(Válogatás az "Egy életmű díszletei" című kötetből)

Mi a díszlet? Az általános – téves – megítéléssel szemben sohasem az a fontos a díszletben, hogy milyen látványt nyújt – nyilatkozza Varga Mátyás a negyvenes években.

A jó díszlet nem kellemes látványt akar kelteni csupán, hanem építészeti és képzőművészeti eszközökkel alkalmat teremt a jó színpadi játékra (...)

Majdnem bizonyos például, hogy a jó díszletnek annyira a mű, az irodalmi alkotás, tehát a darab szellemét és céljait kell szolgálnia, hogy önmagában – mint díszlet – fel se tűnjék. Ez nem azt jelenti, hogy az a díszlet a legjobb, amelyik a legtermészetesebb. A díszletnek a mű szelleméhez kell igazodnia és ebből a szellemből következik a díszlet stílusa. (...)

Természetesen a színpadi művészet ma már nem ugyanaz, mint a shakespeare-i időben, amikor a helyszín megjelölésére még elég volt egy "Velence" feliratú tábla... Ma már a díszlettechnika és a képzőművészet minden eszközét igénybe veszi, hogy a színpadi jelenetek köré megfelelő keretet adjon.

A tervező azonban anyaggal dolgozik: fával, vászonnal, gipsszel, festékkel stb., ami mind – pénzbe kerül. A díszlettervező tevékenységének kereteit így elsősorban mindig a színházi büdzsé szabja meg. Ha kell, lehet plasztikus színpadot építeni, de lehet festett, sőt vetített hátteret is használni. A jó díszletnek ilyen vagy olyan módon, kicsiben vagy nagyban, olcsó vagy gazdag kivitelben – tartalmilag kell jónak lennie, tehát olyannak, amely a művet szolgálja: eltalálja annak alaphangulatát, jó és stílusos keretet ad a jeleneteknek és megteremti a képekhez kívánatos hangulatot is. Hogy ezt a tervező hogyan éri el, az művészeti érzékétől, technikai tudásától és gyakorlatától függ.

A díszletépítés legfőbb alapelve, hogy akármilyen színpadra kerül is a díszlet, az elrendezés és az arány helyes legyen. Olyan építményt kell készíteni, amely biztos alapja lehet a kompozíciónak. Kis kamaraszínházba és óriási, százméteres színpadra is lehet tervezni egy egész falut... A tervező arányérzékétől függ, hogy ez miként sikerül. Ha óriási színpadra kell tervezni egy padlásszobát (például a Bohéméletben), nem szabad betölteni minden teret, mert a padlásszobából táncterem lesz, amelyben az élő figurák, az emberek mozgása egészen torz hatást kelt. S ugyanez áll megfordítva: egy hatalmas felvonulás képét nem lehet ráerőszakolni egyetlen színpadra sem: ilyen esetekben a színpad képének ki kell fejeznie azt is, hogy amit látunk, csak része az egésznek.

Ma már természetes művészi követelmény, hogy a jó alapokra épített színpadkép "felöltöztetését" úgy kell elvégezni, hogy abból a darab és ne a tervező szóljon. Mihelyt egy színpadi kép többet mutat a kelleténél, ha önmagára hívja fel a figyelmet, máris túl hivalkodó, a tervező hiúságáról, büszkélkedéséről beszél. Az ilyen kép – mert nem azt teljesíti, amire hivatott – biztosan rossz. Hogy aztán mi mindentől lehet még rossz egy színpadi kép, arról – regényt is lehetne írni.

A díszlettervezést és -építést számos gyakorlati tényező befolyásolja még, ami mind veszedelmes lehet: a tervező könnyen zsákutcába juthat. Gyakran nemcsak a büdzsé, de a repertoire is közrejátszik a díszlet minőségének meghatározásánál. Másképpen kell megtervezni egy olyan darab díszleteit, ami évekig műsoron marad és megint másképp az egyszeri, friss – ki tudja, milyen sorsú – premier-darabét. Másképp a szezon "nagy premierjének" és megint másként a program egyéb bemutatóinak színpadterveit. Mindez mesterségbeli gyakorlatot és művészi érzéket kíván.

Mondják, hogy a színházi díszlettervező feladata az, hogy ha a színháznak temploma van, oltárt készítsen hozzá, ha pedig csak oltára van, építsen hozzá templomot... Ebben a meghatározásban benne van az is, hogy az elhasznált díszlet – különösen a mai háborús viszonyok között – szintén nyersanyag, aminek nemcsak anyagát, de kész részeit is fel lehet, sőt fel is kell használni.

(…)

Fontos végül, hogy a jó díszlettervező örökké változatosan gondolkodjék: grafikai színben, tervezésben egyaránt sokoldalúnak kell lennie, hol csak festett, hol csak plasztikus megoldásokkal keresse a mű szolgálatát stb. De sohase unassa meg magát... Mindez arra vezet, hogy a képzőművésznek, aki színpadi tervezéssel kezd foglalkozni, a maga "egyéni stílusáról" többé-kevésbé le kell szoknia. Nagyon helytelen dolog azonban ebből arra a téves megállapításra jutni, hogy a színpadművészet a művészetnek olcsó aprópénzre váltása, s aki képzőművész létére a díszletezésre adta a fejét, az – eladta magát...

A színpadművészet – ha nálunk még nem is egészen így él a köztudatban – a képzőművészetnek különleges és sok szép feladatot ígérő ágazata, amely nem lekicsinylendő és nem lenézhető foglalkozás, sőt! Hogy a mi közönségünk a színpadi díszletek iránt ma még nem túlságosan érdeklődik és többé-kevésbé hidegen hagyja, hogy a Hamletet milyen színpadon adják elő: éppen ez a legnagyobb bizonyíték amellett, hogy a színpadművészetnek még rengeteg feladatot kell teljesítenie a közízlés jobbítása terén is. Ez pedig olyan hivatás, amely megérdemli a tiszteletet.

A hetvenes évek közepén – ha nem is ilyen alapos aprólékossággal, de ismét megfogalmazza műfajának lényegét. A díszlettervezés alkalmazott művészet, olyan tevékenység, amely szerteágazó alapképzettséget igényel és amely egyaránt megközelíthető az építészet, a festészet, a térformálás és a grafika oldaláról. Ezermesterség, amely komplex szemléletet igényel, hiszen ember és épített környezet arányait kell megteremteni, legyen az ősi ködökbe vesző tragédia vagy mai – esetleg holnapi – történet, használjon fel a tervező függönyt, festett falat, fát, vascsövet vagy műanyagot. A színpadképnek mindig alázatosan kell szolgálnia a művet és a rendezői elképzelést; harmonikus mozgásteret kell teremtenie; vizuális élményt sugallnia és gondolatilag segítenie kell a művet. A színház, a film, a televízió világa maga sugallja a komplexitást, a sokoldalúságot. Az írott szó, a költészet, a mozgás, a zene, a tánc, a vizuális megjelenítés egyszerre jelentkezik a színpadon. Sokféleképpen kell hát gondolkodnia a tervezőnek...

A nyolcvanas évek végén egy újságírói kérdésre ismét új elemekkel gazdagítja felfogását: A díszlettervezés kiszolgáló művészet. Figyelembe kell venni a szerző, a rendező, a színész kívánságait... És aztán: divatok jönnek, divatok mennek. Csak a deszka állandó. Ott el kell hitetni mindazt, amit a szerző meg kíván mutatni a világból. Meg kell találni az utat a közönséghez. Legalább ilyen figyelmet igényel a színész. Emlékszem például arra, amikor Asztalos Sándor egyik mesejátékát vittük színre a Nemzetiben. Balázs Samu – rendkívüli tehetség, kiváló művész volt – sehogy sem találta fel magát, egyszerűen nem ment neki a játék. Aztán, amikor már a színpadra kerültek a díszletek, egy csapásra megszűntek a gondjai. Támaszt lelt a díszletben. Pályám során sokszor értek hasonló élmények. A Tosca szegedi előadását követően Gregor Jóskától kaptam a legnagyobb dicséretet. Azt mondta: ezek között a díszletek között egyszerűen muszáj jól énekelni. Ugyanakkor egy rosszul megtervezett díszlet teljesen tönkretehet egy előadást. Ugyanúgy, mint a rendezői önkény... A díszlettervezőnek minden stílust ismernie kell, éppen a sokféle követelmény miatt. Alkalmazkodnia kell saját korához, a dráma korának divatjához, és a kor stílusához. Csak ekképp lehet hiteles. Ugyanakkor szolgálnia kell a rendezői elgondolásokat, hisz a díszlet a színdarab szerves része, önmagában is kifejezheti, jelezheti, nyomatékát adhatja a mondandónak. Mindez rendkívül összetett munkafolyamat, körültekintést, nagy figyelmet kíván..."