Bizonyos műalkotásokat nem lehet pusztán esztétikai szempontok szerint megítélni. A kilencedik nap ilyen. Németország és a németek hat évtizeddel a második világháború befejezése után még mindig éreznek törlesztenivalót a Harmadik Birodalom bűnei miatt. Idén már bemutatták Magyarországon is A bukás – Hitler utolsó napjai című német filmet, és májusban fog a mozikba kerülni egy dokumentumfilm, Az utolsó óráig – Hitler titkárnőjének visszaemlékezései címmel. A forrásanyag kimeríthetetlen, a világháborúban résztvevők, belesodródottak nézőpontja esetenként jogosan követel helyet Európa és a világ lelkiismereti mozaikján. Például, ha már megjelent a filmekben a katolikus egyház és XII. Pius pápa felelősségét, a nácikkal való együttműködését taglaló tematika [Costa-Gavras: Ámen. című 2002-es filmjével – a szerk], legalább annyira jogos bemutatni az egyház hithű és becsületes szolgáinak helytállását is. Ugyanúgy fontos és időszerű egy kis ország állampolgárainak világháborús szenvedésére odafigyelni. Itt Közép-Kelet-Európában sokan alig tudnak valamit Luxemburgról, pedig a megyényi területre zsugorodott nagyhercegség története a 11. századig nyúlik vissza, és Zsigmond magyar király, német-római császár a Luxemburgot alapító dinasztia tagja. A nagyhercegség világháborús történeti vonatkozásai mégsem a középkori kapcsolatok miatt fontosak, hanem inkább azért, mert ez a kis ország bizonyos szempontból törésvonal mentén helyezkedik el, akárcsak Magyarország. Az évszázadok során gyakran a szomszédos nagyhatalmak csatározásainak színhelye volt, többször hódították meg, annektálták. A 19. század végén függetlenné és semlegessé vált nemzetnek különösen fájt, hogy 1940-ben lerohanta a nagy testvér, és 10.000 polgárát harcba küldte Hitler mellett. A luxemburgiaknak pedig genetikailag és nyelvileg is testvérei a németek, ezért a kikényszerített „szövetség” nekik más letiport népeknél is sajgóbb lehetett. Luxemburg függetlenségének és semlegességének az egyik fő szimbóluma a katolikus hit és egyház. Identitásukat, különállásukat a luxemburgiak olyan következetességgel őrizték, mint a csíki székelyek. A nagyhercegség kis katolikus sziget a protestáns államok között. Ilyen módon Henri Kremer abbé története, szenvedése akkor sem lenne magánügy, ha neki, a papnak nem lettek volna politikai következményekkel járó döntési lehetőségei.

Henri Kremer abbé valóban létezett személy, a film megtörtént eseményeken, és Jean Bernard (1907–1994) önéletírásán alapszik, ugyanakkor jórészt fikció, hiszen a luxemburgi pap naplója csak szűkszavúan emlékezett meg arról a tényről, hogy a dachaui haláltáborból – egészen kivételes módon – néhány napra hazalátogathatott. A film erőssége, hogy megőrizte a napló, a visszaemlékezés töredékességét, személyes jellegét. Ez a személyesség nem is annyira a képek tartalmában, inkább stílusában jelenik meg.  Kremer abbét a dachaui tábor foglyaként ismerjük meg, ahol nyomban néhány életveszélyes szituációban adja tanúságát annak, hogy az igazság, a hit, a tisztesség, a szolidaritás belső késztetésére ki meri mondani, illetve mutatni véleményét annak a tisztnek a jelenlétében is, aki dühében kisebb ellenszegülésekért keresztre feszíttetett néhányat rabtársai közül. Őt is hívják egy napon, indul az udvaron a kereszt felé, aztán másfelé terelik, megdöbbenésére hazaengedik.

