Érzi azt, ami belengi a házat? Van valami titok?

Nincs. Rengeteg újságot láttam már, fényképeket... Számomra inkább a falak titokzatosak. A tető... Az utcák, a park... Az apróságok nem hatnak rám, egyáltalán nem.

Azért szeretnénk, ha elmondaná, hogy Nagy Imre házában vagyunk, ahonnan ő 1956. november 4-én elment, és ahova soha többé nem tért vissza.

Na szóval abban a házban vagyunk, ahonnan Nagy Imre elment, és ahova soha többé nem tért vissza. Hát... ennyi, micsoda kérdés ez?

Hogyan találkozott ezzel a figurával, ezzel az eszmével? Csak a forgatókönyv olvasásakor, vagy már előbb megismerkedett a dokumentumokkal? Hogyan indult ez a munka?

Természetesen már sok mindent tudtam erről a személyiségről, elsősorban Mártától. Sokat olvastam is róla, éppen most fejeztem be Rainer könyvét Nagy Imréről, ami sok történelmi adatot és tényt tartalmaz. Sajnos csak most jutottam hozzá, hogy elolvassam, de ez a figura mindig közel állt hozzám. Volt szerencsém megismerkedni Nagy Erzsébettel, és ... egyáltalán: az 1956-os ősz számomra olyan... hogy is tudnám megfogalmazni..." Mintha az én vérem lüktetne a ti ereitekben..."
Minden alkalommal elmondom ezt a történetet: Amikor Bidgoscban sétáltam az utcán, körülnézek, sonkás-zsömléket és narancslét látok - ami nálunk akkoriban hallatlan ritkaságnak számított. Kérdezem, mi ez? Ilyesmit lehet kapni itt? Mondják, nem, nem, csak, ha valaki vért ad a magyarok megsegítésére, az kap sonkás zsömlét.   És úgy érzem, hogy van olyan ember itt, akinek az ereiben az én vérem folyik. Ez az én saját kis megható történetem...

Márta felajánlotta nekem ezt a szerepet, és - most egész őszínte leszek - én soha nem szoktam túlzottan a szívemre venni a szerepeket. Az elején inkább mindig szeretnék valahogy kibújni... Valahogy megúszni...
Kiváltképp, ha a szerep megterhelő. Mert tisztában vagyok vele, hogy milyen "sokba' van" az embernek eljátszani valakit. színpadon, filmen egyaránt. Különösen, ha rendkívüli figuráról van szó. Ez olyan kínszenvedés, amire nem könnyű engem rábeszélni. Én imádom az életet, imádok enni, imádok inni, és szeretni! És a hivatásomnak ez a szenvedés-része egyáltalán nem dob fel. Mégis azt kell mondanom, hogy időnként csábít, magával húz, elragad!
Tisztában voltam vele, hogy különleges feladat áll előttem. Fellengzősen úgy is mondhatnám, hogy megtisztelő. Ugyanakkor veszélyes is. Mert ez nem olyan, mint mondjuk egy négernek eljátszani Walesát.
Dehát miért nem egy magyar színész játssza el Nagy Imrét? - biztos sokakban felvetődik majd ez a kérdés. Miért nem egy magyar játssza? Hát én mindenkit Mártához küldök ezzel a kérdéssel. Mondja meg ő, miért velem játszatta el.

Elnéztem ennek a fickónak a fényképét...És elgondolkoztam rajta: ki ez a pofa? 1956... Szocializmus... Ilyen előzményekkel, mint Moszkva, kommunista párt, paraszti származás és hozzá elegáns "Eden"- kalap, meg az a cvikker, úri sétapálca, gondosan megválasztott öltöny. De valahogy mindig egy kicsit rövid nadrágszár - lehet, hogy a nagy pocak miatt...
Ó! - mondom magamban - hát ilyen egy alak vagy te! Azonkívül néhány fényképen felfedeztem, mintha egy kicsit bandzsítana. Van olyan fotó, amin kifejezetten jól látszik. Úgy döntöttem, hogy ezt is felhasználom. Sajnos a filmen ez kevéssé feltűnő. Csak ritka pillanatokban vettem észre, egyes apró részletekben, egy-egy blikk, színte csak másodpercekre látható ez a kancsalság. Pedig számomra ez fontos volt.

Hogy miért? Mert engem egyáltalán nem érdekelt a miniszterelnök drámája.

A miniszterelnök drámája számomra nem volt érdekes, mert úgy gondolom, a mai nézőt, különösen a fiatal nézőt az ember drámája köti le.
Mit izgatja a fiatal nézőt az egész '56? Az valahogy a múlt ködébe vész, rég volt, talán igaz se volt...
A filmnek egy hősről kell szólnia, egy hétköznapi, hús-vér emberről. Különben minek a pocak, minek a kancsalság?
Nem tudom, hogy vannak ezzel a magyar nemzedéktársaim (nevet), de én nagyon érzékeny vagyok a figura termetére, felépítésére, a testsúlyára. Például úgy képzelem, hogy az öreg Karamazov kisnövésű volt és sovány. Nem tudom elképzelni, hogy Miskin herceg kövér lett volna, nem tudom elképzelni Nasztaszja Filippovnát csontkollekciónak, se Anna Kareninát.
Itt egy piknikus alkat állt előttem. Egy kövérkés ember, aki, ha leült, ki kellett engednie a derékszíját a pocakja miatt. Egy életet élvező, puhány.

De kezembe került egy másik kép is. A per idejéből. Itt már egészen más ember volt. Csontos, sovány. Beesett arc. És itt se volt semmi.

Ez nagyon lényeges dolog, amiről beszélek. Nem a politikáról. Az a forgatókönyvíró dolga, a rendezőé, a szakértő konzultánsé. Az az ő dolguk. Én megbízom bennük, biztosra veszem, hogy nem követtek el jelentős hibát, habár úgy gondolom, hogy lesznek biztos olyanok is, akik majd azt mondják, hogy nem is így volt - nos nekik egyáltalán nincs igazuk! Mert ez nem dokumentumfilm Nagy Imréről. Ez játékfilm, a címe A temetetlen halott, rendezte Mészáros Márta. És ő a saját látásmódját viszi bele ebbe a filmbe, ahogy ő látta, ahogy csak ő láthatta. Nagy Imre életének sok részlete ismert számomra, de vannak olyanok is, amelyekről nem maradt fenn dokumentum. Nem tudni, hogy viselkedett a börtöncellában. Ki tudhatja azt? Mindezt elejétől a végéig ki kellett találni.

És akkor most térjünk vissza a testalkatra.

Egyszer kövér volt, egyszer meg sovány. És mindehhez van egy színész, aki - mondjuk rá - közepes testalkatú. Ez vagyok én.
A forgatást a börtönnel kezdtük. Aztán következett a tárgyalás. Vagyis: a börtönbe egy kövér Nagy Imre került be, és ott lefogyott. A tárgyaláson már egy egészen más ember vett részt.
Így aztán 20 kilót le kellett adnom ehhez a filmhez. Ami nem könnyű Magyarországon, ahol isteni a konyha, és a többiek nagyokat ettek-ittak, én meg kanalazgattam a magam kis káposztalevesét... Próbáltam lefogyni. Aztán jött a szauna a Gellértben, stb, stb. A magyarok egy idő után szentként kezdtek tisztelni, nem azért, mert olyan jól játszottam, hanem mert le tudtam fogyni.

Volt egy részlet a filmben, amihez kitaláltam magamnak egy kis sálat. Nem volt olyan hosszú, hogy felakaszthattam volna rá magam, mert akkor nem engedték volna be a cellába, ugye, de ahhoz elég volt, hogy elfedjem vele a nyakamat, ami sehogyse akart lefogyni.

Ami a külsőt illeti, én úgy voltam vele, mintha valami idézet lett volna Nagy Imrétől. Nem az igazi, valóságos Nagy Imre. Ahhoz Amerikából kellett volna sminkest hozatni, pl. a tokájához, ugye stb, stb.
Kétféle hasam volt. Az egyik ilyen, a másik ilyen. És az öltönyök is hozzá. Hála és köszönet a budapesti szabónak, aki zseniálisan varr.
Aztán tovább... El kellett mennem Bécsbe, ahol kedves barátom, Franz Servatka két protézist készített nekem. Egy kleine, egy grósz. Úgyhogy, ahogy lefogytam, protézist is váltottam. És olyan fantasztikusan jól illeszkedett, hogy tudtam beszélni, tudtam enni.

Arra akarok kilyukadni ezzel, amit itt elmondtam, ez igen kreatív szerepformálást igényelt. Ez a szerep bizonyos értelemben színházi szerep. Persze, ha a kamera közel van, akkor sokkal visszafogottabb eszközökkel kell játszani, ez nyilvánvaló. Másképpen kell. De akkor is közel állt a színpadi szerepformáláshoz.
Meg kell mondanom, csodálatos volt játszani. Csodálatos, és szörnyű. Igen, szörnyű volt, kérem szépen, mert az nem úgy van, hogy a színész elindul hazulról, kibújik a meleg papucsából, eljátszik egy szerepet, aztán visszabújik a meleg papucsába a feleségéhez, és így tovább. Mi nagyon megadjuk az árát egy szerepnek.

Ha valaki ilyen hosszú ideig egy ilyen figurát személyesít meg, akkor az egy bizonyos ponton magával viszi, azt lehet mondani, bekebelezi. Az ember színte betege lesz. Engem is elkapott ez a Nagy Imre betegség. Belenéztem a tükörbe, megláttam a bajuszomat - egyébként ez az egyetlen, ami megmaradt nekem Nagy Imréből, a bajusz, és a kalap... A hajam egészen más, ott így hátra volt fésülve, ahogy Nagy Imre hordta, ez az egyetlen, amiben hasonlítok Nagy Imrére, ugyannyi hajam van, mint neki volt, vagyis ugyanannyira kopaszodom (nevet).

Találtam néhány közös dolgot, ami, hogy úgy mondjam, vicces volt és egyben misztikus is. Először is ugyanannyi idős vagyok most, mint Nagy Imre volt akkor. Mikor betöltöttem a 64-dik évemet, abban az évben november 5-én... belenézek a naptárba, a magyar naptárba, hát ott van Nagy Imre névnapja! Hát ez hihetetlen egybeesés!

Nagyon fárasztó volt. A temetetlen halott forgatása alatt Lengyelországban egy vígjátékot forgattunk. Ehhez a munkához semmit nem kellett változtatnom a külsőmön. Ugyanilyen bajusszal, ezzel a frizurával. Amit arról hallottam... mert én nem az a típus vagyok, aki szaladgál, hogy megnézze az anyagot... Engem a folyamat érdekel, az alkotás folyamata. Nem szoktam megnézni a filmjeimet, még kevésbé a musztereket.
De azt mondták, hogy abban a vigjátékban nagyon jól játszottam. Nem tudom. Örülök neki.
De lehet, hogy ez attól volt, hogy annyira betege lettem a Nagy Imre szerepnek, hogy akartam valami vidámabbat. Szerettem volna kigyógyulni ebből a betegségből.
Lengyelországban 3 hetet dolgoztam akkor, 3 hetet éjjel-nappal. Csodálatosan éreztem magam. Felszabadultam, hogy nem kellett átélnem ezt a nagyszerű, ámde igen drámai szerepet.

Nem tudom, a magyarok mennyire vannak tisztában vele... Bizonyára tisztában vannak vele... de azok, akik nincsenek, hallgassák meg egy lengyel véleményét, akihez annyira közel áll a romantika...

Szóval ez egy rendkívüli figura, mindenek fölött álló személyiség.
Mit jelent ez?
Sok mindent. Rainer M. János könyvéből tudom, hogy voltak gyengeségei, hogy még talán gyávasággal is vádolható, hogy nem tudta mindig betölteni a szerepét. Ez mind nem számít. Ami számít, az az, hogy romantikus figura. Szóval, hogy egy ember, ahogy Rainer M. írja képes legyen kommunista politikusból népi politikussá válni, aki megfizet a meggyőződéséért, a legnagyobb árat adja érte, az életével fizet... Egy ember, akit a történelem alakított, és aki fel tudott nőni a történelemhez. Ez valami egészen rendkívüli. És ki ez az ember? Ki ő? Egy kissé kancsal, cvikkeres úr, különös ruházattal, sétapálcával... Egy különc alak, valami tanár-féle, egy kommunista...
És a végén kiderül, hogy ő az egyetlen, vagy legalábbis egy azon kevesek közül, akik tényleg jellemek.

Amikor ezt megértettem, elakadt a szavam tőle, hogy kit kell eljátszanom... Hogy milyen személyiséget fogok alakítani... Micsoda erő, kiállás, és micsoda érési folyamat tanúi lehetünk a hős haláláig! Micsoda emberi méltóság! Micsoda... micsoda államférfi! Ilyen történelmi személyiségeket adtak a magyarok a világnak, mint Kossuth és Nagy Imre. Két olyan figura, aki minden tiszteletet megérdemel. Jacek Kuron kedvelt hősei, hogy Adam Michnikről ne is beszéljünk!

És egyáltalán: az 1956-os év, ahogy Vanek asszony gyönyörűen leírta egy levelében, amiben pénzt kért a televíziótól a filmünkre. Azzal győzte meg az illetékeseket, hogy nincs önmagában magyar '56, mint ahogy nincs önmagában Szolidaritás sem. Nincsenek külön a cseh események, minden mindennel összefügg. Mindez együtt okozta a kommunizmus bukását, ezek a nemzeti drámák, egyetlen láncolattá válva. Ha nincs a magyar '56, talán nem lett volna a Szolidaritás sem.

És most azok, akik ítélkeznek felette, komcsinak mondják - egyébként megjegyzem, hogy épp azok komcsiznak, akik abban az időben nem is éltek rosszul... És most gyűlölködnek, nemtetszésüknek adnak hangot. Találkoztam például eggyel a borozómban, ahova a kedvenc muskotályomért szoktam betérni, a Bartók Béla úton... (nevet). A harmadik pohár után már kitűnően beszélek magyarul. Három nagyobbacska pohár után...
Az az ember azt mondja, nem, ez nem jó. Nagy Imre az nem jó. Kommunista.
Kommunista - na és mi van akkor, ha kommunista? Voltak rossz kommunisták, és voltak fantasztikus kommunisták. Ahogy a papok közt is vannak rendkívüli emberek, és vannak pedofilek. Az nem úgy van, hogy attól, hogy valaki kommunista...
Ismerek például fantasztikus embereket, akik tagjai voltak a pártnak. Én soha nem voltam párttag, léha ember vagyok, és taggyűlés helyett jobban szerettem inkább mulatókba járni. De nem azért, nem azért, mintha valami alapvető kifogásom lett volna ezellen. Be kellett lépni, ha az ember valami jót akart tenni. Csakhogy nekem nem volt kedvem a jótékonykodáshoz. De most akkor mondjuk az egyik kiváló színészkollégámat meg kell vetnem, mert ő párttag volt? Hiszen jótetteket vitt véghez! Én vagyok az, aki nem tettem semmi jót, mivel nem voltam párttag! De soha életembe' eszembe nem jutna, hogy ezért őt kárhoztassam!

Ezek a dolgok vezetnek aztán oda, hogy ebben az általános kommunizmus-ellenes hisztériában Bielskóban egy utcát, aminek az volt a neve, hogy "Vörös magaslat", megváltoztatták, és új nevet adtak neki. "Jézus szíve" lett (nevet). Mert a vörös szín a Szovjetunió jelképe. Akkor legyen inkább Jézus szíve. Micsoda marhaság!

Óriási dolognak tartom, hogy ez a film megszületett. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mennyire tudja magával ragadni a lendületével, az emberi drámával - nem a miniszterelnökével, hanem az emberével! - szóval, hogy mennyire tudja megmozgatni a fiatal magyar nézőket. És nem csak a fiatalokat és nem csak a magyarokat! Ugyanúgy a lengyeleket is!

színkronizálták a hangomat... ez nagyon különös dolog... Az ember eljátszik valakit, és utána a hangját megváltoztatják. Erről az jut eszembe, az a szituáció, mintha valaki ki akarná tépni az én lengyel szívemet, és be akarna tenni a helyébe egy magyart.
Amikor Márta behozta Lengyelországba ezt a filmet, és bemutatta a vidéki házunkban, én majdnem elbőgtem magam. Nem azért, mintha nem lett volna jó... Hanem olyan volt, mintha kitépték volna a szívemet! El kell telnie egy bizonyos időnek, hogy ennyi izgalom, láz ... betegség! - hisz ez betegség! - szóval ennyi minden után az a szívműtét behegedjen... Hogy azt mondjam, oké, igen, ez én vagyok. Addig marad a szenvedés, dehát ez a helyzet, és én vagyok a hibás, miért nem tanultam meg magyarul. És akkor még meg kellene tanulni, ahogy maga Nagy Imre beszélt!
Az kizárt dolog.

Mit mondjak még...
Köszönöm a lehetőséget, hogy eljátszhattam ezt a szerepet. Nagyon remélem, hogy a magyarok értékelni fogják, nem lesznek csalódottak, hogy egy lengyel játssza el. Hisz voltaképpen közel állunk egymáshoz, mind egyek vagyunk, ahogy az imént mondtam, egyazon láncnak vagyunk a szemei, egyazon dráma szereplői, ami a szocializmus idején játszódott, és most egyek a reményeink, egyek a gondjaink ebben az új, szerencsétlen kapitalizmusban. Hát... szóval nekem nem lenne semmi kifogásom az ellen, hogy egy magyar játssza el Walesát. Méghozzá jól. Remélem, hogy jól játszottam el ezt a szerepet, azt mondják, igen. Én most fogom látni először filmvásznon. Remélem, hogy hiteles leszek, elfogadható leszek. Legalább részben átadhattam azt a titkot, amit cipelt, és végül magával vitt a sírba ez a hihetetlen, óriási személyiség. Ez a nagy magyar miniszterelnök, Nagy Imre.

Egyszerre, egyidőben lesz a bemutató Magyarországon, Szlovákiában és Lengyelországban?

Igen, igen, hogyne. A bemutató Pozsonyban, Lengyelországban és Budapesten is most lesz, ezt remélem kitűnő kollegáimmal együtt, akik még ebben a filmben játszanak. Mert pl. Janek Frycz játssza a kihallgatótisztet. Én kértem rá Mártát, hogy ezt a szerepet is lengyel színész játssza, mert nagyon sok a szöveg, és nekem jobb, ha pontosan értem. És ő kitűnő színész. És kitűnő kollégák játszanak még Pozsonyból - kisebb szerepekben, de óriási alakításokat nyújtanak. Egyáltalán: dícséret illeti a szlovákokat a szervezőmunkájukért, és ahogy hozzáálltak a témához. Nagyszerű emberek. Nem is hittem volna... ugye a határról más benyomásokat hoz az ember. De kiderült, hogy ez egy fantasztikus nép!
Szóval a három városban egyszerre lesz a bemutató. És arra számítok, bízom benne, hogy sikeres lesz.
Az biztos, hogy különböző csoportosulásokat, véleményeket éleszt majd újjá, mindenki megpróbálja majd a saját nézetei alátámasztására, igazolására felhasználni.
Nekem nem lesz már más dolgom, mint leülni a kollegáimmal, munkatársaimmal és meginni egy pohár jó vodkát, vagy egy pohár jó bort, és finom falatokat enni hozzá. A szlovákokkal ugyanez sörrel... a magyarokkal bort... Lengyelországban vodkát... és kész.

Mit gondol, az ifjúság hogy fogadja majd a filmet?

Én már kigyógyultam ebből. Kigyógyultam abból a dologból, hogy én, felnőtt, érett férfi, az öregkor küszöbén - hisz 65 éves vagyok - hogy én hízelegjek a fiataloknak. Mindenki ezt csinálja körülöttem.

Egyébként a férjek is gyakran hízelegnek a feleségüknek, mondják neki, hogy te milyen szép vagy, milyen fiatal vagy, amikor az illető már se nem szép, se nem fiatal, és igen gyakran mondják az ifjúságról, hogy az a mi nagy reménységünk, hogy milyen mély, és milyen érzékeny és a többi, és a többi.

Egyáltalán nem tudok ehhez csatlakozni, nem így érzem, nem látom ezt. Sőt, épp ellenkezőleg.

Olyan időket élünk, amikor folyik az ifjúság demoralizálása. A televízió ostobaságai, ködösítései, a gyors meggazdagodás eszménye, az olvasás élményének elvesztése, a levelezés hiánya, az emberek közti kommunikáció elsikkadása folytán megnő az, ami az állam mindenkori gazdasági érdeke, ezt látjuk magas fokon Tokióban, Japánban pl, és Amerikában. Hogy a polgárból, kiváltképp a fiatalból kitűnően funkcionáló, jól működő csavart alkosson a gazdasági gépezetbe. Hogy háború esetén ágyútölteléknek használhassa.

Nincs jó véleményem az ifjúságról. Persze vannak kivételek. Ha meglepnének azzal, hogy érdeklődést mutatnak a téma iránt, én lennék a legboldogabb.

Egyébként elmondhatom önöknek, hogy forgatás közben volt néha olyan érzésem, ami talán életem végéig nem ismétlődik meg többé. Mert tudom, hogy milyen időket élünk, és azt is tudom, hogy én milyen időket éltem meg, milyen repertoárt játszottam el a színházban, és a filmvásznon. Hogy mit is jelentett a művészet annak idején ... Úgyhogy én nem a levegőbe beszélek. Tapasztalatból mondom, amit mondok. Biztos vagyok benne, hogy nem lesz a legjobb a fogadtatása. Nem lesz a legjobb.

De visszatérve ahhoz az érzéshez, amit említettem, ahhoz a jó érzéshez, amit átéltem a film forgatása közben... hogy a rendező is és a producer is, és az egész stáb úgy érezte, hogy nem a nézettségért csináljuk ezt a filmet, nem a statisztikáért, nem a kasszasikerért, stb, stb. Mert ez tette tönkre a művészetet, úgy, amint van. A művészet halála, amikor a nézőszámot kezdik firtatni. Erőszakkal.

Ennek a filmnek el kellett készülnie. Mert ha mi nem csináljuk meg Mártával, a mi generációnk, akkor senki nem csinálja meg. Senki. Mi nem fogunk sírva fakadni, ha csak 75 ezren mennek el rá, és nem egy millióan. Egyet tudunk: hogy 50 vagy 100 év múlva, ha valaki érdeklődni kezd a téma iránt, és a kazetta után nyúl, megnézi Mészáros Márta filmjét, amihez talán én is hozzátettem valamit, hogy megmentsük népünk történelmének egy kis darabját, hogy valami nyomot hagyjunk magunk után. 

Mert többet ér három intelligens néző, mint egymilló ostoba. A művészet nem a hülyéknek szól. Sajnos manapság a hülyéknek csinálják a "művészetet". Ezért számolgatják, hogy hány jegyet adnak el, hogy aztán megállapíthassák: nagy nézettséget sikerült elérnünk!
Azaz: sikerült megölnünk a művészetet! Ez nem lóvásár, kérem szépen! Mi nem azért csináltuk ezt a filmet, hogy mindenki megnézze. Nézzék meg csak azok - már bocsánat - akik méltók rá!

Készült 2004. októberében Budapesten a Magyar Televízió számára. Fordította: Székely Anna.