Az 58. Edinburgh-i Filmfesztivál Walter Salles, Che Guevara: Egy motoros naplója című filmjével nyitotta meg kapuit. A 2004-es Sundance fesztivál egyik legnagyobb sikere volt a film, amely a Sundance Institute gondozásában, Robert Redford bábáskodásával született meg. A fesztivál egyik meghívottja a film rendezője Walter Salles volt, aki a Mesterkurzus című nyilvános interjúsorozat díszvendégeként kalauzolta végig a hallgatóságot Dél-Amerika káprázatos tájain és a forgatás emlékezetes pillanatain.

Mikor fogalmazódott meg a film gondolata?

Az előző filmem, a Központi pályaudvar forgatókönyve elnyerte a Sundance NHK 100 díját, [a díjat idén Pálfi György kapta] amely segített az ötlet megvalósításában. Nem sokkal a film sikere után beszélgettem Robert Redforddal a további terveimről, és ő nagyon örült a Che Guevera-film ötletének, mert ez nem csak a már-már ’mitikus’ hősről szól, hanem leginkább egy fizikai és spirituális utazásról, amely során a fiatal Ernesto Guevara felnőtté válik, és amely befolyásolja későbbi politikai nézeteinek az alakulását is. Redford nemcsak ötletekkel és anyagilag, de vezető producerként is hozzájárult a Che Guevara: Egy motoros naplója megvalósulásához.

Hogyan lehet egy ilyen mitikus figura életét filmre vinni, anélkül, hogy szerzője túlzásokba esne?

Nem akartam se mitizálni, se demitizálni Guevara életét. Nagyon hosszú kutatómunka előzte meg a filmet. Ötéves projekt volt, amelyből csak az előkészületek három évet tettek ki. Interjúkat készítettünk a még mindig életben lévő Alberto Granadoval, aki Che útitársa volt és olyanokkal, akik találkoztak a két utazóval 1952-ben. Guevara családja is teljes támogatásáról biztosított bennünket, rengeteg segítséget kaptunk tőlük, ami felbecsülhetetlen érték volt számunkra. Az objektivitásról gondoskodott a forgatókönyv is, amelyet a Puerto Rico-i José Rivera írt. Olyannak próbálta megmutatni a hőseit, amilyenek akkor, 1952-ben felnőttkoruk küszöbén voltak. Alberto Granado is sokat segített, aki most 82 évesen is világosan emlékszik útjukra és olyan részletekkel szolgált, amelyeket máshonnan nem sikerült volna megtudnunk. Ezért is volt olyan fontos számomra, hogy még az ő életében elkészüljön a film és, hogy mindenképpen szerepeltessem a zárójelenetben.

Lenyűgöző helyszíneken játszódik a film. Mennyire volt nehéz ezeknek a felkutatása?

Kétszer is megtettük az utat és nem csak a tájakat kutattuk, hanem az embereket is fényképeztük az utcákon. Lenyűgöz az a geográfia, amely az emberi arcokról olvasható le. Nem véletlen tehát, hogy annyi helybeli szerepel a filmen, akik nem hivatásos színészek. Miközben végigkövettük a fiatalok útvonalát, rájöttünk, hogy nem csak az egyéni identitáskeresésről van itt szó, hanem arról is, hogy mit is jelent pontosan latin-amerikainak lenni. A szereplők több mint hetven százaléka az ’utcáról’ került a filmbe, nélkülük soha nem sikerült volna ilyen hiteles légkört teremtenünk. Olyan szerves részei az útnak, mint maga a tájak és ugyanúgy változnak a film során a népviseletek, az emberek beszéde, ahogy a természeti környezet is.

Az egész tehát egy alapos kutatás eredménye, amely egy gondosan megírt forgatókönyvvel párosult, a forgatás is ilyen megtervezett volt?

Nem, legalábbis a legtöbbször nem. Erősen strukturálta a filmet, hogy kronológiai sorrendben forgattuk, végigjárva a napló által megjelölt útvonalat, ami számunkra is felért egy spirituális fejlődéssel, ráadásul a stáb is egyre inkább összekovácsolódott. Együtt fedeztük fel a tájakat, az embereket és segített az egymás megismerésében, hiszen Latin-Amerika különböző részeiről származunk. Sikerült meglátnunk a bennünk lévő közösséget, amely szorosabbra fűzte a kapcsolatunkat. Mindemellett, számos improvizáció van a filmben. Szerencsére az operatőr [a perui Martin Chambi] nagyon flexibilisnek bizonyult és kapható volt arra, hogy bizonyos jeleneteknél a két főszereplővel és velem elszökjön a stábtól és rendkívüli leleményességgel oldja meg a világítási és egyéb nehézségeket.

A sok improvizáció, gondolom, a színészektől is sokat követelhetett.

Szerencsére az út során mindketten, a Chet alakító Gael García Bernal és az Alberto Granadot alakító Rodrigo De La Serna, szinte teljesen eggyé váltak az általuk megformált karakterekkel és nem okozott nekik nehézséget az improvizálás. Volt egy jelenet, amikor Kuszkóban egy kisfiú, aki körülbelül tízéves lehetett, odajött hozzánk, hogy szeretnénk-e hallani az inkák igazi történetét. Csak intettem az operatőrnek, hogy kezdje el venni a fiút, amint mesél és a két színésznek, hogy kövessék őt. Teljesen véletlenül adódott és szerencsére a szereplők, akkorra már annyira otthonosan mozogtak a szerepükben, hogy minden különösebb megbeszélés vagy egyeztetés nélkül megcsinálták a jelenetet a kisfiúval.

Ezek szerint szerencséje van a gyerekszereplőkkel, ha jól tudom a Központi pályaudvar főszereplőjét is ilyen véletlennek köszönhette.

Már majdnem feladtam a keresgélést, mert több száz próbafelvételt készítettünk és sehogy sem sikerült rátalálnom arra, akit kerestem. Egy repülőtéren ültem a járatomra várva és akkor odajött hozzám egy kisfiú, aki pénzt kért, de nem úgy, ahogy a kolduló gyerekek, hanem ’üzleti ajánlatot’ tett. Olyan leleményes és talpraesett volt, és olyan tűz csillogott a szemében, hogy azonnal tudtam, hogy ő az, akit kerestem.

Hogyan esett a választás a főszereplő Gael García Bernalra?

Szerintem ő generációjának legtehetségesebb tagja és megvan benne az a lobbanékonyság és az az idealizmus, ami elengedhetetlen Che megformálásához. Már a Korcs szerelmekben feltűnt számomra a tehetsége, és később, amikor személyesen is találkoztunk, rögtön tudtam, hogy csak ő játszhatja a fiatal Guevarát. Ráadásul nagyon komolyan veszi a munkáját, hiába volt motoros kaszkadőre, a forgatás során jobban megtanult motorozni, mint beugrója, és ragaszkodott hozzá, hogy maga csinálja végig a legrázósabb jeleneteket is, még azt is, amikor az Amazonasban úszik. Ez volt az utolsó felvétel a forgatás során. Utána az egész stáb beleugrott a vízbe és Gael után úsztunk. A megkönnyebbülés és a meghatódottság pillanata volt ez.