Török Tamás Az amerikai (légi)hídember
Martin Scorsese: Aviátor
Cate Blanchett
Cate Blanchett
48 KByte

Mindenekelőtt a Katherine Hepburnt alakító Cate Blanchett miatt érezhetjük, hogy az a csaknem három óra, amelyet Scorsese Aviátor című filmjének megtekintése igénybe vesz, nem hullott reménytelenül a semmibe. Blanchett, az affektálás zseniális művésze, jelenlétének szuggesztivitásával, nyers humorával, mesterien kimunkált hanghordozásával messze kiemelkedik a film összes szereplője közül. Miután szakít a főhőssel, Howard Hughes-zal, a film hátralévő, még igen hosszú, csaknem kétharmadnyi része annak reményében telik, hátha még egyszer felbukkan. Sajnos, egy kurtácska jelenetet leszámítva, nem így történik.

Leonardo DiCaprio nyilvánvalóan kínnal kipréselt teljesítménye ezzel szemben úgy aránylik a 30-as, 40-es években élt amerikai repülőgép-iparos és filmes nábob alakjához, mint mondjuk a giliszta a boához; szerepe úgy lötyög rajta, mint egy túlméretezett, súlyos kocsisbunda, amely bármikor agyonnyomhatja. Igyekezetének mindenesetre van hatása: őszinte sajnálatra indít. Ez persze elismerésre méltónak is tekinthető: DiCaprio legalább érzékeltetni képes volt, hogy mi is az, aminek nem tud megfelelni.

A film összes többi szereplője, talán az Owen szenátort alakító Alan Alda kivételével, lényegében a jól ismert amerikai giccsszínjátszás immár több mint kínos manírjait hozza, vagyis az arcokon alapvetően két teátrálisan túlhangsúlyozott, nagy érzelem váltakozik: a meghökkenés/megdöbbenés homlokráncolással és/vagy kikerekedő szemekkel kifejezve, valamint a megkönnyebbülés szélesedő mosolya - igazán lehangoló élmény, noha kétségtelenül jól szolgálja az egész filmen végighúzódó, primitív jó-rossz dichotómiát.

Az Aviátor nagyon szeretné elhitetni magáról, hogy egy esendő, de monumentális léptékű hóbortja ellenére alapvetően jó szándékú, tragikusan magányos, lélektanilag bonyolult, összetett személyiség történetét, netán fejlődését akarja elbeszélni. Az eredmény - természetesen - teljes kudarc.

Mindenekelőtt általánosságban felvethető, hogy vajon nem a film, a kép, a mozgókép lényegének félreértése-e, ha azt gondoljuk, hogy adekvát közeg a „hagyományos” életrajzi elbeszélésekhez, egy élettörténet eseményeinek kronologikus elbeszéléséhez. Scorsese mindenesetre magabiztosan ezt teszi, éspedig egy háromosztatú alapképletet - a főhős megdicsőülését három fázisban - követve. Howard Hughes először mint filmiparos, azután mint politikailag feddhetetlen, a nemzet érdekeit teljes mértékben szem előtt tartó állampolgár, végül mint pilóta és repülőgépgyáros megy a mennyekbe.

Ebből az erőltetett, naiv prekoncepcióból természetesen nem pattanhatott elő igazi személyiség. A film ábrázolásában ugyanis Hughes a környezetében lévő embereket a lehető leggátlástalanabbul semmibe vevő, megvásárolható tárgyakként kezelő, a pszichopatológia hatáskörébe tartozó beteg emberként jelenik meg. Állítólagos jellemfejlődése nem több, mint betegségének kórtana, illetve a tünetek elhatalmasodásának ábrázolása, ezért ritka ízléstelenség és tapintatlanság mind a megboldogult Hughes emlékével, mind pedig a nézők idejével szemben mindezt háromórás „filmeposzba” foglalni. Hughes emberi sorsok teljhatalmú hűbérura, szolgák hada lesi kívánságait, szemvillanására állások szűnnek meg, dollármilliók mozdulnak.  Az Aviátor kétségtelenül egyik legtaszítóbb mozzanata az egyetemről az egyik forgatási helyszínre odarendelt meteorológus professzor, akinek Hughes futtában, foghegyről veti oda, hogy megduplázza az egyetemi fizetését, amennyiben a légi jelenetekhez felhőket keres neki. A professzor később Hughes kedves, csokornyakkendős kutyuskájaként köszön vissza, kebleket méricskél, s az óriásgép pilótafülkéjében határozza meg a szélirányt. Mindezzel természetesen nem az állítólagos autonóm, művelt szellemeket akarom védelmembe venni, sokkal inkább arról a fájdalmas hiányról van szó, hogy Scorsese még csak kísérletet sem tesz arra, hogy olykor kritikailag árnyalja s így érdekessé tegye az „aviátor” figuráját, amire pedig akkor is művészi eszközök sokasága állhatott volna rendelkezésére, ha a történeti Howard Hughes valóban megközelítőleg olyan ember volt, mint ahogy az Aviátor bemutatja.

Teljes bizonyossággal kijelenthető, hogy nem tekinthető ilyen eszköznek a „betegség-szál”, amellyel Scorsese helyenként afféle szenvedéstörténetként próbálja Hughes életét megjeleníteni. Terheltségéből adódó lelki alkata kétségtelenül plauzibilis magyarázattal szolgál visszataszító viselkedésére, ez azonban egy film lehetséges szüzséjeként teljesen érdektelen. Valójában az Aviátor e mozzanat által még mélyebbre süllyed. Túl azon, hogy Hughes betegségének - amelynek legjellemzőbb tünete az eszelős tisztaságmánia - sejtelmesen fel-felvillantott háttértörténete, azaz egy járvány gyermekkori emléke a vulgárpszichológia és az együgyű sulykolás példás szintézise, a betegség túlhangsúlyozásával ráadásul gyomorforgatóan misztifikálja Hughes személyiségét, sőt kitartóan bizonygatja, hogy gyengeségei is éppen azt mutatják,  Hughes igazi amerikai übermensch volt: gazdag, gátlástalan, de jószívű. „Senki nem mondhatja rólam, hogy valaha is hazudtam” - mondja a korrupciógyanús ügyletei miatt tartott kongresszusi meghallgatáson. Ez nagyjából elegendő is a totális anyagi, erkölcsi, sőt még a történelmi győzelemhez is. Az állami-adminisztratív perspektíva e mesekönyvbe illő lezárás nélkül akár még értékelhető is lehetne, amennyiben a legfelsőbb szintekig kígyózó korrupcióra igyekszik provokatívan reflektálni.

Persze, akad néhány jó jelenet is, például a 30-as évek amerikai sztárjainak hollywoodi mulatóhelyei, a varieték, kabarék lényegesen szórakoztatóbbak, mint a látványosnak szánt repülős jelenetek. Nagyon jóindulatú megközelítésben majdnem sikerül elkerülnie a művészieskedő hatásvadászatot annak a jelenetnek is, amikor Hughes, az idegösszeomláshoz vészesen közel kerülve, bezárkózik vetítőtermébe, vizeletét tejesüvegekbe üríti, amelyek különböző árnyalatokban pompázva hosszan sorakoznak a fal mellett - egy életmű darabjainak, vagy inkább roncsainak ironikus-tragikus metaforáiként.

Hiába a tragikusnak szánt lezárás, Hughes sejthetően végső idegösszeomlása, ez ugyanis annyira súlytalan és kimódolt, hogy Scorsese legújabb filmje ezzel sem tudja meghaladni a naiv, iskolás formát: bármily lesújtó is, az Aviátor nem több egy kalandos életrajz ürügyén tálalt fabulánál, amelyben a jó, hiszen elvtelen, monomániás, üres és idegbeteg, mindig elnyeri jutalmát.

 

Leonardo DiCaprio
Leonardo DiCaprio
46 KByte
Alec Baldwin
Alec Baldwin
43 KByte

61 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső