Molnár Szilvia Hitelesség-Sorstalanság
Szakács Györgyi
 Szakács Györgyi
Szakács Györgyi
117 KByte

Forgatókönyvíró, rendező, operatőr, főszereplő(k). Egy filmcím hallatán egyikük neve biztosan beugrik. Amikor azonban felidézünk egy filmet és emlékezetünk vetítőgépe (korszerűbbeknél projektora) lejátssza az ismert képeket, ritkán látunk meztelen arcokat és üres doboztereket. Felöltöztetett (vagy levetkőztetett) szereplő, felépített (vagy lebontott) környezet jelenik meg. Egy filmes produkció költségvetésének legkevesebb a felét a környezet létrehozására fordítják. A stáb tagjai közül ennek megálmodói és kivitelezői érkeznek legkorábban az aktuális forgatási helyszínre, és ők hagyják el legkésőbb a terepet. Mindezek ellenére a filmkészítés kevéssé közismert munkatársairól van szó. Tehát legyen a filmcím a sokak által látott Sorstalanság. Négy név biztosan beugrik... Az emlékképek felidézése után a négyes mellé jegyezzünk meg még egyet, a jelmeztervező Szakács Györgyiét. Több mint háromszáz színházi és több tucat filmes jelmeztervet készített már. A kaposvári „legendás évek” állandó munkatársa volt. A Katona József Színház titkárságának lelkes munkatársai folyamatosan viszik fel a világhálóra az újabb és újabb színházi előadások címeit, amelyekhez ő készítette a kosztümöket. Kossuth-díjas, Jászai-díjas, Mafilm-díjas, tizenkétszer kapta meg a Színikritikusok díját és a Napfény íze kosztümjeiért Genie- és Oscar-díjra jelölték.

 

Munkáid listája nagyjából két gépelt oldalt tesz ki. Jelmeztörténeti és műfaji szempontokat is figyelembe véve elmondható, hogy nagyon gazdag lehetőségeid voltak (vannak). Egyáltalán létezik ma még olyan korszak, amivel nem dolgoztál?

Nagyjából minden szóba jöhető kort végigterveztem, de biztosan létezik olyan, amelyikre még nem került sor. Vannak korok, amelyek gyakrabban előjönnek és vannak, amelyek kevésbé. Színházi munkám tetemes részét a 19. századi és a Shakespeare-kori drámák kosztümjei teszik ki, a leggyakoribbak pedig 20. századi darabok jelmezei. Ugyanezt lehet mondani a filmekre is: a legtöbb általában 20. századi történet, de olyan szerencsésnek mondhatom magamat, hogy a 19. századot szinte egészében filmen is végigtervezhettem. A legutóbbi filmes munkám egy spanyol barokk korban játszódó film, amiről elmondhatom, hogy nagyon különös és nagyon szép ajándék nekem.

Hogyan lettél jelmeztervező?

Véletlen, de ha jól belegondolok, azt mondanám, beleszülettem. Gyermekkoromban nagyon sok időt töltöttem a belvárosi Váci utca különféle ruhaszalonjaiban – a Rothschild-szalonban, a régi Sikk-szalonban –, ahol anyám dolgozott. Így a munka technikai részével (szakmai részével) korán megismerkedtem; ezen kívül ott érintett meg az anyag szeretete, és megtanulhattam az anyagismeretet is. Óriási élményt jelentett mindig maga a kész ruha. Izgatottan vártam, hogy mondjuk a Rothschild milyen ruhát tesz a kirakatába, ami el kell mondanom, minden esetben egy műalkotás volt. A ruhával, kosztümmel tehát nagyon korán találkoztam, mégis sokáig úgy gondoltam, hogy építész szeretnék lenni. Elkezdtem az Építész karra járni, de végül rájöttem, hogy engem tulajdonképpen nem érdekel igazán. Rajongtam viszont a színházért, már gimnáziumi éveim elejétől kezdve ott ültem minden jelentős színházi előadáson. Egy idő után úgy éreztem, hogy ez az én valódi világom, a színház. Azért kellett egy kis idő, mire összeállt, hogy engem végül is a jelmeztervezés vonz, mert magában foglalja mindazt, ami érdekel: irodalom, történelem, művészet, tánc, mind összetalálkoznak ebben a munkában. Ami azonban a legfontosabb: az állandó jelenlét és a résztvevőkkel – rendezőkkel, színészekkel – való kapcsolat; mit szeretnének, mi jó nekik, mi jó ebből az egészből nekem. Ez egy hihetetlenül komplex, csodálatos pálya, de azt is hozzá kell tennem, hogy rendkívül sok lelki erőt igényel, kitartást, no és jó fizikumot!

Hol kezdted a tervezést?

Főiskolai vizsgaelőadásokkal kezdtem, majd Major Tamás meghívására az időskori rendezéseiben dolgoztam. Például a Tudós nők híres vizsgaelőadását is én terveztem, amelyben Máté Gábor, Básti Juli, Bezerédi Zoltán, Igó Éva játszottak, olyan színészek, akikkel a későbbiekben is sokat dolgoztam és dolgozom azóta is. Én is velük együtt kezdtem. Később sokat dolgoztam Ascher Tamással is, Miskolcon Csiszár Imre jelentős rendezéseiben is terveztem és evvel párhuzamosan a kaposvári „nagy korszak” legendás előadásaiban is – szinte kivétel nélkül mindegyikben – részt vehettem. Tehát azt mondhatom, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek nagy színházi korszakát végigterveztem.

Hogyan kerültél színháztól a filmhez?

Valahogy ez automatikus volt. Dolgoztam például Gothár színházi munkáiban és valahogyan egyik hozta a másikat. Azt hiszem, Kaposvár adta a lökést, mivel a közönség és a szakma köreiben egyaránt óriási visszhangja volt például Ascher vagy Gothár rendezéseinek. Felhívtak, meghívtak – például így történt a Szerencsés Dániel (1983) esetében Sándor Pállal.

Koltai Lajossal hogyan kerültél kapcsolatba?

Szabó Istvánnal való közös munkáink során találkoztunk (Színházi munkák: Boris Godunov a Lipcsei Operában, Trubadúr a Bécsi Operában. Filmben: Offenbach titkai 1996., Napfény íze 1999., Szembesítés 2001.). Amikor Koltai elkezdte a Sorstalanságot, sokáig úgy vélte, hogy nincs szükség a filmben jelmeztervezőre, de ahogyan egyre mélyebbre ment az eseményekben, korban, ahogyan komolyodott a munka, rájött, hogy mégis kell. Meghívott. A filmben a jelmeztervező munkám lényegében rekonstrukció volt, fel kellett építeni egy kort. Rekonstukciós szakember voltam.

Ha csupán a Szabó Istvánnal közös filmes munkákat nézem, a kor és lényegében a téma sem lehetett ismeretlen előtted.

Így van, sem filmben, sem pedig színházban nem volt ismeretlen. Sőt, azt mondhatom, hogy az ehhez a korhoz legközelebb álló anyag a Szabó István Berlinben forgatott Taking Sides (Szembesítés) című filmje volt. Nem csak az volt a kérdés a Sorstalanság esetében, hogy mit kell létrehozni, hanem az is, hogy ezt hogyan tegyük. Lajosnak nagyon gazdag irodalmi anyaga volt, amivel segített engem, és ezen kívül, már a munka elején a saját kapcsolataimat is igénybe vettem: a Babelsberg filmstúdióból jöttek a jelmezek, mert ott nagyon sok eredeti ruha maradt meg a harmincas-negyvenes évekből. Nagyon sokan dolgoznak onnan, például Polanski is onnan forgatta a Zongoristát. Ilyen típusú ruhákat ekkora mennyiségben lehetetlen lett volna elkészíteni. Ilyen mennyiségben nincsenek rabruhák, nincsenek egyenruhák. A háború után a náci egyenruhákat meg kellett semmisíteni. Ami mégis megmaradt, az nagyon romos és ilyen célra használhatatlan – ráadásul gyakran nagyon kis méretűek. Ismerek egy olyan céget, amelyről tudom, hogy nagyon pontosan készíti el ezeket a ruhákat: anyagszerűen, színazonosan, korhű a gomb, a gallérok szabása, a rangjelzések ideje, formája, elhelyezése a ruhán követi a filmben megjelenített kort. Ezen kívül bekértem az egykori táborokból a ruhákra vonatkozó információkat – mindennek teljesen pontos írott anyaga van. Így vált hitelessé az egész. A hitelesség egyes esetekben szinte a visszájára is fordult. A forgatás alatt megtörtént egy alkalommal, hogy a rabszámok nem egyeztek, ami egy sajátos információkeveredésből adódott. Ez azt jelenti, hogy Kertész regénye nyáron játszódik, ennek megfelelően a nyári sorszámokkal, mi pedig ősszel forgattunk, így a filmben előforduló lágerszámok, nem egyeztek volna a regény számaival, de mi tartottuk magunkat a regényhez. Azt hiszem ez olyan apróság, amivel rajtam kívül senki nem foglalkozott.

Mit értesz pontosan hitelességen? Anyagot, stílust, esetleg mindkettőt?

Filmen, színházban éppúgy alapvető az anyagszerűség, mint a forma. A tervezés alapja, hogy nem lehet igazi formát hamis anyagból készíteni.

Ha privátként nézel egy filmet, észreveszed a hamis anyagot?

Igen. Abszolút. Eleve megsínyli a produkció, ha egy tervező rosszul választ anyagot: pontatlan lesz, drágább lehet. Kiváltképp, ha ilyen jellegű rekonstrukciós munkáról van szó, mint a Sorstalanság.

Hol volt viszonylagos szakmai szabadságod a tervezés során?

Tulajdonképpen a család és a gyerekek ruháinál, de természetesen itt is a korhűség figyelembevételével.

Pietro Tosi, - az ötvenes, hatvanas, hetvenes évek olasz és francia filmjeinek híres jelmeztervezője – egy vele készített interjúban úgy „értelmezte” a jelmezt, hogy az több, mint egy ruhadarab: valójában a színész második bőre. Mit gondolsz erről?

Abszolút így gondolom én is. A ruha önmagában engem nem is érdekel. A jelmez maga sajátos jellemrajz is: mutat, kicsit hozzátesz, de semmiképpen nem nyomhatja, nem túlozhatja el a „valódi” jellemet. Nem tolakodhat előre, nem takarhatja el a színészt, ellenkezőleg: segítenie kell őt a játékban. Természetesen vannak olyan műfajok, ahol tolakodóan kell segíteni. Lényegében leíró műfaj, benne van a nevében is: „a mez jele” arról, aki viseli.

A Sorstalanságban van olyan szereplő, akinél fokozottabban érvényesült ez a fajta jelmez-támasz?

Nem, azt hiszem ez nem. Ebben az esetben nem erre volt szükség. Nem voltak ilyen jellegű kiemelések. Mint tervező abszolút a háttérben kívántam maradni, hiszen ezúttal inkább rekonstruálásra volt szükség, s nem klasszikus tervezésre. Ennek ellenére iszonyúan feszített munka volt. Fizikailag és szellemileg nagyon nagy koncentrációt igényelt. Nagyon sok emberre kellett figyelni. A tömegjeleneteknél is szinte mindenkire külön-külön: például a rabruhák lekoszolásánál nem mindegy, hogy hol és milyen mértékben kell beavatkozni. Ha nem megfelelően történik, az borzasztó nagy hiba.

Amikor visszanézted a filmet, találtál hibákat?

Igen. Különben, amikor visszanézek egy filmet, először soha nem a filmet látom, hanem a munkáimat. Olyan filmeknél, ahol sok a tömegjelenet, mint itt is, soha nem lehet tudni, hogy ki kerül kamera közelbe. A film nem csak a jelmeztervező szemével van fényképezve, így nem biztos, hogy azok a statiszták lesznek majd az előtérben, akiket mondjuk én szeretnék, akik számomra mint jelmezes számára a legtökéletesebbek. Előfordul, hogy akit a legkevésbé szeretnék, az előrefurakodik vagy leveszi a fejéről a fejfedőt, és látszik hogy festett haja van. Millió veszélyhelyzet van! Ilyen nagyságrendben nem lehet százszázalékosan „jelen lenni”.

Mit jelentett szakmailag a Sorstalanság?

Nagyon fontos volt. Éppen azért is, mert nem a hagyományos értelemben vett jelmeztervezésről szólt. A fizikai és szellemi igénybevétel mellett a téma miatt lelkileg is nagyon nehéz munka volt számomra.

Milyen visszhangot kaptál?

Pozitív visszhangot kaptam, de egyáltalán nem jellemző, hogy erre figyelnek az emberek. Vannak dolgok, amit a néző teljesen természetesnek vesz; itt azt, hogy ennek így kell kinéznie filmen. Ez volt a jó, ez volt a visszajelzés.

Visszajelzésről, megítélésről beszélve: milyennek tartod általában Magyarországon a jelmeztervezés helyzetét?

A mostani munkámnál (Day of Wrath, r.: Adrian Rudomin) megtapasztalhattam, hogy egy nemzetközi produkcióban mennyire megbecsülnek egy jól sikerült kosztümöt. Mindegyiket külön megdicsérik. Láthatod, hogy a mai hazai filmgyártásban alig van jelmeztervezés. Elvétve akad feladat, amihez jelmeztervezőt hívnak. Sok a mai témájú, kis költségvetésű film, s ezekben a filmkészítők nem tartják szükségesnek tervező jelenlétét. Szerencsésnek tartom magamat, hogy mindezek ellenére nekem még mindig sok filmes lehetőségem van.

Mesélj egy kicsit az aktuális munkáidról.

Jelenlegi filmes munkám, amit már említettem, a Harag napja (Day of Wrath), amelyben Christopher Lambert a főszereplő. Ennél a spanyol barokk világában kellett elmerülnöm. A film műfaját igen nehéz meghatározni, ne is menjünk most ebbe bele, de mint jelmeztervezői feladat, csodálatos, mert úgy fogalmaznék, hogy színház és film is egyben ez a munka. Hamarosan elkezdődik Szabó István új filmjének, a Rokonoknak a forgatása. Ezek mellett folyamatosan jelen vagyok két budapesti színházban, a Katonában és a Madáchban. Előbbiben egy Congreve-darab, az Így él a világ jelmezeit tervezem, az utóbbiban az új Webber darab, a Volt egyszer egy csapat kosztümjeit.

Korábbi interjú a Filmkultúrában Szakács Györgyivel: Horeczky Krisztina: Főcím, negyedik sor

 

Koltai Lajos: Sorstalanság (2005)
Koltai Lajos: Sorstalanság (2005)
43 KByte
Koltai Lajos: Sorstalanság (2005)
Koltai Lajos: Sorstalanság (2005)
60 KByte
Koltai Lajos: Sorstalanság (2005)
Koltai Lajos: Sorstalanság (2005)
36 KByte
 Szabó István: Szembesítés (2001)
Szabó István: Szembesítés (2001)
46 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső