Molnár Szilvia Azt hittem róla, halhatatlan…
Danilo Donati díszlet- és jelmeztervező
Silvana Mangano és P.P. Pasolini az Oidipusz király forgatásán
Silvana Mangano és P.P. Pasolini az Oidipusz király forgatásán
42 KByte

2005-ben emlékeznek a filmkészítők, filmkritikusok, a mozi és az irodalom szerelmesei. Harminc évvel ezelőtt, máig tisztázatlan körülmények között meghalt Pier Paolo Pasolini, az egyetemes filmkultúra egyik legnagyobb rendezője. Az évforduló nem csupán a visszatekintést szolgálhatja, hanem egyben alkalmat ad arra, hogy azok is moziban élvezhessék Pasolini filmjeit, akik eddig még egyet sem, vagy csak néhányat láttak közülük; hiszen filmjeinek képi világa valójában és igazán csak vásznon érvényesül (aki például televízió-képernyő méretben és moziban egyaránt látta a Dekameront, érti a különbséget).

A híres-hírhedt trilógia Dekameronja (továbbiak: Canterbury mesék, Ezeregyéjszaka meséi) volt első filmélményem Pasolini rendezései közül. Emlékszem, valamiért otthonosnak tűnt a filmben ábrázolt világ. Egy idő után rájöttem, a kosztümök miatt. A stáblistán egy számomra ismerős nevet fedeztem fel, Danilo Donatiét, akinek jelmezeire Franco Zeffirelli Napfivér Holdnővér című filmjéből emlékeztem. Nem arról van szó, hogy egy az egyben viszontláttam a Napfivér kosztümjeit Pasolini filmjében, hanem azok minősége, összeállításuk bravúrja köszönt vissza – és nem utolsósorban az a természetesség, ahogyan a szereplők viselték azokat.

Donati jelmezei láttán a néző azonnal elhiszi, hogy a „beszélő köntös” létező ruhadarab. A Napfivér utolsó jeleneteinek egyikében az agg III. Ince (Alec Guinnes), azt követően, hogy hivatalosan elismeri a ferencesek rendjét, levonul pápai trónusának emelvényéről és megcsókolja a szakadt ruhájú Francesco (Graham Faulkner) lábait. A nagyhatalmú egyházfő roppant magányát, szoborszerűségét, ráruházott szerepének embertelenségét beszéli el a láthatóan merev, makulátlan tisztaságú pápai ornátus, ami inkább hat fényes kínzóeszköznek, mint öltözéknek. Donati jelmezei beburkolják a szereplőket és feltárják jellemüket.

Danilo Donati több mint ötven nagyjátékfilmben és számtalan színházi előadásban bizonyította nehezen felülmúlható tervezői képességeit. Olyan rendezőóriások, mint a már említett Pier Paolo Pasolini, Franco Zeffirelli, vagy Luchino Visconti, Federico Fellini és Roberto Benigni nem csak munkatársként, hanem mindenekelőtt barátként és polihisztorként tartották és tartják számon ma is Donatit. Jelmeztervező, díszlettervező, művészeti igazgató, festő és író volt egy személyben.

2001. decemberében, Roberto Benigni Pinokkiójának munkálatai idején, a forgatás befejezése előtt két héttel, római otthonában érte a halál. Benigni rábízta filmjének teljes művészeti vezetését a kosztümök tervezésétől a díszlettervezésen át egészen a jelenetek hátterének kialakításáig. Hasonlóan összetett feladatot kapott az Oscar-díjjal jutalmazott Az élet szép (La Vita č bella, 1997) című filmjében is.

A legendás tervező 1926-ban született a Mantova közeli Suzzarában. A II. világháború előtt a firenzei Scuola d’Arte di Porta Romanába jár, de a háború alatt, rövid időre, megszakítja tanulmányait: anyja, a katonai behívó elől, kénytelen volt szülővárosában, Suzzarrában elrejteni fiát. A felszabadulás után Donati visszatért Firenzébe és beiratkozott a Képzőművészeti Akadémiára, ahol sok neves művész mellett a modern olasz festészet egyik kiemelkedő alkotója, Ottone Rosai is tanított. Ez idő tájt a via Maggio egyik különös panziójában lakott, a nácik elől Olaszországba menekült német festők és hozzá hasonló ifjú, bohém művészek társaságában. Ebben a társaságban ismerte meg Zeffirellit, akivel életre szóló barátságot kötöttek. 1953-ban súlyos tragédia érte: meghalt anyja, aminek hírétől összeroppant, mély depresszióba zuhant. Barátai nyújtottak lelki támaszt számára, és olyan elfoglaltságot kerestek barátjuknak, amelynek segítségével kilábalhatott a súlyos krízisből. Zeffirelli bemutatta Viscontinak, Renoir egykori munkatársának és díszlettervezőjének, aki akkor éppen a Milanói Scalaban rendezte a Toscát és a Traviátát. Donati Visconti asszisztense lett.

1959-ben Mario Monicelli a La Grande guerra-hoz hívta jelmeztervezőnek: ez lett első jelentős filmes megbízatása. A hatvanas évek elejétől barátja, Zeffirelli egy sor színházi és filmes produkcióba szerződtette munkatársnak. Donatinak sikerült Zeffirelli nagyszabású, színpadias, nem ritkán tabloid képi világába józan hétköznapiasságot varázsolnia. A rendező a Makrancos hölgy című filmjében (1967) Donatit szerette volna felkérni együttműködésre, azonban Elizabeth Taylor és Richard Burton ragaszkodtak Irine Shariff (Egy amerikai Párizsban, 1951/ West Side Story,1961/ Kleopátra, 1963/ Hello Dolly!, 1969) kosztümterveihez. Ám az első jelmez Petruchio szerepéhez nem nyerte el Burton tetszését, nem volt hajlandó játszani benne. Donatit kellett segítségül hívni, aki egyetlen éjszaka alatt áttervezte és elkészíttette a kosztümöt. Ez a beugrás óriási elismerést szerzett Donatinak, és ami szintén nem elhanyagolható, Burton is határozottan jól érezte magát az új öltözetben. Donati maradt, Irene Shariff távozott – pontosabban, kénytelen-kelletlen, de egyedül Taylor számára tervezhetett tovább. Zeffirelli és Donati közös munkájának – a hivatalos elismerés szempontjából – legfontosabb alkotása a Rómeó és Júlia (Romeo e Giulietta, 1968), amely után Donati megkapta élete első Oscar-díját.

Nem a Rómeó és Júlia volt azonban munkásságának első, hivatalos elismerése: Pasolini Máté evangéliumáért (Il Vangelo secondo Matteo, 1964) szintén jelölték a legjobb jelmeztervezésért járó Oscar-díjra. Pasolinivel 1962-ben ismerkedett meg, és A túró (La Ricotta, 1963) című filmben már Donati a jelmeztervező. Pasolini fantáziájának köszönhetően Donati új tervezői periódusához érkezett. Jelmezeit ettől kezdve sajátos polaritás jellemzi: egyszerre képesek szegényesek és pompázatosak lenni, valóságosak és fantasztikusak; s ami talán még különösebb: az általa tervezett kosztüm-költemények időtlenek. A túróban Donati már a kellékekkel is foglalkozott: egyebek mellett az olyan képzőművészeti reminiszcenciák esetében, mint egy, a caravaggiói csendéleteket idéző, kellék-gyümölcsökből készített asztali dekoráció. De ez még csak a kezdet volt. A Máté evangéliumában Pasolini tudatosan szakított a képzőművészet által meghatározott Jézus-képpel, Jézus életének kanonizált ábrázolásaival. Ennek szellemében Donati helyenként foszladozó, sűrű, hálószövésű tunikába, köpenybe öltöztette Krisztust és tanítványait, így a táblaképek, freskók, festmények glóriás alakjai egyszerű kézművesekké, halászokká, pásztorokká váltak. Az ifjú Mária zsákvászon ruhájában, gézanyagú fátylával már nagyon messzire került a középkor fénylő, elérhetetlen Madonna-ábrázolásaitól: egyszerű, ártatlan parasztlány, később, a Passió jeleneteiben megtört, de méltóságteljes, barázdáltarcú, sötétkendős falusi asszony. A jelmeztervező igénye, vonzódása az extravagáns, meghökkentő kellékekhez még Pasolini puritán Krisztus-történetében sem marad rejtve. A farizeusok különös, nemezből és vaskos fonatokból felépített, csonka gúla formájú fejdíszeikben mintha egyenesen Pietro della Francesca festményeiből léptek volna elő. Salome akantusz-levelekkel díszített köpönyege nagypolgári lakások drapériáinak mintáit követi.

A rendező, Donati közreműködésével, a film tárgyi eszközeinek segítségével (a helyszín és a szereplők kiválasztása mellett) valóban „újrateremtette” a bibliai kort. Az újjáteremtésre való törekvése igazán az Oidipusz király (Edipo Re, 1967) című alkotásban érhető tetten. A szophoklészi történetet Pasolini nem egyszerűen dramaturgiai eszközökkel fosztotta meg a konkrét időhöz kötöttségétől, hanem olyan helyszínt választott a forgatáshoz (Marokkó), ahol képes egy őseredeti kort kézzelfogható konkrétsággal megteremteni, ami ugyanakkor teljesen mentes a görög építészeti- és tájidézetektől. Ezt a koncepciót követte Donati is, amitől jelmezei zavarba ejtően barbár, archaikus formát kaptak. Mindemellett Donati kellő művészi leleménnyel hozta létre őket. A filmképen is jól érzékelhető a textilek puha, gazdag faktúrája. További érdekesség, hogy a varázslatos anyagok nem mindig a néző elképzelésének megfelelően viselkednek: a Iokasztét alakító Silvana Mangano királynői öltözéke látványban súlyosnak hat, viszont a művésznő olyan könnyedén mozog benne, mintha éppen nehézselyem-ruhát viselne. Oidipusz (Franco Citti) és Kreon (Carmelo Bene) találkozásának jelenetében Oidipusz és az agg király védőinek eszeveszett küzdelmében szinte lehetetlennek tűnik, hogy Oidipusz hatalmas pallosát egyáltalán felemelje, nemhogy küzdjön vele.

A film kellékei (külön felhívom a figyelmet a szereplők fejdíszeire) a legkülönfélébb civilizációk díszítményeit, tárgyait juttatják eszünkbe, mégsem iparművészeti replikák. Kreon közel fél méter magas, zárt koronája a babiloni fejdíszek formáját ötvözi a prekolumbian dísztárgyak motívumaival, jócskán felnagyított méretben. A pestis dúlta város követei mintha egyenesen valamely egyiptomi falfestmény ábrázolásai nyomán öltözködtek volna. Oidipusz és Iokaszté nyakban hordott királyi jelvényeinek prefigurációi talán ókori görög sírleletekből előkerült ékszerek lehettek. A tervezés tehát színtiszta invenció alapvetően szegényes, természetes anyagok, szalma, fa, géz, vagy tengerparton talált kagylók használatával (utóbbiból korona készült a Mereopét alakító Alida Vallinak, illetve királynői öltözék Silvana Manganónak).

Hasonlóan újító – ma már legendás – ötleteket alkalmazott Donati Fellini filmjeiben is. Tervezett többek között a Satyriconban (1969), a Bohócokban (Clowns, 1971), a Rómában (1972) és a Casanovában (1976). Utóbbi kosztümterveiért megkapta élete második Oscar-díját. Fellini ragaszkodott ahhoz, hogy a filmjei díszleteit is (legtöbb esetben) Donati tervezze – a rendező mellett Donati tehát elkezdett a filmek szcenográfiai feladataival is foglalkozni. A Satyriconban több mázsa karamell-lapocskából készített mozaikot, borsószemekből pedig szobrokat. Casanova fülledt világának kacér hölgyei nem ritkán Barilla tésztából készült, festett féldrágakő-utánzatú ékszereket viselnek (a hímzett matériákat gyakran szintén maga Donati főzte, alakította tésztából). Ő készítette a Casanova híres, tréfás, muzsikáló automatáját is.

Lelkesedése, hatalmas munkabírása idős korára sem lankadt. Utolsó munkájában – a már említett Pinokkióban – gigantikus toszkán tornyot készített, amelynek minden egyes, műanyagból készített „épületkövét” maga ellenőrizte. A mesebeli város kerekeken mozgatható házainak, keskeny utcáinak, tereinek felépítésében személyesen is részt vett. A technikai utómunkálatokat (például a hátterek utólagos színmegadását) Benignivel közösen irányította.

Tervező munkája mellett kiváló szervezőegyéniség is volt. Umberto Tirellivel és Franco Zeffirellivel együttműködve már fiatalon megkíséreltek létrehozni Olaszországban egy állami finanszírozású kosztümtörténeti múzeumot, Európában elsőként. Az állandó kiállítás ötlete nem valósult meg, de Donati fáradhatatlan munkájának köszönhetően évről évre számtalan nagysikerű időszakos kiállítás született Olaszországban. Ezeken a tárlatokon neves hazai és külföldi tervezők színházi és filmes jelmezeit mutatták be az érdeklődőknek.

A hozzá közelállók legnagyobb meglepetésére 2001-ben megjelent Donati Caprifuoco című, fiatalkori személyes élményein alapuló romantikus regénye. A könyvet a nagy sikerű első kiadást követően Strega-díjra jelölték.

Halálát követően 2002-ben Rómában barátai és tisztelői a jelmezeit és terveit bemutató nagyszabású kiállítással búcsúztak tőle, a fantasztikus művésztől, akiről Roberto Benigni nekrológjában azt mondta: „Valaki, aki mellé, amikor pihent, ki lehetett volna tenni egy kártyát a következő felirattal: A KÖLTŐ DOLGOZIK” – majd később hozzáteszi: „mindig azt hittem róla, halhatatlan…”


Főbb tervezései:

La Grande guerra, jelmeztervezés (Monicelli, Mario, 1959)
Adua és társnői, jelmeztervezés (Adua e le campagne, Pietrangeli, Antonio, 1960)
Vanina Vanini, jelmeztervezés (Rossellini, Roberto, 1961)
Canzonatissimo, jelmeztervezés (Verde, Dino, 1963)
Il Comandante, jelmeztervezés (Heusch, Paolo, 1963)
La Bella di lodi, jelmeztervezés (Missiroli, Mario, 1963)
A túró, jelmeztervezés (in: RO.GO.PA.G: La ricotta, Pasolini, Pier Paolo, 1963)
Máté evangéliuma, jelmeztervezés (Il Vangelo secondo Matteo, Pasolini, Pier Paolo, 1964), 1967: A legjobb kosztümtervekért járó Oscar-díj jelölés
La Mandragola, jelmeztervezés ( Lattuada, Alberto, 1965), 1967: a legjobb kosztümtervekért járó Oscar-jelölés
El Greco, jelmeztervezés (Salce, Luciano, 1966)
Madarak és madárkák ( Uccellacci e uccellini, Pasolini, Pier Paolo, 1966)
The Taming of the Shrew, jelmeztervezés (Makrancos hölgy, Franco Zeffirelli, 1967)
Oidipusz király, jelmeztervezés (Eidipo Re, Pasolini, Pier Paolo, 1967)
Rómeó és Júlia, jelmeztervezés (Romeo e Giulietta, Zeffirelli, Franco 1968) 1969-ben a legjobb jelmeztervezésért járó Oscar-díj
Disznóól, jelmeztervezés (Porcile, Pasolini, Pier Paolo, 1969)
Satyricon, jelmeztervezés (Fellini, Federico, 1969)
Decameron, jelmeztervezés (Pasolini, Pier Paolo, 1971)
Napfivér holdnővér, jelmeztervezés (Fratello sole sorella luna, Zeffirelli, Franco, 1972)
Róma, jelmeztervezés, díszlettervezés (Fellini, Federico, 1972)
Canterbury mesék (Racconti di Canterbury, Pasolini, Pier Paolo, 1972)
Amarcord, díszlettervezés (Fellinni, Federico, 1973)
Ezeregy éjszaka meséi, jelmezterv (Il Fiore delle mille e una notte, Pasolini, Pier Paolo, 1974)
Saló avagy Szodoma 120 napja, jelmezterv (Saló o le 120 giornate di Sodoma, Pasolini, Pier Paolo, 1976)
Casanova, jelmeztervezés és díszlettervezés (Il Casanova di Federico Fellini, 1976) 1977: a legjobb díszletnek és a legjobb jelmezeknek járó Oscar-díj
Gran Bolito, jelmeztervezés (Bolognini, Mauritio, 1977)
Hurricane, jelmeztervezés (Troel, Jan, 1979)
Caligula, jelmeztervezés, díszlettervezés (Caligola, Brass, Tino, 1979)
Flash Gordon, jelmeztervezés (Hodges, Mike, 1980)
Vörös Szonja, jelmeztervezés, díszlettervezés (Red Sonja, Fleitscher Richard, 1985)
Ginger és Fred, jelmeztervezés (Fellini, Federico, 1986)
Momo, jelmeztervezés, díszlettervezés (Schaaf, Johannes, 1986)
Interjú, jelmeztervezés, díszlettervezés (Intervista, Fellini, Federico, 1986)
Francesco, jelmeztervezés, díszlettervezés (Cavani, Liliana, 1989)
A szörnyeteg, jelmeztervezés (Il Mostro, Benigni, Roberto, 1994)
I Magi Randagi, jelmeztervezés, díszlettervezés (Citti, Sergio, 1996)
Nostromo, televíziós produkció, jelmeztervezés (Reid, Alastair, 1997)
Az élet szép, jelmeztervezés, díszlettervezés, művészeti vezetés (La Vita č bella, Benigni, Roberto,1997)
Jérusalem, televíziós produkció, jelmeztervezés, díszlettervezés (Longobardo, Paola, 2000)
Pinokkió, jelmeztervezés, díszlettervezés, művészeti vezetés (Benigni, Roberto, 2001)
Quiet Flows the Don, jelmeztervezés, díszlettervezés (Bondarcsuk, Szergej, 2004)

 

Silvana Mangano királynői jelmezeinek egyike, az Oidipusz király című filmből
Silvana Mangano királynői jelmezeinek egyike, az Oidipusz király című filmből
40 KByte
Fellini Casanovájának egyik jelenete, nyakkendőben maga a rendező látható
Fellini Casanovájának egyik jelenete, nyakkendőben maga a rendező látható
34 KByte
Fellini Casanovájának egyik jelmeze
Fellini Casanovájának egyik jelmeze
46 KByte
A Casanova egyik jelenete
A Casanova egyik jelenete
49 KByte
Maurizio Scarparro Opera-rendezéséhez készített jelmez, 1996
Maurizio Scarparro Opera-rendezéséhez készített jelmez, 1996
37 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső