Adorján Tímea Judit Grimaszoló médiaistenségek
Tímár Péter: Le a fejjel!
Ganxsta Zolee
Ganxsta Zolee
58 KByte

Úgy tűnik, a régi isteneket megfosztottuk trónjaiktól, s helyükbe újakat állítottunk - csillogó, flitteres csatornaarcokat. Házi isteneinkké avattuk őket, beköltöztettük hálószobáinkba, velük ébredünk, velük alszunk el, kikacsintanak ránk, s mi visszakacsintunk rájuk, cinkosan összemosolygunk velük. A púderezett, új médiaistenségek ott ülnek az ódon trónszékekben, pózolnak nekünk s önmaguknak, és bűvölnek bennünket a misztikus fekete dobozokból. A lényeg a nagy attrakció, óriási csinnadratta, hókuszpókusz!

De vizsgáljuk csak meg közelebbről házi isteneinket: fecsegő udvari bohócok, bolondok színes csörgősipkával. Manapság mindent befednek a képzuhatagok: halálra plasztikázott, kozmetikázott arcok ezrei nevetnek ránk és velünk együtt, kivillantva tökéletes fogsorukat. A politikusok is széles mosollyal próbálják elnyerni bizalmunkat. Ez a szórakoztatás vallása. Hisz a nevetés görcsében mindannyian egyformák vagyunk. (Kundera) Ez a nevetés reklámkampánya, s mindez nem arról vall, hogy a nevetés eltűnőben? Mesterségesen pótolni kell, meg kell idézni a nevetést, csiklandozni kell minket, hogy kacagni tudjunk. A mesterségesen gerjesztett nevetés történést próbál illeszteni a történésnélküliség otthonába, mozdulatot a mozdulatlanságba. A médiumok megteremtik a mosoly, a nevetés országát.

Úgy látszik, Tímár Péter vállalja a szalonművészi szerepet. A csörgősipkát is. Le a fejjel című filmje a televíziós műsorok folytatása, szappanoperák, show-műsorok, kabaréműsorok triviális vicceinek elegye. Mély álmunkba konzervál. A film különböző filmes és mesei klisékből áll össze, vagyis inkább próbál összeállni. Szekér András története eredetileg színdarabnak készült - ez meg is látszik rajta.

Az egész film olyan mesterkéltnek tűnik, mintha egy jól bevált marketing-mix elemeit alkalmazták volna. Hogyan készítsünk sikerfilmet, anélkül, hogy lényegében mondani akarnánk valamit? Mintha a film készítői csak azzal foglalkoztak volna: hányan mennek be a moziba, kiket csalogassunk be, melyek legyenek a célcsoportok? Csábít Tímár Péter neve, filmjei: Egészséges erotika, Moziklip, Mielőtt befejezi röptét a denevér, Csapd le csacsi, Csinibaba, Zimmer Feri, 6:3, Vakvagányok; csábítanak a Heti Hetes című népszerű televíziós műsor lovaggá ütött hármas fogata: Gálvölgyi, Hernádi, Bajor, csábítja rajongóit Döglégy Zolee zenéje, mellizmai, tetoválásai,  Pierrot muzsikája, Dolák-Saly a L'art pour l'art és a Monthy Python közönségét csábítja. És e különböző célcsoportok végre a moziban „egyesülhetnének”! Ez a törekvés mindenáron a sikerre, a nézők megnyerésére, s a fogyasztói elégedettség elérésére zátonyra futtatja a filmet.

Szekér András, a forgatókönyv írója nem mutat túl sok kreativitást. Íme a történet: A király koldusruhát ölt, akár Mátyás király, s a pohárnok házába menekül merénylői elől. A pohárnok próbál mindent megtenni az uralkodóért, hisz fő célja, hogy előrébb jusson a ranglétrán, s mindeközben a családjáért is fáradozik. A történet a középkor unalomig ismételgetett kellékeit, kliséit használja fel: erényöv, boszorkány, hóhérbárd, korona, mély dekoltázs, méreg.

Minden a kivégzések, a nyakazás körül forog, mint mostanában. A kivégzéseket persze manapság nem élőben, hanem kényelmes otthonainkból nézzük, s jó eszköz erre a televízió vagy a számítógép. A számítógépes játékok segítségével több száz darabkára trancsírozhatjuk, és trancsírozzuk is áldozataink testét. De nemcsak nézni szeretjük az öldöklést, magunk is ölünk. Most is gyilkolásszuk egymást, nemcsak a középkorban, s nézzük egyenes adásban a vérontást. Ha a film végén a hóhérbárd lesújtana mindenkire, a nézőközönségre is, nem kímélve senkit sem, könyörtelenül mindenkit feltrancsírozna, s végül hogy ne legyen egy túlélő sem, lesújtana a hóhér önmagára is, abban még lenne némi irónia, őszinteség, de így a hóhér prédikációja a szeretetről túlságosan is hamisnak, álszentnek tűnik fel, s a politikusok demagóg szövegeire emlékeztető, hiteltelen. A Le a fejjel! happy enddel végződik, de milyen boldog véggel?! A tömegnek nem is tetszik a szeretetről való áradozás, inkább a kivégzéseket nézné tovább, nem kell neki a boldogság. A befejezés annyira irreálisnak tűnik, hogy részeire bomlasztja a filmet, mintha a hóhérbárd magára a filmre is lecsapna, s felszeletelné.

A Le a fejjel lencsevégre kapja az emberi kicsinyességet, de a figurák túlzottan sematikusak, elnagyoltak, sablonosak. A történet gyenge lábakon áll, az egész produkció összedobottnak, összeférceltnek hat, részeire esik szét, és unalomba fullad. Rá se ismerek Tímár Péterre, az Egészséges erotika rendezőjére. Ez a film nem viseli magán a rendező kézjegyét. Az Egészséges erotika (1986) politikai burleszk, sajátos vágástechnikával készített, formabontó komédia, dühös gúnyrajz – Tímár görbe tükröt tart elénk. Lebilincselőek Kardos Sándor operatőr képei. Rendkívül érdekes a hang, a zene és a képek egymásra pergése, egymáshoz csattanása, kattanása; a nyikorgás, furcsa kopogás hangjai a dróton rángatott figurák bábszerűségét hangsúlyozzák. Ugyanakkor ez a dróton rángatottság több rétegű: a legalsó, s egyben a legmegdöbbentőbb: a figurák saját maguk bábjai, önmaguk rángatják önmagukat, saját maguk rabszolgái, foglyai: saját kicsinyességük, ösztöneik, gyengeségeik tartják fogva őket.

A Le a fejjel is a mindenkori kisemberről mesél, akit a nagypolitika útvesztőiben egyetlen cél vezérel: a túlélés. A figurák itt is hatalmi vágyak és a szexualitás foglyai. Ármánykodás, cselszövés. Gyávaság, indulat, bosszúvágy és gyűlölet mozgatja őket. Mindig készek arra, hogy arcot váltsanak, mindenki bármikor szerepet válthat: hízeleghet, udvarolhat, majd ellenséggé válhat. De a pohárnok, a feltörekvő kisember cselekedeteit nem csupán saját céljai, önzése vezérli, a hatalom iránti feltétlen szeretet is megnyilvánul tetteiben, a király őszinte híve. S mondhatjuk, ő a mai politikusok álma. Ilyennek szeretnének látni bennünket – a kisembert.

A film celluloidszobrokat állít napjaink grimaszba dermedt médiaistenségeinek. Az istenségek arca: maszkok vastag rétegei. Bodó Viktor a Citromfejben ekképp figyelmeztet: „Vigyázz, mert úgy maradsz!” Mert hiába gyakoroltad annyit minden reggel a fapofát, lehetséges, egyszer úgy ébredsz az ágyadban, hogy vicsorgó citromfejjé változtál. Tímár színészei is pózukba dermedtek. Gálvölgyi, Bajor, Hernádi cirkuszi mutatványosok. De úgy tűnik, nekik tetszik ez a szerep. Újra és újra a porondra állnak. Mutogatják magukat. S mi nézzük őket a kirakatban. Ők a mesterséges burában, a fekete dobozban született lények. Beszédük gondosan csiszolt, képzett, modoros, színpadias. Természetesen már képtelenek lennének megszólalni. Mesterkéltek mozdulataik, járásuk, beszédük. Szerepből szerepbe ugrálnak. A szerep-kígyóbőr alatt egy másik szerepbőr, ha levedlik a felső réteget, alatta egy másik, amely lényegében ugyanaz. Hiszen szerepeik titka: ugyanazt ugyanazzal.

