Mindannyiunk életében van egy titkos ajtó. Egy ajtó, amely mögé elrejthetjük mindazt a szörnyűséget, amelyekkel képtelenek vagyunk együtt létezni. És az ajtót zárva tartjuk – legalábbis erre törekednénk, ha a való élet nem kényszerítene rá, hogy feltépjük, és egyenesen átsétáljunk rajta. Be, a sötétbe és rettegésbe.
John Irving A Widow for One Year (Özvegy egy évig) című regényének filmes feldolgozása a fenti sorstragédiát jeleníti meg egy széthulló család széthulló személyiségeinek tükrében. A mozgókép-adaptáció kissé megváltoztatta az eredeti mű időszerkezetét, mivel egyetlen nyárra koncentrálja a történetet. Ugyanakkor hű marad a regény intenciójához abban, hogy rákényszeríti a közönséget, gondolja tovább a történetet, találja ki, mi következik majd a szereplők életében.
A filmnek sajátos ritmusa van. Már az elején kényszerít, hogy hozzáidomuljunk, hogy nézőként hozzászokjunk az elvárások és beteljesülések jellegzetes dinamikájához, a lüktetéshez, mely az alkotás lassú hullámverés-szerű, egyszerre ideges és monoton tempóját adja. Szinte parancsol, hogy figyeljünk, mozdulatlanul és éberen („mint egy hang, ami úgy tesz, mintha csendben akarna maradni” – ahogy a kis Ruth megfogalmazza rémálmát), és még inkább, hogy olvassunk. Olvassuk ki a szereplők történetét, interpretáljuk, vessük össze a különböző szemszögek nyugtalanító disszonanciáját. A történetmondásnak kulcsszerepe van a filmben. Minden egyes szereplő történetet mond, és mindegyiké különböző, holott ugyanarról szól. A családfő, az apa, a férj egy író, a történetek forrása és atyja, alkotói gépezete azonban fordítva működik. Ahelyett, hogy ő találná ki a történeteit, az életből lopja őket, gyermeke álmait, mondásait jegyzi le, s ha a mese elkészült, roppant erőfeszítések árán meg is éli őket. A film címe is Ted egyik meséjére utal (A titkos ajtó), melyben egy anya azon gondolkodik, megszülje-e kisfiát egy olyan házban, ahol a padlón levő titkos ajtó egy szörnyekkel teli, sötét világba nyílik. Meséjének végkifejlete csak a film végén kapja meg végső olvasatát – azt, hogy senki sem élhet örökké köztes állapotban, döntenie kell, felvállalja-e élete tragédiáit, vagy továbbra is elfojtja fájdalmát, mely lassan felemészti.
Az emberi élet emlékezetbe vésődésének szemtanúi lehetünk ezen alkotás befogadása közben. A folyamat kínnal és szenvedéssel jár. A bűnbeesés előtti öntudatlan boldogságot többé már semmi nem hozhatja vissza, a szereplőknek együtt kell élniük saját történetük minden egyes sebszaggató emlékével. Ted és Marion a tisztítótűzben szenvednek korábban elkövetett bűneikért, s ebben a köztes állapotban a legfőbb büntetés halott fiaik kínzó hiánya. Az édenen már kívül, de még nem a világban. A semmi szélén egyensúlyoznak.
A film három főszereplője, Ted, Marion és Eddie számára ez a nyár szenvedéstörténetük végjátékát jelenti – mindhármuknak veszteséggel. Ted, a sikeres gyerekkönyv-író a hitét veszti el: a hitét a házasságban, a tehetségében, önmagában. Marion, a felesége a halott gyermekei emlékétől szabadul meg kínok között, akik autóbalesetben haltak meg évekkel ezelőtt. A veszteség hatására kezdi ő is önmagát elveszteni: lassan kivész belőle minden emberi érzelem, a vigasztalhatatlan fájdalmat kivéve. A fiatal írópalánta, Eddie az ártatlanságát veszíti el – szexuális, érzelmi és intellektuális téren egyaránt. Az ő fejlődésregényének fókuszán keresztül szembesül a néző is a családi tragédia valódi okaival, és tapasztalatai által kerül egyre közelebb az igazsághoz. Mindhárom karakter egyszerre önző és önzetlen – személyiségük fényes és árnyékos oldalának előtérbe, illetve háttérbe helyezése a kiinduló pontja a fentebb már említett nyugtalanító dinamikának, mely a film feszültségét adja.
