A 39. Karlovy Vary-i fesztivál klipjén egy diák, a Thermál Hotel bárjában (a fesztivál főhadiszállásán) ellop egy mozijegyet. A jegytulajdonos üldözőbe veszi, de a fiatalember gyorsabb és elvegyül a tömegben. A jegytulajdonos, miközben üldözi a tolvajt, betéved az egyik szállodaszobába, ahonnan olyan lendülettel rúgják ki, hogy kiesik az emeletről. A magasból ráesik a mozi tetejére, s a plafont átszakítva, csaknem a nézők fejére zuhan, de ebben a pillanatban a vágó megállította a képet, s a feldühödött férfi repülés közben, kimerevítve lebeg a nézők, egész pontosan a diák feje felett. Ez a klip pompásan jellemzi a fesztivál hangulatát, ahol állandóan folyik a jegyekért való küzdelem, és a mozi-termek mindig zsúfolásig megtelnek, akár mongol dokumentumfilm, akár török játékfilm van a műsoron.

Idén a tizenhat versenyfilm közül hat Kelet-Európából (magyar, lengyel, orosz, cseh, bosznia-hercegovinai, szlovén), kettő skandináv országokból (dán és izlandi) érkezett, a Távol-Keletet három film képviselte (japán, indiai, iráni). A fesztivál különböző szekcióiban összesen kétszázharminc filmet mutattak be. Általános vélemény szerint az átlagszínvonal alacsonyabb volt a korábbi évekénél, de ez nem a válogatóbizottság hibája. Éva Zaoralová programigazgató nem csak kitűnő ízlésével, de a fesztivál demokratikus, nyitott légkörének megteremtésével is hozzájárul a fesztivál sikeréhez. Remélem, az Ökumenikus zsűritől kapott életműdíja nem azt jelzi, hogy őrségváltásra készülnek a vezetésben. Karlovy Varyban a díjazáskor legtöbbször humanista szempontok érvényesülnek. A Kristály Glóbuszt és húszezer dollárt elnyert olasz Gyerektörténet-ben (Certi bambini, r: Andrea Frazzi–Antonio Frazzi, 2004) a családi háttér nélküli, magányos, kóborló gyerekek válnak a maffia minden célt kiszolgáló eszközévé. Persze, hogy reflexből utáljuk a maffia gonosz tagjait és együtt érzünk a kiszolgáltatott gyerekekkel, de valahogy érzelmileg mégis kívül rekedünk az eseményeken. Ugyanezt mondhatom a FIPRESCI által díjazott pszichológiai drámáról, a Mostohatestvérem Frankenstein (Moj svodnyj brat Frankenstejn, r: Valerij Todorovszkij, 2004) című orosz versenyfilmről. Nem éreztem átélhetőnek a csecsen háborúban megsebesült, a háború borzalmai miatt mentálisan sérült fiatal férfi sorsát, aki hazaérkezéskor meglehetősen ambivalens fogadtatásban részesül. A főszereplő rossz választása megakadályozza, hogy igazi empátiát érezzünk. Nekem a versenyfilmek közül legjobban a Folyópart (Kenar-e Roodkhaneh) tetszett, Ali Reza Amini iráni rendező harmadik játékfilmje. A film története egyszerű eszközökkel, mélyen és árnyaltan ábrázolja, hogyan lehet a legszélsőségesebb helyzetben is (a hontalanság és üldöztetés állapotában) megőrizni az emberi méltóságot. Az amerikai-iraki háború idején menekülnek Irakból a kurdok, ám az amúgy is veszélyes vállalkozás további veszélyeket rejteget. A kurdok menekülés közben aláaknázott határvidékre kerülnek, egy menyasszony az aknával övezett terület közepén mozdulatlanul állva, órákig várja a segítséget, miközben a többi menekült a domb köré telepedik és mesével próbálja megnyugtatni az egyre kimerültebb és kétségbeesettebb fiatal nőt. A film vége finoman sejteti, hogy valamennyien ott lelik halálukat. A megrendítő és mélyen átélhető, egzotikus környezetben játszódó történet azt közvetíti, hogy az egymás iránti szolidaritás az életben maradás ösztönénél is erősebb. A film megkapta a Nemzetközi Filmklubszövetség Don Quijote-díját.

Különdíjat kapott az Itt (Tu, r: Zrinko Ogresta, 2003), a horvát–bosznia-hercegovinai versenyfilm. A Horvátország reménytelen és anarchikus mindennapjait, a kapcsolatok tökéletes szétzilálódását ábrázoló játékfilm keserűséggel tölti el a nézőt, különösen, ha kelet-európai.

A közönség díját a Síró teve története (Die Geschichte vom weinenden Kamel, r: Byambasuren Davaa-Luigi Falorni, 2003), egy német-mongol dokumentumfilm kapta meg. A sok derűs percet hozó történetben egy mongol pásztorcsalád a Góbi sivatagban megoldhatatlan problémával szembesül. Az újszülött teve-gyereket nem akarja elfogadni a teve-mama. Az alkotók – elmondásuk szerint – a film készítése során Robert J.Flaherty Nanook, az eszkimó (Nanook of the North, 1922) című klasszikus dokumentumfilmjének módszereit tartották szem előtt. A Síró teve története klasszikus elődjéhez méltóan szól az ember és a természet együttéléséről, és arról, hogy földrészünkön még ma is léteznek olyan családok, akiknél az állat teljes jogú családtagnak számít.

„Egy olyan történetet kerestem iráni körutazásom során, amely igazán megrendít.” – mondta a most huszonnégy éves iráni Samira Makhmalbaf, a jól ismert iráni filmrendező, Mohsen Makhmalbaf lánya. Tizenhét éves korában debütált Az alma (Sib, 1997) című filmmel. A Fekete tábla (Takhté siah, 2000) Cannes-ban elnyerte a zsűri különdíját. A Délután ötkor (Panj é asr, 2003), Makhmalbaf legutóbbi filmje a női emancipáció kérdését vizsgálja a talibán rezsim bukása után. „ Meg akartam mutatni, hogy érző, gondolkodó lények rejtőznek a csador alatt. Az afgán nők rejtett arcát akartam feltárni, és a forgatás alatt engem is meglepett, hogy néhányan még angolul is beszéltek közülük… Szereplőim közül sokan attól tartottak, hogy ha visszatérnek a talibánok, büntetést kapnak a filmszerep miatt.” Makhmalbaf nem csak tehetséges, de feltűnően szép is, így nem csoda, hogy sűrűn csattogtak körülötte a fényképezőgépek a fesztivál idején.

Karlovy Varyban minden évben megrendezik az új cseh filmek mustráját. Az idei év kevésbé volt kiugró, mint az előző évek, amikor olyan filmek bukkantak fel, mint az Oscar-díjra jelölt Élet mindenáron (r: Jan Hrebejk, 2000), amelyet 39 ország vett meg, s ugyanennek a rendezőnek a Pupendó (2003) című filmje, vagy az Angyal állomás (r: Vladimir Michálek, 2000), a Magánosok (David Onricek, 2000),a Gombdili (2000) és Az ördög éve (r: Petr Zelenka, 2002). Idén két figyelemre méltó játékfilmet mutattak be, egy fergeteges vígjátékot, az Unalom Brünnben címűt (r: Vladimír Morávek, 2003) és a Květa Legátova népszerű és közismert regénye nyomán készült Zelaryt, amelyet Oscar-díjra jelöltek, és amely tavaly a legnépszerűbb film volt Csehországban. Ha sikerül, mindkét filmet levetítjük az Örökmozgóban decemberben, a Cseh Filmhétvégén.

Volt még egy program a fesztiválon, amit szeretnék az Örökmozgóba is elhozni: a 10 legjobb török film (10 Best Turkish Films) című sorozat. A török filmgyártás abban hasonlít a kelet-európaihoz, hogy éppoly kevéssé ismerjük. Én még emlékszem, amikor Budapesten mindenki megnézte, mert fontosnak tartottuk, Yilmaz Güney filmjeit. Ebben a sorozatban látható lesz a ma már klasszikusnak számító Út (1982), a Remény (1970) és a Nyáj (1979), amelynek forgatókönyvét Güney még a börtönben írta.

Idén különösen jelentős volt a magyar részvétel a fesztiválon. Sajnos díjat nem kaptunk, de a Körhinta, amit az archívumok kincsei sorozatban vetítettek, hatalmas sikert ért el. Több, évtizedek óta Budapestre járó külföldi kritikus nosztalgiázott rajta. A vetítőterem zsúfolásig megtelt fiatalokkal, és nagyon jól mutatott Törőcsik Mari és Soós Imre a Thermal Hotel falára vetítve, repülés közben a hintán, a promenádon hullámzó tömeg legnagyobb örömére.

Ellentétben a Cannes-i vagy a berlini fesztivállal, Karlovy Varyra általában nem jellemző az élénk filmkereskedelem. Többször elhangzott a szervezők részéről, hogy számukra a néző a fontos. Azt is mondhatnám, hogy a kényszer szüli a helyzetet. Mindenki tudja, hogy a kelet-európai filmeknek nagyon nehéz piacot találni, a nagyobb forgalmazók nem vásárolják, mert nem remélnek tőlük nyereséget. Nagyon kevés a kivétel, de azért van: Jan Hrebejk Élet minden áron (2000) című, Oscar-díjra nominált játékfilmjét harminckilenc országban vették meg (Magyarországon nem !). Alexandr Rogozskin Kis kakukkja (2002) vagy az izlandi Dagir Karin Noi, az albinó (2003) című filmje kereskedelmi sikerként könyvelhető el (mindegyikük Karlovy Varyban nyert díjat).

A fesztivál záróestjének „fénypontja” a Shrek 2 országos premierje volt. Nem egészen értem, miért esett a választás a tipikusan multiplexbe való Shrek 2-re. Igaz, az első részt nem láttam, de a második rész olyan volt, mintha az európai népmesék elemeit koktél shakerben összerázták volna, majd a katyvaszt felöntötték volna a filmvászonra. Engem nem szórakoztattak a rusnya zöldszínű lények. Shrek ostoba és faragatlan, a királylány pedig zöld jóságba burkolja butaságát. Nem az a baj, hogy ők, másokkal ellentétben, zöld színűek, az engem nem zavart, de ostobaságukat a szín nem leplezte, inkább kiemelte. A végeredményen az sem javít, hogy a többi szereplő még ostobább. A film országos (cseh) forgalmazása a fesztivál zárása utáni napokban kezdődött. Beharangozónak valóban hatásos volt a premier helyszíne és időpontja. Örülhetett az amerikai forgalmazó.

Persze minden fesztiválon érvényesülnek „egyéb” szempontok is (John Cleese, Shrek hangja a fesztivál díszvendége volt), de a program valóban koncentrál azokra a filmekre és filmesekre, akiknek sokat jelent a nemzetközi megméretés, mivel kis kivételtől eltekintve kevés esélyük van mozi-forgalmazásra. Ezért járunk Karlovy Varyba, hogy legalább az Örökmozgóban láthassunk néhányat közülük.