Nos, a Le a fejjel! című filmben a színészek a díszletek közé vannak szórva – de bele is olvadnak –, hiszen szobroknak, kerti törpéknek, kipreparált madártesteknek hatnak. A film helyszíne színpadszerű, szinte hallani a színészek cipőkopogását a deszkákon. Olyan, mint valami papírból készült makett, kártyavár, melyben papírfigurák díszelegnek. A kellékek, a ruhák hangsúlyozottabbak, mint maguk a szereplők, az alakok elvesznek a ruhadarabok alatt. Érződik, hogy a színészek el akarnak valamilyen szerepet játszani: „Most azt játszom, hogy én vagyok a király, most boszorkány vagyok, pedig az előbb még királynő voltam.” Mozdulataik merevek. Mintha csak kiterjedésük lenne, egysíkúak, egydimenziósak, olyanok, mint a papírfüzetből kivágott alakok. Csak pózolnak, nincs igazán személyiségük, vázakhoz, vázlatokhoz hasonlóak. Tekintetükben nincs semmi – múmiák. Nincsenek saját érzéseik, gondolataik, látásmódjuk. Tekintetem nem tapad meg a figurákon, lecsúszik róluk, érdektelennek hatnak. Persze Szekér András történetéhez illenének valamiféle viaszlények, mesterkélt, végletekig fokozott mozgásokkal, abszurdig fokozott hangulat, szatirikus ábrázolásmód, de itt nem sikerül ilyesmit megvalósítani. A történet rendkívül gyenge, jóformán nincs szerep, és ez a hiány sok improvizációt követelne, de a színészek képtelenek erre, nem tudnak hozzátenni semmit. Azzal sincs gond, hogy kabaré műsorvezetőkkel próbálunk filmet készíteni, hisz ott van például Kitano Takeshi mint évezredek, évmilliók lenyomata – neki sikerült. Vagy nézzük a végletekig fokozott mesterkéltség fantasztikus játékát, Tage Danielsson filmjét, a Picasso kalandjait. Rendkívüli alkotás Fellini Casanovája, melyben a rendező „papírfigurákat” mozgat panoptikumában.

Tímár filmjében némely színész próbál a teljes játékosságra építeni alakjával, mozgását abszurddá formálni, pl. Gálvölgyi, Bajor, Hernádi, Dolák-Saly, de nem sikerül nekik. A többiek meg sem próbálják, és ez megosztja a színészeket. A Cifkát alakító Csonka Szilvia képtelen erre az abszurd játékosságra, mozgása, alakja nem illik a szerepéhez. Murányi Tünde (Anaszta, a boszorkány a filmben) alakítása is gyenge, Garas Dezsőtől is többet várnék.

A forgatókönyv a farce és a commedia dell'arte hagyományait próbálja feleleveníti, éppen ezért rendívül fontos volna a helyzet- és jellemkomikum,  de csak viccek vannak, s közülük néhány  egyenesen közönséges. A szövegbe ékelt trágár szavak a jópofaság látszatát adják, mintha a film készítői cimborálni akarnának a közönséggel. Persze Tímárt is beskatulyáztuk már, nem csupán színészeit, számunkra ő a komédiás, a vígjátékok rendezője. Már akkor is azt várjuk tőle, hogy szórakoztasson, megnevettessen, ha ő éppen nem akar. Bár legújabb filmje azt mutatja, hogy akar. Csak éppen nem tud. A jobban sikerült vicceket elnyelik a silányak. Úgy tűnik, erőlködik, mintha minden egyes mondattal csiklandozni akarna, valami frappánsat elénk tálalni. A film humora erősen épít a testiségre, a szexualitásra, az emberi lélekből keveset mutat meg. A tréfás elemek túlságosan kiszámíthatóak, átláthatóak, s ez elfojtja a nevetést, kioltja a spontánnak tűnő elemek erejét. Bevezetőket készítenek a vicchez, mintha elénk tolnának egy lépcsősort, hogy a vicchez vezessenek bennünket, nézőket, miközben fogják a kezünket is, nehogy megbotoljunk, elessünk. Már azon sem csodálkoztam volna, ha megszólal a moziban a tapsgép, vagy ha egy-egy vicc után nevetést vágtak volna be a filmbe. A szereplők egy-egy frappáns kijelentésük után mintha kikacsintanának a nézőkre, a hatást várva.

A film emberi gyarlóságokat tüntet fel nevetséges színben, épít a félreértésre, szerepcserére, a szereplők gondolatainak és cselekedeteinek látható ellentétére, a szituáció és a jellem össze nem illő voltára. De a meglepetésnek szánt elemek összessége semmiféle meglepetést nem kelt. A figurák meglehetősen leegyszerűsítettek, minden szereplő valamilyen szenvedély rabja: a király hedonista, a hatalom, a kéj, az ostobaság, a hiúság áldozata. A merénylő és a hóhér az erőszak, az asztrológus a hatalom foglya, a pohárnokot is hatalmi vágya űzi: a ranglétrán való előbbre jutás vezérli lépteit, a nőket a szexualitás. A pohárnok szolgalelkű; a nők egytől egyig cédák (feleség, boszorkány, lány), kurvák; a boszorkány, asztrológus intrikus.

A végén széthull ez az erőltetett cirkuszvilág. A sablonokra épülő történet gyengeségét a vizuális effektek próbálják ellensúlyozni, de sikertelenül, a videoklipes látvány semmit sem javít, sőt, mintha még gyengítené is a filmet – oda nem illőnek érzem. A képi világ, mint valami szappanoperáé vagy tévéjátéké – sehol egy érdekes beállítás. Mintha a videoklipes effektusok csak azt a célt szolgálnák, hogy belehelyezzék a történetet a mai korba: 2005-be, s mintha ezekkel a feltupírozott képekkel próbálna, szeretne az amerikai szuperprodukciók árnyékába lopakodni.

Szóval itt van előttünk a Le a fejjel, mint egy nagy tányér krumplipaprikás. Harapjatok belőle, kanalazzátok! És mi elfogyasztjuk? Akkor is, ha romlott? A Mielőtt befejezi röptét a denevér (1989) című Tímár- filmben Tardos (Máté Gábor) a tányér ételt odatartja, odadugja a készítők orra alá az étkezdében. Vissza akarja adni nekik: Tessék kóstolja meg! Kóstolja meg!  – persze a készítők nem kérnek belőle. Odavágja a földhöz, s az diribdarabjaira esik szét, maszlaggá terül  a földön. Mert romlott és nem kell! Mi mikor mondjuk ki végre, hogy nem kell? Nem kell az elrendezgetett, esztétikailag gondosan felépített maszlag! Azt mondom én is, kóstolja meg!

Hová tűnt Tímár ellenszegülése? Éleslátása? Iróniája? Öniróniája? A düh? Az Egészséges erotika (1986), a Moziklip (1987), a Mielőtt befejezi röptét a denevér (1989) című alkotásai számomra a legkedvesebb filmek közé tartoznak. Új filmje megalkuvó.

Ne felejtsük el Wim Wenders szavait: „És számomra ez az egyetlen aktus, amire a mozi képes: fenntartani a változás eszméjét. A tulajdonképpeni politikai aktus, amire a mozi képes, az a változás látens lehetővé tétele azáltal, hogy nem tapasztjuk be az emberek agyát és szemét.” Hát éljenek a magyar rendezők az erejükkel! A közönség pedig vegye figyelembe, amit Balázs Béla mondott: a társadalom teremti a filmet. Az ő ereje, tehetsége és ízlése a döntő, a film sorsát tartja a kezében.

Kapcsolódó cikkünk:

Báthory Erzsi: Fényvágások. Beszélgetés Tímár Péterrel a Le a fejjel! ürügyén

 

Gálvölgyi János és Hernádi Judit
Gálvölgyi János és Hernádi Judit
55 KByte
Garas Dezső, Bajor Imre, Fullajtár Andrea
Garas Dezső, Bajor Imre, Fullajtár Andrea
49 KByte
Dolák-Saly Róbert és Bajor Imre
Dolák-Saly Róbert és Bajor Imre
76 KByte
Ganxsta Zolee
Ganxsta Zolee
76 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső