Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy remek kis filmfesztivál, amelyet a gyönyörű barokk városkában, Egerben rendeztek. Ez abban az időben volt, amikor az egész világ értelmisége Fellini, Bergman vagy a francia Új hullám filmjeiről vitatkozott, és szívesen lelkesedett az úgynevezett „keleti blokk” országaiban készült alkotásokért is. Nemcsak Wajda, Tarkovszkij, Polansky váltak híressé, hanem az olyan magyar filmrendezők is, mint Jancsó Miklós. Szabó István vagy Makk Károly. Ebben a '68 utáni intellektuálisan és filmművészeti szempontból termékeny korszakban indult az egri Filmművészeti Nyári Egyetem. A kezdeményezés francia filmbarátoktól indult, akik szerették volna jobban megismerni ezeknek az izgalmas magyar filmeknek az alkotóit és a hazájukat. De az összejövetel hamar nemzetközivé vált, fontos találkozóponttá kelet és nyugat között. A berlini fal két oldalán élő német polgárok a Balatonhoz jártak találkozni egymással, a németül beszélő filmrajongók pedig a vasfüggöny mindkét oldaláról Egerbe jöttek, hogy összeismerkedjenek. Az Egri Nyári Egyetem nagyon sikeres lett. Bár az elhelyezés ( kezdetben az egészségügyi kollégiumban) valamint a vetítés és a fordítás feltételei (kezdetben az Ifjúsági Házban) sok kívánnivalót hagytak maguk után, ez nem befolyásolta a vidám, újdonságokra éhes hangulatot. A fesztivál vendégei nemcsak filmeket néztek, de remekül szórakoztak is. A rendezvény legsikeresebb időszakában hozzávetőlegesen egy tucat országból több mint 100 vendég érkezett július végén és augusztus elején Egerbe, és ez így ment körülbelül egy évtizeden keresztül 1980-tól '90-ig. E sorok írója a '80-as évek közepén látogatott először a Nyári Egyetemre, és nagyon megkedvelte. Mind a mai napig rendszeres résztvevője maradt.

De az emberek és a dolgok változnak, jó és rossz irányba egyaránt. (Az utóbbi természetesen azt jelenti, hogy mindannyian öregszünk.) A '68-as generáció tagjai, akik imádtak filmről és politikáról vitatkozni ma már nyugdíjas koruk felé haladnak, és az új generációban egyre kevesebb a „film őrült”. A vasfüggöny leomlott – ez önmagában persze örvendetes esemény -, és ezáltal Magyarország megszűnt a Kelet és Nyugat találkozásának kitüntetett helye lenni. A magyar film „Nagy Öregei” érett korba léptek, és a kádári rendszer kirakataként jól finanszírozott magyar filmművészet a rendszerváltással mély válságba zuhant. Még mindig voltak parázs viták a magyar filmkészítőkkel a varázslatos egri éjszakákon – immár a Korona Hotel kertjében - , de ezeken egyre kevesebb külföldi vett részt. És a magyar filmművészektől olyanokat lehetett hallani, mint: „Én ellenzem a kommunizmust, de azt az anyagias rendszert is, ami most eluralkodott”, vagy ami még problematikusabb: „Engem nem érdekel a közönség. Magamnak és az utókornak készítem a filmeket.”

Előre látható volt, hogy ez a magatartás nem lesz túl népszerű a nézők körében, akik egyre inkább „sötétnek és fárasztónak” tartották a magyar filmeket, és egyre nagyobb számban fordultak a most már az egész országban könnyen elérhető hollywoodi filmek felé. De nem volt népszerű a finanszírozó hatóság előtt sem, akik úgy látták, hogy csak öntik bele a pénzt a „szórakoztató ipar” egy olyan ágába, amelyet sem a hazai közönség, sem a külföldi értelmiség nem értékel.

Mára a magyar film piaci helyzete erősödni látszik – ezt bizonyítják e bevételek – de nyilvánvalóan még mindig kevés az intellektuális vitára csábító erő.

Ebben a helyzetben az egri Nyári Egyetem is az öregedés jeleit mutatta. Egyre kevesebb és kevesebb vendég érkezett. A szervezők nem változtak és a rendezvény egyre inkább egy „családi vállalkozásra” kezdett hasonlítani. A barátság és a bizalom megható példája volt, ahogy az egyre fogyó hűséges vendégek minden évben újra találkoztak a barátságos vendéglátókkal a gyönyörű barokk városka díszletei között. De nyilvánvaló lett, hogy egyre kevesebb az élet. Születtek reformelképzelések, amelyek ideig-óráig hasznosnak is bizonyultak: ne csak a magyar filmről essen szó, mutassunk be más országokat és filmrendezőket. Így kerül sor francia, német, finn és indiai filmek bemutatására, de nem igazán átütő sikerrel. Az elmúlt években a szervezők törekedtek más művészeti ágak bevonására, mint például a modern tánc és a pantomim. Nagy hatású művészek jöttek el Egerbe, mint ebben az évben Méhes Csaba vagy Kecskés M. András. De sajnos, csak nagyon megfogyatkozott közönséggel találkozhattak. Ma az egri Nyári Egyetemen kevesebb mint 20 fizető külföldi vendég vesz részt.

Vajon elkerülhetetlen ez a hanyatlás? Vajon eljött az idő ennek a barátságos rendezvénynek a megszüntetésére épp most, amikor fennállásának 30. évfordulóját ünnepelte? Nagy kár és nagy veszteség lenne, hiszen van elég szellemi erő, amit mozgósítani lehet a megújítására.

A magyar film a nemzetközi porondon ma kevesebb érdeklődést kelt, mint korábban. Az ilyesmi előfordul. A magyar futball sem lett soha többé olyan híres, mint volt Puskás és Hidegkúti idején. De a magyar film a magyar valóság tükre, és az európai egyetemeken finnugor tanulmányokat folytató fiatalok nagyon sokat megtudhatnának Egerben az ország kultúrájáról. Az Egri Pedagógiai Főiskola segítségével a filmszemináriumot talán nyelvgyakorlási lehetőségekkel is ki lehetne egészíteni és (három ország bevonásának segítségével) EU-s pénzeket szerezni a nemzetközi rendezvény támogatására. Ez jó védelmet nyújtana az utóbbi években a rendezvényt fenyegető provincializmus ellen. Ebből a szempontból sokat segítene fiatalok bevonása a szerevezéssel foglalkozó csapatba.

Az Egri Filmművészeti Nyári Egyetemnek nem kellene megszűnnie – de ahhoz, hogy tovább élhessen új emberekre és új elképzelésekre van szüksége, és arra, hogy nyitottá váljon az új szellemi kihívások felé. Akkor majd ismét fiatalok jönnek Egerbe a legkülönbözőbb országokból nemcsak tanulni és vitatkozni, hanem táncolni és szeretni is. És a hűséges régiek közül is eljönnek bizonyára néhányan, hogy együtt örüljenek egy értékes rendezvény új korszakának.