Tóth Artin 1990-ben készítette el első önálló kisjátékfilmjét.
Ezt az akkori Független Filmfesztiválon rögtön díjjal jutalmazták.
1991-től 5 évig a Pesty Fekete Doboz munkatársa lett.
Ott stúdióvezetőként dolgozott, később ott és máshol operatőrként,
vágóként és szerkesztőként.
A Stúdió "K" színházi alkotóközösség produkcióit minden évben
játékfilmszerűen feldolgozva rögzíti.
Jelenleg kisjáték- és dokumentumfilmek készítésében vesz részt.

A most készülő Érintettek című dokumentumfilmje leukémiás gyerekekről szól.

Miért lesz valaki önként érintett egy ilyen történetben?

Az én érintettségem úgy kezdődött, hogy dühös lettem. Régóta véradó vagyok, ezért időnként megkeresnek e-mailben, - körlevelek egyik állomásaként - ha valakinek műtét miatt azonnal szüksége van vérre vagy leukémiás beteg esetében csontvelőre. Elsőre nagyon ijesztően hangzik: adjál csontvelőt! Jó, de hova kell menni, mit kell csinálni? Egy picit elkezdtem utánajárni. Először az Interneten, ahol az erre irányuló honlapra a szülők is feltesznek mindenféle információt, nyilván azért, hogy minél több donort felkutassanak. Az egyik honlap egy 16 éves gödöllői fiúról szólt, akinek sürgősen találni kellett valakit. Magyarországon, akik addig donornak jelentkeztek, illetve akik szóba jöhettek a regiszterből, azok nem feleltek meg. A véradáson az egészségügyi személyzettől érdeklődtem, hogyan lehetnék csontvelő donor. Fogalmuk sem volt róla. Valaki tovább irányított az Országos Vérellátó Központba, mivel leginkább ott foglalkoznak az élő donorkérdéssel. Az élő donor vér- vagy csontvelő, esetleg vesedonor. A megadott telefonszámon senkivel nem sikerült beszélnem. Ez, mint később kiderült, olyankor történik, mikor valamelyik tévécsatornán bemutatnak egy szívszaggató riportot arról, hogy valakinek most és azonnal kell segíteni. Ilyen esetben olyan mértékű roham kezdődik, amivel nem tud megbirkózni az infrastruktúra. Egyszerűen összeomlik a rendszer. Ezen ma már dolgoznak, hogy ne így legyen.

Emiatt sok donort elvesztenek.

Így van, bár sokan később is kieshetnek, mert a riportok többsége arról nem szól, hogy mindez mivel jár a donorok számára. Ennek is utánajártam.

Még mindig csak azért, hogy donor lehessen?

Igen, de közben már elkezdett érdekelni a gépezet. Kíváncsi lettem, ha sokan szeretnének donorok lenni, akkor tudnak-e azzá válni. Azt meg felháborítónak tartom, hogy azért haljon meg valaki, mert az az ember, aki tudna rajta segíteni, nem jut el a megfelelő helyre. Ami még motivált, hogy a baráti és ismeretségi körben mindenki csak beszél róla, hogy hogyan kellene segíteni másokon, de ez a gyakorlatban soha nem valósul meg. Itt arra is gondolok, hogyha adnak egy százast valakinek a piros lámpánál, akkor ne definiálják, hogy azt mire költhetik. Adják oda és kész. Nálunk mindenkinek csak a szája jár. Soha nem akartam véradókat szervezetten toborozni, de ha véradásra mentem, akkor többeknek megemlítettem, hogy itt a lehetőség a segítségre. Ilyenkor mindenkinek sürgősen más fontosabb dolga akadt. Felnőtt, egészséges, nagydarab férfiemberek miért ne adhatnának vért? Egyébként sokan a tűtől félnek, de ez leküzdhető félelem a cél érdekében. Csak egyszer kell végiggondolni, hogy ami nekem van és odaadható, abból miért ne adhatnék másnak is? Végül kialakult egy személyes vonal is családon belül, ami az édesapám betegségével kezdődött.

Ennyi betegek közt eltöltött idő és 30 órányi kórházban forgatott anyag után hogy látja - a lélek okozza a test betegségét?

Ősidők óta tudják az emberek, hogy nem lehet kettéválasztani a testet a lélektől, tehát mindenképpen együtt kell foglalkozni velük. Viszont gyerekek esetében ez egy kicsit nehezebben megmagyarázható dolog. Ők még olyan keveset éltek. Egy féléves kisgyereket milyen sorskérdések érinthettek meg annyira, hogy leukémiás legyen, vagy immunrendszer nélkül szülessen? A felnőtt betegek esetében sokkal inkább látom azt, hogy ki az, aki minden lépésével afelé tart, hogy erre az osztályra kerüljön. Ahhoz, hogy a test és a lélek együtt gyógyuljon, kellene egy szakember, aki a lelket ápolná. Egy pszichológus vagy akár egy pap. Aki segítene a betegeknek, a hozzátartozóknak, az orvosoknak lelkileg feldolgozni a történteket. Amerikában léteznek olyan alapítványok és egyesületek, ahol a szülők, akik vérképző rendszeri betegségeken már végigkísérték a gyermeküket - és így vagy úgy kijöttek belőle - segítik a többieket. Beszélnek azokkal, akik újonnan bekerülnek, felkészítik őket a különböző helyzetekre, tanácsokat adnak, elmesélik a saját tapasztalataikat. Nem hagyják a szülőket magukra. Magyarországon az a szülő, akinek meghal a gyereke, körön kívül kerül. Amíg benn vannak, addig nagyon erős szimbiózisban élnek a többi hozzátartozóval, vállvetve küzdenek egymásért, de ha az egyiküknek elmegy a gyereke, akkor kialakul egyfajta taszítás. A többiek ilyenkor már nem is akarnak találkozni azzal, aki nemrég temette el a gyerekét. Ez már talán a társadalom felelőssége is, hogy ezeket az embereket nem szabad magukra hagyni, mert ilyenkor összeomlanak és lecsúsznak.

Hogy fogadta a kórházi személyzet, hogy kamerával követi őket?

Már a legelső alkalommal, mikor a kórház egyik gyerekorvosával, Dr. Zsolnay  Nagy Ildikóval beszéltem, aki végighallgatott és válaszolt a kérdéseimre, sok mindenben egyetértettünk. Biztosított róla, hogy segít annak megszervezésében, hogy náluk a budapesti Szent László Kórházban forgathassak. Beszélt az osztályvezető főorvossal, dr. Kriván Gergellyel, aki szintén fontosnak tartotta, hogy szülessen egy hosszabb lélegzetvételű munka, nem csak híradás szinten vagy valamilyen reklám miatt fontos anyagként. Megígérte, hogy a kórház igazgatósága felé megpróbálja forszírozni, hogy minél hamarabb elkezdhessek dolgozni. Az én szándékom az volt, hogy végigkísérjem egy gyerek kezelését a kezdetektől, tehát már a kondicionálás elindításától a várható gyógyulásáig. 2003. szeptemberétől novemberig tartott a film előkészítése. Két hónapig kamera nélkül ismerkedtem, beszélgettem a kórházban. Mindenkit meg kellett győznöm arról, hogy amit én szeretnék, az nekik is jó. A kórházat semmilyen módon nem akarom lejáratni és az egészségügy helyzetét sem szeretném a filmben kivesézni. A célom - akkor még csak - egy történet elmesélése volt. Akik számomra kimondták a végső igent a forgatásra, azok tisztában voltak azzal, hogy egy szál magam nem fogok akkora galibát és felfordulást okozni, mintha egy több fős stábbal vonulnék be. Az kérés is volt, hogy próbáljak meg minél jobban észrevétlen maradni, már csak azért is, mert ott kőkemény munka folyik. Nem olyan osztályon dolgoztam, ahol könnyű betegek vannak és nem olyan helyen, ahol az ápoló személyzet időnként megjelenik. Ott folyamatos a jelenlét.

A műtőbe is beengedték.

Az ottani forgatás számomra azért is volt fontos, hogy kibírom-e anélkül, hogy elájuljak. Bíztam abban, hogy elfoglaltságom miatt tudok a feladatomra is koncentrálni, nem csak a látványra. A műtétről nekem is beszéltek előtte, felkészítettek, hogy mi várható. Egy kisfiú feküdt a műtőasztalon, aki a testvérének adott sejteket a csípőlapátjából. A műtős fiútól kezdve az altatató orvosig mindenki próbált nekem segíteni, hogy olyan helyre tudjak állni, hogy közben ők ne takarjanak ki, de azért tudják a munkájukat végezni.

Nehezen hinném el, ha azt mondaná, hogy mindenki örült az ottlétének.

Először éreztem ellenállást, főleg a nővérek részéről. Joggal gondolhatták, hogy na, már megint jött egy kis nyikhaj kamerás ember és csinál valami szenzációhajhász szösszenetet. Aztán mikor látták, hogy minden nap ott vagyok és próbálok árnyékként létezni, úgy forgatni, hogy se a lámpák, se az én jelenlétem ne zavarja őket, akkor ezt már értékelték. Miután látták bennem az igyekezetet, hogy próbálok tapintattal jelen lenni, lassan elfogadtak és ők is megnyíltak. Sikerült egy nagyon jó interjút készíteni azzal a fantasztikus ápolónővel, akit a gyerekek is nagyon szeretnek. Örülök, hogy ez az interjú megvan. Kár lenne tagadni, hogy volt olyan is, aki egyáltalán nem örült annak, hogy ott vagyok, és ha véletlenül bekerült a képbe, akkor visszapörgette a kazettát és letöröltette. Közölte, ha egy kockán is rajta lesz, akkor beperel. De ilyen eset csak ritkán fordult elő. A kórház részéről volt még egy olyan elvárás, nyilván elsősorban jogi kérdés, hogy a szülőknek illetve a szereplőknek egy beleegyező nyilatkozatot kellett aláírniuk. A szülők nagy része drukkol, hogy sikerüljön elsősorban lelkileg végigcsinálni a filmet, és biztosítottak arról is, hogy ha készen lesz, akkor ott fognak ülni az első sorban.

Eddig a szülők milyen körülmények között lehettek a gyerekek mellett?

Egyfelől jó, másfelől rossz. A jó azt jelenti, hogy az osztályon dolgozóktól minden létező emberi segítséget megkapnak. Szó nincs arról, hogy ha a mama vagy bármelyik hozzátartozó szeretne ott maradni a gyereke mellett, akkor ezt ne tehetné meg. Természetesen bemosakodva, steril körülmények közt. Egyébként szükség is van rájuk. Sok terhet levesznek a szülők a nővérek válláról. A gyereknek is megnyugtatóbb, ha a mama vagy a papa teszi tisztába, ha ők olvasnak fel neki. A rossz körülmény azt jelenti, hogy a szülők nem tudnak sehol pihenni. Ha nem szeretnék egyedül hagyni éjszakára a csecsemőjüket vagy a kicsi gyereküket, nem mondják nekik, hogy menjenek el onnan, de nem is megoldható, hogy lefeküdjenek és aludjanak néhány órát. Ilyenkor a szülő az ágy mellett egy kempingszéken ülve alszik vagy pedig - ezt a saját szememmel láttam - kinn a parkolóban, a kocsiban. Az a szülő, aki kialvatlan, az ideges lesz, ez hat a gyerekek hangulatára, ami befolyásolja a gyógyulásukat. Az a gyerek, akinek a szülei biztonságot sugározva állnak az ágy mellett, gyorsabban gyógyul. Bízom benne, hogy a szülőket rövid időn belül sikerül hozzásegíteni ahhoz, hogy normális, emberi körülmények között tölthessék életük legnehezebb időszakát. A család sok esetben széthullik, hiszen a kezelések évekig is eltarthatnak és ezalatt  vagy az egyik vagy a másik szülő egyszerűen kiszippantódik a családi életből. Az utazások sokba kerülnek. Többen már azt sem tudják megoldani, hogy naponta följárjanak a kezelésekre, hogy a gyerek megkapja a rá vonatkozó protokollt. Egy idő után elfogy a pénz. Sokuknak otthon van még egy-két-három gyereke. Az otthon maradt gyerekek érzelmileg sérülnek, hiszen nekik is hiányzik az anyjuk, a testvérük. Volt olyan kislány, aki azt mondta az édesanyjának, hogy inkább egy autó alá ugrik, hogy ő is odakerüljön a kórházba, és vele legyen az anyja. Ezek iszonyatos lelki terhek, feldolgozhatatlanok.

Attila édesanyja meséli el e filmben, hogy a szülők annyi időt töltenek a kórházban, hogy szinte képzett ápolókká válnak.

Sok esetben kényszerűségből tanulják meg a kezelési protokollt. Mindegyik szülő és gyerek tudja a különböző értékeket a reggeli laborvizsgálatoknál, hogy milyennek kell lennie a fehérvérsejt számnak, a trombocita számnak, hogy hány százalékos sejtképzése van. Nagyon profikká válnak egy idő után. Sok esetben a szülők szólnak a nővérnek, ha lejár a gép. Pontosan tudják, hogy az infúzió hol tart, ha kell, ők viszik a pelenkát, ők ágytálaznak. Nagyon kiveszik a részüket az ápolásból. Sok esetben a szülők tényleg tudják, hogy mit kell tenni, ennek ellenére mégis azt láttam, hogy kikerülve az osztályról - ami eufórikus örömöt okoz a több hónapi bezártság után -, néha elveszítik az ítélőképességüket. Túl sokáig tart az a folyamat, amíg teljesen elzártan élnek, amíg nem találkozhatnak emberekkel. Otthon hamar elfelejtik, amit benn tanultak és azt gondolják, hogy azért ezt is lehet, azt is lehet. Attól a néhány falattól még nem lesz baj! De lesz.

Mi alapján választotta ki az első kisfiút, Attilát?

A felnőttek zárkózottabbak, köztük nem akadt senki, aki vállalta volna, hogy kamera előtt éljen, nyilván szemérmességből. Teljesen érthető, ha valaki nem szeretné, hogy mások lássák, illetve dokumentálják, mikor rosszul van. A gyerekek nyitottabbak és kevésbé szemérmesek. Sokkal inkább kalandnak élték meg az ottlétemet. Az ő számukra ez egy kicsit játék is volt, kizökkentette őket az apátiából, sokszor a depresszióból. Csak az első esetben történt, hogy én választottam. Attila a kezdetektől együttműködő volt. Egyrészt nagyon szeretett volna elfoglaltságot találni magának arra az időszakra, míg benn fekszik a steril boxban, ahol hermetikusan elzárják a külvilágtól. Másrészt fontosnak tartotta a célt, hogy információhoz juttassuk a külvilágot arról, ami odabenn történik. Azt akarta, hogy az ő esetét látva, az emberek gondolják végig a donorkérdést. Számukra ahhoz, hogy életben maradjanak, az a legelső lépcső: megtalálják-e megfelelő donort vagy sem. Sokáig Attila volt az egyetlen, akivel együtt dolgoztam. Aztán a kórházban töltött hónapok alatt kialakult egyfajta bizalom a többi gyerek és a szülők részéről is. Egyszer csak elém álltak és megkértek, hogy forgassak az ő gyerekükkel is. Látták, hogy Attilának ez mennyire jót tett és szerették volna megpróbálni, hátha segít az ő fiúkon is. Már az bearanyozza a napjukat, ha mások foglalkoznak velük. Még ha főleg a betegségükről is esik szó, de valami más történik, nem a hétköznapi rutin. Mindenfélét mesélhettek, amit mások úgysem kérdeztek volna meg tőlük, mert nem olyan a szövegkörnyezet. Így került a többi gyerek a képbe. Ők választottak engem és erre nagyon büszke vagyok.

Megszólal egy tanárnő is a filmben, aki bejár a gyerekekhez tanítani.

A Fővárosi Iskolaszanatórium tagjai kórházban ápolt beteg gyerekek mellett végeznek oktatást a Tűzoltó utcában, a Heim Pál Klinikán és a Transzplantációs osztályon. Akkor is foglalkoznak velük, ha kikerülnek a kórházból, de még nem járhatnak iskolába. Matematikát, angolt, történelmet, majdnem mindent próbálnak tanítani - a lehetőségekhez képest. Ahogy tapasztaltam, a tanítás igazi funkciója az, hogy bevigyék a külvilágot a gyerekekhez. Nyilván, ha valakit olyan mennyiségű gyógyszerrel kezelnek, mint ezeket a srácokat - ami rettentően agyonnyomja őket -, akkor nem igazán az érdekli őket, hogy matekozzanak. Bár volt ellenpélda is. Norbi kifejezetten várta a tanárnőt, mert nem akart lemaradni az osztálytársaitól. Sok esetben ezek a tanár nénik pótanyává is válnak, ugyanis ha egy gyereket Kisvárdáról fektetnek be, nem biztos, hogy a családja mindennap meg tudja látogatni.

Hogyan oldják az orvosok és a nővérek a rájuk nehezedő nyomást?

Lenyűgöző, ahogy a kórházi személyzet nagy része dolgozik. Van, aki már 13 éve ezt csinálja. Az engem is nagyon érdekelt, hogy hogyan tartják magukat rendben lelkileg. Többen agykontrolloznak, néhányan pedig futnak. Kriván főorvos úr 16-szoros maratoni futó. Mindig küzd. A munkájában és a sportban is. Soha nem láttam olyan alázatos orvost, mint ő. Büszke vagyok rá, hogy jó viszonyba, mondhatni baráti viszonyba kerültünk az elmúlt egy év alatt. Nagyon nyitott ember. Elfogadja a szülők vagy akár az én kívülállóként alkotott véleményemet.

"Szabadidős tevékenységként" min dolgoznak most közösen?

A szülők nemcsak alszanak a kocsiban, sokszor ott is élnek. Akkor döntöttem el, hogy valamit nekem is tennem kell, mikor egyszer azt láttam, hogy az autó nyitott ajtaján szárítják a ruháikat. Sokat beszélgettünk a családok helyzetéről Kriván doktor úrral. Ma ott tartunk, hogy a kórház területén szeretnénk létrehozni egy olyan pavilont, amely 6 vagy 8 önálló kis garzonlakásból állna. Lenne egy nagy nappali is, ahol a szülők és a gyerekek együtt lehetnének, ahol beszélgethetnének, játszhatnának, érintkezhetnének a társaikkal, hiszen ők már nem jelentenek veszélyt egymásra. Természetesen a pavilonon belül mindenki bemosakodva, steril körülmények között élne továbbra is. Maga az épület megvan, ha minden igaz, a kórház igazgatósága átadja a korábban szülészetként működött pavilont az Őssejt Alapítványnak, melyet a csontvelő transzplantációs osztályon dolgozó orvosok hoztak létre. Ez a kórháztól független alapítvány 1992 óta működik. Nagy előrelépés lenne, ha ezt az épületet akár pályázati forrásokból, akár az üzleti szféra támogatásával át tudnánk építtetni. Életet menthet a pavilon, mert azok, akik sikeresen túljutottak a transzplantáción, továbbra is steril körülmények között lennének. Sokaknak ezt nem tudják otthon megteremteni. Azoknál, akiknél megtapadtak a sejtek, és elkezdődött az önálló sejtképzés, már van remény a gyógyulásra. Ha átköltözhetnének a pavilonba, nem foglalnák az aktív kórházi ágyat a transzplantációra váróktól. Ezeket a gyerekeket a szüleikkel együtt elhelyezhetnék a kórház területén belül, ahol biztonságban éreznék magukat, és kontroll alatt maradnának. Így a kezelő orvos is biztos lehetne abban, hogy a hónapokig végzett munkája nem volt fölösleges, ugyanis egy rossz lépés vagy egy rossz döntés, amit a szülő akaratlanul tesz vagy hoz, akár végzetes is lehet. A terveink szerint a pavilonban egy orvos moderátor segítségével létrehoznánk egy egyesületet, hogy legyen valaki a szülőkkel, aki a közös beszélgetéseket irányítja. Minden információnak szakszerűnek kell lennie, nehogy a szülők esetleg félreinformálják egymást, és pánikot keltsenek.

A filmből az is kiderül, hogy mi történik azokkal, akik hazakerülnek - sterilnek mondott körülmények közé.

Rajtuk is kell segíteni. Jó lenne hozzájuk szociális munkásokat kiküldeni, bár én úgy tapasztaltam, hogy Magyarországon nincsen szociális háló. Ha egy-egyedül álló felnőtt kikerül a kórházból és hazamegy, otthon neki is steril körülmények között kellene élnie. Tehát nem mehet le a közértbe, a postára, semmilyen hivatalos ügyet nem tud elintézni, mert nem léphet ki az utcára. Nem érintkezhet emberekkel! Velük így mi lesz? A szociális munkás ellenőrizhetné azt is, hogy a gyerekek milyen körülmények között élnek, és ha olyat tapasztal, amiről tudja, hogy a beteg életébe kerülhet, akkor azonnal fölhívná erre a szülő figyelmét. Tájékoztatna, hogy mit lehet csinálni és mit nem.

Hány rész készül a felvett anyagból és milyen tematika szerint?

Ha elfogadják a nevezést, akkor a 2005-ös Filmszemlén a dokumentumfilm kategóriában szeretném bemutatni az elkészült művet. Ez egy másfél órás film lesz, amelyben megpróbálom összefoglalni és bemutatni mindazt, amit ez alatt az egy év alatt láttam és átéltem. Egyébként egészen más lett az anyag, mint amire kezdetben számítottam. A forgatás alatt közeli viszonyba kerültem több szülővel, gyerekkel, ápolókkal, orvosokkal, a kórházi személyzettel. Többen megtiszteltek a bizalmukkal és meg is szólalnak a filmben. Az eddig elmesélt szálakat fonnám össze. Ezen kívül készülne még négy hatvan perces film is. Attiláról szeretnék egy külön részt. Fájó egybeesés, hogy Attilával kezdtem el forgatni, és a halálával fejeztem be. A 14. születésnapját a kórházban ünnepeltük. Sajnos ez már csak egy utólagos kis portré lesz róla. Az ő halála a legnehezebben feldolgozható mindnyájunk számára, mert ő volt a sikersztori. Jól sikerült a beavatkozás, Ati jól volt, hazamehetett, mindenki hitte, hogy meggyógyul. Szívettépő volt látni, ahogy felemészti a betegség, legyengül - és végül föladja. A másik rész Patrikról szólna, aki azért fontos, mert - biztos vagyok benne - ennek a kisfiúnak küldetése van. Már a negyedik (!) transzplantációt csinálja végig. Hihetetlen küzdeni akarás van abban a másfél éves kisgyerekben. Az ő betegsége nem mindennapi eset, jó, ha tudnak róla az emberek. Patrik immunrendszer nélkül született. Mikor az első oltását megkapta, hosszú-hosszú hónapokig az őt kezelő orvosok nem tudták, hogy mi a baja. Élet-halál között került a transzplantációs osztályra. Már nem maradt idő idegen donor keresésére sem. A papa sejtjeit kapta meg, de ő csak 50% - ban volt megfelelő. Előre tudták, hogy nem lesz tökéletes donor. Norbiról is készülne egy blokk. Ő az a kisfiú, akivel kezdetben nem akartam forgatni, mert rettentő rossz állapotban volt. Az édesanyja keresett meg, hogy a filmezés hátha segítene rajta és ez a kisfiú annyira beleszeretett a közös munkába, hogy a végén már átvette a kamerát is. Tolókocsiban - mert jártányi ereje sem volt -, beöltözve, de mindenáron szerette volna kipróbálni a filmkészítést. Dokumentált is egy-két dolgot. Nyilván nem mindenki ájul el ezektől a képektől, nekem fontosak, mert az ő keze nyomát viselik. Ő halt meg elsőként a gyerekek közül. A negyedik rész az orvosokról, a nővérekről és a HLA Laborról szólna. Az Országos Vérellátó Központ a Delej utcában van, ahol az egészségügyi gépezet motorja működik. Ott vannak a regiszterek, ott keresik a donort, ott hasonlítják össze a vért és vizsgálják az antigéneket. Ott kezdődik néhány ember számára a lehetőség az új életre. Sem a betegek, sem a hozzátartozók nem tudják, hogy a dolgozók időnként éjjel is ott maradnak, minden pluszjuttatás nélkül, azért, hogy minél hamarabb kiderüljön, hogy megkaphatja-e a kisgyerek a sejteket. Patrik esetében is versenyt futottak az idővel, mert kétséges volt, hogy életben marad-e a transzplantációig. Sok mindent lehet mondani az egészségügyről, az orvosokról, az ápolószemélyzetről, de az itt világosan kiderült, hogy mindenki tisztában van azzal, hogy az ő munkájának mi a tétje. Fantasztikus emberek szólalnak meg a filmben.

Melyik nap vagy beszélgetés hatott Önre a legjobban? Melyik részt volt a legnehezebb forgatni?

Attilával az utolsó heteket. Az utolsó napokat. Amikor azt látod, hogy az a gyerek, aki végig partner volt a forgatás alatt, csövekkel a testében fekszik, és már nem tud semmit mondani. Akkor csak azért imádkozol, hogy történjék már meg. Nehéz elviselni, hogy nincsenek csodák. Csak szerencse van.

Kiknek készül a film?