Ted Cole (Jeff Bridges) a hedonista művész prototípusa. Egy felnőtt testébe zárt kisfiú: mindennel és mindenkivel azonnal szerelembe esik, amint megpillantja, és képtelen ellenállni az őt körülvevő örömök csábításának. Önzése megakadályozza abban, hogy elég nagylekű legyen a szeretet adására és befogadására. Jeff Bridges kitűnő színészi játéka a középkorú férfi köztes lényét mutatja meg, mely az öntudatlan, gyerekes testi élvezetek és az öregkori, mindenről lemondó meghasonlottság között ingadozik. Miután Ted elvesztette a hitét, emberi érzelmeit is eldobta magától – irányító és manipulátor lesz, a Mindenható Író, aki úgy játszik az emberekkel, saját családtagjaival, mintha csak regénye szereplői lennének. Ennek ellenére kitűnő apa, hiszen nemcsak gondozza az anyja által elhanyagolt kislányát, Ruth-ot, de tökéletes lelki partnereként meg is érti a korához képest különlegesen érett és intelligens gyermeket. Ifjú asszisztensével, Eddie-vel is barátságosan bánik, tanítani akarja, kivezetni a gyermekkor ideáljainak világából az életbe – bár az kétséges, mik voltak a szándékai vele, amikor felfogadta segítőjének, s egyben saját családja tagjává is avatta. Talán boldogtalan feleségének szánta az ártatlan ifjút, hogy pótolja elvesztett gyermekei legalább egyikét, s hogy egy esetleges szexuális viszonnyal visszahozza az asszonyt az életbe? Vagy mivel látta, hogy Marion képtelen Ruth-tal anyjaként bánni, egy „mostohabáttyal” talán enyhíthetné a kislány magányát? Ted árnyalt, egyszerre ősgonosz és önkéntelenül, féktelenül jóakaratú lényét különleges technikával ábrázolják a filmben: arca majdnem minden jelenetben félárnyékban látszik, mintegy sziluettként keretezi még szét nem esett személyiségét. A legfőbb ok, mely a film cselekményét mozgatja, az, hogy Ted képes volt túltenni magát fiai halálának tragédiáján, a maga módján megemésztette az eseményeket, továbblépett. Ezért tűnik mégis szimpatikusnak a néző szemében, személyisége, ellenére is. Apaként, családfőkét, s még inkább íróként ő szövi a Cole-történetet azzal, hogy felfogadja Eddie-t felesége és talán lánya számára egyfajta pótszernek. Egyedül a kamasz fiú ismeri fel Ted diktátori szerepét, ám a hatás alól nem tudja kivonni magát sem a letaglózó személyiség, sem a család többi tagjához fűződő érzelmei miatt.
Marion Cole (Kim Basinger) maga a megtestesült fájdalom. Nemcsak képtelen volt felgyógyulni gyermekei halálának traumájából, de mostani gyermekét sem tudja szeretni. Törékeny, túlvilági jelenés, aki a halálból táplálkozik, kívül minden emberi létezésen. A lelke már átlényegült, elszakadt az anyagi valóságtól. Nem más, mint egy csodaszép, hideg holttest, akiben a léleknek már csak egyetlen apró töredéke lakozik, melynek legfőbb vágya, hogy követhesse gyermekeit a másvilágba. A bánat egészen kitölti, nem marad hely benne a szeretetre – és fél is szeretni. Mert ha megteszi, újra veszteség éri, amit már nem tudna elviselni. Tökéletes, hermetikus elzártságban tartja haldokló lelkét, melyet majd Eddie tud csak félig-meddig kibontani, mintegy oidipuszi kárpótlásként a halott fiúkért. Kim Basinger finom, jégangyal-szerű alakítása érzékenyen mutatja be az örömtelenség, a szeretetnélküliség állapotát. Talán annyi anyai érzés maradt még benne, hogy elhagyja kislányát – mivel nevelni és szeretni képtelen, legalább ne szolgáljon rossz példával számára. A filmben egész idő alatt mintha sápadt glória övezné, a Kiüresedett Madonna szobra, egy negatív fényforrás. Az Eddie-vel folytatott viszony pillanatnyi testi kielégülése csak fokozza kínjait – mint ahogy azt a profán Pietá-szerű jelenet is hangsúlyozza, melyben a fiatal fiúval szeretkező Marion arcáról könnyek csorognak. A Madonna-szobor csodás módon könnyezik, egy céltalan katarzis, egy lélekgyilkosság fizikai megnyilvánulásaként – először és utoljára a filmben, hiszen a közeli képeken hangsúlyos szempár mindvégig száraz és szomorú marad, egy kiégett lélek tükre.
Eddie O’Hare (Jon Foster), a feltörekvő, ám gátlásos és tragikomikusan ártatlan írópalánta egy fejlődésregény főszereplője a filmben, aki véletlenül csöppen a sötét múlt által terhelt család életébe, és változik vidám, tanácstalan diákból „dühöngő ifjúvá”, majd író-példaképe, Ted méltó utódjává. Ő az ablak, melyen keresztül a néző bepillanthat a Cole család mindennapi összegyilkolózásainak eseményeibe. Azt értjük csak meg, amit ő megért, az ő tapasztalatai mutatják meg, hogy mi az igazság. Bár asszisztensként valódi funkciója nincs, mégis az ő bűnbeesésének keserűen komikus eseménysorozata indítja be a család tényleges széthullását, s ezáltal önkéntelen katalizátorként működik. Pótszerként, ál-fiúként és ál-bátyként nem igazán találja meg helyét a Ted által rárótt szerepekben. Hiába szerelmes a rajongásig Marionba, az asszony képtelen az érzelmek viszonzására: irgalmas, segítő, ám rideg. Intellektuális öntudatra ébredése azzal kezdődik, hogy felismeri példaképe, Ted tökéletlen voltát. Az egyetlen értékes tanács, amelyet tőle kap, hogy figyeljen a részletekre – meg is teszi, amikor a család történetének egyetlen hiteles, beavatott tanújaként leírja (ironikus módon egy bolti jegyzettömb lapjaira) a Cole család összeomlását. A gyermekpótlék tehát beteljesíti küldetését – groteszk elemként enyhíti a tragédia tömény keserűségét, ugyanakkor beavatott kívülállóként, kapocsként objektív, koherens egésszé formálja a fragmentumos Cole-sztorit. Az ő bűnbeesése valóban a tudás megszerzéséről szól, mely nélkül nem boldogulhatna az életben, ugyanakkor a „gyümölcs keserű leve” előrevetíti, milyen felnőtt válik majd belőle – meglehet, ugyanaz a bölcs, cinikus, ámde gyermeteg férfi, mint a saját kezével lerombolt ideálja, Ted.
Ruth (Elle Fanning), az alig ötéves kislány, Cole-ék széteső házasságának kései gyümölcse meglepő koraérettséget és bölcsességet mutat. Mindvégig vidám és okos marad, a történtek hatására is. Anyja révén tökéletesen természetesnek veszi, hogy a múltban él. A falakon sorakozó számtalan fényképben él, melyek mind halott bátyjait ábrázolják, akiket nem is ismert. Egytől egyig ismeri történetüket, helyüket a lakásban – új életként is a halálból táplálkozik, hiszen anyjától is ezt látja. Mi lesz belőle – kérdezi joggal a néző, még ha sejti is, hogy a gyermeket érintetlenül hagyják családja elmekórtani tanulmányesetekre hasonlító tagjainak egyszemélyes sorstragédiái. A normális jövő ígéreteként azonban képes kivonni magát anyja és apja harcából, és egy saját világot felépítve ő az egyetlen, aki egészséges módon tudja kezelni bátyjai halálát.
A táj mint negyedik fontos szereplő szintén meghatározza a film alaphangulatát. Nagyon sok a távoli kamera-beállítás, a nagy, nyílt terek statikus bemutatása. Long Island egyszerre idilli és kopár vidéke a szereplők kettős természetét, a sehol sem levést szimbolizálja. Ezek az emberek egy olyan vidéken élnek, ahol a boldog élet minden kelléke megtalálható: tengerpart, tágas kert, hatalmas, kényelmes villa, csend. Nyomasztó, kirekesztő nyugalom. A nyitó képsorokban megjelenő smaragdzöld pázsit közepén egy hatalmas, kiszáradt faóriás éktelenkedik, alatta szinte észrevehetetlenül üldögél vigasztalan magányában Marion – a boldogságból táplálkozó, azt elnyomó érzelmi sivárság tökéletes allegóriája ez a statikus, szinte festményszerű kép. A szélesvásznú jelenetek azt a célt szolgálják, hogy a néző a lehető legaktívabb befogadóként kövesse a filmet – választást adnak, hova helyezze figyelme fókuszát. A tompa színek, édenien nyugalmas helyszínek éles ellentétet gerjesztenek a történet sötétségével. A kamera lassan és higgadtan mozog, sohasem ugrál, ami egy klasszikusabb vizuális megközelítés sajátja. A rendező, Tod Williams kommentárjában megjegyzi, hogy úgy tekintett a filmre, mint egy háromlábú kameraállványra, amelynek három lába a három főszereplő. A kamera egy bizonyos pontig tökéletes egyensúlyban van, azután egyszerre instabillá válik, ahogy egy láb elmozdul, azaz egy főszereplő kilép a jelenetből.
A színek egyensúlya is érzékeny az alkotásban: mintha mindent fátyol fedne, csak bizonyos színek világlanak ki a tompa szürkeségből – mint Marion rózsaszín kardigánja, ami Eddie kamaszos vágyainak tárgya, majd forrása lesz. A ruhákon megjelenő alapszínek mind kontrasztot alkotnak a táj jellegtelen, átokföldje-benyomást sugalló reménytelenségével. Marion ruhatára fehér és rózsaszín, angyali, túlvilági lényét hangsúlyozva, Ted egy világoskék kaftánszerű köpenyt visel, Eddie a barna és a homokszín variációit hordja.
Az utolsó jelenet vakító fehérsége áll egyedüli kivételként a sorban, ahol Ted a squash-terem reménytelenül és siváran hófehér falai közül a saját titkos ajtaján keresztül merészkedik le a sötétbe. Az ő bűnbeesése ezzel az aktussal lezáratott, s immár bebocsátást nyert a földi világba. A Purgatórium büntetéseként örök körforgásban képezi le történeteit: élet – történet – élet. Amikor mintegy ultima ratióként, utolsó megoldási kísérletként visszatér a saját, legjobb történetébe, és magára zárja a Titkos ajtót, egyfelől lemond az irányító szerepéről, akár Prospero, aki eltöri a pálcáját és a fiatalokra bízza életük irányítását, másfelől viszont megtöri a saját ciklikus átkát, és feloldozást nyer a purgatorikus szenvedésből azzal, hogy befejezi a történetet, és felvállalja saját sorsát. A többi szereplő sorsa azonban lezáratlan cselekmény marad. De ez így van jól.