Kora hajnal, ködös utca. Szemben állunk a szocreál stílusú kultúrházzal, a fesztivál központjával. Patadobogás, egy tehén baktat komótosan a bejárat felé, majd az ajtó előtt megáll, bebámul.
Ez a félperces filmecske lett az idei, 14. keleti seregszemle beharangozója. A stílus talán nem véletlenül emlékeztet több ponton is a régió nagy mestereire, elsősorban Tarr Bélára: az összkép alapján elmondható, a szervezők, élükön a karizmatikus Roland Rust elnökkel, buknak az ilyen típusú filmekre.
Kékbe öltözött a hangulatos (kelet)német városka a fesztivál kedvéért: esténként a cseh beütésű, barokk főterecskét kék lámpák varázsolták bájosabbá, a vetítések helyszíneit pedig a járdákra festett kék csík kötötte össze a fesztiválpalotával (Stadthalle).
A szekciók közül a nagyfilmes versenyben hazánkat Antal Nimród Kontollja és Török Ferenc Szezon című alkotása, a kisfilmek közt Mátyássy Áron Nyári délután és Tóth Barnabás Vonaton című filmje képviselte, versenyen kívül pedig Fazakas Péter Mindjárt meghalokja indult, míg a párhuzamos szekciók közül a Nemzeti Sikerekben az Apám beájulna (Sas Tamás), a Visions of Europe-ban a Prológus (Tarr Béla), a New Old Faces-ben pedig a Szabadság szobra (Török Ferenc) került szemlére. Nem kevesebb, mint 8 film tehát, a mustra sztárja azonban az idén Csehország volt: nekik ezeken felül még két, saját blokk állt a rendelkezésükre, lévén, hogy idén ők voltak a díszvendégek. Jövőre mi jövünk, így az idén delegált 15 fős csapat várhatóan a többszörösére duzzad, kezdhetünk tehát készülni, hogy megközelítsük a csehek idei dömpingjét: katalógusok, vásárok, bemutatók, előadások, produceri meetingek, forgalmazói partik, poszterek és dvd-k hada promotálta az utóbbi néhány év cseh termését, az Új Hullám krémjét.
Kimerítően széles, gazdag tartalmú verseny, Cottbus feljövőben van, s bizony, vigyázó szemünket továbbra is Prágára vethetjük.
Nem véletlenül emlegették minden lehetséges fórumon az új hullám kifejezést.
Jan Sverak, a fesztivál egyik díszvendége saját maga válogatta ki az utóbbi idők (szerinte) legjobb 10 cseh filmjét, személyes beharangozóval a katalógusban. És valóban, már most, 2-3 film után nagy nevek születnek, Vladimir Michalek, Petr Zelenka, David Ondricek, Vladimir Moravek óriási közönség- és kasszasikereket, Jan Hrebejk és Ondrej Trojan Oscar-jelöléseket, Sasa Gedeon és Alice Nellis pedig olyan finom, sokrétű, a nagy cseh filmek világát idéző alkotásokat készítettek az utóbbi néhány évben, amik egy egészséges, virágzó filmgyártásról tanúskodnak.
Mindemellett a kisfilmek és az animáció terén is megőrizték vezető szerepüket a térségben (értsd: az Elbától keletre egészen az Urálig).
A mindössze 23 éves Martin Duda Kontakt 2003 című animációs filmje a dimenziók háborúját mutatja be: egy ceruzával papírra skiccelt fekete-fehér férfi és egy színes gyurmabábu párbaja, hogyan próbálja elpusztítani egyik a másikat, felváltva egymás birodalmában (vagyis egy papírlapon, illetve egy 3 D díszletben), mígnem egy nagy robbanás után egyesül a két világ és kibékülnek.
A híres prágai filmes iskolát tavaly végző Jakub Sommer ön-filmje, az Elfilm egy igen személyes hangú napló, egy szerelem története, a fiú szemszögéből szó szerint, hiszen az író-rendező-főszereplő srác a vallomása idejére egy pillanatra sem engedi ki a kezéből a kamerát. Az eredmény is egy kedves, pörgős film a dokumentum és a fikció határán, rengeteg képi humorral és szerethető figurával.
A szintén friss FAMU-diplomás Denisa Grimmová (beszédes név egy ifjú mesélőnek) Storck Movie című 7 perces rajzfilmje pedig egy egész életet magába foglal: eleinte egy viccesen megrajzolt baba hétköznapjait kísérhetjük figyelemmel, ahogy mindenki szereti, rajonganak érte, csupa pozitív inger éri és meleg környezet veszi körül. Aztán a suli kezdetével jönnek a bajok, egyre több felesleges dolgot kell a fejébe tömnie (szépen lassan nő is a koponya mérete, és mélyülnek az árkok a gyerek szeme alatt), aztán kamaszkorban a sok probléma, a politika, a környezetszennyezés, a tévéből ömlő mocsok, a feszültségek, mindez tovább rontja az összképet.
Végül, egy nap az óriási fejű fiatalember hazamegy, bezárja az ajtót, leül, rágyújt egy füves cigarettára, és az első kifújt füstadaggal össze is megy a feje olyan kicsire, mint babakorában volt, arcára pedig ugyanaz a boldog, gyermeki mosoly ül. Nem túl megnyugtató vég persze, de valahogy az egész filmen végig ott van a kettősség, az egyszerre nevetésre- és sírásra késztetés páratlan cseh tudománya.
Erre a vegyes előjelű nézői katarzisra egy másik példa – immár a cseh nagyfilmek programjában – a tavaly az Európa Filmhéten is látott Családi titkok (Vylet), Alice Nellis második egészestés alkotása.
A történet szerint egy cseh család két autóval útra kel, hogy a nagypapa hamvait az öreg kívánsága szerint egy eldugott szlovák faluban szórják szét. Ezalatt a kétnapos út alatt a nagymama, az anyuka, a két lány és egyikük férje, meg egy unoka különböző kalandokon esnek át, és egyre többet tudnak meg egymásról, a múltjukról és bizonyos családi titkokról.
Nem véletlen, hogy minden karakter jellemrajza tűpontos, és a hiteles dialógok mesteri ritmusban csepegtetik az információkat: az anyát alakító rutinos Iva Yanzurova két lányával osztozik a főszerepeken, akik közül a fiatalabbik, Theodora Remundová mellesleg az idei zsűri tagja volt (ezek a cseh filmek versenyen kívül szerepeltek természetesen). A Családi titkok igazi bája a mélyen emberi sorsok, pillanatok egyszerű ábrázolása, egy kelet-európai road-movie formájában – a pocakos, naiv, megcsalt férj (Mike Leigh-nél Timothy Spall játszotta volna), a boldogtalan, művészi ambíciókat dédelgető feleség, a központi informátor szerepét betöltő színésznő-anyuka és nem utolsó sorban a nagymama, aki a régi idők, morálok képviselője, de megvan benne a cseh kisnyugdíjasok csíntalansága. A néző hol a hasát fogja a nevetéstől, például amikor a buzgó szlovák határőr kisasszony a hamvak körül fontoskodik, hol pedig a zsebkendője után nyúl, néha pedig egyszerre sír és nevet – a maga nemében remekmű, talán a legközelebbi rokonai a cseh film nagymesterei, Menzel és Forman körül keresendők.
Magyar nézőként fokozott várakozással ültem be Ondrej Trojan Zelary című idei Oscar-jelölt alkotására, hiszen még a CNN-en is többször hirdették az amerikai bemutatót, amelyben Cserhalmi György afféle felnőtt Ábelként éldegél csinos feleségével a moráviai havasokban.
A történet szerint Eliska (Ana Geislerova, a csehek nemzetközi babérokra törő vörös üdvöskéje), a fiatal nővér orvos szeretőjével együtt csatlakozik az Ellenálláshoz, amikor Hitler átveszi Csehszlovákiában a hatalmat. Hamarosan azonban menekülnie kell, és új névvel, sebtiben kerített férjjel kell bujdosnia egy Isten háta mögötti hegyi falvacskában, Zelaryban. Joza, az újdonsült férj (Cserhalmi) szófukar, egyszerű, jóakaratú favágó. Az előkelő származású városi lányka csak nehezen szokik bele a falusi életbe, és a kis közösségből sem mindenki látja szívesen. Ennek a beilleszkedésnek a története a négy évszakon átívelő film, gyönyörű tájképekkel, hibátlan látványvilággal.
Valahogy engem egy pillanatra sem engedett felhőtlenül mozizni az az érzés, hogy mintha ezt a filmet tudatosan az Amerikai Filmakadémia döntőbizottságának szánták volna. Már a legelső kockáktól (feketéből felúszó fehér feliratok, érzelgős zene) hollywoodi ízt érzek benne, és hiába hibátlan minden díszlet, a smink, szépek a fények, valahogy olyan üresen, hidegen makulátlan minden ebben a filmben. A fordulatok kiszámíthatóak, az epizódszereplők elnagyoltak, s a siker kedvéért minden érzelmi zsarolást bevetnek a tehetséges alkotók: éhező, vert kisfiú, nagy szemekkel bámuló kutyus, gyertyafénnyel megvilágított szeretkezés, gyilkosság, vihar, gonosz nácik és ártatlan parasztok. Szerencsére Cserhalmi több síkon menti a filmet, és ezt nem honfitársi rokonszenvem mondatja: világszerte remek a sajtója, alkatilag tökéletes a szerepre, utoljára talán András Ferenc Dögkeselyűjében volt ilyen elszánt a tekintete, és a kevés szöveg elhangzásakor talán még az is előnyére válik, hogy cseh hangja mélyebb és érdesebb a sajátjánál. Mindenesetre Jan Hrebejk vagy éppen Sverákék jobban megőrizték cseh identitásukat, ízlésüket akkor is, amikor nagyobb és „amerikaibb” produkcióval jelentkeztek.
Ami a két versenyszekciót, a kis- és a nagyfilmeket illeti, a magyar-cseh kismeccsek eredménye, azaz a részvevő filmek megoszlása egyaránt 2:1. Aki a hivatalos programnak helyet adó fesztiválpalotába váltott jegyet, jó eséllyel fizetett be egy sötétebb, komorabb, mélyebb, lassabb, nehezebben befogadható alkotásra, mint ha a cseh új hullámra ment volna a szomszédos Kammerbühne (film)színházba. Ahogy a zsűri is megjegyezte, feltűnően nagy volt a külvárosokban, gyárnegyedekben, lepusztult épületekben játszódó, esetleg tengődő fiatalokat, széthulló családokat bemutató történetek aránya mind a hosszabb, mind a rövid alkotások között. A 13 rövidfilm közül a nagydíjat ennek megfelelően a lengyel Jestes Tam (Ott vagy), Anna Kazejak filmje kapta, amelyben Marlenével, a hányatott sorsú 16 éves kamaszlánnyal ismerkedhetünk meg, aki Katowice elhagyott üzemépületeiben csatangol, időnként „meg kell tennie ezt-azt” néhány bandabeli fiúnak, nevelőapja rendszeresen veri, és egyetlen reménye a Csatorna, melyen keresztül a monda szerint anno a Nyugatra lehetett szökni. Az alig negyedórás film végén Marlene lemászik a csatornába, de hogy pontosan hogy alakul a sorsa, azt a nézőnek kell kitalálnia (persze sok variáció nincs…)
Elismerő oklevelet kapott még teljesen megérdemelten a szlovén Jan Cvitkovic, akinek Srce je kos mesa (A szív egy darab hús) című tízpercesében egy kövér és magányos hentes – tekintete a téli esőbe kidobott szobakutyáéval vetekszik – váratlanul szerelmes lesz a buszon időnként vele utazó csinos, fiatal nőbe. Hiába minden igyekezet (készülődés, követés) és hiába a bátorító pillantások a hölgy részéről: a hentes addig totojázik, míg a nő eltűnik az életéből, anélkül, hogy egy szót is váltottak volna (az egész filmben nem hangzik el egyetlen szó sem).
Három nagyjátékfilmhez volt szerencsém a versenyprogramból (hiába, nagy volt a cseh kísértés a párhuzamos programokon), jó érzékkel a két főbb díjazott is köztük volt.
Az alkotói díjat a horvát Arsen Anton Ostojic kapta a Csodálatos este Splitben látványvilágáért. Az egészen friss film első fesztiválszereplése volt ez, de félmilliós nézettségével az utóbbi évek legnagyobb horvát mozi sikere. A mozaik-dramaturgiával építkező sztori egy szilveszter éjszaka története Splitben, szereplői az alvilág figurái: dílerek, narkósok, háborús menekültek, egy rocksztár (maga DJ Coolio), egy prostitúcióra kényszerült lány és néhány részeg amerikai matróz. A szálak összeérnek, és minden dramaturgiai vonal csattanója éjfélkor, a főtéri koncert dején és helyén történik. Nagyon erős a film atmoszférája, 35 éjszakán át forgatták 2004 nyarán, kizárólag Splitben, helyi színészekkel. A Filmkultúra kérdésére az elsőfilmes rendező-producer elmondta: a különleges, sötét, szürkéskék tónusokat az ORWO (!) nyersanyagnak és a skip bleach process-nek (ezüstvisszahívásos eljárás a laborban) köszönhetik, melynek során nem marnak ki minden ezüstöt a celluloidból, és ezáltal a fekete feketébb lesz, minden sötét élesen elválik a világos részektől, és a kevésbé sötét kontúrosan jelenik meg a fekete háttérben.
A szintén elsőfilmes lengyel Konrad Niewolski börtönfilmjének (Symetria) az az érdekessége, hogy a rendező maga is ült fél évet börtönben, állítólag tévedésből. Az itt szerzett élményeit dramatizálja ebben a fullasztó atmoszférájú darabban, amelynek főhősét szintén ártatlanul teszik hidegre. Ott aztán a jóravaló, szelíd képű értelmiségi srác végül valóban kapcsolatba kerül a bűnnel, részese lesz egy gyilkosságnak – nem sokkal szabadulása előtt. És jóllehet a benti szabályok és erkölcsök szerint a leszámolás jogos, ezzel a lépésével hősünk végleg elvágja magát a külvilágtól.
A fődíjat a zárónap vetített Schizo kapta, a kazah Guka Omarova bemutatkozó nagyjátékfilmje. A nemzetközi koprodukcióban forgatott mű (francia, német és európai pénzeket is összekalapozott a jó nevű Szergej Bodrov társszerző-producer) a 15 éves „Schizo” nevű fél-autista srác tengődését, kalandjait meséli el, valahol a kazah puszta egy kis városában. Lenyűgözőek a képek, nagyon fotogén tájat választott a fiatal rendező hölgy, és valószínűleg a hiteles arcok végett sem kellett a szomszédba mennie: csupa nehézfiú, a kazah maffia tagjait alakító színészek (?), akik illegális, gyakran halállal végződő bokszmeccsekkel keresik a kenyerüket (többek közt).
Nagyon erősen, biztos kézzel tartja a gyeplőt a kezében Omarova, a viszonylag lassú történetben végig ott a feszültség, Schizo mintha a Mundruczó-filmek Polgár Tamása lenne, magában hordozza a bajt, gyilkosságba keveredik maga is. A végkifejlet azonban szerencsére pozitív: szabadulásakor orosz barátnője várja, hogy az addig összelopkodott pénzekből új életet kezdjenek.
A záró ceremónia aztán valódi magyar fiesztába torkollott: az első 6 díjból négyet – köztük a közönségdíjat is – a Kontroll kapta, és képviselő híján a FIPRESCI zsűri magyar tagja, Csákvári Géza vette át rendre az elismeréseket, vicces és improvizált hozzászólásaival egyre nagyobb kacajra fakasztva a mintegy 500 egybegyűlt szakmabelit. Aki nem látta Antall Nimród filmjét, a sok bejátszásból (minden díj előtt részletet mutattak a filmekből) már a film felét megismerhette. Aztán a hivatalos zsűri első elismerését (Rövidfilmes Különdíj) is – a közönség hangos tetszésnyilvánítása mellett – magyar alkotó kapta: Tóth Barnabás az egyetlen poénra kihegyezett, több európai fesztiválon közönségsikert aratott Vonatonjáért. Beszédében az ifjú filmes kitért az újjáéledő, és a közönséghez közeledő fiatal magyar film sikereire, köztük a teremben helyet foglaló Török Ferencre és a díj nélkül távozó remek Szezonra, illetve a nemzetközi stábja nevében mondott rövid köszönetet. A díjak után búcsúvetítés: a 10 új EU tag egy-egy neves alkotója készített 5 perces filmet „Európa” témában.
Itt aztán újra visszazökkentünk a régi hazai kerékvágásba, hiszen Tarr Béla a Prológusban újra hamisítatlan stílusában (egyetlen, hosszú fekete-fehér beállítás) mutatta meg az ingyen ebédért sorban álló pesti hajléktalanokat. Akadt, aki színesebben és könnyedebben mutatkozott be: Sasa Gedeon például elénekeltette a cseh himnuszt néhány prágai nagykövettel, majd kánonba vágta őket, a szlovén Damjan Kozole történetében pedig a határon EU-s táblát cserélő két szlovén munkás elegyedik szóba egy horvát gazdával: előbbiek inkább a foci EB-t kívánták volna országuknak, utóbbi pedig a tagságért irigykedik. Megegyeznek, hogy soha nem az a jó, ami van, aztán elbúcsúznak és ki-ki végzi tovább a munkáját.
A szuperprodukciókhoz hiányzó tőke, illetve a latinos könnyedséghez kellő vérmérséklet nélkül két útja van a régió filmgyártásának saját és a világ közönsége eléréséhez: egy szűkebb rétegnek minél művészibb, a valósághoz közelítő eszközökkel ábrázolni a fájdalmas jelent, az itt és mostot, hidegen, szenvtelenül, tárgyszerűen, míg a másik út: ugyanezzel a valósággal szembenézni, ám azt egy könnyedebb, egyéni látásmóddal, humorral, iróniával fűszerezve, szerethető, emberi karakterekkel, fogyaszthatóbb történetekbe csomagolva.
Ahogy ez lenni szokott, a zsűri az előbbi, a közönség az utóbbi módszer mellett tette le a voksát.