Mindenkinek készül, de leginkább azoknak, akik segíteni szeretnének és azoknak, akik belekényszerülnek ebbe a rémálomba. Hogy felkészülhessenek. Hogy a családok is tudják, mi vár rájuk. Hogy autentikus személyek szemszögéből lássák mindazt, amit végig kell csinálniuk. És hogy a család együtt csinálja végig - ne csak a nők, az anyák szenvedjenek egyedül. Nem ismeretterjesztő, hanem felkészítő film lesz, ugyanis a betegség az egyik pillanatról a másikra derül ki. Bárki érintetté válhat. Elviszik fogszabályzóért a gyereket és néhány nap múlva már kórházban fekszik. Tegnap a kisfiú még kinn rohangált, focizott a kertben, aztán rájönnek, hogy leukémiás. Derült égből a villámcsapás. Fontos, hogy azonnal elkezdjék kezelni ezeket a betegeket, és hogy felkészítsék őket és a szüleiket arra, hogy hova, milyen környezetbe fognak kerülni. A steril boxos lét a kívülállóknak elképzelhetetlen. Egy üvegkalitkában élnek hónapokig a gyerekek. Ez alatt az idő alatt a testükbe ültetett centrális kanülön keresztül kapják az összes gyógyszert és az összes ennivalót. Én ezt űrhajós kajának hívom, ők rostélyosnak. Ez a fehér pempős táp az éhségérzetet nem csökkenti, de valamilyen módon tápanyaghoz juttatja a szervezetüket. Nagy probléma, hogy minden gyerek szeretne enni, de nem tud. A boxban nem vehetnek a kezükbe semmit, vagyis semmivel nem tudnak foglalkozni. Most már alapítványi hozzájárulással sikerült elérni, hogy minden box előtt legyen tévé és videó. Viszont ez sem jó, mert a gyógyszerektől hamar megfájdul a fejük. Segítene, ha már előtte tudnák, hogy milyen ez a box, hogy hogyan lehet mosakodni, vécére menni. Van egy függöny, amit körbehúzhatnak, de … Borzasztó, ha valaki 24 órában szem előtt van, ehhez nagyon sok gátlást, szégyenérzetet kell leküzdeni. Főleg egy kamasz gyerekeknek.

Lelkileg mennyire megterhelő ilyen témával foglalkozni hónapokig?

Sokkal mélyebb kapcsolat alakult ki a gyerekekkel és a szülőkkel, mint amire előzőleg számítottam, ezért minden eset nagyon közelről érint. Nem maradhattam kívülálló. Egyszerűen felzabált a film. Ha nem olyan lenne a hátterem, mint amilyen, akkor azt hiszem, beleroppantam volna. Próbálom az ott megélt fájdalmakat úgy feldolgozni, hogy pozitív energiához jussak, és segíteni tudjak. Nem akarok beletemetkezni a tehetetlenségbe.

A gyerekeken, a családjukon és a kórházon kívül ki segített, hogy elkészüljön a film?

Ezt a filmet teljes mértékben önerőből forgattam, ami nem azt jelenti, hogy nem próbáltam meg minden létező fórumon pályázni. Valamilyen oknál fogva eddig senki nem tartotta ezt a témát annyira fontosnak vagy arra érdemesnek, hogy segítse. Viszont az Őssejt Alapítvány felajánlotta, ha valaki támogatni szeretné a filmet, akkor az alapítványon keresztül megteheti, azáltal a támogatás leírható az adóból. Egy támogatóm volt eddig, az Óbudai Képzőművészeti Szakközépiskola. Miután egy kamera bérleti összege horribilis pénzbe kerül, felajánlották, hogy használhatom a digitális kamerájukat ingyen és bérmentve. Ennek köszönhetőek a képek. A hang a szüleimnek köszönhető, akik az első anyagokat végignézve azt mondták, hogy vesznek nekem egy URH mikrofont. Fizikai képtelenség volt egyedül lámpázni, operatőri munkát végezni és a mikrofont tartani. Most az utómunkához és ahhoz próbálok támogatókat keresni, hogy a film a Szemlére dobozba kerüljön. A leforgatott anyag egyértelművé teszi, hogy ez komoly és alapos munka volt. Amennyiben nem kapok pénzt sehonnan se, akkor kénytelen vagyok azok segítségét igénybe venni, akik megtisztelnek a bizalmukkal, és hitelben dolgoznak nekem. Fontos lenne, hogy az elkészült film publicitást kapjon. Nem magam miatt, az információk miatt. Hogy ez az embert próbáló küzdelem láthatóvá váljék. Amikor néhányan elkezdenek körülöttem nyafogni, mindig felajánlom, hogy beviszem őket a kórházba a gyerekekhez. Nézzenek szét és gondolkodjanak el.