A közönség és a kritikusok is egyaránt egyetértettek abban, hogy idén, mint már nem először, a dokumentumfilmek voltak a legerősebbek a Sundance Filmfesztivál programjában. A lehető legváltozatosabb témájú és megközelítésű filmek között volt lélegzetelállító, megdöbbentő, sokkoló és jó néhány nevetésre ingerlő is. Világossá vált, hogy a dokumentumfilmeseknek nem csupán a valóság megragadása a cél, hanem egyre többen alkalmaznak válogatott filmes eszközöket, kölcsönöznek játékfilmes elemeket, hiszen napjaink közönségét csupán az érdekfeszítő téma nem mindig csalogatja be a moziba, vagy ülteti le a tévé elé dokumentumfilmet nézni. Már nem elég pusztán a valóság megragadása és a tények bemutatása, fontos a hatáskeltés, illetve a szórakoztatás. Az idén számos lebilincselő és igazi moziélményt nyújtó dokumentumfilmet láthattunk valós emberekről és történetekről könnyed, szórakoztató formában sok humorral és iróniával, ugyanakkor komoly mögöttes tartalommal.
Hiába népszerűek a fesztiválok dokumentumszekciói, az mégis elég ritka, hogy a nyitógála filmjének is dokumentumfilmet válasszanak. A 2004-es Sundance Filmfesztivál mégis ezen kivételes alkalmak egyike volt. Stacy Peralta filmjének az Óriáshullámok lovagjainak (Riding Giants) megtekintése után semmi kétség nem férhet ahhoz, hogy a programzsűri jól döntött. Amerikai mítoszok és legendák elevenednek meg az ember és a természet erőinek küzdelméről szóló lélegzetelállító alkotásban. Peralta már előző filmjével, a Dogtown and Z-boys-szal is bizonyította elkötelezettségét az extrém sportok iránt, (a film a Los Angeles-i extrém gördeszkásokról szól) Mostani alkotásában régen dédelgetett vágyát valósította meg a surf kultúra történetének és extrém változatainak bemutatásával. Felidézi a szörfös életmód kialakulását és elterjedését, megszólaltatva a sportág legmerészebb úttörőit, akik nem csak a világ legveszélyesebb helyein, a legnagyobb hullámokat lovagolják meg, hanem technikai újításaikkal nagyban hozzájárultak a felszerelések és a különböző technikák továbbfejlesztéséhez. Olyan surflegendák mesélik el kalandjaikat, mint a ’Bika’-ként becézett első igazi óriáshullám szörfös Greg Noll, Jeff Clark a San Francisco-i Maverick surfös, illetve Laird Hamilton, a sportág vitathatatlanul legnagyobbja, akinek teljesítményét még senkinek nem sikerült túlszárnyalnia. Hamilton 1992-es forradalmi áttörést hozó új technikája, amely egy jet-skis segítőtársat adott mellé, lehetővé tette, hogy ő és a társai az addigiaknál is hatalmasabb hullámokat hódítsanak meg. A fotósok által dokumentált lélegzetelállító mutatványa a világ legveszélyesebb és leghatalmasabb hullámtörésénél pedig a legnagyobbá avanzsálta és kétségtelenül bizonyította, hogy nincsen számára lehetetlen. Hamilton egyébként társproducerként is jegyzi a filmet, amelynek külön érdekessége, hogy narrátora az azóta Oscar-díjas Sean Penn, producere pedig a magyar származású Agi Orsi.
Szintén legenda lehetett volna rock-körökben Anton, a Brian Jonestown Massacre énekes-dalszerzője, aki forradalmasította a rockzenét, de kábítószer problémái és pszichés eredetű magatartás zavara miatt mára többé-kevésbé feledésbe merült. A dokumentum zsűri nagydíját elnyerő Dig! rendezője, Ondi Timoner hét éven át filmezett két zenekart, akik egy szintről barátokként, ugyanakkor egymás riválisaként indultak. Az évek során azonban a tagok változása, a sorozatos botrányok és Anton excentrikus viselkedése miatt a Brian Jonestown Massacre feloszlott. A sors különös fintora, hogy a kevésbé tehetségesnek és korszakalkotónak induló Dandy Warhols pedig a banda összetartásának és fegyelmezettségének köszönhetően jelentős karriert futott be. Anton börtönt és elvonót megjárva, botrányoktól továbbra sem mentesen, szólóban próbálja karrierjét folytatni. Bár a rock bandák szinte el sem képzelhetőek botrányok és kábítószer nélkül, mégis döbbenetes belelátni hétköznapjaikba, és szinte testközelből megtapasztalni az önpusztítás és a deviancia korántsem olyan csábító és csillogó realitását.
