2005. január 13-án Mozivilág ’78címmel kiállításod nyílt az Örökmozgóban ’78-as mozifotóidból. Hogyan?

Megkeresett a Lencsó László, hogy adjak neki képeket.

Ez azért szerencsés, mert még éppen nyitva lesz a Filmszemle alatt, s aki bejön, láthatja a képeiden a régi, bezárt, pesti mozikat.

Erre nem is gondoltam.

Hogyan lesz az ember mozifényképész?

A véletlen folytán. Úgy kezdődött, hogy nagyon sokat jártam moziba, megnéztem minden filmet, ami érdekes volt. Egyszer elsőként léptem be a Puskin moziba, ahol még nem volt senki, és megcsapott ennek az üres mozinak a levegője, és azt mondtam, hogy erről érdemes volna csinálni egy anyagot.

Egy fotós nyakában mindig ott lóg a gépe?

Én nem ilyen fotós vagyok, de van, aki ilyen. De ez nem gyors fényképezés volt, itt állvány kellett, meg minden fene, azzal senki nem szokott állandóan közlekedni.

Tehát a Puskin moziban kezdődött, hogy azt lefényképezted. És aztán hogy folytatódott?

Nem lehetett lefényképezni csak úgy! Én akkor a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójának tagja voltam, és évente két előre beadott munkára adtak nyersanyagra pénzt. Ezt megpályáztam a stúdiónál, megnyertem, aztán felhívtam a mozit, és mondtam, hogy szeretném lefényképezni. Amire döbbent csönd támadt a telefon végén, és elhajtottak azzal, hogy ezt nem lehet. És mindenütt ezt mondták, hogy itt nem lehet fényképezni. Már majdnem úgy nézett ki, hogy el sem tudom készíteni a munkát.

Miért, katonai területnek minősítették a mozikat?

Én sem értettem, de egyszerűen nem lehetett, mert ilyen engedélyt kértek, meg olyan engedélyt… Végül azért sikerült mégis, mert Kádár Jánosnak volt egy Panaszirodája, aminek vezetője Katona István volt. Idős már, a Fotóművészek Szövetségének tagja, gyönyörű természetfotókat készít, és egyébként is nagyon kedves ember. Valahogy eljutott hozzá a dolog, hogy én nem boldogulok a mozik fényképezésével. Talán Féner Tamás vagy Gera Mihály, a Stúdió két művészeti vezetője mesélte el neki, hogy itt állok nyakig a pácban, nem tudom megcsinálni a vállalt munkát, mert nem engednek be. Végül ő intézte el, hogy lefotózhassam a mozikat.

A Puskinnak kezdted?

Igen, a Puskinnal, de én akkor elég gyors tempóban végigjártam az összes mozit. Belső fotókat nem mindig készítettem. Külsőket akkor, hogyha látszott rajta, hogy még mozi, akkor is, ha éppen be volt zárva. A belsőket attól függően, hogy volt-e benne valami érdekes. Talán úgy húsz mozi-belsőről és hetven külsőről lehet képanyagom.

Igen, akkoriban olyan 80 mozi lehetett, és vagy tíz éppen be volt zárva valamiért. Mitől lett érdekessé egy mozi-belső egy fényképész számára?

Talán a hangulata, ha volt hangulata, meg az abszurditások, hogy ott van egy hirdetőtábla, hogy a néző találkozhat az alkotókkal, és előtte áll két szemétgyűjtő, meg a feliratok, amik mai szemmel elképzelhetetlenek, pl. hogy piszkos ruházatú és ittas személyek nem látogathatják a mozit.

Amikor először lefényképezted őket, nyilván az érdekességekre figyeltél, és még nem dokumentátori szemmel nézted, a poénokat kerested, fogalmad sem volt arról, hogy a történelmet fényképezed.

Szó sem volt még történelemről. Emlékszem, hogy Pasolini Máté evangéliumáért az Astoria aluljárójáig állt a sor, mindenki meg akarta nézni a Filmmúzeumban, mert csak ott adták. Senkinek eszébe sem jutott, hogy ennek a mozi-korszaknak egyszer még vége lesz. Az ember a világ végére is elment egy filmért. Budáról elment Rákosszentmihályra, mert meg akarta nézni pont azt a filmet.

Volt kedvenc mozid?

Volt, a lakóhelyemhez legközelebb eső, amit most Tabánnak hívnak, akkor Diadal volt a neve, az egész közel van hozzánk, a Döbrentei utcához. A másik, amit nagyon szerettem, az Alfa volt, ami egészen fantasztikus tér volt, hihetetlen, monumentális, nem is tudom, hány ember fért bele, talán 600. Azt hiszem, még erkély sem volt , csak egyetlen hatalmas földszint, egy hodály volt az egész, és fantasztikus hangulata volt. Még a mai plázák is kicsik hozzá képest. Csak hát leégett, és amikor újraépítették, a Természettudományi Múzeum költözött be oda, és nagyon jó helyen is van ott.

Igen, az volt a lovarda, kellett benne a hely a lovagláshoz. Amikor először lefényképezted a mozikat, akkor egy fiatal fotós rácsodálkozott a mozikra. Mi történt akkor ezekkel a képekkel?

Le kellett adnom egy sorozatot a Stúdiónak, mert ott archiválták a pályázati munkákat. Volt egy vita körülötte, hogy megérdemeltem-e azt a pénzt, vagy nem, aztán nem történt vele semmi. Nem akartam kiállítani, semmit sem akartam vele, nem is történt vele semmi, amíg nem találkoztam Kalcsú Évával, aki a Tabán Mozi vezetője. Éva valakitől megtudta, hogy létezik ez a fotóanyag, és fölhívott telefonon.

Ez jó tíz évvel később történt, nem?

A 80-as évek végén.

Éva tett egy ajánlatot?

Igen, hogy rendezzek a mozi-fotókból egy kiállítást a Tabánban és én megcsináltam. Ez még azt megelőzően történt, hogy a Tabán mozit átépítették a mai formájára. Akkor kezdtünk együtt dolgozni. Lefotóztam a régi Tabánt, és utána nekiindultunk körülnézni és fényképezni. Akkor volt a második kör.

Akkor már lehetett tudni, hogy ennek vége lesz? És akkor már másképp fotóztál, más szempontból nézted ezeket a mozikat?

Akkor már lehetett tudni, elég sok mozi be volt már zárva, és akkor még csak körbefotóztuk őket. Az igazán nagy gyűjtést, a tárgyi anyag gyűjtését akkor még nem, csak ’96-97 körül kezdtük el. Ha megtudtuk, hogy bezárnak egy mozit, előtte odamentünk, és elhoztunk ezt-azt. A táblákat, feliratokat, az irodából, ha volt pecsét, azt, az ülésrendet, a nézőtér alaprajzát, iratokat, ilyesmit.

Hogy jött össze ez a gyűjtemény? Kinek jutott eszébe, hogy mielőtt enyészetté válik ez az egész mozi-kultúra, amit lehet, meg kell belőle menteni?

Vagy Évának, vagy nekem, lehet, hogy kettőnknek együtt.

A második fényképsorozatot ki finanszírozta?

Éva pályázott az MMA-nál kutatási támogatásra, amibe belefért, hogy a filmeket meg tudtuk venni rajta. Nem volt nagy összeg, és sokszor saját pénzt is beletettünk.

Először volt a Budapesti Mozitörténeti Gyűjtemény, és aztán lett belőle Alapítvány.

Az alapítvány létrejötte regénybe illő történet. A Tabán moziban dolgozott egy takarító néni, aki most már elment nyugdíjba, őt úgy hívják, hogy Gacsádi Lászlóné, aki a férjével beköltözött egy öregek otthonába. Fölszámolta a lakását, és azt mondta, hogy neki maradt 100 000 forintja, és évek óta nézi, hogy mit szenvedünk ezzel a mozis gyűjteménnyel, ő ezt a pénzt odaadja nekünk, csináljunk vele, amit akarunk.

Mi azt csináltuk vele, hogy létrehoztuk belőle az alapítványt. Erzsike néni, az alapító, hál’Istennek, jól van, úgy tűnik, hogy nem hiányzik neki az a pénz.

Akkor volt az a kiállítás, akkor adtátok ki a leporellót?

(Látható a Filmkultúrában: Vékás Magdolna: Mozikép)

Először még a gyűjtemény korszakában rendeztünk egy kiállítást a tízes évektől a ’45-ig tartó korszakról, az a Tabán mozi előterében volt. Rá egy évre volt a ’45 utáni mozitörténet, akkor jelent meg a kis leporelló, amiben benne vannak az én fotóim.

Aztán jött négy évvel ezelőtt a kiállítás az Ernst Múzeumban, Az eltűnt mozik nyomában, közös kiállítás a Filmarchívummal és az Építészeti Múzeummal, akkor az Ernst Múzeum adott ki egy kötetet, ami a mozi-építészettel foglalkozott.

Aztán 2003 novemberében is volt egy konferencia a Tabánban, szintén a mozi-történetről. (Mozis napok 1. 2003 a Tabánban)

Igen, akkor is volt egy mozi-történeti kiállítás, és a mozizás helyzetét felmérő beszélgetés volt a szakmabelieknek.

Ma már mindenki tudja, hogy ha mozi-fotó kell, Vékás Magdit kell keresni?

Elég sokan tudják. Az Alapítványnak a Budapest Filmtől is vannak fotói, amelyeket közlésre kiadhatunk. Azért jó ez, mert nagyon sok mozi bezárt már, amikor én elkezdtem mozikat fényképezni. És azért is, mert én nem fényképeztem mindenhol belsőket, a FŐMO viszont kétszer is végigfényképeztette a mozikat, módszeresen, az előcsarnokot, a nézőteret, a gépházat és kívülről is. Tehát egy egészen rendes képanyag jött össze.

Aztán azzal folytatódott a mozi-történet, hogy a Filmmúzeum csatornán összehoztak egy tízrészes sorozatot a régi mozikról, ahol Te is elmondtad a magadét, Kalcsú Éva is, meg még sokan elmondtuk.

Aztán tavaly a Petőfi Múzeumban volt a Mándy mozi kiállítás, oda is mi adtuk a kellékeket, a székeket, a pénztárfülkébe való jegytartó-szekrényt, telefont, aztán a XII. kerületi Hegyvidék Galéria az Ugocsa moziról rendezett egy kiállítást, és ahhoz is mi adtunk néhány tárgyat.

Hol őrzitek ezeket?

Egy része nálam van, a pincében, a másik része meg Kalcsúnál, Csepelen a kis házban, kevés a Tabánban.

És ha kell valami, feltúrjátok…

Igen, a Kőbánya mozi perectartója nálam vitrinként funkcionál, hogy ne kelljen a pincében tárolni, meg egy pár szék a Puskinból is van nálam, a vendégek örömére.

Jó ötlet volt ez a mozifényképezés!

Jó ötlet, csak az a baj, hogy tudjuk, mennyi mindenről maradtunk le amiatt, mert nem tudtuk hova tenni. Tulajdonképpen minden bezárt moziból el kellett volna hozni egy pár széket, mert nem volt sok egyforma széksor. Gépünk sincs, mert hova tegyen az ember egy vetítőgépet. De mindegy, mert a Műszaki Múzeumban minden típusból van legalább egy, és nem hiányzik. A székek hiányozni fognak, mert arra senki sem fog emlékezni. Nem véletlenül tiltakozott Kalcsú Éva, amikor legutóbb modern piros plüss fotelokkal, a bezárt Rózsakert foteljaival akarták telerakni a Tabánt! Ragaszkodott a párnázott, de még mindig lehajtható mozi-székeihez.

Ez azért jutott eszembe, mert amikor a 100 éves mozit ünnepelték a franciák, a Beaubourg-beli kiállításra a Pathé hozott egy teljes moziberendezést ’28-ból, a Gaumont egy másikat az 50-es évekből. Ott ugyanis ezek egy-egy cég arcához, múltjához tartoznak, amelyek őrzik és gyűjtik saját múltjuk emlékeit. Vannak olyan mozisok is, akik nem adták el a kényszerűen bezárt mozijaikat, nem kellett nekik annyira az érte kapható pénz, vannak tehát teljesen berendezett mozik, bármikor ki lehet nyitni őket, csak kicsit át kell őket szellőztetni előtte.

Mint ahogy az Átriumot szokták a Filmszemlére kinyitni, csak tényleg kicsit át kell szellőztetni előtte. Nem tudom, idén is így lesz-e, de amikor tavaly, vagy tavaly előtt kinyitották és ingyen vetítettek benne magyar filmeket, nagy tömeg volt. Az a mozi külön történet, az egész épület a mozival együtt műemlék, és még így sem működik, ott áll, teljesen berendezve, porosodik, Minden érintetlen.

Kalcsúnak meg nekem az a vágyunk, hogy egy ilyen régi moziban kéne csinálni egy mozi-múzeumot. Mi szigorúan elhatároljuk magunkat a filmtől, mi nem gyűjtünk sem forgalmazással, sem filmmel kapcsolatos dolgokat. Így sem bírunk a mozi-történeti anyaggal hely hiányában.

Én azt hiszem, hogy a te munkáid, a ti tevékenységetek, a Városvédő Pallasz Athéné sorozat és Ráday tevékenysége is hozzájárult ahhoz, hogy bizonyos mozikra legalább kimondták, hogy műemléképület.

Igen, de nincs ám túl sok, az egyik a Broadway, most Belvárosi színház, aminek csak örülni lehet, hogy milyen gyönyörűen felújították. Akkor a Horizont, volt Híradó mozi, egy alternatív keresztény egyház beléköltözött, de nem hiszem, hogy bármi rossz történt vele, mert gondolom, a hívek ülnek a székeken, elöl valaki hirdeti az igét és nem zajlik közben tatárdúlás. Műemléképület a Bartók mozi, ami ripityára szét lett verve, mielőtt bárki észrevette volna, hogy mi zajlik ott. Nem is tudom, mi van vele, mert az egyik részben működik egy hivatal, a másikban egy kávézó, de magában a mozi-térben úgy tudom nem történik semmi. Utoljára akkor jártam ott, amikor kiderült, hogy szétverték, és egy munkagödör volt az egész, de a vászon még ott volt a helyén. Hogy azóta mi történt, azt nem tudom. Van még az Átrium, az Uránia, és a Puskin. A Puskinnál azért lehetett megcsinálni, hogy leverjék a gyönyörű erkélyét és páholysorát, mert, csak az előcsarnoka volt műemléki védelem alatt.

Ami nagyon fáj, aminek nagyon megváltozott a jellege, az a Corvin. Nagyon szép lett, nagyon funkcionális, de akkor jöttem rá, hogy mennyire uniformizálódnak a tereink, amikor az átépült. Semmit nem tudtam megkülönböztetni benne, ugyanazok a termek, ugyanazok a színek, mintha egy plázába menne az ember.

Erre a kiállításra is te válogattad a képeket. Tudom rólad, hogy magad hívod elő és nagyítod a képeidet. Minden fotósnak van saját kis laborja?

A munkától függ. Aki riporter, nem tudja maga laborálni a képeit, mert nincs hozzá háttere. Minden fotós nagyon szeretné maga nagyítani, de nagyon kevesen tudnak otthon helyet szorítani egy kis labornak. Talán a fotósok 10 százaléka nagyít.

Régebben?

Régebben talán 20 százalék volt.

Másik fontos kérdés, hogy 78-ban már volt színes kép, te mégis fekete-fehérben fényképezted a mozikat. Miért?

Drága lett volna, sokkal drágább, mert azt elő kellett volna hivatni, nagyíttatni, 6-8- szorosa lett volna a költség. Másodszor nem voltak ezek a mozik olyan színesek, hogy megérdemelték volna. A harmadik technikai ok, hogy majdnem mindegyikben neonvilágítás volt, és az a színes filmmel összehozhatatlan.

Azt hittem, erre a kérdésre azt fogod felelni, hogy a színes film közönségesebb.

Nem, én nem bánom a színes filmet, csak azzal nehezebb dolgozni. Amiatt, hogy túl sok olyan dolog van a térben, ami elvonja a néző figyelmét a lényegről. Amit nem lehet kiküszöbölni, mert mondjuk ott egy piros plakát az előcsarnokban, akkor óhatatlanul arra fókuszál a néző figyelme. Pedig nem arról van szó, hanem az egész tér szépségéről, és az sokkal jobban kijön fekete-fehérben, vagy legalábbis monokrómban, mint színes filmen.

’78-ban még nagyrészt szükségből fényképeztél fekete-fehérben, amikor a következő körben fényképeztél, megint fekete-fehér filmet vittél magaddal?

Fekete-fehéret is vittem magammal, meg színeset is. Ez már az archivista szempont, mert a színes film szavatossága előhívás után is sokkal rövidebb, mint a fekete-fehéré. Azt mondják a laboránsok, hogy 10-15 év után a negatív elöregszik, és nem lehet róla igazán színhelyes, szép másolatot készíteni. A fekete-fehér viszont jól megmarad, ha rendesen van tárolva és betartották az előhívási eljárásokat.

Ugyanazzal a géppel fényképeztél, mint 78-ban?