A táborbeli eseményeket nem szubjektív optikával láttatják a film alkotói, bár kézi kamerás felvételek, kvázi-szubjektívek előfordulnak. Mégis végig olyan ezeknek a zaklatottan pergő képeknek a stílusa, mintha mind hozzátartoznának az abbé tudatához, emlékeihez. A sötét tónus, a szűk terek, a látszólag indokolatlanul kiemelt részletek, az imbolygó kameramozgás, a szaggatottság mind erőteljesen személyes nézőpontot feltételeznek. Gyakoriak, sőt kifejezetten dominánsak a közelképek. A bezártság, a szorongás érzése így közvetlenül, már az eseményektől és a látott borzalmaktól függetlenül is érvényre jut. Nagytotált szinte alig látni, ha igen, akkor is valamilyen keretben, például ablakból vagy szögesdrót mögül. Még a luxembourgi impozáns Nagyboldogasszony székesegyházat se látni teljes egészében, Kremer abbé odahaza sem volt szabad, kilenc napos eltávozása alatt naponta kellett jelentkeznie a Gestapo fiatal, törtető tisztjénél, akinek – mint közben kiderül számára –, tervei voltak vele.

A képek többsége nyomasztóan sötét, mintha enyhe barnás-zöldes szűrőn keresztül vették volna fel az összes jelenetet. Amikor viszont erős a megvilágítás, az sem a derűt, a szabadságot sugallja. A rabok a túltengő fényben hunyorognak, mert szemük elszokott a fénytől, és a tűző nap a szomjhalál közelébe sodorja őket. Ez a szomjúság okozza Kremer atya személyes konfliktusát is, mert a nagy hőségben felfedezett csöpögő csappal saját életét megmentette ugyan, de az egyik társáét nem, akivel nem osztotta meg azt a néhány csepp poshadt vizet. Árulónak, Júdásnak érezhette magát, mert úgy vélte, rajta múlott, hogy a hozzá hasonlóan szomjazó rabtárs kétségbeesésében öngyilkosságba menekült.

A dachaui táborban történtekről készült felvételek többségükben tehát az abbé szubjektív nézőpontjának, sőt visszaemlékező szubjektív nézőpontjának feleltethetők meg. Néhány mozzanatot kivéve, amelyek klasszikus, célratörő egyszerűséggel felsnitteltek, a közelik, a szűk plánok, a kézikamerás felvételek dominálnak. A stilizáció elmegy egészen addig, hogy a legszubjektívebb, a visszaemlékezésként értelmezhető képek az átlagosnál is szemcsésebbek, sőt nagyon finoman szaggatottak. Aligha érzékeltethetné más eszköz ilyen közvetlenül, mégis hitelesen az emlékképek és a tudat zavarát, nyugtalanságát.

Zavart, feszült Kremer abbé tudatállapota még otthoni tartózkodása idején is, hiszen Gebhardt, a Gestapo tisztje arra kívánja rávenni, hogy a luxemburgi püspököt állítsa a nácik oldalára, és ha ez nem megy, az abbé személyesen, illetve gazdasági tevékenységük miatt befolyásos családtagjaival együtt nyilatkozatban szólítsa fel a luxemburgi egyházat és a híveket a nagyhercegséget megszálló németek támogatására. Kremer atya legalább féltucatnyi tűz (érdek) között áll, és kellene igazat tennie. Nővére és annak születendő gyereke biztonsága azt kívánná, hogy eleget tegyen Gebhardt parancsának. Ha aláírja a támogató nyilatkozatot, akkor honfitársai egy részének deportálását segítené elő, az igazhitűek és az ellenállók szemében lejáratná a luxemburgi katolikus egyház tekintélyét, amit az, élén a püspökkel, még a fenyegetettség és a vatikáni kétkulacsos politika ellenében is őrzött.

A katolikus egyház és hit pedig a nemzeti identitás egyik legfontosabb komponense. Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy az 1940-es években a tömegtájékoztatás még nem volt a maihoz hasonló kiterjedésű és befolyású: egy egyházi nyilatkozat, amit felolvastak a templomokban, gyökeresen megváltoztathatta a közvéleményt. Kremer atya meg is szökhetett volna, de abban az esetben is veszélyeztette volna családja, nővére életét, valamint a fogolytársaiét is, akiket vissza nem térése esetén kivégeztek volna. Elszökni nem akart, így fivérével került szembe. A püspök titkára a megalkuvást sugallta, a püspök maga az ellenállást. Szabadsága vége felé Kremer atyának sikerült audenciát kapnia a betegsége ürügyén bezárkózott püspöknél, akinek szavai döbbentik rá végső soron, hogy egyedül van, senki nem dönthet helyette, de még csak érdemi tanácsot sem adhat neki. Ez a nagy erőssége a filmnek, ahogyan ennek a szituációnak a mozaikjait összerakja. A végső felelősség az egyéné, senki sem támaszkodhat társakra, elvekre, intézményekre. Kinek-kinek magának kell megoldania, ami rá van szabva.

Kremer abbénak leginkább amúgy is saját hitével és lelkiismeretével kell elszámolnia. Nem válhat Júdássá, különösen azután nem, hogy lelkiismeret-furdalást érez, amiért az életet, de legalább a továbbélés reményét jelentő vízcseppeket nem osztotta meg  szerencsétlen sorsú fogolytársával. De valahogy benne e tragikus epizód ellenére sem kételkedünk, egy pillanatig sem. Hiába áll érdekek szorításában, a hit és a bűntudat terhe nem viheti őt senki ellen. Hiába a dramaturgiailag korrekten adagolt információk alapján felvillantott cselekvési lehetőségek útvesztője, a nemes és rendíthetetlen jellemet „csak megismerjük” a különböző szituációkban, végső döntésében nem kételkedünk. Ehhez alig kell több, mint az atya tekintete. Ulrich Matthes alakítása ezzel együtt és enélkül is egészen kivételes. Beesett arca, nyugalmi állapotban is összeráncolt homloka alatt megbúvó szemei egyszerre szigorúak és félénkek, eltökéltek és emberségesek. Álmában a dachaui borzalmaktól retteg, de éber állapotában farkasszemet néz a fogolytábor tisztjével, és szókimondóan vitázik a gátlástalan Gebhardttal.

Nem csupán Ulrich Matthes, minden színész alakítása kiemelkedő. Visszafogottan, mégis szuggesztíven és hitelesen járják körül a legköznapibb és a legszélsőségesebb szituációkat. Gebhardt esetében több olyan mozzanat akad, ahol August Diehl túljátszhatná szerepét, valami azonban mindig megkíméli ettől. Színészi képességei mellett Kremer atya jelenléte, ellenpontja, valamint a jól megírt forgatókönyv segítheti  Diehlt. Emlékezetes jelenet, amikor Gebhardt felesége kedvenc slágerét hallgatja rádión, és ő, a hetyke tiszt megkéri az atyát, hogy fordítsa le neki a sláger szövegét. Kremer le is fordítja a szerelmes sorokat. Félelmetesen jó forgatókönyvi és rendezői fogás. Látni kell ekkor Ulrich Matthes tekintetét! De van, amikor nem lehet és nem kell látni az ő tekintetét. Néhányszor az is előfordul, hogy a megszólaló, és ez lehet Kremer is, Gebhardt is, kifejezetten életlenül látszik a képen, ilyenkor a másik reakciójára kellene figyelnünk, aztán mégis az elmosódott beszélő vonja magára a tekintetünket. A film készítői gyakran a feszültségkeltés ritka, kifinomult eszközeit alkalmazzák.

A slágerfordítási jelenet beépítése gesztusértékű tett a német filmkészítők részéről. A forgatókönyvírók és a rendező javára írom, még akkor is, ha esetleg a luxemburgi koprodukciós partner hatására került bele a filmbe. Ezzel a jelenettel tudatosulhat a harmadik, kívülálló ország nézőjében, hogy a luxemburgiaknak saját, a némettel rokon nyelvük van. A jelenet előtt még sajnáltam is, hogy Kremeréknél miért nem szólaltak meg luxemburgi nyelven, és miért nem feliratoztak néhány rövid párbeszédet németül, jelezvén a nyelvi különbözőség tényét. De ennél érzékletesebb, korrektebb, hatásosabb a sláger fordítása; annyira egyértelmű, hogy magyarázni sem kell.

Az atya kilenc nap eltávozást kapott Dachauból, erre utal a cím. Feliratok jelzik, hogy az események sorban mely napokon történtek. Közeledik a hetedik, a nyolcadik nap. Vártam a feszültség fokozódását, vártam a kilencedik napot, a döntés pillanatát. Természetesen a dramaturgia ezt a feszültségnövelést igyekszik követni, igazolni; azonban az abbé tekintete, a felidézett dachaui és luxemburgi jellemábrázoló epizódok már a legelejétől fogva nem hagynak pillanatnyi kételyt sem a nézőben azt a kérdést illetően, hogy az abbé megalkuvó módjára fog-e dönteni. Semmi meglepő sincs abban, amikor a nyolcadik napon Henri Kremer egy üres papírlapot nyújt át a borítékban Gebhardtnak a nácikat támogató nyilatkozat helyett. Az ily módon megsértett, feldühödött tiszt le akarja lőni az abbét, de az nyugodtan sarkon fordul, és eltávozik. Az abbé legyőzte ebben a csatában az ellenfelét – a néző azonban várja a végső összecsapást, a kilencedik napot. Ám Kremer már nem csap össze Gebhardttal, hiszen „A kilencedik nap” felirat után az atyát már újra Dachauban látni. Ekkor rövid ideig csalódottságot éreztem, a kilencedik napra vártam ugyanis a döntést, a nagy szellemi párbajt.

A cím talán kissé félrevezető, és dramaturgiailag némileg zavarba ejtő, hogy az atya a kilencedik napon már „csak” visszatér Dachauba. E hirtelen megoldás miatt a film stílusát és műfaját is át kellett értékelnem. Visszatekintve úgy vélem, A kilencedik napon sokkal inkább poétikus, mint dramatikus mű. Nem annyira változást, inkább állapotot rögzít, de azt esztétikailag igen magas színvonalon teszi.

Henri Kremer már az első percekben meggyőz arról, hogy sziklaszilárd jellem. Nem törődve a következményekkel, a tiltás ellenére például éneklésre buzdítja társait, és kilépve a sorból, tekintetével szinte ledöfi azt a tisztet, aki fogolytársát egy apróság miatt bántalmazta. A tét nő, mert egyre több elvárásnak kellene megfelelnie, de valahogy egyetlen szituációban sem merül fel, hogy Kremer a németek oldalára állhat. Nehéz lenne azt mondani, hogy jól dönt, hiszen a maga és családja sorsa, s talán más hit- és honfitársaié is rosszabbra fordulhat a támogató levél megírásának elutasításával. De csak róla tudjuk meg, hogy élete miként alakult a későbbiekben. Ő visszatért a fogolytáborba, a többi szereplő sorsa viszont függőben maradt, legalábbis a film elbeszélésén belül. Az ő magánügye „oldódott meg”, és a tisztességé, az elviségé, ami szintén nem igazán elválasztható tőle és általában az egyéntől. Volt egy mellékszál (a mással meg nem osztott rozsdás vízcseppek), aminek az lett volna  a feladata, hogy bizonytalanságban tartsa a nézőt: Kremer abbé is lehet gyenge, másként is tud dönteni, mint a keresztény papi lelkiismerete szerint, de ez nem bizonyult elég erős, komplex ellenpontnak a bonyolult, több szereplős erkölcsi-intellektuális szituációhoz képest, ami a lehetséges támogató nyilatkozattal kapcsolatos. Azt a néhány poshadt vízcseppet megtartotta magának, de ezért csak neki lehetett bűntudata, csak ő tartotta és tarthatta magát árulónak. Ráadásul ez a szál később, emlékfoltokban jelenik meg, akkor, amikor már megismertük Kremer atya alapkarakterét, amikor már ez a bűntudat csak erősítheti őt a jó melletti döntés meghozatalában.

A külvilág követelése rombol Kremer abbéban, de ez is az ő magánügye. A hit, a szeretet és a hazafiság is lelkiismereti kérdés, mert bármit tesz, annak egyaránt vannak jó és rossz következményei. Több rossz közül kell választania, nincs olyan döntés, amely mindenkinek jó lenne, így azt választja, amely az ő lelkiismerete és az ezzel összefüggő értékek szerint helyes. Ezek az értékek kapcsolják össze a személyest a közösségivel, az egyedit az általánossal. Magánügy az, ahogyan és amiért dönt, de mivel a hit, a szeretet és a hazafiság belső parancsa miatt teszi, döntésében magánügy és közügy találkozik.