Nem szokványos rockumentari Joe Berlinger és Bruce Sinofsky filmje a Metallica: valamiféle szörnyeteg (Metallica: Some Kind of Monster). Nem a jól megszokott koncertfelvételekből áll ugyanis, kulisszák mögötti interjúkkal tarkítva, hanem egy merész és eredeti kísérlet arra hogy megmutassa a világ egyik legkeményebb rock bandájának egy másik, kevésbé macho oldalát. A film végigköveti a tagokat azon a kétéves csoportterápián, amelyet azért vállaltak, hogy megoldják az egymás közötti konfliktusokat a közös jövő és az új album érdekében. Még a legjobb barátok között is akadnak konfliktusok, hát még egy olyan banda tagjai között, akik karrierjük elmúlt húsz esztendeje alatt szinte minden pillanatot együtt töltöttek akár a stúdióban, akár a világ különböző tájain turnézva. Természetesen a nézőnek nem kis meglepetésére szolgál látni ezeket a rock ikonokat, akiket a színpadon majd szétvet a tesztoszteron, amint legféltettebb és legintimebb érzéseikről, aggályaikról vagy szorongásaikról vallanak. Fel merték vállalni, hogy a kamera megörökítse azokat a pillanataikat, amely talán sokakban szinte teljesen lerombolhatja a róluk addig kialakult képet.
Ahogy a Metallica tagjai magukat adják a filmben, úgy játssza Los Angeles is önmagát Thom Andersen filmjében, Los Angeles önmagát játsszában (Los Angeles Plays Itself). Nosztalgikus kirándulást tehetünk olyan helyszíneken, amelyek rendszeres szereplői a filmeknek. A film kiindulópontja Andersen azon feltevése, hogy „A filmek igyekeznek eltüntetni a valóság nyomait, azáltal, hogy kiválasztják számunkra, hogy mit nézzünk, majd gyorsan tovább terelik a figyelmünket. Megteszik mindazt, amit az akaratlagos figyelemnek kéne. Elnyomják az akaratlagos figyelmet, miközben nézzük őket, és helyette a nem akaratlagos figyelem kerül előtérbe. De mi van, ha az akaratlagos figyelmünkkel nézzük a filmet, anélkül, hogy hagynánk, hogy a film irányítson minket? Ha tudjuk értékelni a dokumentumfilmeket a drámai kvalitásukért, talán tudjuk értékelni a játékfilmeket dokumentumjellegű feltáró képességük miatt.” Anderson különös utazásra viszi a nézőt Los Angelesben, olyan dolgokra hegyezve ki a figyelmünket, amelyeket a filmek szándékosan tompítanak. Ismert és kevésbé ismert filmek (a Kínai negyed, A szárnyas fejvadász, a Szigorúan bizalmas, a Száműzöttek) részleteit vizsgálja, ráirányítva a figyelmet olyan részletekre, amelyeket az ember garantáltan jelzés értékűnek vesz, anélkül, hogy egy percig is eltűnődne rajtuk.
Szintén egy láthatatlan világot tár fel Jean Michel Roux dokumentumfilmje A nyomozás a láthatatlan világ után (Investigation into the Invisible World), amely az izlandi emberek hiedelem világába kalauzolja a nézőt. Az izlandi lakosok, többnyire skandinávok és írek leszármazottai ugyanis hisznek egy természetfeletti világ létezésében, amely mindenütt körülveszi őket, olyannyira, hogy még az izlandi egyház is nyitottnak és toleránsnak mutatkozik a pogány hiedelmekkel kapcsolatban. Roux teljes tisztelettel, a gúny vagy az irónia legkisebb jele nélkül közelít a téma felé. Lélegzetelállító képekkel mutatja be a természeti csodákat olyan drámai megvilágításból és zenei aláfestéssel, amelyektől a hideg futkos az ember hátán és amelyek egy kísérteties másik világ létezését sugallják. Gyerekek és felnőttek mesélnek, hol és miként láttak tündéreket, törpéket, tengeri szörnyeket. Hiszen Izlandon az építkezésekre is médiumokat hívnak, ha egy-egy sziklát kell elmozdítani, hogy közvetítsenek a szellemvilág és az emberek között. A témával kapcsolatban még a korábbi elnök Finnbogadottír is azt nyilatkozta, hogy „Senki sem bizonyította még a láthatatlan teremtmények létezését, de senki sem bizonyította még Isten létezését se.”
New York kihagyhatatlan étterme volt a Shopsin. Séfje a tipikus New Yorki séf, Kenny, aki eleinte csak azért kezdett főzőcskézni, hogy egy kis plusz pénzre tegyen szert. A Szeretek legyeket ölni (I Like Killing Flies), amelyet rendkívül alacsony költségvetéssel forgatott Matt Mahuri, megörökíti a kicsi családi étterem történetét, amely az elmúlt harmincöt évben Greenwich Village egyik fő attrakciójává nőtte ki magát. Most viszont, hogy elvesztette a bérleti szerződést, nehéz helyzettel kell szembenéznie. Pedig nem akármilyen konyhával és vendégkörrel rendelkezett az étterem. Hatalmas népszerűsége nagyban köszönhető Kennynek, aki tagadhatatlanul egy nem mindennapi karakter. Amellett, hogy több mint kilencszázfajta ételt készít, legalább százféle levest, különböző nemzetiségi étkeket és palacsintakölteményeket, igazi konyha filozófus, aki sohasem rest megosztani nézeteit politikáról, az életről, főzésről vagy éppen a szexről. Ráadásul az, hogy éppen mit és hogy készít a vendégkörnek, nagyban függ az aznapi hangulatától.
Könnyed hangvételben, sok humorral és iróniával tálal egy nagyon is komoly problémát a dokumentum kategória rendezői díjas filmje, a Super Size Me! Az amerikainál népbetegségnek tartott elhízásért legtöbben a gyorséttermek kínálatát okolják, de ez idáig senkinek sem sikerült perdöntően bebizonyítania, hogy valóban mennyire is ártalmasak ezek az ételek. A film rendezője, Morgan Spurlock arra vállalkozott, hogy utánajár ennek, saját példáján bizonyítva, hogy akár egy hónap alatt is mennyi kárt tehet egy egészséges ember szervezetében a McDonald’s menüje, a villámgyorsan felkúszó felesleges kilókról nem is beszélve. Orvosok, táplálkozási szakértők és személyi edző vizsgálta ki és mérte fel egészségi állapotát a kísérlet előtt és után, valamint az egy hónap során is rendszeres ellenőrzés alatt állt. Az eredmény azonban a szakembereket is megdöbbentette, ilyen rohamos hízásra és a leletek ilyen mértékű romlására ugyanis legmerészebb álmaikban sem számítottak. Spurlocknak sikerült tehát perdöntően, a saját jól dokumentált és megkérdőjelezhetetlen példájával bizonyítani azt, hogy valóban rendkívül hízlaló és egészségkárosító a McDonald’s kínálata. A kísérlet mellett Spurlock minél átfogóbb képet szeretett volna kapni az amerikaiak táplálkozási szokásairól, ezért számtalan szakértőt, illetve a gyorséttermi perekkel foglakozó jogászt, iskolai étkeztetésért felelős konyhafőnököt és rengeteg járókelőt szólaltat meg, feltárva a meglehetősen kétségbeejtő helyzetet.
Akinek mindez még nem vette el a kedvét egy jó kis hamburgertől, annak a The Yes Men című dokumentumfilmnek a világ élelmezési problémájának megoldására javasolt ötlete az ’újrahasznosított hamburger’ biztosan véglegesen elveszi azt. Természetesen az emberi ürülékből visszanyert táplálék csak egy a Yes Men nevű csoport elképesztő ötletei közül, akiket internetes honlapjuknak köszönhetően (amelyet 1999-ben éppen a World Trade Organisation tevékenysége elleni tiltakozásul hoztak létre, mintegy kifigurázva azt) összetévesztenek a WTO alkalmazottaival, és akik mindezt kihasználva, különböző rangos tudományos konferencián és tévés szereplésen vesznek részt. Tiltakozásul képtelenebbnél képtelenebb és provokatívabb dolgokkal próbálják lejáratni. Ötlettáruk szinte kimeríthetetlen, Salzburgban például szabadpiaci megoldást kínáltak a demokráciára, mégpedig azt, hogy a szavazatokat aukcióra kellene bocsátani, és aki a legnagyobb összeget ajánlja, az szavazhatna. Tamperében a textil konferencián pedig arany űrruha-szerű viseletet mutattak be, amelyből hatalmas fallosz ugrik elő tetején tévémonitorral, amelyen keresztül az alkalmazottakat figyelhetik a vezetők kikapcsolódás vagy sport közben, anélkül, hogy be kellene menniük a munkahelyre, ráadásul utasításokat is adhatnak nekik egy mikrofon segítségével. A legdöbbenetesebb az, hogy leleplezés helyett, egyre több meghívást kaptak. A rangos konferenciák közönsége fásultan vagy mosolyogva, de szemmel láthatóan teljes közönyösséggel fogadta a provokációt (az egyetlen csoport, akik ki merték mondani, hogy szerintük ez csak ugratás, egy egyetemista csoport volt). A Yes Men végül is odáig merészkedett, hogy Ausztráliában bejelentették, hogy a WTO befejezi tevékenységét. Mint a film készítőitől megtudtuk, szervezetük valóban befejezte ilyetén működését, de a csoport létezik továbbra is, és világszerte jelentős számú követőjük van, akik szintén ezt a békésebb, de meglehetősen radikális formáját választják a globalizáció és a kapitalista világ kizsákmányolása elleni tiltakozásuk kifejezésmódjául. Eközben kiválóan szórakoznak, és mint a példa is bizonyítja, a leleplezéstől sem kell tartaniuk, hiszen valahányszor megjelent a Yes Men tevékenységéről egy-egy leleplező újságcikk, az olyan képtelennek tűnt, hogy csak a cikk írója tette magát nevetségessé.
Hasonlóan provokatív a témája Ken Willmott CSA: Az Amerikai Szövetséges államok (CSA: The Confederate States of America) című filmjének, amely ál-dokumentumfilmes formában tálalva azzal a gondolattal játszik el, mi lett volna, ha az amerikai polgárháborút nem az északi abolicionisták, hanem a déli államok szövetsége nyeri meg. A ’dokumentumfilm’ sok arhívnak tűnő filmfelvételt tartalmaz, valamint ’szakértőket’ ’történészeket’ szólaltat meg. A programot pedig rendszeresen a témába vágó reklámok és tévéműsor ajánlók tarkítják megmutatva, hogyan is nézne ki manapság a műsor, és miket reklámoznának, ha Amerika még mindig rabszolgatartó társadalom lenne.
Kissé morbid és helyenként gyomorforgató David Sampliner és Tim Naukashi Piszkos munka (Dirty Work) című dokumentumfilmje. A világ talán legkevésbé vágyott munkáit végző embereket mutatja be. Olyan foglalkozásokat űznek, amelyeket garantáltan senki nem ír be a továbbtanulási lapjára, hiszen ki az, akinek az élete álma, hogy pöcegödör-tisztító legyen. Három ember életét és ’karrier’ történetét hozza testközelbe a film. Megismerkedhetünk a „reproduktív fiziológussal” aki saját kézzel gyűjti a bika spermiumot, hogy aztán a termékenyítésnél felhasználják, a szippantókocsin dolgozó pöcegödör-tisztítóval és a „restauráló művésszel”, akinek az a dolga, hogy az elhunyt a lehető legjobban mutasson a temetése napján. Nem kevés humorral vallanak munkájukról és arról, ahogy nap mint nap meggyőződhetnek annak szükségességéről, hiszen honnan jönne a hús, ha nem lenne mesterséges termékenyítés, arról nem is beszélve, hogy az se a legkellemesebb, ha valakinél eldugul a csatorna, és térdig járhat az udvaron a fekáliában. „Az érzékeny kameramunkának, a magával ragadó zenének, a gyakori feliratoknak (amelyek a hosszú monológokat helyettesítik) köszönhetően igazi moziélményt nyújt a film, amely előbb vált ki együttérzést a nézőkből, mint fújolást.” - ahogy azt Shanonn Kelley is megjegyzi.
Az itt bemutatott dokumentumfilmek jól példázzák, hogy a dokumentumfilmes műfaj is lehet könnyed és szórakoztató hangvitelű, függetlenül attól, hogy emberfeletti teljesítményről, természetfeletti lényekről vagy jól látható, a társadalom nagy részét érintő problémáról, vagy akár nem mindennapi foglalkozást űző emberek mindennapjairól van is szó.