Nem, akkor Canonnal fényképeztem, azóta Nikonom van, de nem sok gépet cseréltem le. Nem szeretek váltani, mert hozzászokik az ember a géphez, meg a gép is az emberhez, ráadásul minden váltás nagyon sokba kerül. Ahhoz a munkához, amit én végzek, nem kell túl nagy technika. Arra van szükségem, hogy fényt mérjek, de még arra se. Nem dolgozom gyorsan, ott marad, amit fényképezek addig a 3-4 percig, amíg elkészülök vele.

Mennyi ideig tart egy mozit lefényképezni?

Egy óráig. Ha nem nagyon nagy a mozi és nincs benne rengeteg apróság. Gyorsan megy. Már iszonyú rutinom van benne.

Csak Pesten fényképezel vagy vidéken is?

Keveset járok vidékre, de van úgy, hogy ott is.

És külföldön?

Nem, ott nem, túl egyformák a mozik, nincs karakterük.

Végigvettük, hogy lesz az ember mozifényképész, de hogy lesz az ember fényképész?

Én úgy lettem fényképész, hogy kaptam egy gépet 14 éves koromban, és elkezdtem vele fényképezni. Az egy Smena volt, kis műanyag gép, nem automata. Aztán apám eljutott valami lehetetlen „Barátság Vonaton” Moszkvába, 3 nap volt oda, 3 nap vissza az út, és közben 2 napig voltak Moszkvában. Azzal ment el, hogy ha lehet kapni, hoz nekem egy gépet. És hozott egy Zenitet és egy 80-as portré-teleobjektívet is, Jupiter márkájút, ami gyönyörű rajzú volt. Azzal kezdtem el fényképezni, mert azért a Smenával nem egészen azt fotózta az ember, amit látott, annak még távmérős keresője volt, nem az objektíven át láttad a képet.

Aztán leérettségiztem, és eltűnődtem azon, hogy én most mit csináljak. A történelem érdekelt, meg a magyar. Egyetem? Elmentem felvételizni, de az írásbeli után nem mentem el szóbelizni. Mert most üljek be az egyetemre öt évre, elvégzem, és aztán mi a fenét fogok kezdeni ezzel az egésszel. Tanítani nem akartam. Helyette elmentem a Práter utcába, ez volt akkor az egyetlen fotósiskola az országban - nem igaz Pécsen volt még egy. A Práter utcában volt a Dési Huber István Szakmunkásképző Intézet, ahol az érettségi után fényképészeket is képeztek. Az első évben nem vettek föl. Nemigen tudták megindokolni, hogy miért nem, mert csak az érettségi bizonyítványt kellett bemutatni, képeket semmit. A mi évfolyamunk volt az az évfolyam amelyiknek az érettségi bizonyítványában nem jegyek szerepeltek, hanem hogy megfelelt, vagy nem felelt meg, vagy dicsérettel megfelelt. Ezen az alapon nem nagyon lehetett szelektálni.

Aztán kiderült, hogy nagyon erős protekció kell ahhoz, hogy az ember bejusson, mert egy évben huszonvalahány embert vesznek föl a közel 100 jelentkezőből. Akkor elmentem egy évig dolgozni a Pedagógus könyvesboltba eladónak. Nagyon jó dolog volt, mert annak köszönhetem, hogy eltájékozódom az irodalomban, könyvesboltban is. Olyan szemem lett, hogy egy antikváriumban egy pillanat alatt megtalálom, amit keresek. És a legjobb barátnőmet is innen szereztem. A következő évben aztán fölvettek.

Sikerült protekciót szerezni? Hogy szerzett az ember protekciót?

Az édesanyám az Orvostörténeti Múzeumban dolgozott, és akkoriban a múzeum igazgatója Schulteisz Emil volt, aki egyben az egészségügyi miniszter is volt, és ő beprotezsált engem.

Ekkora protekció kellett egy fotósiskolához? Kivel jártál együtt? Csupa protekcióssal?

Igen. Volt, akinek az apja a Lapkiadó Vállalat párttitkára volt, másnak az édesanyja a Nők Lapjánál dolgozott…

És hány százalékuk akart valóban fotós lenni?

Az osztálytársaim közül (tizenheten voltunk) mai napig fotóval foglalkozik hét. Többen elmentek külföldre, ezek az emberek fotósok akartak lenni.

Kétéves iskola volt?

Igen, első évben az iskolában voltunk, a tanműhelyben meg az elméleti képzésen.

A gyakorlati fotón az igazi fényképészmesterséget tanultuk meg: portréfotó, tárgyfotó, riport.

És ehhez volt berendezés, lámpák, hátterek gépek…

Igen, minden volt, elég kőkorszaki gépek, de minden volt. Ma már nem műteremként működik az iskolának az a része, úgy tudom, a fogtechnikus tanulók költöztek oda. Nem sokkal az után, hogy befejeztük az iskolát, építettek egy új műhelyt, és máig ott tanítanak.

Elméletet tanultunk, anyagismeretet, kémiát, pl. hogyan kell fotópapírt gyártani, ami nagyon fontos egy fényképésznek, aztán volt szakrajz, műszaki rajzokat csináltunk csaptelepekről, meg ki tudja, miről, gazdasági ismeretek-óra is volt, az elég homályos dolog volt… Másodévben pedig kihelyeztek gyakorlatra, és csak elméleti órákra kellett bemenni egy héten egyszer.

Téged hova helyeztek?

Az ORFI kórházba. Ez megint rendkívül jól jött nekem. Nagyon kedves ember volt a főnököm, Csákányi Miklósnak hívták, hívják, mert nemrég beszéltem vele, most az unokáit tanítja fotózni. Amikor ő odakerült, akkor épült fel egy új épület a régi Irgalmas kórház mellé, egy hiper-szuper boncterem, a hozzá tartozó hűtőhelyiségekkel, a hozzá kapcsolódó laborokkal és a fotólabor. Most is megvan ez az önálló kis kocka épület. Akkor elég sok pénzt kapott a fotólabor arra, hogy fölszerelkezzen, Leicák voltak, meg Linhof- technika, Hasselblad, Kinderrmann tankok, amiben hét filmet lehetett egyszerre előhívni, hát varázslat volt az egész. És olyan nagy alapterülettel, hogy a negatív labor, ami máshol egy lyuk, az 3-szor 4 méteres volt, beépített műkőkádakkal, a mai napig egy álom az egész.

Mit fényképeztél ott?

Betegeket. Az ORFI nem csak országos kórház volt, hanem oktató kórház is. Minden héten volt egy nap, amire az ország egész területéről följöttek az ortopéd orvosok, és a Lukács fürdő épületéhez kapcsolódó teremben tanulták a műtéti technikákat. Dián vetítették nekik, hogy a betegnek ilyen volt a keze, aztán így történt a műtét, itt vágták el az izületeket, ezt varrták össze, és…

Nem volt még akkor videó?

Amikor én odakerültem, akkor volt az orsós videó vadonatúj szám, de akkora macera volt azt vetíteni, hogy egyszerűbb volt diára fényképezni. És amikor megtörtént a műtét, lefényképeztük a végeredményt is, és sok esetben ezekre az előadásokra meghívták a beteget is, meg lehetett nézni, fogdosni. Nagyon érdekes dolog volt, bravúros műtéteket csináltak akkor, nagyon híres ortopéd orvos gárda dolgozott ott akkor Riskó professzor úr vezetésével. Ott csináltak először olyan műtéteket, hogy a gerincet összecsavarozták arasznyi rozsdamentes csavarokkal, és mindenki csodájukra járt. Engem meg mindig érdekelt a biológia, és nem voltam az a típus, aki elájul, ha elvágja az ujját. Persze, az elején nem tudtam, mit fogok csinálni, ha meglátok egy szétszerelt embert. Egyszer, az első hónapban fölszóltak a fotólaborba, hogy most azonnal menjen valaki fényképezni, és csak én voltam a laborban, hát csak én mehettem. Beöltöztettek steril ruhákba, kaptam egy hatalmas kalucsnit, ami azonnal lecsúszott a lábamról, és mondtam, hogy én még sose fényképeztem műtétet, majd kapjanak el, ha elájulok. Föl kellett másznom egy létrára, hogy onnan fényképezzem a műtétet, és esküszöm, jobban koncentráltam arra, hogy le ne essek és el ne veszítsem a lábamról a 42-es kalucsnit, mint arra, hogy hogyan van szétszedve szegény beteg, csak hogy le tudjam fényképezni.

Egy éves betegfényképezés után kaptál egy mit is?

Egy bizonyítványt arról, hogy fényképész összmunkás vagyok, ez azt jelenti, hogy tudok fénylépezni, retusálni és laborálni.

És ezzel hova mentél?

Ezzel én elhelyezkedhettem bárhol, ahol fényképészt kerestek. És megint hatalmas szerencsém volt, mert az ORFI-hoz tartozott gazdaságilag az Orvostörténeti Múzeum. És amikor végeztem, akkor lett éppen országos gyűjtőkörű múzeum, és mint ilyennek, kellett hogy legyen egy fotósuk, és engem átvettek.

Szóval azonnal egy gyűjteményben kezdtél el dolgozni!

Megtanultam, hogy mi a gyűjtemény, és én rendeztem be az első fotólabort, én vettem meg az első gépeket és alakítottam ki az egészet.

Hány évig voltál ott?

Tíz évig. 87-ben jöttem el.

És azóta?

Jó darabig szabadúszóként dolgoztam, és most már nyolc éve tanítok egy iskolában, ahol státusban vagyok. THÉBA Művészeti Szakközépiskolának hívják, érettségi után alkalmazott fotográfus képzést ad.

Körülbelül ugyanazt tanítom, mint a Práter utcában, csak egy kicsit a művészet oldaláról, nem annyira az alkalmazott területről.

Szakkönyvekből tanítotok vagy gyakorlatból?

Sok könyvet emlegetünk nekik, hogy mit nézzenek meg, de nagyon sok új könyv egyáltalán nem alkalmas arra, hogy rendesen lehessen belőle tanulni, a régiek meg olyan régiek, hogy nemigen lehet már őket megszerezni. Az új könyvekkel az a baj, hogy többnyire azzal indítanak, hogy aki meg akar tanulni fényképezni, annak van félmillió forintja, és olyan drága felszereléshez adja meg a gyakorlati tanácsokat, amilyen nekem sincs!

Tanitjátok és használjátok is már a digitális gépeket?

Igen, nekem is van, használom, pénzkereseti munkára szinte kizárólag azt használom, és archiváláshoz is. De minden esetben, ha elmegyek egy moziba fényképezni, akkor viszem a fekete-fehéret.

És hogy jutsz manapság fekete-fehér filmhez?

Az hál’ istennek még kapható, nem tudom, hogy mi lesz, mert a Forte a halálán van. Imádkozom, hogy megmaradjon, mert ha nem, akkor csak a Kodak és az Ilford marad ami drága. Azt mondják, hogy addig lesz filmgyártás, amíg a mozifilmre szükség van. Ha már a mozifilmek is digitalizálódnak, akkor le fog állni a filmgyártás. Ez körülbelül tíz év múlva várható, de lehet, hogy hamarabb, mert iszonyatos tempóban fejlődik a digitális technika.

De most a hang Cd-k után megint előszedték a bakelit lemezeket, nem fog ugyanez megtörténni a filmmel is?

Igen, de gyártani nem gyárt senki, csak előszedték a régieket. Azt szeretném, ha a Forte meg tudna maradni önállóan, és ennek talán lenne is esélye, jó lenne őket rábeszélni, hogy álljanak rá kis szériagyártású, nagyon extra anyagokra is. Gyártsanak albuminozott papírt, brómolajhoz való cserzetlen zselatinos papírt, stb… Régi fotótörténeti technikákat szeretnék most tanítani, ami nagyon érdekes művészi alkotóeszköz lehet. Próbáljuk néhány kollégámmal a Képzőművészeti Egyetemen elfogadtatni, hogy kéne egy ilyen szak, ami kifejezetten ezzel foglalkozik, nem nagyon megy, de majd meglátjuk. Ha erre lenne kereslet, akkor a világot el lehetne látni ilyen papírokkal, csak a régi technikákat oktatni kéne Európában, és akkor nem is olyan szörnyű nagy baj, ha már nem gyártanak filmet, mert mi megöntjűk a nedves eljárású üveglemezt, ahogy annak idején csinálták a régi fotográfusok. Érdekes világ lesz!

Én a mozifotó kiállításaidról ismerlek, de tudom, hogy jelentek meg albumaid, kaptál díjakat…

Album kettő volt, kiállítás sok, külföldön is, Rómában, New Yorkban, Amszterdamban, Prágában, Párizsban.

Sok díjat nyertél?

Nem, nem vagyok pályázós típus, a fotósok legnagyobb állami kitüntetését, a Balogh Rudolf-díjat megkaptam 2000-ben. Az Esztergomi Fotó-biennálé nagydíját is begyűjtöttem, ami igen nagy elismerés, ugyanabban az évben megkaptam a Szerencsés János által alapított Divald-díjat is.

Sose voltam az az ember, aki beküldi a képeit egy-egy pályázatra. Nem is nagyon csinálok olyan képet, amit el lehet küldeni, hanem sok képből álló sorozatokat, abból viszont nem lehet kiemelni.

A mozik fényképezésén kívül milyen kapcsolatod van a filmmel? Voltál például standfotós?

Nem jellemző, de néha voltam. A bátyám, Péter operatőr, neki segítettem néha, a barátnőm Kis Klári, rendező, neki is dolgoztam néha, népszerű tudományos dolgokat filmez, régi mesterségeket, ilyesmiket.

Nagyfilm album tehát nincs, amit te csináltál volna.

Most a Szabó István filmjében benne voltam, de huszadik favágóként, mert a díszletbe felteendő régi fényképek másolatát csináltam. Kellett fotóznunk néhány képet a főszereplőkről, Jeremy Ironsot és Annette Beninget tehát fényképeztem, nagyon kellemes volt, kedves emberek, önzetlenek és helyesek.

Őket is olyan gyorsan le tudtad fotózni, mint a mozikat?

Egy órát kaptunk mindegyikkel, de én csak asszisztensként voltam benne a munkában, mert úgy kellett megcsinálni a fotókat, hogy kaptunk eredeti húszas évekbeli hollywoodi fényképeket, amin a fejeket ki kellett cserélni a főszereplőkére. Ezt Tasnádi László kollégámmal digitális technikával oldottuk meg.

És most mire készülsz?

Most arra készülök, hogy ugyanitt az Örökmozgóban, lesz egy zsidó filmhét, amihez kapcsolódva a tanítványaim a pesti zsidó negyedről készített képeikből rendezek egy újabb kiállítást. A felvételek a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal megbízásából készültek akkor, amikor kiderült, hogy a területen több épületet lebontanak és gyorsan meg kell örökíteni a mai utcaképeket.

Akkor te most ugyanazt tanítod, amit itt a moziban láthatunk, hogy hogyan, hányféleképpen lehet megörökíteni a pillanatot.

Azt is tanítom, de a háromszög világítást is tanítom a portrén.

De a gyerekek a negyedet élvezték nagyon!

Mennyi időt kaptak rá?

Nem sokat, mert augusztus végén kezdtük, és október közepéig be kellett fejezni.

Ehhez is megpályáztátok a nyersanyagot?

Nem, a filmre, papírra a Hivatal adott pénzt. Sőt egy kis ”zsebpénzt” is kaptak a diákok.

És a saját munkáid?

Nagy fába vágtam a fejszém, olyan kiállítást szeretnék, aminek az lesz a címe, hogy Jelenségek, és furcsaságokat szeretnék fényképezni, misztikus és varázslatos tárgyakat…

Ezeket a képeket is megdolgozod? Egyszer láttam az ibrikjeidet, teával, kávéval kezelted az előhívott képeket.

Ezek most még sokkal macerásabbak, ezüsttel, arannyal kezelem őket, több hetet szórakozom egy-egy képpel.

El lehet adni ezekből a képekből?

Nem. Nagyon ritkán egy-egy darabot.

Mások is így vannak ezzel?

Akiről tudom, hogy elad képeket, az is évente mondjuk hatot-hetet. És azt sem itthon, New Yorkban, Párizsban…

Mióta nem?

Sohasem. Nincs benne a kultúrában, hogy fotót is lehet venni, ami egészen furcsa. Jó, az én képeim drágábbak amiatt, hogy ilyen bonyolult technikával készülnek, és néha olyan egyedi darabok, mint mondjuk egy festmény. De az sincs benne a képbe, hogy egy egyszerű fekete-fehér fényképért adjon valaki 6000 forintot. Mert divatosabb, jobban benne van a köztudatban, hogy az IKEÁBAN vásárolunk egy posztert, ami minden harmadik lakásban ott lóg. A szakma is hibás ebben, mert sosem volt a fotó megvehető árú dolog. Amikor próbálkoznak vele, túl sokat kérnek, 30 000-40000 forintot egy fotóért, ami sok az érdeklődőknek, talán ha kevesebbet kérünk, másképp alakul, bár ki tudja…

Az interjú 2005 január 13-án készült.