Az 59. Edinburgh-i Nemzetközi Filmfesztivál minden eddiginél jobban bővelkedett az Életmű Interjúkban (Reel Life Interviews). Ezek a közel kétórás nyílvános interjúk a fesztivál legnépszerűbb programjai közé tartoznak. Neves filmes személyiségek, rendezők, színészek, operatőrök, zeneszerzők...stb vallanak pályájukról, a filmes bejátszásokkal tűzdelt program során. Idén az egyik jeles vendége Sir Kenneth Adam díszlettervező volt, aki közel két órán keresztült beszélgetett Shane Danielsennel a fesztivál művészeti igazgatójával. Eredeti nevén Klaus Hugo Adam, 1921-ben született Berlinben, majd a zsidóüldözés elől Angliába menekült családjával a II. Világháború előtt. A pilótából lett világhíres díszlettervező többek között hét James Bond film (a Tűzgolyó, Csak kétszer élünk, Gyémántok az örökkévalóságnak, A kém, aki szeretett engem, 007 - Holdkelte) díszletét tervezte, de kétszer dolgozott Stanley Kubrickkal, a Doctor Strangelove és a Barry Lyndon című filmekben, s az utóbbiért megkapta élete első Oscar díját. A második szobrot A György Királyért (The Madness of King George) vehette át, 2003-ban pedig II. Erzsébet Királynő lovaggá ütötte. Az interjú, amint már megszoktuk, most is egy filmbejátszással kezdődött, a Dr No egyik jelenetével, a madárpók szobával.
Ez az egyik leghíresebb díszlete. Honnan jött az ötlet?
Valójában egy utólag kigondolt ötlet volt, mert teljesen elfelejtettem, hogy ez a jelenet még hátra van és már szinte teljesen elköltöttem minden pénzt, innen a minimalizmus. Az egész költségvetés 1 millió font volt, amiből én tizennégy ezret kaptam majd még további unszolásra hat ezerrel kiegészítették, így az egészre nem volt több, mint húszezer fontom. Ez a jelenet négyszáz fontba került és szó szerint egy ebédidő alatt találtuk ki. Az egész díszlet egy emelvényen volt és egy asztal állt az előtérben a madárpók ketreccel, a háttérben egy szék és egy réz ajtó volt látható, a falat pedig egy éjszaka alatt építette meg a csapatom, amit aztán még az árnyék miatt meg kellett toldanunk. Sose gondoltam volna, hogy ilyen híres lesz, és a kritikusok később ezt fogják majd, mint jellemző stílusjegyemet emlegetni. Minimalizmus, a beton elemek és az antik bútor kombinációja. A Dr No tulajdonképpen csak kísérletezés volt számomra, ugyanis kis költségvetésű ’ki a gyilkos’ típusú filmnek indult, és a rendező Terence Young teljesen rámhagyta a koncepció kialakítását a Pinewood Stúdióban. Senki sem leste a hátam mögött, hogy mit miért csinálok. Ami (gondolok itt az elektronikus kor kezdetére és a számítógépkorszak hajnalára) a 60-as években Londonban zajlott, az díszlettervezői szemmel csak ahhoz fogható nagyságban, ami a háború után Berlinben történt. Mindenképpen ki akartam tehát használni a lehetőséget, hogy megragadjam az elektromosság korának kezdetét. Nem akartam hagyományos díszleteket használni, inkább fémet, rezet, rozsdamentes acélt, hogy kicsit ironikus, kicsit futurisztikus díszletet terveztem. Hál’ Istennek Terencenek nagyon tetszett ez az ötlet.
Ez volt tehát az első film, amivel bekerült a köztudatba?
Előtte már három filmet készítettem, de igen, talán ettől kezdve ismertek el a filmkritikusok is, és ezért vehettem át Moszkvában a Filmkritikusok díját Viscontitól. Pedig az elején nagyon vonakodtam, hogy elvállaljam. Harry Saltzman és Cubby Broccoli kerestek meg a Dr No ötletével és a forgatókönyv első száz oldalát rémesnek találtam. A feleségem Letitzia is figyelmeztetett, hogy „prostituálom magam”, ha elvállalom. Mondtam, lehet, hogy nem igazán jó, de talán bele tudok vinni valamit. Részvételi százalékot ajánlottak, de mivel annyira nem bíztam a film sikerében inkább fix összeget kértem, s ezt azóta is bánom! Mivel kis költségvetéssel készült, nagyon leleményesnek kellett lenni, és sok mindent csak stilizáltunk, hogy megteremtsük a film saját realitását, amely nem az én realitásom volt és nem is a mozibajáró közönség realitása, hanem olyan realitás, amelyre a közönség vágyik. Menekülés a mindennapok valóságától egy álomvilágba. Ezt a menekülést kell szerintem egy jó díszlettervezőnek nyújtania.
Kanyarodjunk egy kicsit vissza a pályája elejére. Hogyan indult a karrierje, mikor döntötte el, hogy díszlettervező lesz?
A családom Berlinből menekült Londonba a zsidóüldözés elől. Anyámnak egy kis panziója volt Hampsteadben. Az igazi indítást egy ott élő magyar festőtől, Pogány Gábortól kapram, aki akkor kezdett technicolor operatőr gyakornokként a Korda testvéreknél. Ő mutatott be Vincent Kordának (Korda Vincének) és akkor határoztam el, hogy díszleteket akarok tervezni. 15 éves voltam, és Vincent azt tanácsolta, hogy mindenképpen tanuljak építészetet. Három évig tanultam is, de közben mindig a díszlettervezés lebegett a szemem előtt. Az építészet is jól jött, mert akkoriban még német útlevelem volt és a kitelepítést annak köszönhetően úsztam meg, hogy egy nagy építészeti vállalkozásnál dolgoztam. A testvérem nem volt olyan szerencsés, őt három hónapra a Man Szigetekre küldték. Most Új-Zélandon él és azóta sem hajlandó visszajönni Nagy-Britanniában, máig fájó emlék neki, hogy ez az ország kitaszította magából.
A háború alatt viszont pilóta volt a Királyi Légierőnél. Hogy fért ez össze a díszlettervezéssel?
A repülés nagyon inspirálólag hatott rám. Már korábban is építettem repülőgép modelleket, ráadásul a sebesség is mindig vonzott. Hamarabb tanultam meg repülni, mint autót vezetni. A filmezés egyébként olyan, mint egy hadsereg masírozása és vezénylése, mert sok ember összehangolt és fegyelmezett munkáján alapul. A leszerelés után mindenképpen filmezni szerettem volna. Sok embert ismertem, aki azt tanácsolta, lépjek be a filmesek szövetségébe, de oda csak akkor léphettem be, ha filmezek, filmezni viszont csak úgy lehetett, ha már tagja voltam a szövetségnek. Igazi 22-es csapdája volt. Végül az ismeretségeim révén bekerültem a művészeti osztályra rajzolónak. Kezdetben teljes életnagyságú díszlet részleteket rajzoltam, ami éppolyan volt, mint amikor építészként dolgoztam.
Melyik volt az első film, amelyet igazán magáénak tekint?
A Night of the Demon (The Curse of the Demon) (1957), Jacques Tourneur filmje, ez igazi fordulópontot jelentett, mert ennek már én voltam az első számú díszlettervezője. Előtte már több kalózfilmben is közreműködtem és azt gondoltam ez se lesz más. Minden tekintetben igazi B kategóriás film volt. Az vonzott benne igazán, hogy a Warner Brothers fizette, hogy Provanceba menjek hajót építeni, ahol még soha nem jártam azelőtt. Mégis nagy próbatételt jelentett, mert két hajót is kellett terveznem. Elmentem tehát Greenwichbe a National Sailing Múzeumba és egy hetet töltöttem a hajók tanulmányozásával, majd elutaztam Dél-Franciaországba és megépítettem a hajókat a 18. századi mintára és elhajóztam velük a forgatás helyszínére, ahol találkoztam a feleségemmel.
Nem csoda, hogy magába szeretett. Ki lenne ma képes arra, hogy nem csak, hogy megépítse, de le is hajózzon a maga által épített hajón a tengeren.....
Mindig is szerettem a szokatlan feladatokat, ha kellett hajót építettem, ha kellett Goya képet festettem, amikor a forgatókönyvíró kitalálta, hogy az egyik karakter szobája falán jól mutatna. A képet éppen akkoriban lopták el a National Galleryből. Kértem róla egy diát és egy hétvége alatt megfestettem a képet. A sors iróniája, hogy a képem, amit a filmhez festettem, szintén eltünt.
Talán a mai napig ott lóg a National Galleryben...
Mesélne valamit Kubrickkal való munkájáról? Ha jól tudom kevesen kerültek annyira közel Kubrickhoz, mint ön.
Ez egy igazi „szentségtelen házasság volt.” Kubrick hívott fel, hogy szeretné, hogy én csináljam a film díszletét. Meghívott Londonba, a szállodájába. Rögtön megtetszett ennek a New York-inak a szembetűnő naivitása. Elképesztő intelligencia ketyegett benne. Mindenki azt mondja, hogy nehéz volt vele dolgozni, de szerintem igazán könnyű volt. A nehézséget az okozta csak, hogy mindent megkérdőjelezett, minden egyes vonalat meg kellett magyaráznom neki, hogy miért ott van, és miért úgy van, ami elképesztő próbatétel volt, mert én teljesen ösztönösen rajzolok és tervezek, de ezúttal mindenre racionális magyarázatot kellett adnom. Például megkérdezte, hogy: „Mi a legerősebb geometriai forma?” „A háromszög”- feleltem. „Mire építenéd?” „Megerősített betonra.” Ezzel aztán egyetértett. Ráadásul tele volt extravagáns ötletekkel. A Dr. Stangelove-ban például olyan asztal köré szerette volna ültetni a világ vezetőit, mint egy pókerasztal, ahol ezek a nagy emberek élet-halál kérdéssel játszanak. Mindenképpen azt akarta tehát, hogy az asztal zöld legyen. Mondtam neki, hogy nekem oly mindegy, mert úgyis fekete-fehér lesz a film, úgyse fog látszani, de őt ez megnyugtatta. Ez hozzátartozott a maximalizmusához és a tökéletességre való törekvéséhez, mint az, hogy legalább harmincszor vette fel a jelenetet, amit egyébként nagyon élveztem, mert Peter Sellers zseniális volt. Minden egyes felvételkor valami mást talált ki, valamit improvizált és mindahányszor másképp játszotta a jelenetet. Stanley szerette, ha a színészei improvizálnak. Egyedül annak a harminchat statisztának volt nehéz dolga, mert nekik végig fapofával kellett ülniük, miközben belülről majd megszakadtak a röhögéstől.
Hogyan lett a munkakapcsolatból barátság?
Mivel ő nem vezetett soha, ragaszkodott hozzá, hogy minden reggel én vigyem a forgatás helyszínére, és este pedig én vigyem haza. Rettegett a sebességtől, csak lassan mehettünk, így majd két óra volt az út. Oda-vissza hat hónapon keresztül ez elég idő volt, hogy közel kerüljünk egymáshoz. Én mindig elsőkézből és először hallottam az ötleteit, így engem már semmi nem ért meglepetésként. El kell ismernem, hogy jó ötletei voltak és valahányszor meggondolta magát, az valóban mindig jobban sült el. Egyébként azon kívül, hogy tisztelt engem a munkám miatt, lenyűgözte a repülős múltam. Állandóan szórakoztatnom kellett, és amikor már kifogytam a saját háborús történeteimből kénytelen voltam újakat kitalálni. Bár sosem vezetett, megtanult repülni, de csak annyira, hogy az első önálló tesztrepülésén megtegye a maga körét, majd letette a gépet és aztán soha nem repült többet.
Akkor miért utasította vissza, hogy harmadjára is vele dolgozzon?
Mert valahányszor vele dolgoztam, mindig éppen annyi időt töltöttem a felkészüléssel, mint ő. Amikor a 2001: Űrodüsszeia ötletével előállt, már másfél éve végzett kutatásokat a NASAnál és ezzel már nem tudtam felvenni a versenyt. Egyébként is, már a Barry Lyndon forgatása előtt kezdtem bujkálni előle, de ő mindig megtalált, és nem akart tágítani. Először azt akarta, hogy dolgozzak neki, de nem akart fizetni. Nagyon zsugori volt. Tökéletes munkát várt mindenkitől, de senkinek sem akart fizetni. Amikor következő alkalommal hívott, már teljesen más hangnemben, szinte kisfiúvá zsugorodva kért, hogy dolgozzam vele és azt mondta, „itt a pénzed.”
Akkor mégis miért nem?
Mert nagyon boldogtalan élmény volt vele dolgozni a Barry Lyndon során. Rendkívül megnehezített a munkát, hogy mindent helyszínen akart felvenni. Az, hogy néhány dolgot a helyszínen veszünk fel, az rendben van, de bizonyos dolgokat sokkal könnyebb a stúdióban. Egyáltalán nem volt praktikus ember. Ez persze azért is volt, mert a Clockwork Orange (Mechanikus narancs) után állandóan fenyegető leveleket kapott, amik teljesen paranoiddá tették. Legszívesebben ki sem mozdult volna a házából. Elképesztő ötletekkel állt elő. Minden éjszakai jelenetet gyertyafényben akart felvenni, ami gyönyörű, de az akkori filmanyaggal ez elég nehéz volt és nagyon sok gyertya kellett hozzá, amivel viszont nem számolt az az, hogy a gyertyák olyan meleget árasztottak, hogy nekem külön erre a célra hőpajzsokat kellett terveznem. Mindehhez jött az is, hogy még nekem sem akarta ideadni a forgatókönyvet, csak kitépett néhány lapot az eredeti Thackery regényből. Stanley ugyanis nem volt valami jó író, ráadásul Thackery sokkal jobban megírta a regényt, mint bármelyik forgatókönyvíró tette volna. Stanley egyébként kiváló vizuális képességekkel rendelkezett, talán azért is, mert igazi voyeur volt. Egyszer egy kellékkel kapcsolatban vitánk támadt, mert megmondtam neki, hogy ezt nem használhatja a 18. századi darabban, mert ez Viktoriánus. „Bizonyítsd be!” − mondta. Nem akarta elhinni. Végül megvett és elolvasott minden könyvet a 18. század művészetéről, és szerintem végül többet tudott róla, mint bárki más. Szerette a kor rendszertelenségét, de mindent egy kép alapján akart rekreálni, ami nem az én tervezői stílusom. Ez sokkal inkább másolás volt, mint önálló alkotás. Ráadásul a festők sem precízen ábrázolták a kort, mert minden az ő szubjektumukon keresztül szűrődött le és egyébként is tudjuk, hogy a festők szeretnek kitalálni dolgokat, így olyan dolgok is odakerülnek a képbe, amely talán egyáltalán nem jellemzőek a korra. Mindezt tovább nehezítette, hogy sosem tudtuk, mit fogunk másnap forgatni, mert ezt sosem volt hajlandó előre közölni velünk. Előfordult az is, hogy rajtam kívül egyik napról a másikra mindenkit kirúgott. Mindemellett velem osztotta meg minden paranoiáját és megszállottságát, ami egyre jobban megviselt. Végül a forgatáson idegösszeomlást kaptam. A feleségem eljött meglátogatni. Nagyon jóban volt Stanleyvel és megmondta neki, hogy „Ken nincs jól”. Mire Stanley azt válaszolta, hogy „csak győződj meg róla, hogy a legjobb orvost és a legjobb ellátást kapja”. Pszichiátriára kerültem. Mikor jobban lettem Stanley felhívott, hogy azonnal menjek vele forgatni. Másnap már vissza is kerültem a klinikára. Teljesen kimerítő és kizsákmányoló volt a viszonyunk. Sokan zseninek tartják Kubrickot, de szerintem Joseph Mankiewicz nagyobb rendező. Stanley zseni volt, de ott volt benne az összes probléma, ami a zseniséggel jár. Ő volt szerintem a legkeményebb rendező. Teljesen tönkretette a színészeit azzal, hogy volt jelenet, amit nyolcvanszor vett fel. A Doctor Stangelove után kezdett igazán megszállottan viselkedni, és ez látszik is a későbbi filmjein. Hát ezért nem akartam többet vele dolgozni, annak ellenére, hogy állandóan hívogatott.
És mi lett a barátsággal?
Az megmaradt, sőt amikor a 78-as James Bond film, a Kém, aki szeretett engem forgatásán nem boldogultam a szupertank megvilágításával, mert hiába építettem meg a legapróbb részletekig, a kamera mégsem volt képes visszaadni igazából a munkámat, elhívtam a stúdióba és ő a legnagyobb titokban órákat töltött azzal, hogy tanulmányozta a díszletet és elmagyarázta nekem, hogy hova helyezzem el a lámpákat.
Csak nem azt akarja mondani, hogy Stanley Kubrick ott volt tanácsadóként egy 007es film forgatásán?
De igen. Titokban tartottam, csak halála után írtam meg a könyvemben a történetet, mert szerintem ez is az ő nagyszerűségét tükrözi.
A Moonraker volt az ön utolsó James Bond-filmje, miért szakított velük?
Mert a mottóm az, hogy „olyan jó vagy, mint amilyen a csapat, akikkel dolgozol.” Addig mind a hat James Bond filmet ugyanazzal az összeszokott csapattal csináltam. Itt viszont megérkeztem Párizsba és senkit nem ismertem azok közül, akikkel együtt kellett dolgoznom. Ráadásul elkezdték a hátam mögött rebesgetni, hogy túl sokat költök, túl drága vagyok. Nagyon lelomboztak ezek a megjegyzések. Felhívtam a producert, hogy van egy kis problémám. Mire az rám kiáltott „b...d meg a problémádat! Itt fekszem a kórházban a bypass műtét után és még neked van problémád!” A filmet tehát befejeztem, de soha többé nem forgattam James Bondot.
A közönség kérdései:
Melyik volt a kedvenc filmje?
A Pennies from Heaven. Ez volt az utolsó igazi musical. Igazi ironikus, modern változata a régi Busby Berkeley musicaleknek. Sajnos nagy bukás lett, pedig nagyon szerettem a díszletein dolgozni. A kedvencem az volt, amikor egy art deco fal előtt táncol a két főszereplő, miközben a háttérben ott van az eredeti musical két főszereplője, Ginger Rogers és Fred Astaire. Edward Hopper és Walker Adams festményeit használtam, hogy megteremtsem a gazdasági világválság Amerikájának hangulatát. A sors fura fintora, hogy a kritikusok két évvel ezelőtt újra felfedezték a filmet. Egyébként nagyon szerettem a György király díszleteit is, amiért a második Oscar-díjamat kaptam.
Mivel foglalkozik manapság?
Két évvel ezelőtt egy számítógépes játék hátterét terveztem meg, anélkül, hogy bármit is tudnék a számítógépekről. Az Electronic Arts nevű amerikai cég keresett meg, hogy a Goldeneye (Aranyszem)1-hez tervezzem meg a díszletet. Elfaxoltam a vázlatokat valakinek, mert faxolni már megtanultam, ő aztán E-mailben továbbította azokat, mert nekem még E-mail címem sincs.
(A beszélgetés 2005 augusztusában zajlott le.)
