Legnagyobb meglepetésemre épphogy kaptam jegyet a vasárnap esti Zsigulira, a lelkes teltház pedig önfeledten végigröhögte a nyolcvan percet. Előfordult, hogy még a poén előtt felkacagtak páran, ahogy a gyerekek hallgatják a viccet, arcizmaikat előre hozzáigazítva az ígért örömhöz. A várakozókra üdvözítően hatott Szőke András puszta jelenléte is; ha nyolcvan percig, egyetlen beállításban rágózna a kamera előtt, ugyanezt az önfeledt élvezetet biztosítaná rajongóinak. Ha rosszindulatú lennék, azt mondanám: több, mint tíz éve ugyanabban a beállításban rágózik, de ez méltánytalan lenne a rendező nem kevés filmes és szociális erényével szemben, melyek különösen a nyolcvanas évek végén-kilencvenes évek elején jelentettek sokat a magyar közönségnek, értve ezen szélesebb köröket, mint a párszáz fős elvakult rajongótábort, melynek egy részével most is volt szerencsém találkozni.

A Zsiguli – alcíme: A Dinnyés-ügy teljes nyomozati anyaga – egy bűnügy felgöngyölítésének története. Zsiguli történetesen nem szerepel a filmben, a cím (bevallhatjuk: némi nosztalgiával) talán az említett időszak provincializmusát hivatott ebbe az emblematikus autó-márkanévbe sűríteni, melynek a történet alakulásában egyébként semmiféle szerepe nincs. A vallomások által felidézett történéseket két rendőr, Endúros (Szarvas József) és Ric (Gazdag Tibor) kihallgatásának jelenetei fűzik össze. Piroskát, a kihallgatótisztet (Györgyi Anna) annyira untatja a Dinnyés-ügy, hogy nem tud megálljt parancsolni az érzékeinek, és bár a főnök (Gáspár Sándor) szeretője, előbb-utóbb a beosztottak is az ágyában kötnek ki.

Ideális váz egy krimihez vagy akár kisszerű krimi-paródiához, ha Szőke András komolyan gondolná, hogy most más filmet fog csinálni, mint eddig, vagy valóban fel akarna „hömbölgetni” valamilyen ügyet. De nem akar, a nyomozás csak ürügy, hogy az egymáshoz egyébként lazábban kapcsolódó jeleneteket, különös tekintettel a még mindig legjobban működő improvizációs folyamokra, összekösse, hogy számtalan komikus figurát vonultasson fel: a kihallgatott balfácánokat, a mellettük lábatlankodó Badár törzsőrmestert, a nimfomán nyomozónőt, Kálmánt, az ideggyenge nyomozót, Horváth Csabáné Margitkát (szerepében Zelei Gábor), alvilági nevén Szigorút, a transzvesztita-maffiafőnököt(?).

Szőke fő humorforrásnak szánt one man-show-i is szervesebben illeszkednének egy „váztalanabb” filmbe, narrátori szerepe így azonban leválik a film testéről. A narrátori szereppel nincs is különösebb gond, csakhogy a kereteket, melyek között nem működik elég hatásosan, a nyomozás-történettel (vagy történet-imitációval) ő kreálta magának. Úgy tűnik, Szőke András számára testhezállóbb feladat, ha a történet meglétének még a látszatát sem kell keltenie: akkor szabad, akkor tudja elengedni magát, akkor van elemében, akkor nem teljesít feladatot. Jelenléte kívülálló narrátorként, mindenre reflektáló, okoskodó tudósként, ha paródiával elegy önparódiának szánta is, olykor kifejezetten erőltetett. Módszere, hogy a legváratlanabb alkalmakkor és teljesen rendszertelenül bukkan fel, például Piroska és Kálmán ágyjelenetében. Ez a rész határozottan jól indul, jellegzetes Szőke-féle abszurd megoldással: a pillanat, amikor hívatlan vendégként meglátjuk fekete alakját a kétszemélyes hálószobában, de még nem zúdítja ránk – teljesen fölöslegesen – Freud és Jung elméleteit, akár ígéretesnek is mondható. Amikor pedig elhangzik Wagner neve, az asszociáció primitív mechanizmusát pellengérre állítva, de ki is aknázva, a tudós-Szőke egy gramofon mint szemléltető eszköz kíséretében  tűnik fel, és mint a különleges tudakozó hirdetésében, jelzi: tudásával bármikor a rendelkezésünkre áll. Természetesen nem a nézői rugalmatlanság mondatja velem fölöslegesnek az ilyen kiszólásokat a filmből, hanem egész egyszerűen az ezt már láttam valahol élménye. Nem is biztos, hogy Szőke filmjében, de szinte mindegy, hogy ismétlés vagy önismétlés tompítja-e a hatást. A film végére pedig nemhogy belejönnénk a nyomozásba, de el is felejtjük a kerettörténetet – ahogy látszik: Szőke is szívesen megfeledkezne róla, hogy szabadon csinálhassa, ami eszébe jut, és legszívesebben ilyen kiszólásokból rakná össze filmjét – kiderül, hogy a Dinnyés-ügy dinnyékbe rejtett pisztolyokról kapta a nevét, és ezzel le is lepleződhetne valaki és valami, de már rég nem tudjuk, hogy mi. 

A Zsiguli Szőke András eddigi legdrágább filmje, és a lehetőségtől meghatva valószínűleg nem bízott abban, hogy a baráti mókázás elég lesz egy estére. Más elemek is utalnak az igyekezetre, így a hivatásos színészek felvonultatása. Szerepeltetésük kárpótlásnak tűnik valami olyasmiért, amit eddig Szőke filmjei eredetiségükkel értek el. Amit a vizuális eszközökre bíztak (sajátos beállításokra, színvilágra, vágásra) vagy a jelenet eredendő abszurditására, azt most részben az erősebben körvonalazott szerepekre terhelik: Piroskáé és Kálmáné – bár groteszk – egyértelmű karakter, ami hagyományos dramaturgiai szempontból mindenképp hasznos, Szőke-film estében azonban ezek a kategóriák nem alkalmazhatók, így a szerepeknek épp eddigi, tisztázatlanságukból fakadó bája vész el. Az igyekezet jegyében láthatunk egy meglepően impozáns kaszkadőrjelenetet is.

Az alkotók azonban úgy érezhették, hogy még ez sem elég, és az ún. közönségfilmek módjára pár húzónevet is kell produkálniuk, melyek hallatán a nem Szőke-filmeken szocializálódott nézők is betérnek majd a moziba. A hírességek szerepeltetésének alattomos módján azokat egy villanásnál tovább nem látni a vásznon, de mégis: teljességgel nélkülözhető epizódszerepeiben ott kell virítania Kokónak, Hajós Andrásnak, Jakupcsek Gabriellának, Fábrynak, Demjénnek és Somló Tamásnak. Persze nem biztos, hogy például Jakupcsek Gabriella többre lenne szavatolva, akkor viszont felmerül a kérdés: ennyire van-e? Fábry felvillantásával meglehet, a show közönségét próbálják megkörnyékezni, és bár ő nem kevésbé autentikus a műfajban, mint a stáb többi, közös múltú tagja, ez nem jelenti azt, hogy önmagáért való szerepeltetése bármit is hozzáadna a filmhez. A termékenynek indult, szívünkhöz nőtt magyar amatőrfilm kreatív eszközei az önismétlésig erőltetett klisékké laposodtak: ezért próbálták a saját, elkoptatott figurákat hasonszőrűnek vélt új arcokkal kiegészíteni, ezekkel azonban nem lehet a történeten (de mivel nem vagyunk történet-fetisiszták, és nem a történet hiányában látjuk a hibák forrását), egyáltalán a mondandón(?) képződött lyukakat befoltozni. A vélt sztárok körül egyébként minden változatlan maradt: a soha meg nem unt rendőr-figurák, a helyszínek, a háttér: rendőrségi iroda, kocsma, részeg és szegény magyarok. Nem gondoltam, hogy ma még humor forrásai lehetnek ezek a megfáradt szimbólumok: a „szovjet”-előtag egy összetett szóban, vagy a cirill-betűs „videómagnó”-felirat egy dobozon, az útszélen lányokkal hetyegő rendőr, akit lebuktat a főnök. Badár bukfencezése a lejtőn mintha hamvába holt burleszk-kísérlet lenne, már nem is kifejezetten abszurd, annál sokkal hagyományosabb poénnak szánva, mely még a hálás közönség soraiban sem aratott tetszést – csak várakozó csendet szült.

Van abban valami szépség, ahogy egyszerre szeretjük is, szánjuk is magunkat. Az összehasonlítás első látásra tűnhet bizarrnak, mégis, Jancsó kései filmjei bizonyos szempontból nem idegenek Szőke András világától: bár nála a megújulásában is reménytelen magyar sorsnak inkább a tragikus, míg Szőkénél a komikus vetülete erőteljes. Mindkettejük módszerében meghatározó a rögtönzés és a visszatérő figurák, bizonyos színészek kultikus szerepeltetése. Jancsónál Kapa és Pepe, Szőkénél például „a” Badár – akit nem átallnak a filmekben rendszeresen a saját nevén szólítani – olyannyira készre formált, olyannyira „magyar történelmi” alakok, hogy olykor más filmekbe is egy az egyben vándorolnak át.

Ha már ennél a bizarr összehasonlításnál tartunk, Jancsó történelmileg előrébb jár, és – bár sokszor az esetében is elhasznált módszerekkel – a maga módján, múlt és jelen összedolgozásával képes a jelent is feldolgozni, és sztárjainkat is adekvát módon, „funkcionális díszletként” használni. Példának sem utolsó, ha alkotói megújulásról beszélünk.

A standard figurák, visszatérő elemek által megjelenített kisszerűség helyenként valóban még a régi meggyötört hazánkban – megfilmesítésre méltó jelenség, de időközben a provincializmus feltételei is megváltoztak, és minderről nem biztos, hogy ugyanannyit, ugyanazt és ugyanúgy érdemes elmondani, mint tíz évvel ezelőtt. Nem lehet mindent a taliándörögdi játszótérről nézni, a magánmitológiában dagonyázni (mely egy évtized erejéig – akár akarjuk, akár nem – nemzeti mitológiává is szélesedett) és behunyt szemmel folytatni ugyanazt a játékot, mintha a rendszerváltás óta mi sem történt volna.

Szó sincs róla, hogy a kilencvenes évek elejéről nem volna érdemes, sőt, nagyon is fontos, filmet készíteni. Foglalkozni az időszakkal, melyből még alig látunk ki, száz oldalról megvizsgálni, majdhogynem létszükséglet; veszélyes és sokatmondó lenne, ha történelmünk feldolgozásából ez a szakasz is kimaradna, vagy elkésne, mint az annyiszor megtörtént. Szőkéék játéka majdnem tíz évig szinkronban is volt a magyar valósággal, sőt, adekvát formája volt a kifejezésnek, mostanra viszont már elvesztette referenciáját. Nem kifogásolhatjuk, hogy filmjük nem a vaskos jelenről beszél, és kritikánk nem is kizárólag a jól bevált, talán túlságosan is megszokott módszereknek szól, hanem az eszközök inadekvát használatának, annak, hogy a múltról (idestova tizenöt év távlatában nevezhetjük így a jelenünket), az azóta felhalmozott tudás és kritika nélkül, épp ugyanabban az egykor friss, mára megcementeződött modorban szólnak. Ezek a formák kiüresedtek. Nem az ún. amatőrizmus, arra mindig nagy szükség van, de időről-időre ennek is meg kell újulnia.  Van itt is kamerába belebeszélés, mind a narrátor magánszámaiban, mind a két balek rendőr duójában, de a kiszólásnak ez a módja politikai értelemben fölöslegessé vált, dramaturgiai értelemben pedig egy pillanatig sem volt indokolt: ez a gesztus mára csak annyit mond: „jól figyeljetek, nektek csináljuk a show-t (nem csak magunknak)”.

Jobb híján az is tanulságos lehet, hogy mi, nézők, miért ragaszkodunk még mindig ezekhez a megkopott szimbólumokhoz – és nem csak a film készítőinek kortársai, hanem azok a fiatalok is, akik a kilencvenes évek elejében inkább gyerekkoruk emlékeit vélik vidám nosztalgiával felfedezni. Nem csak ezt a műfajt, a magyar film egészét is ez az érthetetlen nosztalgia tartotta sokáig csapdában, melyből épp mostanában kezd kikapaszkodni. A szívet melengető – egyébként profi – amatőrizmusra, az „emberi hangra”, a közvetlenségre való igény azóta megváltozott, bizonyos szempontból talán a hagyományosabb formákat tolva előtérbe. Mára a tematikus, technikai, stílusbeli átalakulás közepette, változatlanságuk ezeket az egykor fontos, egyenesen korszakalkotó Szőke-filmeket az Úristen@mennyország.hu diákfilmesen kísérletező tartományába utalta (vissza).

Hivatalos weblap: http://www.tiszamozi.hu/