A helyzet ismerős: két kamaszlány találkozik egy fülledt nyári napon, és lánybarátságuk, majd szerelmük (ami sokkal intenzívebb, mint akármilyen, hímneműekkel megtapasztalt érzés) mindent elsöprő ereje veszélyes és gyönyörű kalandba sodorja őket, melynek végkifejlete csak tragikus lehet. A lányok mindig elbűvölőek, okosak, gyöngédek és bűnük ellenére is szeretetreméltóak, a fiúk-férfiak pedig esetlenek, otrombák és gyűlöletesek. A két főszereplő külön univerzumot épít magának, melyből kizárják a külvilágot, ami amúgy is ellenséges velük szemben, és nem érti meg érzékeny lelküket. Bár maguk körül káoszt és pusztítást generálnak, kettejük viszonya idilli és harmonikus marad, csak a körülöttük lévő világban tesznek károkat. Peter Jackson, amikor még sehol sem volt a Gyűrűk Ura, Mennyei teremtmények (Heavenly Creatures, 1994) című filmjében ugyanezt, a menny és pokol közt egyensúlyozó, finoman, ám ördögien szapphói viszonyt vázolja fel, a debütáló Kate Winslettel az úrilány szerepében.
A karakterek egymás ellenpólusai: adott egy alacsony szociális rétegből származó, nem túl szép, nem túl okos, de annál elevenebb bakfis, aki pattanásig feszült lelkiállapotával és érzelmi posványa legszélén egyensúlyozva csak arra vár, hogy valaki végre izgalmat csempésszen pókhálós életébe. Mona (Natalie Press) is éppen ilyen. A szeplős, vöröshajú, 16 éves deviáns vallási fanatikus bátyjával (Paddy Considine) együtt lakik egy Hattyú nevű kocsmában, melyet néhai szüleik hagytak rájuk. Nyári vakációja napjai egyhangúan telnek. Ezt a sivárságot csak egy Ricky nevű családos izompacsirta (Dean Andrews) töri meg, akivel Mona néha unaloműzésből meghágatja magát a férfi kocsijának hátsó ülésén. De miután szeretője rövid úton kidobja, végképp reménytelennek kezdi érezni az életét. Priuszos, megtért bátyja, Phil eközben családi örökségüket imaházzá alakítja, ahol a kisváros többi bigottjával együtt révületig fokozódó összejöveteleket tartanak.
Ekkor lép be a képbe - szó szerint megmentőként – Tamsin (Emily Blunt), a gazdag, kifinomult ízlésű és rendkívül intelligens, csodaszép lány. A sznob, lázadó, túlérzékeny gimnazista épp nyári szünetét tölti a yorkshire-i porfészekben, szülei hatalmas, régi villájában, gyakorlatilag egyedül – neki is szüksége van egy játszótársra, akivel végre kiélheti destruktív, gonoszkodó hajlamait. Tamsin mindvégig fenntartja a kételynek azt a hajszálfinom látszatát, hogy tulajdonképpen csak a saját szórakoztatására kezdett viszonyt Monával, s nem mutatja ki őszinte érzelmeit, ha vannak egyáltalán. Mivel az övé a szellemi fölény, kettejük kapcsolatában mindvégig ő irányít. Olvasmányokat ajánl Monának (Nietzschét – mert Isten halott, és ezt valahogy közölhetné a bátyjával, és Freudot – mert ha már pszichologizálva ironizál a film, ezt a ziccert nem hagyhatta ki), megismerteti vele Edith Piaf dalait, szenvedélyes szerelmeivel és megbocsátott férjgyilkosságával együtt, Saint-Saëns-től játssza neki csellón A hattyú halálát (ami ironikusan rímel az imaházzá alakított Hattyú kocsma halálára). A két lány tökéletesen kiegészíti egymást: Mona szenvedélyes, naiv, féktelen és kirobbanóan gátlástalan, míg Tamsin elegáns, hűvös, számító és szégyentelenül öntelt.
Amikor kettejük kapcsolata elkezdődik, mintha a film a valóság tikkasztó, sárgásbarnára sült, unalmas világából tündérmesébe váltana át, a színek is bársonyos zöldekbe, hűsítő sötétbarnákba, ragyogó aranysárgákba fordulnak. A változást Mona szemszögéből érzékeljük, akinek találkozása a „nagy Ő-vel” valóban mesei: Tamsin fehér lovon jön elébe, elvezeti a palotájába, ahol szebbnél szebb ruhákba öltözteti. Hamupipőke végre kiszabadul sivár sorsa börtönéből, és átadja magát a féktelen lázadásnak és életélvezetnek. Kezdetektől elválaszthatatlanok, és ahogy egyre jobban kezdenek kötődni egymáshoz, a külvilág pedig eltávolodik tőlük, úgy vált át barátságuk előbb kamaszosan gyengéd, majd felnőttesen szenvedélyes szerelembe. Az első csókuk is egy édeni, mindentől távol eső erdei tóban csattan el, miközben meztelenül fürdenek a hűsítő vízben – a nőiség elemében. A lányok egymás közti szerelme tulajdonképpen nem is a testiségre épül, hanem arra a kielégítetlen szeretetéhségre, amelyet a környezetükben lévő durva és önző férfiak, illetve hiányzó családjuk nem tudnak kitölteni. A végsőkig fokozódó ragaszkodás inkább két magányos, sebzett serdülő lélek egymásba kapaszkodása, mintsem az önként választott, érett, felnőttes homoszexualitás jele. A kamaszkor par excellence lázadása teljesedik ki náluk a szerelemben, mely Mona előtt izgalmas, új világot nyit meg, Tamsinnak pedig menekülési utat mutat saját univerzumából.
És valóban, onnantól, hogy egymásra találnak, kizárják a férfiakat világukból, akik mind nevetséges veszteseknek látszanak a filmben. Phil, Mona bátyja a megtért bűnösök vakhitével felfegyverkezve, semmi mással nem törődve - különösen húgával nem - próbálja híveit egyre lelkesebb imádságra buzdítani a templommá avanzsált ivóban, miközben hatalmas keresztet eszkábál az udvaron, amelyet a dombtetőre kíván állítani, megtisztítandó a falut a gonosztól.
A másik férfi, akit a film még Philnél is szánalmasabb alaknak ábrázol, Ricky, Mona volt szeretője. A kisváros ügyeletes, ámde családos szépfiúja nem nyújt teljes kielégülést a valódi érzelmekre és nyílt szenvedélyre vágyó kamaszlánynak, ráadásul csúnyán meg is alázza, amikor éjjel kirakja a kocsijából azzal, hogy megunta a hátsó ülésen töltött találkákat, és belefáradt az örökös titkolózásba. Mona mindezt elmondja barátnőjének, részletesen és élvezettel ecsetelve azt, hogy mennyire be szokott indulni egy-egy ilyen szeretkezés után. Tamsin erre megkéri, mutassa meg, Ricky hogy csinálta – a kapcsolatukon átívelő, kulcsfontosságú szerepjátszás a tetőfokára hág, ahogy Mona Tamsinon lovagolva, mocskos szavakat ordítva utánozza a még nagy jóindulattal is csak egyszerűnek nevezhető lelkivilágú hím mutatványát.
A játék, a szerepjátszás nemcsak a serdülőkor jellegzetes út- és személyiségkereső megnyilvánulásának egyértelmű szimbóluma a filmben, hanem egyúttal Mona szenvedésének forrása is – bár ő is játszik, őt alapvetően mégis a teljes őszinteség és a sallangmentes, természetes viselkedés jellemzi. S mint ilyen, egyetlen a szereplők között, aki önmagát adja – ez okozza tragédiáját is. Mona ez alatt a nyár alatt felnőtté válik, hiszen a mindent befogadó, jóindulatú és naiv kislány épp a néző szeme előtt döbben rá, mennyi hazugság és ámítás van a világban. Bár ösztönösen érzi, hogy bátyja vakbuzgó vallásossága is csak tettetés, Tamsin gonosz játékán, amit vele űz, mégsem lát át. Mert nem akar felébredni a véletlenül rászakadt tündérmeséből.
A harmadik férfi, Tamsin apja a legsötétebb figura, akit lánya gyűlöl, amiért viszonyt folytat a titkárnőjével. Tamsin sírógörcsöt kap, amikor meglátják az apa Jaguárját szeretője háza előtt, mire Mona egy kővel betöri a kocsi ablakát, hogy elégtételt vegyen barátnője helyett. A bosszú egy hosszú, boldog futásba torkollik, Edith Piaf zenéjének dallamára – a Franciaországban nem büntetett, Piaf által szenvedélyből elkövetett gyilkosság rímel itt a lányok bosszújára. Miután a heteroszexualitás kivétel nélkül gusztustalan (Ricky kapcsolata Monával), komikus (Phil próbálkozása Tamsinnál hittérítés ürügyén), vagy morálisan kifogásolható (Tamsin apjának afférja a titkárnővel), a lányok szerelme kétes, természetellenes afférból ártatlan, tiszta érzelmeken alapuló, őszinte viszonnyá emelkedik, mely valóban meseszerű a kiábrándító valósághoz képest.
Az érzelmi változásokat, a szereplők reakcióit különösen érzékeny kameramozgással követik a filmben. A kézikamera néhol bizonytalan, remegő képe, a premier plánok, hogy ennyire közelről fogadhatja be egy-egy lélek zavarodott, ám letagadhatatlanul őszinte rezdülését, már-már kínos érzeteket kelt a nézőben. A filmet kétségtelenül a szeplős Monát játszó Natalie Press játéka teszi a leginkább érdekessé. Hatalmasra tágult, csodálkozó pupillája, ártatlan, de már kesernyésen felnőttes mosolya, rekedtes-rosszcsontos hangja, melyen tősgyökeres yorkshire-i akcentusával hol megnevettet, hol elgondolkodtat, mind egyedivé teszik karakterét. Tamsin (Emily Blunt) alakítása érettebb, kifinomultabb – megkockáztatható, hogy egyenesen koravén, nyoma sincs benne a kamaszos bizonytalanságnak. Ezzel azonban sokat veszít bájából a másik főszereplőhöz képest. Phil (Paddy Considine) gyakorlott profizmussal adja a megtért fanatikust, ám az ő alakítása csupán színesíteni tudja a filmet: a két lány viszi a prímet a produkcióban.
Phil először akkor nyilvánul meg őszintén a filmben, akkor kezd visszatérni régi énjéhez, amikor szabadjára engedi természetes indulatait, agresszióját – éppen testvérével szemben. Ezt a katarzist követi a szekta szétzavarása. Mona számára ekkor már csak Tamsin nyújthat menedéket, de amikor éppen rábízná sorsát, kénytelen rádöbbenni, hogy ez a gyönyörű, okos, bálványozott teremtés csupán unaloműző nyári játékot játszott vele. Minden összeomlik benne. S ekkor Mona az első csókot felidéző, azt ellenkezőjére fordító aktussal meg akarja ölni magában a szerelmet. A felszabadító tett után, kiábrándító tapasztalatok birtokában vág neki a világnak a film utolsó kockáin. A szenvedélyből elkövetett bűnt nincs semmiféle erő, ami megtorolhatná – ezt megtanulta Tamsintól. A szükségképpen tragikus végkifejlet azonban nem arra mutat rá, hogy a kamaszszerelem eleve kudarcra ítélt, hanem inkább a zavarodottságból kilábalni tudó fiatal lélek diadalára, aki vitalitásával ösztönösen felül tud emelkedni az élet sorozatos kudarcain.
A nagy katarzis után tisztulni látszik a szereplők lelki vihara. Mona végre átlát az emberi természet fonákságain. Tamsin egy halálközeli élmény bűnbánatával megy vissza a magániskolába. Phil visszatér korábbi utálatos, de legalább őszinte és pózmentes természetéhez, miután rájön, hogy annyi hely nincs a szívében, ahová Isten és a húga egyszerre beférne. A kamaszkori lelki zavar, akárcsak egy pattanás, elmúlik észrevétlen.
(2005-08-04)
