Bevallom, nem tudok elfogulatlanul beülni Koltai-filmre - olyan ember- és életszeretet árad filmjeiből, aminek nemigen lehet ellenállni. Koltai úgy adagolja mindeközben az élet keserűségeit, hogy mégis élni támad kedvünk.
A Világszám! Koltai Róbert immár ötödik önálló filmrendezése (és huszonhatodik filmszerepe), ám az első, amelyben nem saját történetét meséli el, hanem Horváth Péter íróét, akivel együtt írta a forgatókönyvet (sőt, dramaturgként még filmjei állandó munkatársa, Dés László is megtalálható a címlistán).
Ennek ellenére Koltai most is az ötvenes évekhez nyúlt vissza, a történelemnek főként ezt a szeletét látjuk a két főhős életének háttereként, ám ezúttal jóval kevésbé szatirikusan, karikaturisztikusan. Ez a keserédes, édesbús s líraian groteszk hang jobban is áll neki; ez az az igazán sajátos „koltais” hang, amely olyannyira markánsan meghatározza filmjeit. (Sokak szerint épp ettől túlságosan is egyformák filmjei, és aki látott már egyet, az látta a többit is.)
Hősei ismét szeretnivalón esendő kisemberek, és megint csak művészek: bohócok. Bohócok - jókedvet árasztó, kudarcaikat önironikusan, derűvel mások elé táró, szabadszájú, csetlő-botló balekok, akik beleszülettek a művészek, a clownok világába, és lelkükben mindörökre ott is maradnak. Koltai így most újra olyan helyszíneket (a cirkuszt, a színház világát), olyan figurákat s hangnemet választott, amelyek közt igazán otthonosan mozog, s amelyek révén több szálon futhatnak az események, többrétegűvé válhat a film: így szólhat egyszerre a testvéri összetartozásról, a művészi elhivatottságról, az örök szerelemről, az egymásrautaltságról és a hazaszeretetről. Bár egyik kapcsolat sem felhőtlen, ám mindegyikhez olyan ellenállhatatlanul erős szálak fűzik a film mindkét hősét, hogy az elszakadás lehetetlen.
„Lesz minden” - énekli a két főhős apja (Bodrogi Gyula) a nyitódalban. És valóban így is lesz. Van itt minden: művészet, szerelem, élet és halál, egy kis 20. századi magyar történelmi zanza, melyben a magyar átkos fő periódusait láthatjuk viszont. Egy kicsit benne van a Ripacsok szellemisége, Fellini Országútonja, a Turné, a Tanú Pelikán elvtársa (még az aranycsapat is felidéződik egy villanásnyi időre). Látjuk a cirkusz világát, utána közvetlenül a színház (melynek tébolyult hisztérikus kaotikusságában nagyon is nagy rend uralkodik) és a börtön világába csöppenünk. Látjuk a három világ hasonlóságait és különbözőségeit - sajátos fegyelmükkel, különös mikrotársadalmukkal. És persze ott van a történelem és a cirkusz porondján egyaránt csetlő-botló kisember.
A két bohóc (Dodó és Naftalin) egy ikerpár; a két ellentétes ember egymást tökéletesen kiegészítő párost alkot (Koltai Róbert és Gáspár Sándor összecsiszolt, egymásra hangolt remeklésében). Születésüktől egész hetven éves korukig követhetjük nyomon sorsukat, kisebb-nagyobb ugrásokkal az időhorizonton. Ekképp a film majd egy egész évszázadot ölel fel, mind a magyar történelemből, mind két kisember élettörténetéből, akik a történelem által felállított akadálypályán próbálnak helytállni s versenyben maradni. Ám a közel száz perc alatt e két testvér a porond veszteseiből lassanként az élet veszteseivé válik. Csetlés-botlásukat véletlen balesetek sorozata és az az egymás iránti ragaszkodás okozza, amely minduntalan visszaveti őket, s megtorpanásra készteti döntéseik előtt.
Cirkusz, színház/börtön, road movie, Pest, az 56-os forradalom, és végül a történelem és a szerelem viharai után az öregség - vázlatosan ez a film szerkezete. A vörös (Naftalin) és a fekete (Dodó) (ezzel mintegy Stendhal klasszikus karrierregénye is beidéződik groteszkül) gyerek- és fiatalkorát fekete-fehérben, klipszerűvé tömörítve látjuk - közel öt évtizedet száguldunk így át.
Azt azonban így is látni, hogy mindig együtt vannak (ha másként nem, hát lélekben), bár mi legtöbbször mégis egymástól elválasztva, külön-külön látjuk őket: hol egyikük, hol másikuk kerül börtönbe. A karrierjük ezzel ketté is törik - hiszen csak együtt erősek. Annyira egymásra vannak hangolva , hogy még rémálmaik is azonosak. Barométerként érzik azt is, ha a másikkal baj történik; reakcióik, rosszulléteik is egyidejűek. Emellett Dodó és szerelme, Lizi (a zseniális Györgyi Anna) múlhatatlan szenvedélye és hűsége egy másfajta összetartozást mutat.
Minduntalan véletlenek, sorsfordító hibák s balesetek (a fátum, a sors?) áldozatai lesznek, és ezek lendítik előre s kanyarítják a két hős történetét is. Ilyen Naftalin lábának találkozása egy krokodil szájával, apjuk tragikus kimenetelű lezuhanása egy fellépéskor, egy sikertelenül végrehajtott bohóctrükk Rákosi Sztálintól kapott óráján, vagy egy lány váratlan halála, amely közvetetten emigrálásukat hiúsítja meg. Még a helyi forradalom is Naftalin egy véletlen nyelvbotlása miatt tör ki.
„Az élet csupa fény, csodákkal teli a világ” - mondja Dodó egyik fellépésükkor, nem sokkal ezután börtönben ül fivére miatt. Ők ketten felváltva okozzák egymás vesztét majd menekvését - egymást sodorják folyamatosan a bajba, hogy azután erejükön felül azon küszködjenek, miként tudják megszabadítani a másikat. Így történik, hogy Dodó és Naftalin egyre lejjebb buknak: világszámnak, világhírű akrobatának, artistának szánják őket, ám egy véletlen baleset folytán csupán híres bohócok, a cirkusz közkedvelt balekfigurái lesznek. A történelem azonban még ezt a félrecsúszott karriert is kettétöri, így végül egyikük börtönben, másikuk egy színház süllyesztőjében végzi. Naftalin kellékes, mindenes lesz egy színháznál, így szó szerint is a süllyesztőbe kerül.
Miután Naftalin börtönbe juttatja bátyját, a süllyesztőből előkerülő kisemberből a testvéri szeretet hatalmas erőket felszabadítva hőst csinál: Naftalin aktivizálja magát, és (lerázva egy hőzöngő helyi forradalmárvezért, akit Trill Zsolt alakít) egy Barkasszal meg egy tankkal (amely szintén egy véletlen folytán kerül a képbe) elindul Nagytarcsára, kiszabadítani bátyját. A Világszám ekkor vált road movie-ra. Ám Koltai morbid helyzetteremtése itt is megmutatkozik: Naftalin két szovjet katonát használ fel a forradalmi célokra - az ő tankjukkal romboltatja le a börtönfalakat.
Útja során Naftalin azonban nemcsak a Szuezbe igyekvő szovjet katonákkal akad össze, hanem egy szemtelenre sebzett fruskával is. Réti Pipitérrel (a név megfordítva is ugyanaz) rendkívül sajátosan, megfoghatatlanul alakul viszonya. A ’Nagyfater’ apránként aggódó, féltő apává lesz, majd egyszerűen csak Naftalinná, minden aposztrofálás, korra való utalás nélkül - az ötvenhárom éves férfi lassanként „hozzáfiatalodik” Pipitérhez. Egymás iránti bizalmatlanságuk, távolságtartásuk is fokozatosan felenged. Az irónia azonban még a legérzelmesebb jelenetekben is jelen van. Amikor végre egy szintre kerülnek, eséllyel egy esetleges szerelemre, s már-már úgy tűnik, minden pozitívan alakul, a történelem megint közbeszól, s végleg szétválasztja őket. Így már soha nem derül ki, hogy mivé fejlődhetett volna kettejük kapcsolata. Naftalin baleksága örök.
Az elválás előtt azonban még, a forradalom hittel teli napjaiban, Naftalin ismét megcsinálja Pipitérnek azt a bizonyos végzetes órás trükköt - immár sikerrel (bár, amint megtudjuk, saját órájának feláldozása révén). „Bízz apukám, forradalom van!” - mondja Pipitér is.
S valóban, a forradalomban ők is még egyszer megkapják az élettől a nagy esélyt: Lizi szeretőjétől két üres kitöltetlen útlevelet kapnak az újrakezdéshez (Lizi pedig Bécsben várja őket). Ám még ezt a lehetőséget is képesek elszalasztani: Naftalin depresszióba esik Pipitér elvesztése miatt, Dodó pedig nem tudja magára hagyni fivérét - nem tud kimenekülni ebből a világból s új életet kezdeni Naftalin nélkül. Az utolsó pillanatban, a múlt egy darabkája - Dodó és Naftalin madeleine-je, az üveggolyó - felidézi benne mindazt, amit elhagyni készül, s így visszarettenve az elszakadás lehetőségétől visszafordul. Mindezt tekinthetjük akár szimbolikusnak is. Hiszen az ő összetartozásuk, egymás iránti ragaszkodásuk, kötődésük s egymásrautaltságuk leképezi a hazától elszakadni nem tudó egykori generáció életérzését, az elszakadás lehetetlenségét is.
Végül addig-addig nem mennek, amíg Naftalint elviszik a rendőrök (a fogolykiszabadítások és börtönrombolás miatt), halálra ítélik és csak az utolsó pillanatban kapja csak meg a kegyelmet. A történelem fintora, hogy csupán a szerepek cserélődnek fel, lényegében nem változik semmi: most Naftalin kerül a börtönbe és Dodó a színház kulisszái mögé, ahol megörökli Naftalin posztját és (büfés)nőjét.
Az utolsó snittek a hetvenes éveket mutatják, a kádári konszolidáció korszakát. A sok viszontagság után Dodó és Naftalin életük végére ismét bohócokká válhatnak, s együtt léphetnek fel kissé megfakult, divatjamúlt számukkal - ám még a legeldugottabb művelődési ház legkisebb színpadán is kifütyülik őket.
Maradnak mégis mindvégig bohócok: feleselők, tisztaszívűek és balekok, csetlő-botló sírva nevettetők.
A karrier tovatűnt, a világszám elmaradt. Vagy mégsem? Hiszen nem elég világszám-e az, hogy annyi megpróbáltatás, sodródás után is sikerül együtt maradniuk, az életben és a színpadon? S marad az élettel való bűvészkedés, az egymáshoz és a valahová tartozás tudata, a mindent túlélés csodája is. Sőt azt se felejtsük el, hogy - ahogy Naftalin mondja apjáról - a „bohóc a király”, de minimum a varázsló. Így nem véletlen, hogy az apától átöröklött varázsigék és egy varázsgolyó (a múlt köteléke, vagy ha úgy tetszik egy egyszerű üveggolyó) menti meg folyton életüket, és segíti át őket a vészterhes időszakokon.
Dodó és Naftalin szinte mindent elveszítettek: sikert, a karrier lehetőségét, a világhírnév esélyét, szerelmeket, olykor szabadságot, végül még a fiatalságukat is. Csupán egymást nem veszítették el, az összetartozás terhét és a végigszenvedett közös múlt emlékét. És hogy ez mire elég, azt mindenki döntse el maga.
Dodó szerelmét, Lizit is viszontlátjuk még egy pillanatra, aki - velük ellentétben - élt a lehetőséggel, így az ő élete, ha nem is egy csapásra, de révbe jutott: a műlovarnőből először lópucoló lett Hollandiában, ám végül mégiscsak sikerült „megcsinálnia” az életét: dúsgazdag, sikeres, ámde kissé hűvös asszonnyá lett (hogy miként, arra nem derül fény). Ő nem is öregedett igazán - évtizedekkel később is olyan mint volt, hátat fordítva a múltnak rajta nem hagyott nyomot az idő. De vajon kettejük közül melyiküknek sikerült igazán, s melyikük a boldogabb, Dodó vagy Lizi? Egyikük hivatásában s egzisztenciálisan vallott kudarcot, másikuk valószínűsíthetően magánéletében. Egyikük sikertelen, másikuk magányos. Dodónak mégiscsak ott van Naftalin.
A film utolsó perceiben megöregedetten láttuk tehát a két testvért - láttuk életük végállomását: a századközépről ittfelejtett, lecsúszott két vénembert, akik már a kutyának sem kellenek, és akik felett elszállt az idő - kiöregedtek ebből a világból. Koltai azonban egy bravúros jelenettel mégis fricskát mutat mindennek és mindenkinek: hagyja, hogy az utolsó szó, a slusszpoén mégis két szerencsétlen hőséé legyen. Így, ha nem is nullázza le életvereségüket (sőt valószínűsíthetően csínyjük után még mélyebbre kerülnek), de morálisan megnemesíti őket.
Naftalin és Dodó, miután megkapják a kegyelemdöfést (majd két évtized után újra látják Lizit, s rajta keresztül szembesülnek elszalasztott életükkel és az egykori örök szerelemmel), elégtételt vesznek egész félresiklott életükért, múltjukért, azokon, akik a jelenben a győztes (?) oldalról kinevetik őket: társaikat hátrahagyva elhajtanak a turnébusszal. S bár bosszújuk törpényi, mégis - a keserűség mellett - belső tartásról, kurázsiról tanúskodik, s azt mutatja, hogy lelkük mélyén még most is ott a tűz, a játékkedv és a kalandvágy, s maradtak, akik voltak.
E zárójelenetben Dodó és Naftalin a buszon egymással évődve replikázik - e riposzt életük sűrítményét adja: ars poeticájuk felesel élettörténetükkel/sorsukkal, a hit a kudarccal. És már tényleg eldönthetetlen, mik is ők valójában: vén hülyék, pancserek, ahogy Dodó, vagy bohóc- és életkirályok, ahogy Naftalin mondja.
Míg a zárójelenet az élettörténetet summázza, addig a betétdalok, Dés szerzeményei, a film mondandóját: „Ne búsulj!... Néha szép és néha fáj.” - szól az első song; „Felejteni... Minden reggel újrakezdeni” - hangzik a második.
Egyes jelenetekben, így a fent említett utolsóban, vagy amelyikben Dodó és Lizi szeretőjének, az amerikai diplomatának (Kulka János) groteszk mégis késhegyig kiélezett „párbaját” látjuk, öngyújtóval és cigarettatárcával, valamint karakterábrázolásban és a mindent átitató jellegzetesen koltais szellemiség megteremtésében, amely tényleg rokon Menzelével, és amelyhez Dés zenéje is nagymértékben hozzájárul - a Világszám! erős. Erős a groteszk képek, szituációk teremtésében is: ahogy a katonák időről időre fegyvereiket klarinétra cserélik, a sereget pedig zenekari árokra, majd vissza, és ahogy a színház zenekari árkából masíroznak leverni a forradalmat, az egyszerre morbid és élethű. Telitalálat a Bács Ferenc által zseniálisan megjelenített karnagy is, Elek Ferenc és Tordy Géza remek „homokos” párosa, Iglódi, a főrendező figurája, Nyári Zoltán káromkodó János vitéze, vagy a pityergő, de temperamentumos büfésnő (Molnár Xénia), akit úgy örökítenek állásostul, kellékestül egymásra a fivérek. Menzel alakja, a színidirektor is jó lenne, szinkronja azonban félrecsúszott, fals (nem elsősorban Jordán Tamás hibájából).
Egy jellem és egy történet ívének megrajzolásában, felépítésében, a történetvezetésben viszont Koltai, a rendező és forgatókönyvíró, kevésbé jó, s olykor hibázik. Ezért néhol túlzottan is lelassul a film. És ezért kevésbé sikerült Pipitér alakja is, habár Tóth Orsolya ellenállhatatlanul bájos, csibészes vigyorral hozza az intézetből szökött lány figuráját. Mindent egybeevetve azonban most sem csalódtam, hiszen Koltai most sem csak közönségbarát, de minőségi - még ha nem is hibátlan - filmet készített.
