Urbán Mária A kurd menyasszony csak áll az aknán
 
Andrea Frazzi, Antonio Frazzi: Certi bambini
Andrea Frazzi, Antonio Frazzi: Certi bambini
39 KByte

Olasz utcagyerekek, francia énekkarosok, horvát menhely, kurd menyasszony, orosz polgárok, spanyol down-osok, koreai iskoláslányok.
Francia operett 25-ből, amerikai balett 2004-ből, szlovén komédia, német hadipompa, inak és izmok 42-ből, orosz háborús hős Csecsenföldről.
Dán izzás, izlandi pizza és szeméttelep, finn europuding, lengyel börtön, cseh álom.

Sok volt a menyasszony idén a Karlovy Vary fesztivál vásznain. Úgy látszik, a Négy esküvő, egy temetés óta (1994) megint ráébredtek a filmesek, mennyire fotogén a téma, s micsoda lehetőségeket ad családok, generációk, konfliktusok tömeges begyűjtésére, mozgatására. (Ha már oly kurta a filmesek memóriája, hogy elfelejtették, micsoda kaján Amerikai-tablót hozott össze az Esküvőben mintegy 80 szereplő mozgatásával Altman valamikor a 70-es évek közepén…) Mindenesetre ígéretes, mert az európai dramaturgia jele, ha a menyasszony nem a filmzáró csók megkoronázására ölti magára a fehér jelmezt.

Sok volt a táncos szereplő idén, és nem csak a fesztivál egyik blokkjában, a Tánc a kamerának címet viselőben. Filmrendezőt, írót, festőt, kőfaragót egyet sem láttunk, a művészt ma a táncos képviseli a filmekben – megint csak fotogénabb, dinamikusabb, mozgékonyabb – divatos és korszerűbb. A gépjátékok mindig tökéletesen s ugyanúgy mozgó, kreált játékosainak özönében megnőtt az egyedi test izmokból-inakból kifacsart egyszeri produkciójának varázsa, s így ázsiója.

Sok volt a handikepes szereplő. (Még a fesztivál elnök Bartoska főszereplésével is unalmas cseh krimiben is tolókocsiban ült az egyik nyomozó.) Mintha az igaz történetekért – egy fesztivál az ilyen történetekért van – egyre mélyebbre kéne hajolni, már nem elég kimenni a külvárosba, a hősöknek nem elég simán szegénynek és/vagy nyomorultnak lenni. A figyelemfelkeltés, az újabb, még „ütősebb” kép hajszájában több pontot ér egy sérült ember. Ennek is van divat-oldala és ennek is van filmszerű összetevője.

A fesztiváltudósító igyekszik megnézni a versenyfilmeket, bár tudható, hogy a fele gyorsan elfelejtődik, de amelyik végül díjat kap, az felkerül a díjazott filmeknek járó fesztivál-, filmhét-, válogatás- körútra, és a rendező nagyobb eséllyel, tán több pénzből készítheti el következő darabját, amit nagy valószínűséggel meghív a fesztivál, s így néhány rendezői oeuvre alakulása egyetlen fesztiválon is nyomon követhető. Az izlandi Fridrikssont s a koreai Kim Kidukot például saját felfedezettjeként tartja számon Karlovy Vary, s minden filmjüket meghívja.

Nem tudni, hogy az idei nyertesek építenek-e életművet, filmjeikben többnyire régi történeteket mondanak el újra, érzékenyen, becsületesen, de nem éppen eredetien.

Az olasz film, a Gyerektörténet /Certi bambini, egy 11 éves utcakölyök életbe indulását, első felnőttes élményeit, sorsválasztását meséli el: első szerelmét egy hozzá képest idősebb lánnyal, a férfiélet vezérgondolatainak meg tanulását - attól a fiatal maffiózótól aki figyelmesen kiválasztja őt a nápolyi maffia számára, s kimenti a gyűlölt Damiano kezéből, aki a kisebb lopásokból élő gyerekcsapatot vaskézzel irányítja. A fiú szeretettartalékának forrása a teljesen ráutalt nagymama, aki nem mozdul ki a lakásból, enni is csak akkor eszik, ha ő ráveszi, ezért mindig hazamegy hozzá, mert gondoskodnia kell róla. A film azzal fogja meg a nézőt, ahogy a 11 éves gyerek gondoskodik, védi, segíti a megesett lányt, az elesett nagymamát, és persze gondoskodást segítséget, szeretetet keres náluk. Egy maffiafilmnél jóval szélesebb sávokat tud bemutatni a film a világból s a városból, mert a gyereket a legkülönfélébb városrészekbe szólítják el a feladatai, s közben hosszú metróutazásokon álmodja tovább a napot – sajnos, flash-backekben gondolja végig a jelent a múltat és fürkészi a jövőt.
A sokszínűség, a képlékeny gyereklét elemeihez képest meglehetősen brutálisan fejeződik be a film: a maffia szervezésében leadott lövés után a 11 éves bérgyilkos nem szalad el a rendőrök elől, hanem beáll a téren játszó idegen gyerekek közé focizni. (Andrea Frazzi és Antonio Frazzi a legjobb filmnek járó Kristályglóbuszt vitték haza.)

A horvát-boszniai-hercegoviai Itt / Tu formakísérlet. Nyitójelenete a háború rövid szünetében játszódik: pihenő katonák sörözés és kártyázás közben az osztag „hülyéjén” viccelődnek, aki egy sebzett madarat ápolgat. A csatatéren is, ahol ágyúznak. A következő jelenetek a háború után, a nagyvárosban játszódnak, hat történet épül egymásba azzal a véletlent sugalló, régi dramaturgiai fogással, hogy amikor az előző véget ér, rátéved a kamera egy másik szereplőre, őt követi, és a következő történet már róla szól. Ezekben a történetekben a nyitójelenet kiexponált férfiarcai epizodisták – az életet nem a harcosok viszik tovább. Az epizódok szereplőiről lassan kiderül, miként kapcsolódnak a többi epizód szereplőihez – testvérek, rokonok, barátok -, s egy-egy főszereplő vezérmotívuma mellett - drog, ital, erőszak, magány -, milyen egyéb szálak fűzik össze őket. Még egy forma-elem tartja össze a hat történetet: többnyire egy furcsa, pusztuló, hajdan sem pompás szálloda folyosóin, szobáiban, konyháján, kocsmájában, utcájában játszódnak. Széthúlt, dermedt, csoszogó, tompa világ. Sok füsttel, köddel, gőzökkel, éjszakával, árnnyal, kevés, szegényes fénnyel. A végén kihuny a fény egy ablakban s felcsendül a horvát himnusz. (Zrinko Ogresta a zsűri különdíját kapta filmjéért.)

Leon és Olvido testvérek, két éve halt meg az édesanyjuk. Leon 20 éves, Down-kóros szeretne egyetlen rokonával, imádott nővérével élni, ezért minden lehetséges otthonból kirúgatja magát. Olvido szép fiatal lány, szeretne bulizni, fiúzni, csavarogni, szabadulna a tehertől. Nem tud, Leon hozzá költözik, róla is gondoskodnia kell. A film során háromszor próbálja megölni az öccsét, méreggel, pisztollyal, tengerbe taszítással, aztán mégis visszahúzza, mentőt hív hozzá, nem süti rá a fegyvert. Öngyilkossággal is próbálkozik, az sem sikerül. Kénytelen tovább loholni, munkát szerezni, s mivel képzetlen, csak rosszul fizető, vacak munkákat kap. Aztán rámosolyog a szerencse: egy elegáns madridi utca előkelő menyasszonyruha boltjában kínálhatja a ruhakölteményeket a leggazdagabbaknak. Sajnos kiderül, hogy a bolt tulajdonosai az eladólányokat is árulják.
Színésznő legyen a talpán, aki ekkora dramaturgiai koloncokkal elboldogul. (Marta Larralde a legjobb színésznő megosztott díját kapta alakításáért, Xavier Bermúdez pedig a legjobb rendező díját kapta a filmért.)

Híres Dogma-filmek hősnője, a dán színésznő, színházi rendező Paprika Steen első filmje, a Lad de sma born / Utójáték döbbenetes erejű színészi teljesítményekből épül fel. Bő 40 percen keresztül csak sűrűsödik a feszültség és nem érteni az okát. A fiatal házaspárból a férj minden idegszála feszültségtől reszket. Esténként hazamegy a feleségéhez, és nem mer ránézni, sem szólni hozzá. A asszony visszatért a munkába, szociális előadó, egy drogos fiatalasszony és a kisbabája életét próbálja menteni, feladatkörét túllépve bébiszitterkedik nála. Párhuzamos történet: egy erősen középkorú, bővérű asszonyság randevúzik újabb s újabb férfiakkal. Iszik, hangoskodik, botrányosan viselkedik, s mindig újrakezdi. Párhuzamos történetként is felfogható a fiataloknak segíteni igyekvő, középkorú pár. Asszony és férj csak egymásnak él testi-lelki harmóniában, erősen dolgozik az öregedés ellen, ínyencként élvezi a jelent, az életet. (A férjé az építésziroda, ahol a fiatal is dolgozik, s ahol éppen szétver maga körül mindent.) A film utolsó jelenetében futnak össze a szálak, amikor a férfi becserkészi-elcsábítja s eszelős fojtogató dulakodásban mégsem öli meg az élveteg asszonyt – aki elgázolta a házaspár 12 éves gyerekét. A férfi ezután megint hazamegy a feleségéhez, s most végre mondanivalója is van: sírva vallja be a gyilkos merényletet s kudarcát. Egy kiegyensúlyozott, gazdag, rendezett világ vibrál …
Precízen kidolgozott, viszonyítási pontokkal megtámogatott történet, tökéletes feszültség dramaturgia, kiemelkedően jó színészekkel. (Karen-Lise Mynster a legjobb színésznő megosztott díját, a film a Nemzetközi Filmklubszövetség külön oklevelét (Don Quijote-oklevél) kapta.)

A Napola (rendező: Dennis Gansel) a náci birodalom elitneveldéje egy vidéki kastélyban. Ide sikerül bejutnia boksztudásával a munkásgyereknek. Lenyűgözi az életszínvonal, a rend, a fegyelem és a pompa. (Lefényképezésének világszínvonal-standardját még Riefenstahl szabta meg.) Szívesen megfizeti az árát, az embernyuvasztó drillt. Harsogva harapdálja az életet. Barátot is talál: a törékeny, kecses, költőlelkű fiút, aki nem is akarja teljesíteni tábornok apja elvárásait, s egy különösen kegyetlen altiszti bosszú során – fantasztikus képsorok: a befagyott folyó jege alatt kell a fiúknak leúszniuk a távot egyik léktől a másikig - öngyilkos lesz. A magára maradt fiúnak is rá kell ébrednie a háborús igazság fogalmának viszonylagosságára – amikor a fiúcsapatot „partizánok” - menekülő, fegyvertelen orosz gyerekek - levadászására küldik ki. Többé nem hajlandó bokszolni, kiütteti magát, akkor viszont nincs rá szükség: kopott, kinőtt ruhájában gyalog baktat az úton… (A főszerepet játszó Max Riemelt, a jókötésű, tiszta tekintetű, rózsás arcú, erős, szőke színész a legjobb férfialakítás díját kapta.)

Unokabátyám, Frankenstein (Moj szvodnij brat Frankenstejn), (rendezte: Valerij Todorovszkij). Moszkva, polgári jómód. Mint valami régi melodrámában: a férj levelet kap egy asszonytól, akivel eltöltött egy éjszakát. Rábízza a fiukat. Nem tudja, ha rajta múlna, melyik fiút választaná a férfi a vonatról leszállók közül, de biztosan nem a félszemű háborús hőst. Aki nem műszemet, pótlást akar a szeme helyére, hanem egy gyémántot – viselni, mutatni, hangsúlyozni a háborút. Közben mintha keresné az utat vissza, a polgári létbe: kijár a pályaudvarra, a legjobb barátját várja, akivel közös műhelyt nyitnának. A barát azonban rég halott, a fiúval sem a család, sem a család barátai nem tudnak mit kezdeni. Élményeivel, lényével mindenkit a háborúval szembesít, amit mindnyájukért vívnak. Háborúban szerzett képességeivel időzített bomba – kiszámíthatatlan, mit hogyan ért félre, mire reagál a harcos ösztönével. Az orosz színészek – a gyerekszínészek is – tökéletesek. (A Filmkritikusok zsűrijétől méltán kapta meg a FIPRESCI-díjat.)

Folyópart. (Ali-Reza Amini: Kenar-e Roodkhaneh, Irán, 2004) A kurd menyasszony áll az aknán. A rendező elmondta, hogy az ötletet a Senkiföldje című filmből vette. Az ő hősei azonban nem harcoló katonák, hanem a háború elől menekülő civilek. A vőlegény elrohant segítséget hozni. Aki arra jár, megpróbálja szóval tartani a menyasszonyt. Egy férfi a fia holttestét viszi haza az anyjához, egy másik hazai italt cipel műanyagkannában a rég nem látott unokáinak, egy öregasszony a két unokájával a hátán menekül a halál elől, egy fiatal katona puskákat csempész és praktikus tanácsot ad: tegyen a lány a cipőjére nagy köveket, nehogy véletlenül felemelje a lábát., A véletlenül összefutó, különféle vidékekről való falusiak amíg kifújják magukat, mint valami falugyűlés, mind megpróbálnak kitalálni valamit: énekelnek, muzsikálnak, mesélnek a menyasszonynak, hogy lábon tartsák. Komor a helyzet, de a menyasszonyt látva mégis mindenki felvidul. Bele-belefeledkeznek a dalolásba és a mesélésbe. Groteszk helyzetek is adódnak. A mesélő öregasszony hangja nem ér el a menyasszonyig, ezért az egyik közelebb álló férfi kiabálja oda mondatonként a mesét. Jó, körülményes mese. Így szól: Egy fiatal lányt megkértek. Nem szerette különösebben a férfit, de igent mondott. Eljött a lakodalom ideje. Hát a vacsoránál mit tálalnak fel neki? Száraz kenyeret és halfejet. Mire ő? Elvált a férjétől. Férjhez megy másodszor is. Az öregasszony sorra végigmondja. Harmadszor is. Az öregasszony megint végigmondja. … Ötödször is férjhez megy. Az öregasszony megint végigmondja… Mire Ő? Megérti, hogy a férjeit cserélgetheti, de az életét nem.

Az Énekkarosok (Les choristes), Christophe Barratier filmje, a legnagyobb siker idén Franciaországban. A fiatal francia rendező, akit két dolog érdekel, a zene és a gyerekek, ugyanazt a történetet mondja el, amit valaha Vigo vagy Truffaut, csak ő nem a lázongó gyerekek, hanem a tanító, a nemzet napszámosa szemszögéből. Új felügyelő érkezik a piszkos, ócska intézetbe, csupa élet, kicsi, kerek ember. Abban különbözik a többi tanártól, hogy szereti a gyerekeket. Igyekszik megvédeni őket az igazgatótól, a többi tanártól, egymástól, és önmaguktól. A véletlen vezeti rá a módszerre: kórust szervez belőlük. Látszik, hogy zenész rendezte a filmet, mert igazi a élmény a gyerekek meghallgatása: mind más dalt énekel, mindnek másféle muzsika a hozománya. És mindenkinek van! Olyan szívesen hisszük el a filmnek a zene emberszelídítő, közösségformáló, -építő erejét! Igaz, a történet 1948-ban játszódik, amikor a háború sokféle gyereket sodort egy ilyen intézménybe. A legnépszerűbb francia komikus, Jugnot lubickol a főszerepben, Jacques Pérrin, a producer szerencsére csak röviden szenveleg a nyitóképben mint karmester, ő játssza a feledékeny világsztárt, aki már a tanító nevére sem emlékszik, Pépinot-nak, a legkisebb osztálytársnak kell emlékeztetnie az egész történetre.

Niceland. Aki megmondja, hogy mi az élet értelme, kap egy pizzát – hirdeti meg két fiú a rádióban. Miután senki sem telefonál be, megeszik a nyereményt. (-Nem akarja megmondani? –Lehet, hogy nem szereti a pizzát. A Down-kóros barát mindig meghökkentően fogalmaz.) A tévében valaki azt mondta, ő tudja a választ – az egyik fiú a nyomába ered. A lánynak, akit szeret, volt egy macskája. Arra mondta a lány anyja, hogy az az ő élete értelme. A macska megszökött, és elgázolta egy autó. A lány belebetegedett. A fiú azért keresi a választ a kérdésre, hogy ne haljon meg a lány. És most már izgatja is a dolog. Didaktikus? Lehet, ám ebben az életkorban ilyen s hasonló kérdésekre keressük a választ. Ez űzi el otthonról, (a tévé elől) a fiút, a választ keresve ismerkedik meg új, más emberekkel, bonyolódik újfajta viszonyokba, a család után, mondhatnánk, mestert keres. Türelmes, vár. Egy roncstelepen egy roncslakókocsiban dideregve igyekszik megszerezni a mester jóindulatát. Aki egy családi tragédia után ugyanolyan mentálisan sérült lett, mint a film csomagolómunkásként dolgozó fiatal szereplői. A végén kiderül, hogy a mester már elfelejtette a választ, a lány pedig felkelt az ágyból, mert úgy döntött, mégis élni akar. Fridrik Thór Fridriksson Izlandja gyönyörű, ám kietlen és félelmetes, történetét lassan, megfontoltan mondja, ezúttal is a normalitás kérdéseit feszegeti, alakjainak váratlan gesztusai, kitörései köré szövi filmjét.

Szimmetria. (Konrad Niewolski filmje.) Azt hiszem, most láttam először olyan lengyel börtönfilmet, ami nem politikai foglyokról szólt. Szabad országban a börtön nem politikai szimbólum többé. Lengyel közbűntényesek ülnek benne. Vizuálisan izgalmas helyszín, és – azért mégiscsak lengyel a film! – fontos morális kérdések átgondolásának helyszíne. A zárka hat lakójából kettő szerelmi felindulásból és bosszúból ölt.
Egy buzgó, vaksi öregasszony tévesen azonosította a fiatal férfit – ő az újonc, akinek ki kell verekednie a helyét, s aki lassanként megismerkedik a többiekkel – nincs annál fontosabb jellemző, mint az, hogy miért – s hogyan – ül.
A lengyel börtön etikája szerint a legnagyobb bűn a gyerekgyalázás, s a cella lakói ítélkeznek is, végre is hajtják az ítéletet.
Börtönnyelv, börtönelvek és biblia, morálisan tiszta, tisztázható helyzetek. Közösségi, férfias döntések.

A kínai versenyfilm nem érkezett meg.

Az egyetlen könnyedebb filmet, a szlovén szerelmes komédiát - Metod Pevec: Pod njenim oknom / Az ablaka alatt - ki kellett venni a versenyből, mivel versenyzett már nemzetközi fesztiválon, a ljubljanain. A film hősnője társastánc tanárnő nem akarja észrevenni a nála fiatalabb fiú szerelmét. A fiú belopózik a lány lakásába, megjavítja a mosdót, ajándékokat hagy maga után: kazettákat, melyekre a lányt vette fel. Kukkoló, de bevallja: láthatatlanul, távolból udvarol. Fontosak a mellékfigurák, az idősebbek és öregek. A fiú nagyapja, az öreg tanár, aki már a lány anyját is tanította és azonosítja is (ő volt az, aki pofozta a fiúkat), s aki kikérdezi a fiatalokat dolgaik állásáról. Segítségével vallja be a fiú élete titkát, nagy bűnét: miután nem tudta, mi a szex, betett egy videókamerát a szülei hálószobájába, s azután hónapokig rájuk sem bírt nézni. Miután a nagyapa biológus s az unoka tőle tanult mindent, elhangzik egy történet a fekete és a fehér gólyáról, ami nem ugyanaz a faj, egy-egy pár mégis néha együtt él, s a gólyák nem hagyják el a párjukat. Hátha a ráció embereinek és a bővérű élethabzsolóknak is sikerül.

A Cseh álom / Cesky sen

Ezt hirdették 2004 tavaszán a prágai autóbuszmegállók fénytábla-reklámjai, az újságok s a tévéspotok. Új bevásárlóközpont megnyitását. Volt katalógus füzet, szórólapok, osztogatók, rajtuk a felszólítás: – Ne gyere el!, Ne költsd a pénzed!, Ne dőlj be!. Ezrek mentek el a nagy csinnadrattával beharangozott megnyitóra, ahol kiderült a turpisság: áruház nincs, csak kampány volt, a sebtiben lekaszált ösvény végén 100 m hosszú, 10 m magas műanyag-kép állt, s csak azért nem cibálta a szél, mert rendesen kifeszítették a keretre.
Két főiskolás, Vit Klusák és Filip Remunda, a vizsgafilmje teljes büdzséjét e médiakampány felépítésére költötte – filmre, kamerára alig maradt. A cseh médiatörténeti analízis-kísérletből lötyögős dokumentumfilm lett, sajnos. A gesztus, botrányos-játékos belépőjük a filmvilágba megjegyeztetik.

 

Mit csinálnak a nagy öregek?

Hosszú filmeket. Jacques Rivette most éppen nem négy vagy nyolc órást, csak két és feleset, a Marie és Julien történetét (L’histoire de Marie et Julien), azt viszont Jerzy Radziwilovicz, a márvány- és a vasember főszereplésével. Látszik a színészen, hogy az elmúlt húsz évet nem Kelet-Európában töltötte. Más a fizikai és a lelki, az emberi „állaga”. Nem hízott el, nem itta szét az arcát, nem esett szét. Kitűnően beszél franciául, ma is gyönyörű orgánummal, ma is szeretetteljes ember. Nagy színész és nagyon jó partner. Rendezője rászabta a figurát: ma is „vasas”, öreg toronyórákat javító mester, nagy darab fogaskerekekkel, illesztékekkel, láncokkal, alkatrészekkel dolgozik. De terepre már nem jár, toronyba nem mászik, csak helybe hozott órákat javít. Nagy kertes házban lakik, a berendezés 30 éve nem változott. Julient nyugodt, precíz zsarolónak ismerjük meg – van benne valami, ami egyáltalán nem szokta jellemezni a filmbeli zsarolókat. Komótos. A zsarolás oka is meglepően korszerűtlen: nem véres. Régi kelmék hamisításáért zsarol egy asszonyt (megbízásból). Az asszony gazdag, elegáns, tökéletesen öltözik – és kicsinyesen alkudozik. De nem ő Marie. Marie, a kecses, légies, delikát Emanuelle Béart felbukkan Julien életében, majd eltűnik, majd ismét felbukkan és hozzá is költözik. Az ő fájdalmas, szerelmes történetük a film, amit Rivette jellegzetes misztikus történetei egyikével sző össze. Marie tulajdonképpen halott, aki nem tudott teljesen meghalni - mert szerelem- és érzelem-adósságokat hagyott maga után – és élni sem tud és mer igazán. A lány föld fölötti lebegéséről és a nagyon konkrét anyagokkal dolgozó férfi fájón egyszerű, hétköznapi vágyairól, a szeretet és szerelem képességéről szól igazán a történet. A megzsarolt asszony magántörténete egy másik, Rivette szerint mára ugyancsak bonyolulttá vált viszony érzelmi halmazát hozza be a filmbe mellékszálként. Az asszonyhoz a húga jár vissza úgy, ahogyan Julienhez Marie – ők a testvéri szeretet adósságait nem voltak képesek elrendezni.

Alain Resnais, a francia új hullám másik, még élő nagy öregje (bocsánat, Chabrol úr, öntől ezúttal semmi sem volt a műsorban) mintha beleszeretett volna a zenés filmbe, 6 évvel a Megint a régi nóta után egyenesen operettet csinál. Stílusjátékot, stílusgyakorlatot, persze. Nem annyira eredetit, nem annyira formabontót, nem is annyira mulatságost, mint a Nóta volt. A dali színház legjobb tradícióinak szellemében visz filmre egy 1925-ös operettet: Pas sur la bouche! Nem csókolózom! címmel André Barde-tól és Maurice Yvaintől. Munkát adott kedves színésztruppjának, testre szabott szerepeket Azémának, Arditinek és a többieknek. Nézzük úgy, mintha kedvenc bulvárszínházunk legújabb bemutatója lenne: Arditi most kissé halványabb, Azéma hozza, amit tud, Audrey Tautou elbűvölő, amint a fiatalok szent komolyságával ügybuzgóskodik, a díszletek, a húszas évek hotel foyer-ja, lakásbelsői és mulatója pazarok, rég nem láttunk ilyen régimódian erotikus kislakást szerelmi boudoirnak berendezve, izzó vörösben a külső kerületben, ahol az urak légyottjaikat bonyolítják, a jelmezek franciásan sikkesek – ez még a klasszikus jelmez koncepció: a színész legyen abban a ruhában a lehető legszebb! Majdnem feledhető bohóság lenne, ha a címadó mondatot-elvet nem Lambert Wilson képviselné, a dalt nem ő énekelné, s a figurát politikai korrektségtől mentesen a lehető legaranyosabban nem ő játszaná. A húszas évek francia operettjében a komikus fricskák céltáblája a fafejű amerikai, a szigorú elveivel, fegyelmezett, zárkózott lényével – Wilson összes körvonala mintha befelé hajlana. Hiába legénykedik, hiába uraskodik, hiába akar mindenkit zsebre vágni, ha egyszer nem tud élni, ha egyszer nem szeret csókolózni, Párizsban pórul jár. A francia nők jól kiporolják a nadrágját. Amerikában még ráerőltethette a feleségére a fantaszta butaságait, Párizsban azonban az ő érzékei is felpezsdülnek. A nagy tragikus színészek is imádnak bohóckodni, s némelyikük nagyon tudja ezeket a vásári műfajokat is. Wilson ezúttal nem Homburg hercege, nem Hugo- vagy Shakespeare-hős, hanem önfeledt komédiás (a karakter megteremtéséhez persze olyan magabiztosan táncol és énekel, mintha tuttiban világított operettlépcsőkön, görlcsapatok karéjában töltötte volna az életét). Hát nem ér meg ez egy filmet? – kérdi tőlünk Resnais.

Robert Altman táncfilmet rendezett (The Company), sajnos, nem jót. Hosszú pályáján nem először fog mellé. Igazán nagy filmek között retteneteseket is össze tud hozni. Ezúttal egy táncszínházról, a Joffrey Ballet-ról, a próbákról, a kínlódásról, az alkotásról, a gyötrelmekről. Az a rikító amerikai ízléstelenség – látványban, tematikában, figurában -, ami a jó filmjeiben leleplezi magát, ezúttal tombol, sajnos. Altman kifelejtette táncos filmjéből a színészt. Táncosokkal játszat el színészi feladatokat, nem igazán sikeresen. Elvben sikerülhetett volna neki, hiszen country-zenészekről szóló darabjában sikerrel oldottak meg színészi feladatokat a zenészek, akik később epizodistaként fel-felbukkannak műveiben, de azt a zenei világot és játékosait valószínűleg jobban ismeri, mint a táncét, amibe most először merészkedett, s ahol rosszul osztott szerepet. A sokszólamúság mestere ezúttal beérte pár szál ványadt hangocskával.

Csőbe húzták Kaurismakit is, nem Akit, Mikát. Europudingot rendezett, páneurópai pudingot. Dicstelen műfaj az europuding, holott már vagy 50 éve próbálkoznak vele - hivatali nevén hármas, négyes ötös koprodukció, keletibb tájakon: a népek művészi együttműködése címkével illették. A régi képlet szerint A ország legfessebb vagy legmulatságosabb színésze, B ország legszebb színésznője, C ország neves rendezője, A vagy B vagy C ország operatőre, muzsikusa stb. A B és C országok helyszínein, gyártó iparának kapacitását felhasználva, A B és C országok közönségének örömére, mozijainak megtöltésére (többnyire kaland)filmet forgat. Szerencsés esetben érezhető rajta A vagy B vagy C országok illata, íze, zamata. Szerencsés esetben üde a limonádé. Ennél komolyabb műfajba csak akkor érdemes bocsátkozni sokszoros koprodukcióval, ha a pénzt adó felek nem ragaszkodnak kiszámítottan a művészi részesedéshez is, ha nagyon erős egyéniség rendezi, és ha, mondjuk, legalább két főszereplő azonos nyelvet beszél.

Mika Kaurismaki új filmje, a Honey Baby sokszoros koprodukció. Tulajdonképpen értem őt, nem könnyű a helyzete. A testvérek közül ő lett először filmrendező, az öccse csak beszállt a buliba, együtt hoztak össze egy művészmozit Helsinkiben, egy fesztivált, egy gyártócéget, s az elmúlt 10 évben az öcs messze a báty fölé emelkedett – művei minőségével, hírnevével. Az öcs, Aki szigorúan finn filmeket forgat, saját történeteit, saját színészeivel, saját stábjával, saját országában. Elképesztő, sajátos alkotóelemmé váló iróniát dolgozott ki filmjeiben. Mikának, ha különbözni akar, mást kell csinálnia Vállalkozott tehát a finn-német-lett -orosz koprodukcióra. Már a szereposztás lidérces álmainkat testesíti meg: amerikai zenész orosz lányba szeret, aki német maffiafőnök férjétől, bőségből, gazdagságból menekül haza kicsiny falujába - kisház, ikon, gyertya, falusi csipkék, szőttesek, öregasszony – a maffiavezér szerepében sok nagy koprodukció színésze, Helmut Berger. A három főszereplő három különböző nemzet iskolájának stílusában játszik, bár angolul beszél – három, külön-külön határozottan komikussá váló történetet. A német színész és az orosz színésznő legalább valamennyire kiismeri magát a történetben, az amerikai azonban Európának ebben a szegletében nem mitikus, hanem hétköznapi lényként, mondjuk szerelmes zenészként szinte nevetségesen hiteltelen. Mindegyikük története régi sablon, a kiégett amerikai, a fölényes német, a honját kereső orosz. Komikus hibáktól hemzseg a film – az amerikai zenész pl. egyszál zakóban, ám szőrme usankában motorozik Murmanszkban.

A sok butaság után viszont jön egy nagy jelenet egy nagy helyszínen – talán ezért ez egyetlen jelenetért csinálta meg a filmet a rendező. A hős motorbiciklin megérkezik Murmanszkba a Hősök dombon álló, hatalmas emlékművéhez. Hangulatfestés: komor, tömör szocreál férfiarcok kőbe faragva, vasba öntve. A domb alján kis ajtó – az őr bóklászhat benne – a hős benyit. Hatalmas, hosszú, lépcső harsány neon világításban – mintegy fényfolyósóban, lent pedig az ősi mítoszhősök nyugalmát idéző szocreal munkásisten-szobrok alakjai ma is fenségesen őrzik a bányát. S a karba font óriások közti tereket lenge fehér függönyök fátylai szabdalják szobákra: az egyikben elegánsan teáznak, a másikban diszkréten táncolnak, a harmadikba leplezetlen bordélymunka folyik. A jelenetben sajnos csöpp irónia sincs, innen kell az amerikai Orfeusznak elragadnia orosz Euridikéjét a német maffiózó Hádésztől.

Versenyen kívül láthattunk még angolszász irodalmi filmeket: a Sylviát Sylvia Plath életéről Gwineth Paltrow-val a címszerepben, Stephen Fry első rendezését, Bright Young Things / Ragyogó ifjúságunk című Waugh-adaptációját a 30-as évek sznob Londonáról, egy amerikai-francia vegyespáros művét, a Before Sunset-et (Napnyugta előtt)– Julie Delpy és Ethan Hawke írta és játszotta az új hullám modorában – a hősök évekkel ama feledhetetlen éjszaka után órákon át sétálnak és kávéznak Párizsban, végigbeszélik a filmet, s a tét a ki hazudik jobban? Ki leplezi ügyesebben, hogy az volt élete szerelme?

És láthattunk néhány nagy filmet, Almodovar nevelődési filmjét, a Mala Education-t, ami alkotás(lélektani) elemzésbe fordul át, rá jellemzően vad, drámai izzással és torokszorító őszinteséggel, a berlini nyertest, a török német Fatih Akin filmjét, Gegen die Wand (Fejjel a falnak), amiben a török kultúra, zene, ritmus és életigenlés elsöprő diadalt arat fakó, fád, mai (élet)történeteken, valamint Kim Ki-duk Szamaritánuslányát, (Samaria) amiben arra az egyszerű kérdésre kell válaszolnia a rendezőnek, hogy mit tehet egy apa (rendőrnyomozó), ha megtudja, hogy bájos iskoláslány kislánya prostituált lett.

Ezek remélhetőleg hamarosan eljutnak a budapesti mozikba is, és akkor majd az itteni közönség is eltöprenghet rajtuk.

 

Zrinko Ogresta: Tu
Zrinko Ogresta: Tu
50 KByte
Xavier Sanchéz Bermúdez: León y Olvido
Xavier Sanchéz Bermúdez: León y Olvido
38 KByte
Paprika Steen: Lad de sma born
Paprika Steen: Lad de sma born
44 KByte
Dennis Gansel: Napola
Dennis Gansel: Napola
17 KByte
Valery Todorovsky: Moj svodnyj brat Frankenštejn
Valery Todorovsky: Moj svodnyj brat Frankenštejn
85 KByte
Fridrik Thór Fridriksson: Niceland
Fridrik Thór Fridriksson: Niceland
40 KByte
Ali-Reza Amini: The Riverside
Ali-Reza Amini: The Riverside
41 KByte
Jacques Rivette: L' histoire de Marie et Julien
Jacques Rivette: L' histoire de Marie et Julien
43 KByte
Alain Resnais: Pas sur la bouche
Alain Resnais: Pas sur la bouche
44 KByte
Robert Altman: The Company
Robert Altman: The Company
41 KByte
Mika Kaurismäki: Honey Baby
Mika Kaurismäki: Honey Baby
34 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső