A Rövidek éjszakája kisfilm-összeállítás szokatlan teltházzal fut a mozikban. Ekkora uborkaszezon lenne bemutatókban? Nem. Esetleg a kisfilmek közkedveltebbek, mint ahányszor moziba kerülnek önállóan, nem csak mint nagyfilmek előzenekarai? Igen.

A kisfilm nem könnyű forma. Sűrítve utalni egy egész életre, vagy kiragadni egy jelenetet, hangulatot, ami önmagán túlmutatva, általános érvénnyel szólhat mindnyájunkhoz. Nincs helye üresjáratoknak, funkció nélküli pillanatoknak: minden egyes képkockának a helyén kell lennie. A karaktereknek pedig háromdimenziósaknak kell lenniük ahhoz, hogy pár perc alatt is megértsük őket. Nagy feladat, mégis többnyire kevésbé ismert színészekre hárul.

Nagyon jó ötletnek tartom egy egész estét rövidfilmekkel kitölteni, de a Rövidek éjszakája igen vegyes filmeket hozott össze, nemcsak műfajilag – az nem gond, sőt! –, hanem sajnos, minőségileg is. Valahogy így osztályoznám az öt filmet sorrendben: 4-2-2-4-5

Megvárom a következőt... (rendező: Philippe Orreindy, 2002)

Párhuzamos vágással indít a rendező: férfi és női lábak lépegetnek egy metróaluljáróban. A nő sóvárogva néz a mozgólépcsőn csókolózó pár után. Majd a két láb tulajdonosa belép a metrókocsiba, és a férfi megszólítja az utasokat: „Hölgyeim és Uraim, elnézést a zavarásért, ne aggódjanak, nem kunyerálni akarok!  Bemutatkozom: Antoine vagyok, 29 éves. Azért vagyok itt, mert olvastam az újságban, hogy Franciaországban 5 millió egyedülálló nő él. Hol vannak? Egyszerűen egy nőt keresek, 18-tól 55 évesig, aki szintén nem találkozott még senkivel, és aki esélyt adna egy rendes kapcsolatnak.”

Abszurd. Nyilvános koldulás és házassági hirdetés összemixelve. Mindkettő az élet kínos és szívfacsaró velejárója, aminek vagy elviseljük a látványát, vagy kényszerűen belemegyünk. De ez a filmbeli helyzet annyira abszurd, hogy szorongani kezdünk. Behelyettesítjük saját nyomorunkat a fiatalember magányába, kiszolgáltatottságába. És értjük: a végső kétségbeesés, az abszolút izoláltság viszi rá, hogy egy rideg közegben intimen kitárulkozzék… És úgy tűnik, nincs egyedül a magányával, nemcsak a moziteremben, hanem a vásznon sem. A nő megértően hallgatja, hiszen a férfi pont azt mondja, amit ő hallani akar. És talán mi is. Szorítunk! Lehet, hogy happy enddel zárul az abszurditás, és fellélegezhetünk, csakhogy a világ már nemcsak pusztán élhetetlenül rideg, abszurdan izolált, hanem egyszerűen esély sincs, mert gonosz is. Nem szimplán közönyös, hanem manipulatív és szadista. Az életünk is szkeccsfilm.

A rövidfilm feszes, a helyzet tökéletesen és brutálisan átélhető. Realista ábrázolásmód abszurd helyzetben – a kontraszt növelése érdekében. Jó mozi: nagyot üt. A nőre is, ránk is. Padlón vagyunk.

A legszebb férfi a világon (Alicia Duffy, 2002)

„A legszebb férfi a világon egy elhanyagolt kislány délutánja a mezőn az idegennel. Csodálatos, mitikus történet, amelyet a baljós árnyak sem kerülnek.” Így ajánlják nekünk a következő kisfilmet. Pedig nem erről szól és nem ilyen. Ami igaz az ajánlóból, az az „elhanyagolt kislány”. A film helyszíne inkább a gyerek otthona, kisebb mértékben a mező. Az idegen férfi pár snitt erejéig van csak jelen, pedig éppen ez a része lenne érdekes a filmnek. És ebből nem kapunk semmit. Ezért találgatnak más ajánlók is: a kislány és veszélyek, meg a fenti baljós árnyak. Én ebből mit sem éreztem. De annyira nem történik semmi a filmben, hogy már képzelődünk kínunkban.

A film nagy része a kislány őrjítően unalmas életét próbálja érzékeltetni. Ismerem az unalmat, mégsem hatottak rám ezek a képsorok. Pedig látszólag rendben volt minden: kopott lakás, elhagyatott környék, a kutya az egyedüli barát… Végül rájöttem: a vágástechnikával és a zörejekkel lehet a baj. Le- és felblendét használ a rendező, ami itt teljesen indokolatlan, sőt negatív hatású. A monotónia érzékeltetésére nem ajánlatos olyan eszközt használni, amit a néző idősűrítésként fog értelmezni, ha ennek ellenkezőjére más nem utal (erre lesz jó példa az utolsó film). A bevált hosszú snittek, lassú kameramozgások akkor már sokkal kifejezőbbek. A zörejek nagyon jól működtek a Hukkléban, de itt fordítva sült el a hatáskeltő eszköz. Mi, nézők felerősítve halljuk azt, amit a kislány hallhat az adott szituációban: telefonáló felnőtt, tücsökciripelés… De ha már valaha unatkoztunk az életben úgy istenigazából, akkor tudjuk, olyannyira magunkba zuhanunk olyankor – és képileg a kislány is így fest –, hogy a hangok már nem érkeznek el a belsőnkbe. A külvilág kint marad. Itt viszont fülsüketítő a zörejmennyiség. Ha a kislány valóban ezt hallja, akkor már nem is unatkozhat igazán. Mert lefoglalják a külvilág zajai. Ráadásul a zörejek igen sokszínűek és gyorsan váltják egymást. A rendezőnek el kellett volna döntenie, hogy most unatkozik-e a hősünk vagy sem. Ráadásul a kislány egyhangú életének bemutatása igen hosszúra sikeredik, így aztán mi, nézők unatkozunk a moziban, ahelyett, hogy az ő unalmát élnénk át. A kettő nem ugyanaz.

Ezért aztán kombinálunk, amikor pár másodpercre feltűnik az idegen férfi. Funkció nélkül. Hogy mitől a legszebb a világon, azt végképp nem értem. (És most nem a nő beszél belőlem!)

Hol a hiba? Ha sztorit akart volna elmesélni a film, akkor a forgatókönyvben; ha csak egy hangulatfoszlányt bemutatni, akkor a rendezésben, vágásban.

Tűzpillangók (Luis Prieto, 2003)

„A Tűzpillangókban egy nő és egy bevándorló férfi három létállapota tárul fel; szembesülés a feldolgozhatatlan múlttal és a felnőttként élés kényszerével, napsütötte megváltással.” Így hangzik az ígéret, ám helyette szépelgő filozofálást, átélhetetlen önsajnálatot, rendkívül gyenge színészi játékot, didaktikus és/vagy giccses képi világot és egy érthetetlen sztorit kapunk. Rossz forgatókönyv, kidolgozatlan karakterek és gyenge rendezés.

A szereplők létállapota annyiban valóban feltárul, hogy látjuk, amint csavarognak, feltörnek egy raktárat és tüzet raknak, majd körbeülik a tüzet és beszélgetnek. Az is kiderül, hogy a múltjuk elől menekülnek. De hogy mit rejt a múlt, az már annál homályosabb. Pedig elmesélik egymásnak a tűznél és flashbackben meg is nézhetjük. Csak baj van az arányokkal. A forgatókönyvíró nyilván nem akarta túlbeszéltetni hőseit, ezért amit mondanak, kellően sejtelmes; de mivel az elkoptatott „visszapillantunk a múltba” módszert is csak módjával akarta használni – a férfinél színesben, a nőnél fekete-fehérben –, ezért semmit nem értünk az egészből. A múlt megmutatása mindig nehéz a filmben, mert nincs rá sok mozgóképi eszköz. De ha már a múlt a téma, akkor mégis el kell mesélni vagy meg kell mutatni azt. Itt azonban mindkét eszköztől fél a rendező. Bár a kisfilm a kísérletezés terepe, kínos, ha ez az érthetőség rovására megy.

A két hős egymás mellé csapódott az utcán, s nézőként beletörődünk abba, hogy nem értjük, mi elől menekülnek. Az viszont hervasztó, hogy azt sem értjük, miért maradnak végül együtt, hogy miért esik pánikba a lány, amikor reggel nincs mellette a férfi. Bimbózó szerelemnek nyoma sincs. Idegesítő a lány indokolatlan hányása egy falrajz mellett – ejektáló hímvessző –, amit csak mi láttunk. Kínos. Vagy a közös sors – nyomasztó múlt – az összetartó erő, amiből viszont mi kimaradtunk? Nem értem. Annál idegesítőbbek a férfi erőltetett, amatőr gesztusai.

Az örökké lobogó tűzből is elegem van. Giccs. A belőle felszálló papírdarabokat hívja a lány tűzpillangóknak, ami egyben a film címe. Csak kapkodom a fejem. Ez valamiféle szimbólum lehet, amit nem tudok megfejteni?

De hogy kerek legyen a dolog, a filmnek szép kerete is van: az elején a lány hanyatt fekszik az úton, a csillagokat nézi és gyermekkoráról zagyvál. (Elnézést, filozofál – valószínűleg csak én nem értem.) A film végén reggel van és kiderül, hogy a férfi végig vele volt, vagyis csak visszaemlékeztek megismerkedésükre. A nagy semmi feleslegesen megcsavarva.

Utolsó kép: amerikai nagytotál, ég a tűz az úton és két szereplő „örömugrálásban” tör ki. A hollywoodi szabvány szerint fényképezett zárósnittből legalább kiderül, hogy a filmnek végre vége.

Nyolc (Stephen Daldry, 1998)

Stephen Daldry (Az órák, Billy Elliot) első rendezése. Itt még a másság témájának feszegetése nélkül. A téma maga kissé érdektelen, de a képi világ kidolgozottsága, szomorú humora miatt feltétlenül érdemes megnézni. Jó ujjgyakorlat a még kezdő filmestől. A program színvonala – a nagy zuhanás után – ezzel a darabbal javulni látszik.

Megint egy elhanyagolt kisgyerek napját látjuk, aki ezúttal nyolcéves, félárva és Liverpool-drukker fiú, akárcsak apja volt életében, aki meccs közben halt meg, feltételezhetően a futball-huliganizmus áldozataként.

Bár itt is sok a monológ, még sincs egy felesleges szó sem. A képi remeklés miatt a film nem tűnik rádiójátéknak sem, mert amit csak lehet, képpel fejez ki. Az előző filmmel ellentétben sikeresen. Remekül komponált kép az ebédlő nyomora, az egyedül evés magánya. Szívbemarkoló vizuális poénok egész sorát kapjuk: a videóról többször visszajátszott gól adta öröm a sivárságban; focizás az elhagyott tengerparton, miközben a magnóból meccsközvetítés harsog. A szeretethiányt mutatja be az a képsor, amikor a főhős barátja egy kislányát sétáltató férfi markába csúsztatja a tenyerét. Esetlen és vicces; ahogy a kisfiú saját kezűleg, filctollal készíti el Liverpool mezét. Focizni mindenhol, mindenáron – ez a pótcselekvés a „végleg elvesztett” utáni sóvárgásról, a bennünk lévő űrről beszél. Még ha nevetünk is rajta.

Egy kedves ember (Martin Strange-Hansen, 2002)

Hol abszurdan és hatásosan, hol unatkozva, hol szépelegve, hol szomorú humorral és erős képekkel, de végig belső fájdalmakról volt eddig szó. Magányról, veszteségről, izoláltságról, unalomról, fájdalmas múltról. A paletta most kiegészül a rasszizmussal, reménytelen szerelemmel, munkanélküliséggel. De ezúttal nem szorongunk. A dánok nem játszanak rá a fájdalmakra. Az utolsó és legerősebb film tele van bájjal, szeretettel, romantikával. Továbbá magáénak tudhat egy Oscar-díjat is.

Én is bátran odaítélném neki. Ami azért ritka egybeesés. A mozi zeng a nevetéstől és feszülten figyel. Sűrű a film, kiesünk belőle, ha lemaradunk, ha nem tapadunk a vászonra, másrészt rólunk szól az egész. A dán közállapotok a magyarokhoz hasonlatosak: munkanélküliség, bürokrácia, kocsmai rasszizmus. Azt viszont eltanulhatnák a magyar rendezők a dánoktól, hogy lehet mindezen végtelen bájjal felülemelkedni. A félreértések shakespeare-i játékával, sőt happy enddel. Továbbá csavaros forgatókönyvvel és remek színészi játékkal. A burleszkpoénok önmagukban talán didaktikusak volnának (pl. a dán zászló rúdja sújtja agyon a pakisztáni menekültnek álcázott dán hősünket), de a film egységes hangulatának, remek arányérzékének köszönhetően rekeszizom-fájdítóan helyükön vannak. Minden együtt van: képi poénok (a mindig visszatérő fürdőszoba tükör, mely a főszereplő állapotváltozásait tükrözi vissza), helyzetkomikum (az első csók az elvesztett bajusz észrevétlen visszaszerzése céljából csattan el), a magyar fordításban is működő nyelvi humor – és még az aláfestő zene is pont olyan és annyi, amire a filmnek szüksége van.

S hogy mire lehet a le-felblendét hasznosan használni? Például az eszméletvesztés sötétségének és az abból való ébredés ábrázolására. Az élet és halál közötti lebegés bemutatására. Amit persze túlélés követ, hogy a nő a végén beadhassa a derekát…

Nyáron kicsit másképp élünk, mint az év többi időszakában. Felgyorsul az időérzékünk, kevesebb időnk marad elmélyülésre: különböző hangulatok és helyszínek mozaikjai kergetik egymást. Felületes vagy éppen emelkedett pillanatokat élünk át. A rövidek éjszakája 70 perc nyár.

(2005-08-04)