Az Állítsátok meg Terézanyut! magyarországi bemutatója (2004. december 16.) előtt találkoztam Hámori Gabival, az előírt negyedóra helyett húsz perc erejéig, szerencsésen. A film címszereplője délután négytől este tízig válaszolt az egymás után érkező sajtómunkások érdeklődésére. Az ismétlődő kérdésektől elcsigázott, unott, fáradt fiatal színésznőre számítottam, ám meglepetésemre, kedves, jó hangulatú, nevetésekkel teli, vidám beszélgetésben volt részem Hámori Gabriellával.

Hogy bírod a tizenöt percenként vál(oga)tott újságírók rohamát?

Ezt a napot erre szántam. Az a rossz, amikor próbáról interjúra, interjúról előadásra kell rohangálni.

Azt olvastam, hogy nem szeretsz interjút adni.

Nagyon jól olvastad (nevet), de nem mindig jellemző. Az olyan típusú kérdéseket nem szeretem, minthogy: „Te egy magabiztos lány vagy, hogyan tudtál mégis belebújni ennek a furcsa nőnek a bőrébe?”. Ez nem jó közelítés, s nehéz az ilyen kérdésekre válaszolni.

„A Terézanyumiatt rengeteg újságíró keres meg. Tudom, hogy ez inkább a filmnek szól. Válogatós vagyok, mert vigyáznom kell magamra. Nem hiszem, hogy akkor járok jól, ha naponta, vénásan beadnak a köztudatba. Rosszul érezném magam.” – mondtad egy tavalyi interjúban. Ez a futószalag itt most pont az ellenkezője az állításodnak, nem?

Nem teljesen, mert nekem felelősségem, hogy hirdessem ezt a filmet a közönségnek - elfogadható határokon belül. Örömmel állok elébe, hogy normálisan elbeszélgessek az Állítsátok meg Terézanyut! című filmről. Show-műsorba nem megyek, mert nem tudok sztorizgatni - azt csak a barátaimnak, otthon -, és a riszálás sem érdekel. Nem foglalkoztatnak az úgynevezett bulvár újságok sem, amelyek címlapjain vadidegenek pózolnak.

Abban a szobában, ahol várakoztam kicsit az interjúnkig, az egyik falat az Állítsátok meg Terézanyut!számozott jeleneteinek sora borítja. Az első szerint a film egy UFO-val kezdődik…

Kivágták. Visszatérő motívum lett volna, hogy Kéki Kata UFO-nak érzi magát - ez a könyvben fellelhető mondat. Egyszer felvettünk egy ilyen jelenetet és nagyon viccesnek éreztem magam az ezüstös szkafanderben, szarvszerű ingó-bolyó golyókkal a fejemen. Mindenki úgy gondolta, hogy ezt nem kell forszírozni.

Elég, amikor egy beállításon belül kétszer szerepelsz a vásznon, mutatva, hogyan vitatkozik a „két éned”…

Erősítettem volna a hasonló ötleteket. Például amikor a film elején a Félrelépések Elleni Bizottság becsönget az ajtón, mielőtt Kata megcsalja barátját, Marcit. Kinyitom az ajtót, és ott áll négy ember, akik átnyújtják a névjegykártyájukat, és elmagyarázzák, hogy így nem lehet viselkedni valakivel, aki szeret. A forgatókönyv szerint miután becsukom az ajtót, elmerengek, hogy eddig nem jöttek így, egyszerre. Tehát, Katával ez már többször megtörtént, de csak egyesével érkeztek a bizottságtól. Örültem volna, ha az ilyen típusú abszurd-groteszk poénok jobban visszaüthetnek - a könyvben is szerettem, és állati nagyokat kacagtam rajtuk. Nagyon izgat(ott) a történet és ez a nőtípus. De ha legközelebb ilyet játszhatok, arra vágyok, hogy sokkal rajzosabban és mélyebben formálhassam meg…

Azért valamennyi beleszólásod volt a filmbe?

Igen, Bergendy Péter rendezővel nagyon jól együttműködtünk. A kardinális kérdések arról szóltak, mikor lehet bohóckodni egy jelenetben és mikor nem; mikor jó, ha a helyzetkomikumot erősítjük és nem a nő lelkét elemezzük, nem látunk a pszichéjébe, hanem kicsit felszínesebb a pillanat, csillogó-villogó, és mikor szükséges, hogy a képnek feltétlenül mélyebb mondanivalója legyen.
Először megijedtem, amikor megkínáltak ezzel a munkával - „Úristen, közönségfilm!” , mert arról az jut eszembe, hogy blődli. A színházban jobbnál jobb szerepekkel kényeztettek el, és kényeztetnek most is, amelyekben nagy utakat lehet bejárni. Eljátszom jól-rosszul, hiszen volt már rá példa, hogy csak húsz előadás után érzékeltem az alagút végét, mert nehéz megoldani, komplikált a szövete. Ennél a szerepnél nem így volt, viszont a téma nagyon érdekes.

Sokszor kellett nevetned és sírnod, vagyis az érzelmi végleteket eljátszanod Kéki Kataként. Mennyire sírsz könnyen a színpadon vagy a forgatáson?

A végletesség belőlem árad. Például az éppen próbált darabban egyfolytában azt tudatosítom magamban, hogy ebben a szerepben nem leszek végletes, finomat akarok, eltérni magamtól, megtanulni mást. A „lent-fent” végletes érzelmi állapot Kéki Kata sajátja is, ezt akartam átadni a vásznon. A színpadi sírás pavlovi reflexként működik: olyan cselekvéseket végzek, amelyek bepróbált állapotot hoznak belőlem elő. Sokszor rám is szólnak a színházban, hogy most ne könnyezzek. Mert ha olyan hőfokra kerülök, akkor kicsordul egy-egy könnycsepp. De nem sírok, hanem annyira örülök, izgatott vagyok, hogy egyszerűen könnyezni kezdek.
Filmforgatáson nagyon nehéz sírni. Az Állítsátok meg Terézanyut!-nál megkértük a stábot, hogy hallgasson el. Csend volt – állati tapintatosak voltak, lassan mozogtak, suttogtak –, és ilyenkor persze, zavarbeejtő, hogy mindezt miattam, mert várják, hogy bömböljek. Ilyenkor nem szabad gondolkodni, hanem a jelenetre kell koncentrálni, mintha senki más nem lenne a környezetemben. Igazából nem tudom elmagyarázni. A színészet számomra öntisztulás és terápia is. Szeretem, hogy hivatásszerűen kérdéseket teszek föl magamnak a világról és saját magamról. Mint személyiség nem tudok és nem is akarok profitálni belőle magazinokban. A fotózásokon is zavarba jövök. Havonta-kéthavonta egyszer talán még élvezem is, de sokszor, ömlesztve, nem. Azt a fényképet szeretem, amikor nem akarnak valaki mást csinálni belőlem.

Mit próbálsz az Örkény Színházban, amiben tudatosítod magadban, hogy „nem leszel végletes, finomat akarsz, eltérsz magadtól, mást tanulsz”?

A filléres opera bemutatójára készülünk, december 18-ra. Ez Bertolt Brecht korai prózája, a Koldusopera, csak az eredeti címhez A filléres… áll közelebb. Kurt Weill zenéje nagyon erős karakterekkel, szinte képregényszerű figurákkal; nem olyan filozófiai bonyolultságú, mint a Szecsuáni vagy a Kaukázusi krétakör. A dalok a fontosak és hangsúlyosak, azokban teljesedik ki az előadás. Koldusokat, rongyokba bújtatott színészeket és műkosszal összekent Végvári Tamást nem látni, hanem egzisztenciálisan és társadalmilag is nagyon magas poszton lévő emberek az operabálon elmesélnek egy történetet, álszent, megjátszott jótékonykodással, hogy „az az ember aki lop, az szent”… Fricska-előadás.

Közhelyszerű érdeklődés: film vagy színház? Lehet-e a kérdést egyáltalán így feltenni?

Egyáltalán nem közhelyszerű, nap mint nap elgondolkodom rajta: például, tegnap mentem a színházból forgatni és forgatás után vissza tanulni - mert dalszöveg a világon a legnehezebb, hiszen ha elfelejted, attól még a zene megy tovább -, akkor is ezen töprengtem. A Terézanyu után úgy éreztem, jobban szeretek forgatni, most pedig annyira szeretem próbálni A filléres operát Bagossy László rendezővel, hogy úgy gondolom a színház jóval teljesebb, tartalmasabb és mélyebb. Produkciója válogatja, ami van - vagy épp’ ami nincs. A forgatás közben rettenetesen hiányzott a színház és vágytam rá: „Bezzeg, ezen a jeleneten mennyit lehetne dolgozni a színpadon, föltárni a rétegeket’”.

Most mit forgatsz?

Török Ferenc rendezi Garaczi László novellájából a Csodálatos vadállatokat. Az egyik főszereplőt alakítom, egy fogorvos-asszisztensnőt, aki agyilag nem mozog azonos síkon a férjével (Vajdai Vili). A nő tele van gátlással, elfojtással. Az öccsét ő nevelte, miután anyjuk - Eszenyi Enikő - kiskorukban elhagyta őket, Amerikába ment és nem is jött vissza, csak telefonált. A forgatási helyszínünk és megoldásunk nagyon ritka és érdekes: a Mafilm stúdiójában felépített díszlet, amin szándékoltan látszik, hogy az. A történet pedig karácsonyi, úgyhogy sok mű hó is hull a mesterséges világban.

Az interjú 2004. december 10-én készült az UNIO Film stúdiójában.

A Filmkultúra kapcsolódó cikkei:

Hollósi Laura: A nagyváros vonzásásban - Incze Ágnes: I Love Budapest
Domján Fruzsina: Incze Ágnes: I love Budapest - film és plakátja
Harmat György: Pingvin a nyárban -Török Ferenc: Szezon