Beszélgetés Berkes Ildikó szakértővel és Surányi Vera társszervezővel az Ausztrál Filmfesztivál apropóján (Örökmozgó Filmmúzeum, 2004. április 1-7.)

Surányi Vera: A nyolcavanas éveket több külföldi kritikus az ausztrál film „aranykoraként” emlegette. Kereskedelmileg kiugróan sikeres filmek készültek ebben az időszakban, például a Mad Max vagy a Krokodil Dundee. A külföldi nézőknek ezeket a filmeket Ausztrália jegyezte. Aztán a sikeren felbuzdulva a kormány új film-finanszírozó testületet hozott létre 1988-ban, az Ausztrál Filmfinanszírozási Testület-et (Film Finance Corporation). Megalakulása óta nyolcszáz játékfilm, tv-dráma és dokumentumfilm készítéséhez járult hozzá. A testület által nyújtott támogatás általában ötven-hatvan százalékát állja a gyártási költségeknek. A teljes rendelkezésre álló összeg 2002-ben évi ötvenmillió dollár volt, amelyet 2003-tól kiegészítettek további tízmillió dollárral. A fellendülésben a támogatási lehetőségek bővülésének jelentős szerepe van. Néhány játékfilm, például a most látott Az ember, aki beperelte Istent, a Zürzavaros familia, vagy a korábban Magyarországon is forgalmazottt Muriel esküvője kiugró nézőszámokat eredményeztek Ausztráliában és más országokban. Az ausztrál filmipar fellendülését persze befolyásolta az is, hogy Hollywoodból egyre több producer találta kedvező forgatási helynek Ausztráliát a kedvezőbb anyagi feltételek, és a táj egyedülálló szépsége miatt. (Pl. Matrix, Star Wars I,II.)

Berkes Ildikó: A kezdetekre visszatérve, Ausztráliában eleinte csak vetítettek filmeket és nem gyártottak. Mint ahogy az Oxford Filmlexikonból kipuskázható, az országban először az Üdvhadsereg terjesztett „épületes” kisfilmeket, s ennek keretében egy angol úr, bizonyos Joseph Perry vándormozis dokumentum-életképeket készített és állított össze egész estés előadássá. Az ő anyagaiból szerkesztették meg a jellegzetesen ausztrál western mintapéldáját és egyben az első nagy hazai kasszasikert John és Nevin Tait és társai. Ez volt a Kelly banda története (The Story of the Kelly Gang) a zsivány Ned Kellyről, akiről egyébként Tony Richardson is forgatott ott filmet, Mick Jaggerrel a főszerepben (Ned Kelly, 1970). Vagyis az angol és az amerikai hatás mindig is döntő volt az egész ausztrál filmtörténetben.

B. I.: 1896. augusztus 22-én volt az első filmvetítés Ausztráliában Carl Hertz amerikai bűvész jóvoltából. Lumiere-ék mindenhová küldtek operatőröket, az Üdvhadseregnek viszont – lehet, hogy másutt is volt szerepe a filmtörténetben, de – Ausztráliában bizonyosan kiemelkedő érdemei vannak. Sikeres filmterjesztési munkájának köszönhetően itt már előbb divatba jött a több tekercses film, mint másutt, és közreműködött a sajátosan ausztrál filmtípusok kialakulásában is, mint amilyen a harsány, vidéki bohózat és a fegyencfilm. Ezek meglehetősen populista alkotások voltak, természetesen. Az első igazán jelentős, és fennmaradt mű: a Szentimentális fickó (Raymond Longford: The Sentimental Bloke, 1919). Egyébként 1919 és 1928 között évente kilenc játékfilm készült. A két évvel ezelőtti ausztrál filmhéten az Örökmozgóban bemutattunk egyet közülük: az első – még néma - ausztrál szuperprodukciót, melyet az amerikai Norman Dawn rendezett, maximálisan kihasználva a tájak egzotikus szépségét. Persze az Életfogytiglan (For The Term of His Natural Life, 1927) ettől még tipikus „fegyencfilm” maradt. Már hangosfilm az ausztrál könnyűlovasság első világháborús szereplését meglehetősen hollywoodiasan dicsőítő, de naiv egyszerűségében mégis bájos kalandfilm, a Negyvenezer lovas (Forty Thousand Horsemen, 1940). Legnépszerűbb műve az 1926 óta független rendező-producerként dolgozó Charles Chauvelnek, akinek ugyancsak két éve emellett még két másik filmjét is vetítettük. Sokáig ő jelentette az ausztrál filmet. A fő sztár pedig Chips Rafferty volt. Egyébként 1946 és 1969 között már csak átlagosan évi két játékfilm készült. Kettő a filmarchívumban is megvan, angolok készítették Ausztráliában: az És megfordul a szél (Harry Watt: The Overlanders, 1946) a Grierson-iskola hatását tükröző dokumentum-játékfilm, a Furcsa társaság (Michael Powell: They’re Are a Weird Mob, 1965) pedig a szokásos populista vígjáték, amely azonban elsőként foglalkozik behatóan a bevándorlók, egy olasz család, életével az ausztrál „újhazában”. Ebben az időszakban tehát nem nagyon volt nemzeti filmgyártás Ausztráliában. Az állami támogatás beindulásával a hatvanas években már tizenöt film készült, ebből nyolc nemzetközi koprodukció, amilyen Az utolsó part (Stanley Kramer: On the Beach, 1959) is volt. Ennek története szerint a harmadik világháború kitörése után az egész bolygó atomfertőzött, kivéve Ausztráliát, amely annyira messze van, hogy nem éri el a sugárzás.

B. I.: Bizonyára észlelték az új jelenséget, de a hatását nehéz innen felmérni. Ráadásul a karakteresen nemzeti filmgyártás kezdete csak 1970-re tehető, amikor megalakult az – 1975-ig működő - Ausztrál Filmfejlesztési Rt., valamint filmiskola is létesült. Itt nyilván vetítették az újhullámos alkotásokat. Nehezen tudom elképzelni, hogy ’rendes, sima, mezei’ mozikba, vagy akár televíziós csatornákra eljutottak volna a nouvelle vague művei. Ebben az időszakban hoztak létre egy kísérleti tévé alapot is. Az összes jegybevétel 80 százaléka viszont továbbra is a hollywoodi filmekből folyt be. Az ausztrál film marginális jelentőségű volt, lelkes amatőrök forgatták és a forgalmazás is megoldatlan volt. Az első hazai gyártású nagy sikert Bruce Beresford – most már hollywoodi rendező – színvonalas ocker vígjátéka, a Barry McKenzie kalandjai (The Adventures of Barry McKenzie, 1972) aratta. Az ocker a „macho” ausztrál megfelelője, és ez a sajátosan helyi műfaj kicsit vulgáris, enyhén nacionalista és értelmiségellenes filmeket jelöl, amolyan Krokodil Dundee-előképeket. (A cenzúra enyhítésével erotikus filmek is készültek, például Antonioni Nagyításának /1966/ főszereplője, David Hemmings is forgatott Ausztráliában érzéki műveket. Nem pornóról, hanem gyönyörűen fényképezett, pikáns alkotásokról van szó.) Ekkor kezdtek nyitni az európai, és a „művészfilm” felé. 1970 és 1972 között harminc játékfilm készült egy esztendőben! Az archívumban őrizzük a már Cannes-ba – sőt, a magyar mozikba – is eljutott ausztrál művészfilmet: Ken Hannan műve, a Vasárnap túl messze van (Sunday Too Far Away, 1975) vízválasztónak számít: a pásztorok világának férfi barátságát, „macsóságát” nem vígjátéki hangvételben mutatja be - a birkanyírók 1955-ös sztrájkjáról szól kritikai realizmussal, dokumentarista stílusban. Szintén ebben az évben készült a fiatal Peter Weir álomszerű misztériumjátéka, a Piknik a függősziklánál (Picnic At Hanging Rock) Russel Boyd fényképezésében. (Már mindketten Oscar-díjas Amerikában élő alkotók.) Gillian Armstrong Ragyogó pályafutásomja (My Brilliant Carreer, 1979) is eljutott a magyar mozikba. Ebben tűnt fel Judy Davis, akit rengeteg amerikai filmben láttunk azóta. (A férfi főszereplő az észak-ír születésű Sam Neill, szintén sok ausztrál filmben játszik.) Ekkortól beszél a kritika ausztrál új hullámról.

Az Oxford Filmlexikon szerint a következő korszak (1975-1980) az Ausztrál Filmbizottság megalakulásával kezdődött. Ez a szervezet lépett a filmfejlesztési részvénytársaság helyébe. A filmbizottság a gyártást és a forgalmazást együtt támogatta. A Piknik a függősziklánál hatására előtérbe kerültek a kosztümös történetek. Ez a szép képi világú kosztümös film, – mintha csak a BBC gyártotta volna – bizonyítja, hogy Ausztráliának nemcsak fegyencmúltja van. A finom, angolos ízlésű művek mellett persze számos nagyon brutális, Mad Max-típusú film is készült. Az őslakosok kérdéskörét mégis inkább esztétizáló megközelítésben dolgozták fel, ennek talán legszebb példája a Jimmie Blacksmith balladája (The Chant of Jimmie Blacksmith, 1978). Rendezője, Fred Schepisi, Beresfordhoz hasonlóan, Amerikába ment, s nálunk is nagy közönségsikert aratott a popularizált és modernizált Cyranóval (Roxanne, 1987), az Oroszország házzal (The Russia House, 1990), a Mr. Baseball-lal (1992) vagy az I.Q. – A szerelem relatívval (I.Q., 1994). Ugyanabban az évben vitt filmre egy ’48 és ’56 között játszódó munkáspárti történetet Phillip Noyce: a Newsfront igazi társadalomkritikus realista film – rendezője ugyancsak Hollywoodban kötött ki, kemény akciófilm-gyártó iparosként (Vak végzet / Blind Fury, 1989; Férfias játékok / Patriot Games, 1992; Sliver, 1993; Végveszélyben / Clear and Present Danger, 1994; Az Angyal / The Saint, 1997). S egy évvel később jött George Miller Mad Max-je Mel Gibsonnal mint már világszerte „nézőcsalogatónak” bizonyuló műfajfilm.

Az 1980-ban létesített Filmfinanszírozási testülettel kezdődött az 1988-ig tartó újabb szakasz az ausztrál filmtörténetben, a nagy felfutás: huszonhét nagyjátékfilm évente (1981-1987). Az állami támogatás kizárólagossága 1980-ban megszűnt és bevonták a magántőkét. Ennek érdekében a gyártó már tíz százalékos tőkemegtérülésnél adókedvezményt kapott .A nemzetközi piac megcélozásával előtérbe kerültek a szuperprodukciók és a sablonműfajok: Krokodil Dundee (r.: Paul Hogan, 1986, 1988, 2001), Gallipoli (r.: Peter Weir, 1981), George Miller Mad Max-sorozata (1979, 1981, 1985 és 2005!). Ezek már mind eljutottak a magyar mozikba is, akárcsak Az ifjú Einstein (Yahoo Serious: Young Einstein, 1989), a nemzetközi koprodukcióban készült Zöld kártya (Peter Weir: Green Card, 1990), a díjnyertes Zongoralecke (Jane Campion: The Piano, 1993). A Kötelező táncok (Baz Luhrmann: Strictly Ballroom, 1992) például már nyereséges is volt, és Cannes-ban is vetítették. És persze nálunk is ismert a Szívtipró gimi című tévésorozat (Heartbreak High, 1994-1999). Napjainkról azonban beszéljen Surányi Vera, akinek szerintem – velem ellentétben - az az álláspontja, hogy megint van ausztrál új hullám.

S. V.: Nem is új hullámról, inkább az új hullám kiteljesedéséről beszélnék. A elmúlt évtizedben új filmes generáció tört az élre, amelynek művei kiváltják a hazai és a nemzetközi fesztiválok érdeklődését. Az új alkotók művei reményt keltők abból a szempontból, hogy nem próbálják Hollywoodot utánozni, sajátos, Ausztráliára jellemző, az Ausztráliában élők problémáival foglalkozó, intim hangulatú filmek születnek, körvonalazódik az ausztrál film máshoz nem hasonlítható jellegzetessége. Ezt szűrtem le a mostani fesztivál programjából is, amit egyébként nem mi válogattunk. Olyan vándor-fesztiválról van szó, amely országról-országra utazik és bemutatja az ausztrál film jelenlegi irányzatait. Elgondolkodtató, hogy az állami támogatással létrejött vándor-fesztivál csaknem teljes egészében a fiatal, tehetséges új generáció által készített filmeket utaztat. Csak érdekességként említem meg, hogy A szexnél is jobb Budapestre érkezett főszereplője, Susie Porter, tőlünk Belgrádba utazott a fesztivál következő állomására.

S. V.: Az ausztrálok harminc Oscar-díjjal dicsekedhetnek, legutóbb a nálunk is nagy sikert aratott Ragyogj! (Scott Hicks: Shine, 1996) és Nicole Kidman (Stephen Daldry: Az órák -The Hours, 2002) kapott Oscar díjat.

S. V.: Igen, érdekes kérdés az is, mit/kit tekintünk ausztrálnak. A legújabb generáció törekvése az, hogy inkább kis költségvetésű, független filmeket készítenek, csakhogy azt mondhassák el, ami nekik fontos. A filmfesztiválon vetített alkotások ilyenek, ezeket, mint említettem, támogatják is,. Nem a multiplex közönségére számítanak, hanem például Kelet-Európába viszik a filmeket, ahol a legkevésbé sem mondható el, hogy az ausztrál filmek a mainstream-be tartoznának. A már látott Bakancsosok (Dein Perry: Bootmen, 2000) sem azzal a céllal készült, hogy kasszasiker legyen. Stílusában, tónusában az Alul semmihez (Peter Cattaneo: The Full Monty, 1997) hasonlítanám: „művészfilm–közönségfilm” határán inkább az előbbi felé hajlik. Az ötlet eredetisége a lényeges, nem pedig, hogy kik játsszák, és hol játszódik. Az ausztrál munkások körében játszódó film sodróan lendületes és szórakoztató. Más kérdés, hogy a filmnek, talán őszintesége miatt, nem várt sikere lett, sok ország megvásárolta, számos tv-csatorna, köztük az HBO is. A forradalom gyermekei (Peter Duncan: The Children of the Revolution, 1996) több síkon szórakoztató. Lehet, hogy nem a legjobb film, de főleg Magyarországon azért dupla csavar, mert más nézetből láttatja a kommunizmust, egyébként maga a forgatókönyv, a sztori is érdekes ötleten alapul. Különös az ausztrálok nézőpontjára helyezkedni, amely a történelmi tudás hiányosságából és az ebből fakadó naiv szemléletből adódik. Olyan mintha opálüvegen keresztül néznék Sztálint és korát. Az is igaz, hogy Sztálin figuráján ilyen felszabadultan kelet-európai nem tudna szórakozni, mert sokkal többet tud róla. Nálunk indulatok és érzelmek kötődnek a korszakhoz. Úgy vélem, hogy ezt a nézőpontot könnyebb messziről érvényesíteni, ahol a történelem nem avatkozott ilyen radikálisan emberi sorsokba. Viszont a kapitalizmus kezdetén, ahol mi állunk A bank (Robert Connolly: The Bank, 2001) érthető kevésbé. A bank manipulatív szerepe, a tőzsde befolyása még nem olyan nyilvánvaló, nincs benne gyakorlatunk és nincsenek általánosan leszűrhető tapasztalataink a folyamat sorspusztító menetéről

B. I.: Rengeteg ilyen populista film van, amely arról szól, hogy az egyén hogyan jár végül is túl a szervezet eszén. A bankban a végén jön a meglepetés: addig azt hisszük, a céget szolgálja a főhős, pedig személyes bosszútörténetről van szó. A kapitalista társadalom pillére a bank, de a bank-ellenesség az amerikai filmekben is ott van, Caprától kezdve. A telepesek óta uralkodó téma az individualizmus, az egyéni hősök problémája. Az ausztrál filmekben eléggé hollywoodias, westernes, bár visszafogott tálalásban kapjuk meg ezt.

Anya és süketnémának hitt kislánya az Amyben (r.: Nadia Tass, 1998) is a „szervezet” látható képviselői ellen menekülnek a farmról a városba.

S. V.: Egyfajta kritikának is felfogható a történet erre vonatkozó szála, hiszen a városban sem az intézmény oldotta meg a beteg kislány problémáját, hanem egy barátságos zenész a szomszédból, aki időt, szeretetet és figyelmet szentelt a gyerekre, amitől aztána kislány meggyógyult. Érdekes, hogy maguk az ausztrálok két filmet ajánlottak nagyon, A bankot, és Az ember, aki beperelte Istent (Mark Joffe: The Man Who Sued God, 2001) címűt. Ezeket tartották az Ausztráliát legjobban jellemző filmeknek, továbbá ezek érték el a legnagyobb hazai nézőszámot.

B. I.: Gyakori az olyan egyéni hős, aki nem túl művelt, egyszerű „fegyencutód” és mégis győz a rendszerrel szemben (Az ember, aki beperelte Istent). Romantikus harc a biztosító, illetve a bank ellen. Nemrég ment a magyar mozikban egy hasonló típusú, kicsit robosztus ausztrál vígjáték: Az én házam, az én váramban egy lehetetlen kunyhóban élő pasas megvédi otthonát és igazát az ügyvédek serege ellen.

S. V.: Máshol tartanak, mint mi. Nem tudom elképzelni, hogy játékfilm-téma lehetne a Baumag által becsapott sok ezer ember, jobbára nyugdíjasok, akik végül minden pénzüket, összes vagyonukat elvesztették. Bár valóban több ezer ember tragédiája, de a magyar moziközönséget játékfilmen nem érdekelné. Míg Ausztráliában régóta tapasztalják a tőkés gazdaság anomáliáit. Éppen ezért választottam A forradalom gyermekeit a fesztivál nyitófilmjének, mert úgy éreztem, ahhoz több köze van a magyar közönségnek. Mulatságos, hogy mint később kiderült, korábban Moszkvában is erre a filmre esett a választás… A szexnél is jobb (Jonathan Teplitzky: Better than Sex, 2000) vetítése utáni közönségtalálkozón a moziban próbáltam megtudni a főszereplő Susie Portertől, hogy mi az oka annak, hogy a felszabadult, vágyait érvényesítő nő alakja olyan egyértelműen hangos lelkesedést váltott ki az ausztrál nézőkből, holott mi azt gondoljuk, hogy a szexuális forradalom évekkel korábban lezajlott már. Igazi választ nem kaptam a kérdésre. Ettől függetlenül kitűnően megcsinált film, irónikus, szellemes és üde hangulatot áraszt. Az igazság az, hogy az angol nyelven, Angliában, Kanadában, Ausztráliában készült filmek szeretnék utolérni az álomgyár bevételeit, de nem tudják. Viszont minden országban van egy csoport fiatal filmes, akit nem érdekel Hollywood, saját problémáira, saját közegére koncentrál. Nagyon sokan felfedezték fesztiválokon, art-mozi termekben egyaránt az angol Alul semmit, a kanadai Nagybácsikat (James Allodi: The Uncles, 2000), a kanadai Yellowknife-ot (Rodrigue Jean), vagy a most is látott Sziámi naplementét (John Polson: Siam Sunset, 1999), amely Cannes-ban is kapott díjat, de mégis a szűkebben vett filmrajongók az igazi nézői ezeknek a filmeknek. Ez utóbbi például az átlag néző számára egy kicsit túl „avantgarde”. Ennek ellenére az ausztrál kormány igyekszik támogatni a fiatal független filmeseket, vagy anyagi támogatással, vagy úgy, hogy eljuttatja műveiket távoli országokba egy-egy fesztivál keretében.

A Sziámi naplemente kicsit groteszkbe hajlik, tágítva a műfaji határokat.

S. V.: Semmiképpen nem a „közízlést” szolgálja ki. Nem úgy, mint a nosztalgikus, érzelmes Ártatlanság (Paul Cox: Innocence, 2000). A Sziámi naplementénél inkább bandzsítasz, hogy ez meg mi akar lenni? Aztán átveszed a film hangulatát és felszabadultan tudsz mulatni az eléd tartott görbe tükrön.

A Sziámi naplemente jó példa arra is, hogy általában, a valamilyen okból eltávolítandó, távozó hőst Ausztrália vad, ősi természetvilágába, flórájába és faunájába, „kezdetleges” civilizációjába küldik „ki” – lásd még például Dusan Makavejev(!) könnyed vígjátékát (A Coca-Cola kölyök / The Coca-Cola Kid, 1985).

S. V.: Az elmenés, a máshol szerencsét próbálás nem mindig sül el jól, még akkor sem, ha nem a „kezdetleges” civilizáció az élet új terepe. Hogy egy életből vett példát mondjak, Susie Porter hazájában az egyik legjobban ismert színésznő, filmben, színházban, tévében játszott, a mostani fesztiválon négy játékfilmben volt szerepe. Nemrégiben családi és szakmai okokból úgy döntött, hogy Angliába megy hosszabb időre. Csakhogy az ausztrál filmek ritkán jutnak Angliába, így nem igen ismerték. Kénytelen volt félállást vállalni egy férfiruha boltban, hogy meg tudjon élni valamiből. Pedig angol anyanyelvű, vannak angol barátai, de abban a pillanatban, ahogy a helyi közegből kiesett, elölről kellett kezdeni a pályáját. Azt tervezi, hogy legközelebb Hollywoodban próbál majd szerencsét.(Szó nélküli, nyúlfarknyi szerepe volt már Csillagok háborúja II. rész - A klónok támadásában /George Lucas: Star Wars Episode II. – Attack of the Clones/ – Hermione Bagwa pincérnő.)

B. I.:. Az ausztrál társadalom talán egyik legfőbb sajátossága, hogy abszolút multikulturális, s ezt előszeretettel tükrözik a filmjeik. A Zűrzavaros família (Kate Woods: Looking for Alibrandi, 2000) olasz származású serdülő lányát ugyan csak egy sznob, láthatóan több generáció óta ausztrál, osztálytársnője „digózza”, a többiek befogadják – mégis az a fő problémája, hogy el- és befogadtassa magát. Furcsa keverék az ausztrál társadalom: egyrészt máig érződik a „fegyencmúlttal” való szakítás törekvése, másrészt – ha nem is olyan erős az idegenellenesség, mint Európában, de – a mindennapok szintjén is érvényesül egyfajta osztály- és rétegtudat. Talán ezért is imponál annyira az ausztrál filmeseknek – és feltehetően közönségüknek - a mindennapok világa és benne a nem konvencionális, egyéni hős, aki a sikerültebb alkotásokban nem hollywoodi, hanem emberi kiadásban jelenik meg és örök emberi dilemmákkal szembesül. Nincs szirup, viszont van jellem. És más a happy end is, mint a szokványos hurrá-optimista amerikai filmekben: a lefegyverző egyszerűség és természetesség győzelme ellenére sem hagy kétséget afelől, hogy már rég nem a paradicsomban élünk. De ettől még lehetünk derűsek…