„Vágyakozni egy tekintetre
egy olyan hosszú, nyílt szembesülésre.
…és ugyanakkor üveges szemekkel
belefúródni abba, ami nincs…”

/Pilinszky János/

Jim Jarmusch hőseinek számottevőbb fele úton van. Úgy tesznek ők, mint akik földrajzilag s minden egyéb tekintetben jól körülhatárolható célállomással rendelkeznek, noha pusztán menekülnek valahonnan, valami elől egy ígéretesebbnek remélt lét-megálló irányába. A Halott emberben William Blake érzelmileg kizsigerelt tetszhalottja szeretteifosztott jelene elől fut egy istenhátamögötti jövőbe, ahol ténylegesen szíven találják. A Törvénytől sújtva Zackje és Jackje a börtönvaló bezártságából a vele egyívású külvilág kilátástalan, használhatatlan szabadságába. A Florida, a paradicsomban Willie, Eddie és Éva az Ígéret Földjén autókázva kergetik a „beígért”, megálmodott paradicsomi járandóságukat, hogy aztán kezükbe kapva belőle némi előleget, tanácstalanul-akaratlanul induljanak szerteágazó útjukon.

Jarmusch első filmsikerében – mely Wim Wenders A dolgok állása című munkájából kispórolt nyersanyagra forgott, s amely nyersanyagot Wenders talán most „visszavette”-kölcsönözte tematikusan nagyon hasonló történetéhez – a Florida, a Paradicsomban a három fiatal még csak most készül nekivágni az életének, de mintha már idejekorán kedveszegettek lennének. Kötődésnélküli, kapcsolattalan, szűkre és sötétre komponált amerikai külvárosi miliőjükből „fehérek közt egy európai” rokonhúguk galvanizáló hatására kikocsiznak, s ideig-óráig megveti lábát a remény, hogy ők hárman valamiféle fád, de összetartó cinkos szövetség jegyében tán világot hódítanak. Még előttük áll a mindenség, lábukhoz térdepel az óceán, de a „szabadság balekjai” képtelenek javukra váltani. Orientációs zavarodottságukban egymást is szem elől tévesztik.

Don Johnston, Jarmusch legfrissebb, Hervadó virágok című munkájának középkorú hőse kezdetben úgy ül bőrkanapéjának mértani közepén, hihetetlenül egyenes derékkal és rezzenéstelen arccal, mint aki minden orientációs tévelygésen túllépett, minden megtévesztő, illuzórikus vakhittel leszámolt, tudja, hogy a korlátlan végtelent megcélzó élet-, és autóutak nem vezetnek sehová, kiinduló-, és végpont között csak az ördögi kör létezik, alfa és omega egybeesik. Megmoccanni felesleges. Ölében az örök szombatok, a végtelenné váló szabadságos napok sora. A plazmatévé világa elegendő meleget ad és ha nem, kézre esik vonzó élettársa. A nő azonban összepakol és egy kardinális kérdéssel megpiszkálva ezt a közönyösnek mutatkozó lecövekelt életet, távozik. Az „Akarsz te még valamit?” éppen akkor faggatja a férfit, amikor a televízió Don Juan mivoltával szembesíti őt, s e szerep mielőbbi elhantolását javallja. Ráadásul e fenyegetően beköszöntő őszi alkony egy névtelen levelet postáz Donnak, ami arról tájékoztatja őt, hogy majd húsz éve apa lett. A Don életével kontrasztba állított, napsütéses-szivárványszínes, szívmelengetően zsivajgó szomszéd nagycsalád feje, a krimibolond, amatőr nyomozóvá avanzsált Winston(-Watson) unszolására és pontos útitervének engedelmeskedve az örök szabadidőbe dermedt és háziszettbe kényelmesedett hősünk mégiscsak útnak indul, hogy belepillantson a múltba, hogy megtaláljon valakit vagy valamit.

Jim Jarmusch a neorealista és újhullámos hatások által inspirált amerikai road-movie-kultuszban felnövekedvén a pikareszk műfaj különleges érzékenységű specialistájává vált. Rendkívül redukált fabuláit minimalista formanyelven beszéli el, s ebből a kevés szavú aszkézisből sokatmondó univerzális tanulságok születnek. A Halott ember, a Törvénytől sújtva, a Florida, a Paradicsom útonlévő-útonálló, szabadságos-szabaduló vándorai nem tudnak bánni a rendelkezésükre bocsátott, vagy kierőszakolt szabadságukkal. Ülnek „az ég korlátain / mint elítélt fegyencek”. A Hervadó virágok szintén becsatlakozik az útifilmek karavánjába, megfigyelhető azonban egy előrelépés, amellyel a korábbi alkotásokban nem találkozhattunk: a felkerekedő férfiban felrémlik a haszontalan szabadságból (nyugdíjas vakációból) való kiút, életmegoldási lehetőség. Jarmusch modern nyomozásfilmmel elegy pikareszkje végighurcolja a lassan számadáskorba érő Don Johnstont egyik régi „női csukájától” a másikig, hogy legvégül kissé felkavarodjanak egyébként semmitől sem zavartatott, közönyösre fésült arcvonásai, s felhorgadjon benne az a hiányérzet, ami az eddigi terméketlen, nyomot alig-alig hagyó életének esetleges sorsfordítója lehet. Az utód hiányérzete, a fiúsarj vágya.

A rendező gyakorlottan szűkszavú mind a főhős, mind a mellékszereplők jellemzését illetően, akik oly hallgatagok, hogy egyedül a rendkívüli precizitással kidolgozott környezetrajz árulkodik róluk. A Bill Murray által megformált Don egészen addig alig-alig szól, míg hajdani kedveseinek társaságában, céljának elérése végett kénytelen nem lesz kinyitni a száját. Változó csíkozású egyentréningruhái, karót nyelt semmibe bámulása a kanapén két női „emlékmás” tekintete alatt, a finoman vonzó élettárs szinte néma eleresztése pótolja a karakterfestő dialógusok hiányát. Ez azonban kicsit becsapós, mert nem tudni pontosan, hogy a hallgatagság tompa, érzéketlen primitív űrt fedez, avagy bölcs kihátrálást, elhúzódást a világ elől. Jarmusch alakjainak a csendje többnyire történethiányukat takarja, céltalanságukat, kapcsolatnélküliségüket, kultúrátlanságukat. Semmiségüket. Negatív létezésüket. És ezek a délibáb-lények olyan cizelláltan karakterfosztottak, hogy szinte gazdagabbak a legbonyolultabban rétegezett jellemeknél. Bill Murray zseniális maszkmerevsége mögött, mint arra a későbbiekben fény derül, nem rejlik semmiféle nagy titok, legendás életút, megkínlódott, kiélt-megélt ősöreg bölcsesség. Don annak a New York-i senkiházi Willie-nek elöregedett alteregója, aki ifjan oly üres és ostoba céltudatlansággal tévelygett. Csak éppen a fizikálisan meglátszó tapasztaltság pozitív lét-előjellel ruházza fel Dont.

Elbimbózott barátnőinél tett látogatásai alkalmával egy gyermek után nyomoz, de egyben önmaga keresésére is indul. Bizonyítékokat keres saját személye számára (ellene vagy mellette?), hogy egykoron tettestársként közreműködött egy teremtő aktusban, s ily módon nyomot hagyott a földtekén. Az öt nő, öt különböző stáció, hivatottak arra, hogy hősünk múltbéli – s ezáltal valamelyest jelen idejű – kivagyiságát rekonstruálják. Jarmusch azonban ezekben az epizódokban sem bőbeszédű, félmondatokba, egy-egy finom grimaszba sűrítve skicceli fel a kapcsolatokat. E viszonyok közös nevezője, hogy szenvedélyes és nem épp intellektuális alapokra épültek, s hogy a hippi-hősöket játszó szeretők minden bolondságra kaphatóak voltak. Fád Donunk el is mosolyintja magát viszontláttukra. További összekötőkapocs, hogy kivétel nélkül mindegyik partnernek valamilyen szempontból kudarcgyanús a jelene. Laura (Sharon Stone) a kihívó-dögös szöszi szerepét nehezen feledve, Lolita-lányával karöltve, hivatásos gardrób-berendező(!) a halott autóversenyző apuka relikviáinak múzeumában. Dora (Frances Conroy) konzervatív katalógus-lakásában lefojtottan feszeng, házasságukat fényező, villogó fogsorú szuperhímje oldalán, gyermektelenül. Carmen (Jessica Lange), az egykori ügyvédnő, állatkommunikátorrá lett mizantróp, aki nem iszik, nem eszik s emberül is lassan elfelejt. Néhai családja, gyermeke a világ másik végén, megnyugtató távolban. Maradék kedvességét és jól karban tartott bájait asszisztensnőjének tartogatja. Penny (Tilda Swinton) világvégi vagány egy totálisan kiürült ösztöndzsungelben. Ő az egyetlen, aki még őrzi Marten’s bakancsos ifjúságát, ám ez az avítt szerep szintúgy boldogtalannak látszik.

Jarmusch bravúros lényegrajzoló, elhibázott életek szériája szalad Don országútja mellett s ezek az elcsúszott lehetőségek visszahatnak rá, a nők szeméből, a családok kirakatüvegéből az ő félrekanyarodott fizimiskája is tükröződik. A múlt jelenideje eltörli a valahavoltat s kilátástalannak festi a mostot. Kudarcos ez a szembepillantás, mert Don már elhalványult rá vonatkozó nyomokat talál a nők fészkeiben, közös maradandó teremtményről meg szó sincs. Abból a szempontból viszont mégsem beszélhetünk kudarcról, hogy a vágyakozás, a hiányérzet erősödő átjárása felébreszti őt tetszhalott-tétlen állapotából. Így az utolsó állomáson – amelynek nagyon finom előjátéka az angyalarcú virágáruslány gondoskodó jelenete – az ötödik, halott nő sírkövének fedezékében képes elérzékenyülni „múlt ifjúság tündér taván”.

A megtért utazó, mint aki amit szívében rejt és a szemének tárja ki azt, tágranyílt pillantással figyeli a húszévesforma fiúkat, majd az egyikre rátestálja tapasztalatainak atyai ars poeticáját, miszerint: „A múlt elmúlt (amint a bebizonyosodott találkái során), a jövő még nem jött el. Nem marad más, mint ami van. A jelen.” Ez a kisstílű filozófia véglegesen kijelöli a férfi kiskaliberűségét – ez egyáltalán nincs a fiú ellenére! – viszont önmaga számára azzal az ösztökélő tanulsággal bírhat, miszerint beköszöntött a családalapítás, az utódnemzés kora. A film szerencsére ügyesen kerüli ki ennek a konklúziónak a triviális vászonraszögezését, a fiú elinaltával Don rohanni kezd utána s abban a pillanatban, egy útkereszteződés kellős közepén, megfordul körülötte a világ, a kamera körbekocsizza az otthagyott férfit. „… végül homokos / szomorú, vizes síkra ér / szétnéz merengve s okos / fejével biccent…”. Talán nem reménytelen eset. Bár most magára maradt, de nem a semmivel néz farkasszemet, hanem az abból kisajtolható valamivel.