A hollywoodi álomgyári karrier után egy tizenegyes éves kisfiú, Chava (Carlos Padilla) sorsán keresztül igazi háborút dolgozott fel Luis Mandoki a tavaly Mexikóban készített filmjében. A magyar szülők gyermekeként 1954-ben Mexikóvárosban született rendező harminc éve járt utoljára Magyarországon. Most a székesfehérvári Alba Regia Nemzetközi Filmfesztivál (2005. június 6–12.) vendége volt Az ártatlanság hangjai (Voces inocentes / Innocent Voices, 2004) című, valós eseményeken alapuló filmjével, amely San Salvador nyolcvanas évekbeli gerillaharcait mutatja be a gyerekek szemszögéből.
Luis Mandoki tíz éve nem látott barátjával és alkotótársával, Koltai Lajossal (Gaby: A True Story, 1987; A gyönyör rabjai / White Palace, 1990; Ha a férfi igazán szeret… / When a Man Loves a Woman, 1994) és a sajtó képviselőivel – köztük a Filmkultúra tudósítójával – is találkozott Székesfehérváron.
Tizenhat évig Hollywoodban készítettem filmeket. Hollywood előnye, hogy mindenkinek esélyt, lehetőséget ad a munkára, olyanoknak is, akik más országban nem kapnának. Hollywood hátulütője viszont, hogy ha egyszer sikeres filmet készítettél, akkor elvárják a siker folytonos ismétlését. Egy idő után belefáradtam a hollywoodi producerek elvárásaiba, a szerelmi történetekbe, úgy éreztem, rengeteg mindent kéne még a film nyelvén elmondani az embereknek. Nagy váltás volt, s már nem is tudnék olyan filmeket gyártani, mint ezelőtt. S bár valószínűleg visszamegyek Hollywoodba, másképp állok majd az ottani munkákhoz.
Mindig is olyan filmeket szerettem volna készíteni, amelyek megérintenek engem, mert azok valószínűleg másokra is hatással vannak. Ám amikor az embernek családja lesz, akikről gondoskodnia kell, akiknek anyagi biztonságot kell teremtenie, hajlamos az álmait feladni. Elfelejti, miért akart eredetileg filmrendező lenni. Ilyen filmem volt a Born Yesterday/Most jövök a falvédőről (1993, fsz.: Melanie Griffith, John Goodman, Don Johnson). Az ártatlanság hangjai rendezésekor viszont ismét tinédzser lehettem. A film megtekintése után láttam a nézők arcát, felnőttét, gyerekét egyaránt, s éreztem a filmrendező felelősségét. Az ártatlanság hangjai bizonyos értelemben az első filmem, a Gaby: A True Story testvére – mindkettő nagyon megérintett.
Mielőtt rátaláltam Az ártatlanság hangjai történetére, reklámfilmekből tartottam el magam, mert nem találtam olyan sztorit, amit szerettem volna megfilmesíteni. Aztán az egyik reklámfilm szereplőjétől kaptam egy forgatókönyvet elolvasásra – tehát nem a hagyományos hollywoodi módon, a produceren keresztül. Ez a forgatókönyv Isteni ajándék volt a számomra. Chava igaz történetét mesélte el, amilyet író, anélkül, hogy átélte volna, nem talál ki, annyira élő és valóságos: egy gyerek szemével látjuk a nyolcvanas évek Salvadorját. De ugyanez játszódik napjainkban Irakban, Boszniában és Afrika több államában is: a tizenegy éves fiúnak választania kell, hogy a hadseregbe, vagy a gerillákhoz áll harcolni. Előzetes kutatásaim szerint háromszázezer (!) besorozott, felfegyverzett gyerek harcol szerte a világban. Ha hordoz politikai üzenetet a film, akkor azt állítja – szemben a politikai és gazdasági hatalom képviselőivel –, hogy a háborúk nem szükségesek! Egyetlen gyermek kezébe sem kerülhet fegyver, egyetlen gyermek sem lehet részese háborúnak! A „legjobb” esetben ők ölnek, a legrosszabban pedig őket lövik le. A gyerekek nem erre születnek, hanem arra, hogy játsszanak.
A film készítése, a forgatás
Sem politikai, sem anyagi okok miatt nem lehetett az eredeti helyszíneken, Salvadorban forgatni a filmet, így szülőhazámban, Mexikóban készültek a felvételek. Biztos, hogy a gyerekek könnyebben átélték volna a szerepüket, de minden másban nehezebb lett volna a film elkészítése.
A helyszín rekonstruálása végett még a forgatás előtt elutaztunk El Salvadorba, ahol a háború már véget ért, de még pontosan láthatóak a nyomai. Láttuk a helyszíneket és előkészületként minden fellelhető dokumentumfilmet végignéztem, valamint sok túlélővel beszéltem. A háttérvetítések, a speciális effektusok nem keltik a természetesség képzetét. A szakértőknek és az operatőrnek is megmondtam, hogy nem szeretném, ha a képek „szépek” lennének, tele hollywoodi típusú, látványos speciális effektekkel, sokkal inkább riport-, híradó-, beszámoló-jellegű képeket kértem.
Tizenegy éves gyereket háborús film központjába állítani ijesztő dolog. Koltai Lajos négyezer gyereket nézett meg a Sorstalanság főszerepére, én pedig háromezret, míg végre megtaláltam a főszereplő fiút. Ő azelőtt soha nem szerepelt filmen. Volt benne valami különleges, ami a többiekből hiányzott: nagyon szemtelen és pajkos volt, ami benne is maradt a forgatás során.
A gyerekekkel nagyon nehéz volt megértetni, miben is szerepelnek, mit is játszanak. Miközben a kamera forgott, folyamatosan beszéltem hozzájuk és ők reagálhattak a mondataimra. Nagyon nehéz gyerekekkel dolgozni, de tudták, hogy szeretem és tisztelem őket. Néha ugyan kiabáltam velük és sokat követeltem tőlük, amitől persze ijesztővé váltam, ugyanakkor minden nap elbeszélgettem velük, hogy mit miért csinálunk, és megnyugtattam őket, hogy vigyázok rájuk. Vasárnaponként pedig leültünk egy-egy órára, és ők mesélték el, min mennek keresztül, mivel voltak, vannak nehézségeik. Így jött létre köztünk lelki kötelék.
A kivégzési jelenet napján, a forgatás után a gyerekek a szállodában ismét eljátszották a szerepeket és az eseményeket a maguk módján. Így dolgozták föl az aznap forgatott szörnyű eseménysort. Néha versengtek, veszekedtek egymással, melyikük a fontosabb szereplő. Ilyenkor leültünk megbeszélni, megérteni a helyzetet. Belátták, nemcsak az a cél, hogy jó film készüljön, hanem az is, hogy ők megérjenek. Például amikor a csókjelenetet vettük föl, először a lányok és a fiúk is nagyon szégyenkeztek. Gonoszkodni kezdtek, kinevették egymást. Elmondtam nekik, hogy a színészeknek nemcsak az a dolguk, hogy ők maguk jók legyenek a jelenetben, hanem, hogy segítsék egymást. Ilyen helyzeteken és gondokon keresztül alakult ki a kapcsolat köztünk. Megértették, hogy a szigornak és a fegyelemnek kettős célja van: a filmnek és nekük is jót tesz.
A legkisebbnek volt egyedül színészi tapasztalata a gyerekek közül. A testvére segített a gyerekekkel foglalkozni. Bekapcsoltam a kamerát, mondtam, sírjon, de nem volt hajlandó. Mire a testvére fölvilágosított, arra vár, hogy meghallja a szót: „Action!/Felvétel!”. Kimondtam a varázsszót, és a kisfiú máris sírt. Mondtam, hogy „oké, abbahagyhatod”, de már megint nem volt hajlandó. Ismét a szóra várt: „Cut!/Ennyi!”. kimondtam, és abbahagyta a sírást.
Nagy stábunk volt, úgy kétszáz ember, de kis költségvetéssel, összesen 5 millió dollárból készült a film. Persze mexikói méretekben ezek hatalmas számok és összegek. Nagy élmény volt a hollywoodi professzionális filmkészítés után a szenvedélyes, érzelmes, lelkes munka Mexikóban. Tizenegy hétig forgattunk. Próbáltam a gyerekek kedvéért minél inkább időrendi sorrendben felvenni a jeleneteket. Elsőnek azt a jelenetet rögzítettük, amikor az anyja dühös a főszereplőre, mert későn ért haza. Nagyon nehéz nap volt, nem is sikerült igazán a jelenet: a fiú nem emlékezett a szövegre, a kamerába nézett, nem vette észre a földön a jelet. Aztán lassan belejött. Ahogy a forgatás haladt előre, úgy fejlődtek a gyerekek is. A fiú, akiből katona lesz, minden reggel gyakorlatozott egy csoport katonával. Mire a kivégzés-jelenetet felvettük, már volt némi katonai tapasztalata.
Korábban, Hollywoodban már dolgoztam gyerekekkel, de ők profi színészek voltak. A mexikói gyerekekkel sokkal nehezebb volt, de sokkal több élménythozott. Amikor a gyerek lelövi a társát, tudtam, nagyon nehéz lesz elmagyarázni neki, hogyan és miért jut el idáig a főhős. Aznap Carlos tudta nélkül elhozattam a bátyját a forgatásra. Katonai ruhát és sisakot adtunk rá. A kamera mellé állítottam úgy, hogy az arcát Carlos nem látta. Azt hitte, csak egy másik színész. Megfordult, levette a sisakot és a már forgó kamera előtt jött rá, hogy a bátyját kell „lelőnie”. Ilyen trükköket kellett alkalmazni, hogy fel tudjuk venni ezeket a jeleneteket.
Igyekeztem a háború borzalmaival nem agyonnyomni a filmet. A gyerekek magatartásával egyensúlyoztam, mert a legszörnyűségesebb helyzeteken mehetnek keresztül, de a következő pillanatban már játszanak, vagy szerelembe esnek – végleteket képesek átélni. A belső harc bennem is folyt: hogyan maradjunk gyermekek, amikor minden körülmény a gyermeki ártatlanságra tör, azt akarja elvenni. Ezt próbáltam megragadni. Carlos „gyereknapja”, amikor felmászik a fára és mangót eszik. Nem volt könnyű újrateremteni a filmen ezt a helyzetet, mert a forgatáskor nem érett a mangó, ezért természetesen a megfelelő benyomást keltő műanyag mangót raktunk a fa ágaira. Ez a jelenet a szabadság érzését nyújtja, ezért a statikusság elkerülésére használtam a táncoló fényt,
A hatás és a felelősség
A film hatásáról, a visszajelzésekről szinte egész könyvet írhatnék. Nagyon sok reakció érkezett háborús országokból, például Kolumbiából. Akik átélték a borzalmat, a film megnézése után felébrednek, és azt mondják: „miért nem teszünk valamit ellene?”. A film történetének színhelyén, Salvadorban pedig csak a film megtekintése után kezdtek beszélni a múltról. Addig nem. Rájöttek, milyen fontos ki- és megbeszélni ezt. A Berlinalén a vetítés után fölállt egy tizenegy éves kisfiú és azt mondta, ő mint berlini német felelős az egyik legszörnyűbb háborúért a Földön. A békét nem kapjuk meg, minden nap meg kell harcolni érte. Mexikóban – ahol szerencsére évtizedek óta nem volt háború – a gyerekek a film megnézése után azt mondták, hogy a mi hősünk eddig Batman és Pókember volt, de most már Az ártatlanság hangjai főszereplője, Carlos az: „közelebb áll hozzánk, személyes kapcsolatunk van vele.” Az egyik szereplő kisfiútól megkérdezték, milyen hatással volt rá a forgatás és a kész film. Azt felelte, szeretné, ha a világ kormányai döntéseik előtt gondolnának a gyerekekre.
Az Amerikai Egyesült Államokban minél több helyen akarják bemutatni a filmet, hogy mindenki tudja, felelősek vagyunk a történtekért.
Salvadorban a háború utóhatásai még ma is tartanak. A szegénység ugyanakkora, vagy még nagyobb, mint akkor, és a háború után is megmaradt az utcai erőszak: a legtöbb gyerekből gengszter lesz – ilyen értelemben még tart a háború. Az Egyesült Államok kormányának felelősebben kellene viselkednie, s ügyelni arra is, hogy a háborújának milyen következményei lesznek a későbbiekben. Az iraki háború hatását is valószínűleg évtizedekig lehet majd még érezni. A salvadori kormány cenzúrázni akarta a filmet, nem tudtuk bemutatni, de a sajtóból az emberek már tudtak a film létezéséről, és felvonultak az utcákon, demonstráltak, hogy láthassák a mozikban. A kormány taktikát váltott és kijelentette, hogy a filmben történtek nem eshetnek meg, a hadsereg sohasem tesz hasonló dolgokat. Az ártatlanság hangjaiból az emberek megtudják, milyen érzés a nőnek, amikor megerőszakolják. Hogy évek kellenek a felépüléséhez, sőt, ahhoz, hogy egyáltalán beszélni tudjon róla.
Nem tudtam, hogyan reagálnak majd az el salvadori nézők. Jó teszt volt, hiszen a film nézése felidézi a valóságban átélteket. Meglepődtem és meghatódtam, mert úgy jöttek hozzám – többen a gyermekeikkel együtt –, hogy „pontosan így volt, s most már a gyermekeink is tudják, mi történt velünk…”. Ez ad nekik erőt ahhoz, hogy küzdjenek a borzalom megismétlődése ellen.
Mindannyian voltunk gyerekek, mégis elfelejtjük, milyen is gyereknek lenni. Sokszor nem mérjük fel, hogy a cselekedeteknek milyen következménye van a gyerekekre. Ez általános a világban. A filmnek szomorú aktualitást ad, hogy jelenleg is több háború dúl a világban, amelyek rengeteg gyereket érintenek. Az iraki háború bombáinak fényeit látjuk a televízióban. A bombázások alatt soha nem mutatják, mi történik az iskolákban, az otthonokban, a gyerekek életében. Nem gondolunk arra, hogy a háború gyerekeket érinthet. Az ártatlanság hangjai erre hívja fel a figyelmet. Bűncselekmény, hogy háromszázezer gyerek harcol különböző hadseregekben a világon napjainkban.
Székesfehérvár, 2005, június 1.
