönyvírás kezdetén sokkal könnyedebb, nézőbarátabb, bugyutább volt a humorunk. Nem volt teljesen Szeszélyes évszakok, de emészthetőbb poénözönre épült. Azután ezt elkezdtük metszegetni, finomítani, és egy szárazabb, minimalistább humorra törekedtünk.

A film fontos építőeleme a helyszín, illetve annak vizuális megjelenítése. Hol találtatok rá a megfelelő helyekre, és milyen koncepció alapján keresgéltetek?

A film nagy részét Tatabányán forgattuk, kisebb hányadát Budapesten. A forgatókönyv úgy kezdődik, hogy a fiúk Cinkotáról jönnek be a Belvárosba, de mindenképp el akartuk kerülni, hogy az agyonfotózott Budapestre építsük a látványt, ahol minden ház, minden utca rögtön beazonosítható. Ezért kezdtünk olyan helyszínek után kutatni, ahol nem tudja a néző, hogy pontosan hol, milyen környezetben van. Ágh Márton díszlettervező vitt le minket Tatabányára, hogy ott keressük meg a cinkotai helyszíneket. Először azt a két házat találtuk meg, ahol a fiúk kéményt sepernek a film elején, azután pedig a „dealer-házat”, ahol a Nagy Zsolt által megformált szereplő lakik. Azonnal tudtuk, hogy az lesz a megfelelő helyszín, teljesen szürreálisnak találtam a látványt: egy óriási domb tetején egy furcsa ház. Azt gondoltam, ilyen nem is létezik, pontosan beleillett a film világába. A közelben bukkantunk rá a kultúrházra is, ahol a Krisna Központ kapott helyet. Így kezdett alakulni a dolog, nagyon sok budapesti helyszínt megtaláltunk ott a városban.

A színészeken már a forgatókönyvírás közben gondolkodtál?

Nem, ők jóval a könyv megírása után kerültek a képbe. Tartottunk több rendhagyó meghallgatást, amelyeken nem adtunk semmiféle instrukciót a színészeknek, csak kezükbe nyomtunk két oldalt a forgatókönyvből, és akik ráéreztek a film humorára, azok maradtak bent a körben.  

Nyilván eddig is voltak terveid. Mennyiben változtat rajtuk a szemle-fődíj és a televíziós támogatás?

Abban biztos voltam, hogy szeretnék újabb filmet forgatni, aminek már a szinopszisa is elkészült. Az, hogy fődíjasok lettünk, operatőri, produceri díjat kaptunk, elnyertük a Diákzsűri különdíját, valamint a huszonötmillió forintos tévé-támogatást, nyilvánvalóan megkönnyíti, hogy ez a következő film elkészüljön. Igazából ezért örülök a fődíjnak. Soha nem kevertem össze a sportot a filmkészítéssel, tehát nem arra törekedtem, hogy bármilyen fesztivált, filmszemlét megnyerjek. Boldog vagyok, hogy filmet készíthetek. Ha valaki hatvanmillió forintot kap arra, hogy az ötleteit megvalósítsa, vagy esetleg százmilliót, sőt egyesek milliárdokat, az szerintem óriási szó. Kivételes lehetőség! A díjak természetesen megtisztelőek, de igazából a következő film miatt fontosak.

*

Beszélgetés Vranik Krisztiánnal, a Fekete kefe egyik zeneszerzőjével

A film különleges zenei világa belesimul a történetbe. Hogyan született ez a hangzás?

Örülök, hogy ezt mondod. A filmhez majdnem három, teljes zenei verzió is elkészült: hangjátékok, vágásra, ritmikára épített különböző változatok. Nem szerettünk volna saját lemezt tenni a film alá, hanem a filmhez illeszkedő zenei struktúrát igyekeztünk felépíteni, ami néhány fő motívumra épül. Ennek az alapját dobok, néhány eltorzított fúvós, és az a hang képezi, amikor végighúzod a pengetőt a gitár húrjain. Megpróbáltunk bátrak lenni. A film humorához alkalmazkodva, a zene is kísérleti jellegű.

Hogyan dolgoztatok a rendezővel?

Mivel testvérek vagyunk, és együtt nőttünk fel, azt hiszem, nagyon hasonló a poénstruktúránk. Nem volt nehéz megtalálni az összhangot. A köztünk lévő kapcsolatot nem nevezném szakmainak. És nagyon fontosnak tartom, hogy a stábon belüli kapcsolatokon sem volt semmiféle máz. Gondolom, ez is belejátszik a film sikerébe.

Mikor kezdtetek a hangzásvilágon gondolkozni, már a forgatókönyv születése közben voltak ötleteitek?

Folyamatosan készültek a különféle zenék már a forgatókönyvírás fázisában is. Ahogy Roland elmondta, mennyit változott a film írás közben, ugyanez áll a zenére is. Ahogy a történet más irányt vett, a humora csiszolódott, úgy követte a hangzás is. Végül, ahogy a vágás finomult, azzal együtt konkretizálódott a zenei világ.

A Realistic Crew egy zenekari felállás?

A Realistic Crew egy alkotói csapat, egy kis label, gondolkodásmód, amelyben munkák összeérnek egymással. Hárman vagyunk a tagjai Kalotás Csaba barátommal és Antal Barbarával, aki fotográfiával foglalkozik. Csabával most jelent meg az első lemezünk.

Várhatóan a következő filmhez is ti szerzitek majd a zenét?

Igen, valószínűleg.