Az Ütközésekre (Crash) véletlenül ültem be, de megint meg kellett tapasztalnom, hogy véletlenek pedig nincsenek. Ez a film a kommunikációmentes forgalmi dugóról, a modernkori elidegenedésről, félelemről és dühről szól. Olyan érzésekről, helyzetekről, amelyektől mostanság besokalltam, olyannyira, hogy éppen pár hetes (hónapos?) elvonulást választottam a világtól, hogy ezeken eltöprengjek. És ekkor jött az Ütközések.

„Valamelyikünk elvesztette a realitásérzékét” – mondja az Ütközések egyik szereplője a film elején, s ezzel felszólít minden nézőt az önmagába nézésre. Minden igazság fáj. Ahogy ennek a filmnek az igazsága is. Az Ütközések nagyot üt. Hibái ellenére telibe talált engem. A film tetszési indexe szokatlanul magas Amerikában is. Ennyire érintettek lennénk? „Ha film közben nem ismersz egy kicsit is magadra, akkor nagy valószínűséggel hazudsz magadnak…” – így vallott Sandra Bullock egy interjúban. Nem véletlen, hogy a plázamozikban hol kong az ürességtől a nézőtér, hol tele van diákokkal, akik kötelező jelleggel nézik meg a tanárnéni kíséretében az alkotást. Az internet tele van róla kritikákkal, Oscar-esélyesnek nevezik világszerte, és állásfoglalásra késztette az amerikai közéletet minden jeles képviselőjét. Sandra Bullock ingyen vállalta benne az egyik szerepet, az elsőfilmes Paul Haggis (a Millió dolláros bébi forgatókönyvírója) felkérésére. A Crash azóta a rangos Deauville-i Filmfesztivál nagydíját is elnyerte.

Ezeket mind nem tudtam, amikor gyanútlanul elhelyezkedtem a székemben. Lazítani egyet, ezt akartam. Ez utóbbiból nem lett semmi. Egyrészt a rengeteg szálon futó, sokszereplős film nem követhető egykönnyen, pláne hogy még feliratos is. Másrészt a témája mélyen az ember lelkébe nyúl. Rasszizmus elleni film? Jóval több annál. „ez egy szokatlan élet, amit mi itt Los Angelesben élünk. Legtöbb időnket fém és üveg mögött töltjük: otthonainkban, kocsinkban, munkahelyünkön. Többé már nem érezzük igazán a másik ember érintését, ahogy elhaladnak mellettünk az utcán.” „Azt gondolom, annyira hiányzik nekünk az érintés, hogy egymásba rohanunk, csak hogy érezzünk valamit.” Ezek a szavak a film elején hangzanak el. Mintegy előre összegezve a mondanivalót és felkérve a nézőt a táncra. Képileg ez alatt hideg-színes autófények kavarognak a sötétben.

A film alapgondolata: a modernkori rohanás és elidegenedés következménye, hogy nem ismerjük egymást, s ebből fakadnak a legkülönbözőbb előítéleteink, koccanásaink. Haggins a téma bemutatásához a rasszizmus jelenségét választotta. Emberi sorsok véletlen találkozását - autós balesetek, nagyvárosi kriminalitás, korrupció kapcsán. A valóságban rejtjelesen előadott rasszizmus szokatlanul nyíltszájú kimondatása, a brutális karambolok és drámai erőszakjelenetek nem öncélúak. Egy óriási felkiáltójelet rajzolnak elénk. Az autó az elszigeteltség szimbóluma, a rasszizmus meg annak legszélsőségesebb megjelenési formája. Még akkor is, ha tudjuk, hogy a kommunikációmentességnek nemcsak az előítélet lehet a következménye. A film ezért nem is törekszik Allport Előítélet című könyvének minden felsorolt helyzetére iskolapéldát mutatni. Témája egyszerre kevesebb és több is ennél.

Nemcsak én néztem saját belső tükrömön keresztül a filmet, a rendező is saját élményeire épített: Haggis autóját pár éve fegyveresek rabolták el, amikor éppen egy Los Angeles-i videotékából jött ki. Ezután hazament, lecserélte a zárakat, és a fegyveres férfiakon kezdett el tűnődni. Vajon mióta ismerték egymást, mit csináltak szabadidejükben, vajon ők bűnözőknek tartották-e önmagukat és vajon hogyan tudják tetteiket igazolni önmaguknak? Több évvel később úgy döntött, hogy történetüket papírra viszi, de mindezt az ő szemszögükből. „Elvették tőlem a kocsimat, amiért olyan keményen dolgoztam, de mégis inkább az a két fiatal srác, aki ’beleütközött’ az életembe, ők azok, akiket sosem felejtettem el. Tizenöt évvel később, még mindig érzem, ahogy ’megérintettek’.” A rendező hozzáállása tehát ellentétes a filmbeli szereplőkéivel: ő megérteni akart. A témához is merőben újszerűen közelített. Így született meg a morális tanmeseként is nézhető film.

A rendező a 9/11 utáni Amerikának tart tükröt, hogy meglássa benne a félelem, a magány és a gyűlölet önarcképét. Bár konkrét utalás is esik a tragédiára, a film bármikor és bármely országban értelmezhető, tágabb értelemben. A félelem és gyűlölet érzéseit éli át a néző, ámde vádaskodás nélkül. Néha humoros (tévedések vígjátéka), máskor mesei, megint másutt drámai a hangütés. Célja olyasmi, mint Michael Moore dokumentumfilmjeinek. De mennyivel jobban működik, ha nem rágják a szánkba narrátorszöveggel, amit naponta magunk is tapasztalunk az utcán.

„Azt hiszed, hogy ismered magad?” – gúnyolódik a sokat megélt, rasszista rendőr idealista újonc társán. Ez a ritkábban idézett mondat számomra nagyon fontos a film megértéséhez. A szereplők egyrészt nem ismerik egymást, ezért előítéletesek és rasszisták. Másrészt nem ismerik magukat. A filmben nincsenek vegytisztán jó vagy rossz szereplők – tán az egy mexikói zárszerelőt leszámítva. Mindenki egyszerre tettes és áldozat, ahogy senkit sem kerül el a szorongás sem. A rendező rendkívüli alázattal és irgalommal tárja elénk: ilyenek vagyunk mi mindannyian!

Ennek bemutatására a Matt Dillon alakította rasszista rendőr a legjobb karakter. Az ő viselkedése a legszélsőségesebb – vérlázítóan megalázza egy afroamerikai rendező feleségét, miközben éjjelente odaadóan ápolja beteg apját. Az ő jellemfejlődési íve a legátélhetőbb. A film legdrámaibb jelenete is hozzá kötődik. Olyannyira, hogy az egész film tetőpontja, másrészt esszenciája. A sors úgy hozza, hogy épp azért a nőért kockáztatja az életét, akit a film elején végigfogdosott az igazoltatásnál. Ebben a jelenetben két ember kapcsolata hitelesen változik meg. Megalázásból-megbántottságból önfeláldozássá-bizalommá alakul. Megrázó képsorok a mindannyiunkban együtt élő hibákról és erényekről. A filmben végig jelenlévő, ellenpontozó zene működése is itt érhető tetten a legjobban.

A többi karakter már kevésbé megformált. Sandra Bullock hisztérikus, elkényeztetett nő, aki magányosságát a – különböző nációkat képviselő – alkalmazottakon bosszulja meg. Fontos önismereti mondat hangzik el a szájából a film vége felé: „Reggel felébredek és dühös vagyok. Állandóan mérges vagyok, és nem tudom miért!” Végre nem másokban keresi a hibát. Az ő története még értelmileg felfogható, érzelmileg már nem átélhető. Ennek az az oka, hogy a filmben hemzsegő szereplők és történetek miatt óhatatlanul aránytalanság áll elő. Az iráni boltos tettei például valószerűtlenek, motivációi nem indokolják tette súlyosságát. A film koncepciója, hogy mindenki azt kapja, amit megérdemel. A fekete nyomozó (Don Cheadle) esetében ez nem érvényes, ami további indokolatlan, igen zavaró egyensúlytalansághoz vezet. Pláne, hogy igen sokat szerepel a filmben.

Bár a rendező ügyes vágásokkal vált a történet sok szála között, s ez igen jó szerkesztési képességekről vall, mégis túl bonyolultra sikeredett a film. Puzzle-ként építkezik, s a teljes kép csak a végén áll össze bennünk. Addig a szereplők találkozásai, ütközései véletlenszerűnek hatnak. Igen ellentmondásos a film abból a szempontból is, hogy egyes történések előre megjósolhatóak, míg mások csak nagy odafigyelés árán követhetőek. A bravúros kirakósdi egyszerre túl kiszámítható és mégis túl komplikált. Az érthetőséget nehezíti, hogy a rendező néha túl gyorsan vált a helyszínek között. Nem könnyű, esetenként kifejezetten képtelenség átállni, megérteni, nemhogy még át is érezni az új történést. Mert már ugrunk is tovább.

Happy end nincs. Helyette lassú képsorokat látunk, amelyeknek néhol „vörös farok” jellegük, máshol szentimentális hatásuk van. A rosszindulatú autótolvajból emberbaráti tettek szakadnak fel; a korrupt ügyész szembenéz magával a tükörben; a mexikói zárszerelő a távolba réved elgondolkodva; a rasszista rendőr ismét ápolja apját; az idealista rendőrből négergyilkossá változó újonc elégeti autóját, a fekete utcagyerekek szemetet dobálnak, a rendező hazatelefonál feleségének, hogy megmondja, szereti. És Los Angelesben esni kezd a hó! Ami földrajzilag nonszensz, képileg giccs: végre itt a karácsony, a szeretet ünnepe! Meglennénk nélküle. A film mindezen hibái ellenére hat. Kilépünk a moziból a karácsonyi pompában úszó plázába, de még sokáig a filmben járnak a gondolataink.

Az Ütközések megoldást nem sugall. „Szeretek olyan dolgokról írni, amikre nekem nincs válaszom, kérdésekről, amelyek engem izgatnak. Nem hiszem, hogy a filmkészítőknek az a feladatuk, hogy válaszokat adjanak. Szerintem a jó film kérdéseket vet fel benned, ahogy elhagyod a mozit.” (Paul Haggins). Az Ütközések szereplői hétköznapi emberek. Szorongásaik a mieink is. Legalább e film megnézésére érdemes megállni és kiszállni az életből. Hogy csökkenjenek az ütközések, morális dugók, és több legyen a valódi érintkezés.

2005-12-16