Báthory Erzsi Az egérfogók szépsége, hogy van bennük sajt
Beszélgetés Háber Ferenccel, a Mafilm Audió Kft. ügyvezető igazgatójával


20 Kbyte

Elindulhatunk-e a szokásos módon, vagyis úgy, hogy először a családjáról, a gyökereiről beszél?

Hogyne, szívesen beszélek erről, annál is inkább, mert azzal dicsekedhetem, hogy a családomból már a negyedik generáció dolgozik a filmszakmában, s ha összeadnánk az itt eltöltött éveinket, több jönne ki, mint ahány éves a film maga.

Hol lakott a családja, amikor ön megszületett?

Budapesten, a VI. kerületben. A családom történetét a nagymamámmal kezdeném, aki nem vérszerinti nagymamám volt. Nagyapám első felesége meghalt, s amikor én megszülettem, 1944-ben már a felesége volt az, akit én nagymamámnak ismertem. Nincs az a vérszerinti nagymama, akivel jobb viszonyom alakulhatott volna ki, mint vele. Egyébként a Hungarofilm egyik alapítója volt, tisztviselőként dolgozott a Hungarónál még nyugdíjas korában is. Az utolsó időszakban a fotótár tartozott hozzá, vagyis mondhatni ő tartotta kézben a reklám- és a propagandatevékenység egyik fontos területét. Amikor 1981-ben meghalt, Dósai István, a vezérigazgató búcsúztatta. Anyám csak 12 évvel volt fiatalabb nála, s igen jóban voltak. Apám meghalt a háború alatt, anyám és én elég szűkösen éltünk, főleg az ötvenes években. Anyám a háború után az Országos Moziüzemi Igazgatóságnál helyezkedett el először, majd átkerült a MOKÉP-hez, onnan ment nyugdíjba is. Megszállottan dolgozott világéletében, 73 évesen ment nyugdíjba és nyugdíjasként még ráhúzott 8 évet, hivatalosan napi négy órában, valójában teljes munkaidőben. A gazdasági igazgatóhelyettesek - Peregi, Eszlári, Molnár - titkárnője volt az évtizedek során. Az a típusú titkárnő volt, aki mindig mindent tudott, ami a főnöke és a cég tevékenységével csak összefügghetett. Ezért kapott titkárnő létére Munka Érdemrendet nyugdíjba vonulásakor, 73 évesen. 1992-ben halt meg. Én gyerekkoromban a napközi után vagy hétvégén filmszakmai vetítéseken töltöttem el az időt, amíg anyám be nem fejezte a munkáját. Ő a Vörös Csillag mozi első emeletén, a MOKÉP irodáiban, én a moziban. Emlékszem, ötéves lehettem, amikor anyámmal és nagymamámmal megnéztük együtt a Vörös és feketét, s ők felváltva fogták be a szememet. Képet őrzök az emlékezetemben arról is, hogy 56-ban, amikor először bemerészkedtünk a munkahelyükre, a terem óriási csillárja a földön, a széksorok között volt.

A két asszony nevelte tulajdonképpen?

Igen, nagyapám is meghalt a háborúban.

Mit értett meg akkor ezekből a filmekből?

Az égvilágon semmit.

S mi maradt meg belőlük emlékképekben?

Nem sok. Néhány filmre azért jól emlékszem. Később is rengeteget jártam moziba. 54-től kezdve a filmszakmai dolgozók ingyen mozibérletet kaptak, s én az iskolai szabadnapokon ezzel moziztam végig a körutat, egyik moziból a másikba, a Zrínyitől a Művészig. Ráadásul a Duna mozi vezetője anyám régi kollégája volt, így minden szombat délután a Dunában ültem egy-egy barátommal valamilyen filmen.

Hova járt iskolába?

A Szinyei Merse utcába általánosba, utána a Kölcsey Gimnáziumba. Általában négyes tanuló voltam, csak hetedikben lettem jeles, majd a gimnáziumban is végig jó, de az érettségim már kitűnő lett. A gimnázium első évét sajnos végig betegeskedtem, egy súlyos mandulagyulladásból szív- és ízületi szövődményeim lettek. Egyedül Pető professzor, a Mozgásterápiai Intézet igazgatója ismerte fel, hogy mi bajom, s végül ő is gyógyított meg. Pető doktor és köztem ekkor elindult egy érdekes kapcsolat. 59-ben találkoztunk először, s attól kezdve ő gyakran meghívott az akkor a Villányi úton működő intézetébe, figyelhettem a konduktorokat, hogyan dolgoznak. Ő tényleg a betegekért élt és halt, nem fogadott el hálapénzt, szerényen éldegélt. Amolyan Charles Laughton-szerű férfi volt: kövérkés, mogorva, kevés szavú. Nem volt családja. Szombat délutánonként meghívott magához, valami török édességgel várt, ami az ötvenes években nagy dolog volt, s eltöltöttem nála két-három órát. Mindenféléről beszélgettünk, inkább ő kérdezett, s beszéltetett engem. Egyszer egy délután nála üldögéltem, a dolgozószobájában. Ritkán szólalt meg, de váratlanul azt mondta: úgy döntöttem, hogy örökbe fogadlak. Megszólalni se tudtam. Anyámmal otthon megtárgyaltuk a dolgot, ő apámra való tekintettel ellenezte. Nagy focimániás voltam, a Honvédnak drukkoltam, s egy szombat délutáni meccsük miatt hamarabb elmentem tőle. Ezen eléggé megbántódott. Évekig nem mentem hozzá. Később aztán egy közös ismerőssel üzent, hogy szombaton vár, s ott folytattuk, ahol abbahagytuk. Már nagyon beteg volt, s nemsokára meg is halt. Később róla nevezték el a világhírűvé vált Pető Intézetet.

Befolyásolta az életét, hogy kamaszkorában egy ilyen nagy tudású, különös emberrel ilyen sajátos kapcsolatba került?

Az biztos, hogy nagy hatással volt rám, maga az intézet is, a professzor személyisége is, a sziszifuszi küzdelem és kitartás, aminek az intézetében tanúja lehettem.

Milyen tantárgyakat szeretett az iskolában?

Inkább az ekzaktakat, a matematikát, a fizikát. Volt egy kémia tanárnőm, akit nagyon szerettem, s miatta a kémiát is. De még jobban szerettem a zenét. Éveken keresztül volt operabérletünk, s én a koromhoz képest nagyon korán lettem operába járó. Eleinte persze a látvány kötött le. Emlékezetes maradt a családban egy mondásom, miszerint kértem anyámat, hogy ha lehet, ne olyan "kriptás" operákra menjünk. Gondolom, hogy az Aidát, meg a Trubadúrt neveztem "kriptásnak". 13 éves koromban már volt szalagos magnóm, s a rádióból is vettem fel operákat. Lehetett kapni a rádióból kiselejtezett magnószalagokat, ezeket szétvágtam kis orsókra, s azokra vettem fel az operákat. Ma is gyűjtöm őket. Az is a gyerekkoromhoz tartozik, hogy a Vörös Meteorban, Magyarország vezető egyesületében pingpongoztam. Ott játszott például Sidó Ferenc világbajnok! Előfordult, hogy odaintett magához egy-egy gyereket, játszott vele, s közben persze tanította, így engem is gyakran. Ezt csak a már említett betegségem szakította félbe néhány évig, de máig pingpongozom. A Mafilmnek van kb. huszonöt éve, jelenleg egy Budapest II. osztályú, csapata, abban játszom. Elszaladok a bajnoki meccsre, lejátszom, s rendszerint még visszajövök a gyárba, befejezni a munkámat. Na, 18 éves koromban, amikor újra kezdtem a pingpongot, a Külker SC-be kerültem. Szerettem volna a közgazdasági egyetem külkereskedelmi szakán tovább tanulni, amiben az egyesület is támogatott. Ez 1962-ben volt, éppen a hidegháborús helyzetben, ezért a családi tanács úgy döntött, hogy ez nem jó, mit ér a külkereskedő, ha nem lehet külkereskedni. Inkább válasszak olyan szakmát, ami mindig kurrens! Így jelentkeztem a mérnökire. 13–15 évesen a Mokép Algyógyi úti keskeny tranzit-raktárában dolgoztam nyaranként. Az volt a fő feladatom, hogy segítettem a filmeket fémládákba becsomagolni, s egy tehertaxival elvinni délutánonként a Verseny utcai postára, hogy megérkezzenek a vidéki mozikba.

Sok mozi vetített még akkor tizenhatos filmet?

Kb. háromezer 16-os mozi volt akkor még az országban... A filmszállítás mindig délután volt, s napközben, a kontroll-épület vetítőiben filmeket néztem. A gépészek itt ellenőrizték a 35-ösöket: a hibás részeket kivágták, bepótolták egy másikból, általában tíz filmből csináltak hatot-hetet. Az itteni tapasztalatok jól jöttek később, mert érettségi után nem vettek fel rögtön a mérnökire a gyengébb első osztályos jegyeim miatt, viszont előnynek számított a segédmunkásként eltöltött idő, s ekkor anyám kérésére Baji László igazgató felvett segédmunkásnak a Könyves Kálmán körúton lévő Budapest Filmstúdióba, az üzemeltető-karbantartó műhelybe. Mindenki tudta, hogy átmenetileg vagyok ott, mégis megtanítottak sok mindenre. Elvittek egyszer világosítani egy kórházi forgatásra. Aztán Fehéri Tamás vitt ki egy híradó-riportra, ami a parlamenti díszkivilágításról szólt. Egy hajópallón, öt-hat méter magasban, két kupolarész között kellett lavíroznom, s jeleznem, ha megjelenik a 2-es villamos a kanyarban, mert akkor indulhatnak a lámpával. Én ott egyensúlyoztam, vállamon a méregdrága optikás táskával, ami hirtelen csúszni kezdett. Rémületemben mozdulatlanná dermedtem, s kifordított tenyérrel vártam a szíjat. Megúsztam. Egyszer meg Dózsáról forgattak, éppen a tüzes trón-jelenetet, s kellett valaki, aki jajgat. Felhívtak, beültettek a hangstúdióba, s ott jajgattam. Kb. nyolcvanan-százan dolgoztunk ott, mindenki ismert mindenkit, s odafigyeltek egymásra az emberek. Minden héten egyszer filmvetítés volt, Zorró, Stan és Pan meg ilyesmi filmeket láttam. Azóta se találkoztam olyan jó kollektívával, mint amilyen ott dolgozott. Volt még egy kiemelt feladatom. A használt hívóból elektrolízis-káddal nyerték vissza az ezüstöt, s bizonyos időközönként nekem kellett lekaparni a kád falára kicsapódott ezüstöt, filmes dobozokba rakni, lemérni és átvinni a pénzverdébe. Ez színtiszta ezüst volt! Lehet, hogy ott siklott ki az életem, mert még egy fogtömésre való ezüstöt sem jutott eszembe elcsenni... Igaz, másnak sem.

Nem is volt "szokás", hogy valaki valamit "szerezzen" a munkahelyén a saját hasznára?...

Nem, nem is volt olyan a légkör... Na, a sors tréfája, hogy amikor újra felvételiztem a villamosmérnöki karra, már nem volt előny a segédmunkásként eltöltött egy év. De azért felvettek. Ráadásul akkor vesztek össze a szovjetek a kínaiakkal, s rengeteg egyetemi hely felszabadult Moszkvában és Leningrádban, így lehetőségem lett volna kimenni. Többek között pszichológia szakra, ami nagyon izgatta a fantáziámat egy darabig. De anyámat nem akartam egyedül hagyni, meg aztán sok rosszat is hallottam az ellátásról, a kollégiumi viszonyokról.

Édesanyja keresetéből éltek?

Igen, egy tisztviselő fizetéséből. Nem volt sok, de anyám nagyon jól beosztotta a pénzt és nagyon gyakran vállalt éjszakára gépelési munkát. Én már a gimnázium alatt is tanítványokat vállaltam. Az egyetemi éveimben is végig órákat adtam, öt tanítványom volt folyamatosan. Nem kellett anyámnak adnom belőle, viszont volt zsebpénzem, kilencszáz-ezer forint is havonta. Szabadidőm viszont nem nagyon volt. Maximum operába jártam és pingpongoztam az egyetem és a tanítványok mellett. De az edzések hiánya miatt magasabb szinten versenyezni már nem tudtam. Amikor kezdő mérnökként elhelyezkedtem, akkor kaptam 1350 forintot, erre pontosan emlékszem.

Az egyetemi évek alatt is dolgozott nyaranként?

Igen, de másként. Volt egy fantasztikus asszony, Leveleki Eszter, egy kiváló pedagógus, aki a háború előtt kezdte, majd 1945 után is rendszeresen táborokat szervezett nyaranta gyerekeknek Bánkon, egy parasztházban. Egy helybeli parasztasszony, a Marcsi néni főzött a táborra. Az úttörőtáborok mellett nagy dolog volt, ha két hetet el tudtam ott tölteni, mert hát pénzbe került, s többre nem is futotta. Anyámmal Eszter néni nagy barátságban volt, s mi részletekben fizethettük a két hetet. Nagyon nagy élmény volt mindenkinek, aki ott táborozhatott, legtöbben hosszú éveken át visszajöttek. Bár a bánki nyaraltatás 25 éve befejeződött, felnőttként azóta is összejövünk évente egyszer-kétszer.

Se vallási, se politikai vonatkozása nem volt ezeknek a táboroknak?

Nem, abszolút vallás- és politika-mentes volt. Eszter néni egyszerűen kiváló pedagógus volt. Játszottunk, fürödtünk, kirándultunk, számháborúztunk, énekeltünk, olimpiát rendeztünk, esténként tábortűz mellett beszélgettünk. A közösségi szellemben való nevelést, az egymásra figyelést, a gyengébbek segítését, a hagyományok őrzését tartotta elsődlegesen fontosnak. Volt egy totemfalunk, ereklyékkel, amit 30 évig megőriztek a következő nemzedékek... Négy szoba volt a parasztházban, amit Eszter néni bérelt, s minden szobában egy idősebb felügyelte a kisebbeket. Úgyhogy, amikor idősebb lettem, 16-17 éves koromtól egészen 1978-ig magam is visszajártam nyaranként nevelőnek. Általában én voltam a fiúknál a szobafőnök. Ott nyaralt Básti Juli, Mácsai Pál, Eörsi Mátyás, Ascher Tamás, Rádai Mihály...Oplatka, az újságíró... és sok más, mára befutott ember.

Ez olyan lehetett, mint egy jó értelemben vett szekta...

Igen, interjú-kötet is megjelent Eszter néniről és a táborozásokról, de sajnos nem igazán tudja visszaadni azt a légkört, a hagyományok erejét, a közösségi kötődést... A tábor végén például mindenki kapott egy libatollat, ami mellé kiértékelték az ottani tevékenységét, s amit mindegyikünk nagy becsben őrzött. Andrea lányom – aki szintén a filmszakmában dolgozik – 1970-ben született, egész pici korától kezdve 1978-ig, az utolsó évig ő is minden évben ott nyaralt, amíg én a gyerekekre felügyeltem. 1968-ban Bánkon parcellázták a dombtetőt, négyzetméterenként 50 forintért, s Eszter néni segítségével vettem telket én is, ahogy sokan mások is közülünk, akik ott táboroztunk. 1976-ban vásároltam rá egy Lada faházat, ültettem bokrokat, s mint telektulajdonos én is ott ragadtam Bánkon. 96-ban aztán eladó volt a közelben egy panorámás telek, megvettük és építkeztünk rá. Olyan falubeliek építették a házunkat, akikkel gyerekkoromban sokat fociztunk együtt. Van a feleségemmel egy agreement, hogy péntek késő estétől vasárnap késő estig ott vagyunk. Ott csak mi vagyunk, meg a kert, a ház, a madarak, a tó, az erdő, Bánk. Feltöltődünk, s aztán hétfő reggeltől péntek estig megint végkimerülésig dolgozhatom. Visszatérve az egyetemi évekre, én a Budapest Filmstúdiótól társadalmi ösztöndíjat kaptam (havi 100-120 forint volt), de 1968-ban, mire végeztem, a Budapest Filmstúdiót egyesítették a Hunnia Stúdióval és létrehozták a Mafilmet. Egyetem után itt a Róna – akkor Lumumba – utcában kellett munkára jelentkeznem. Azzal fogadtak, hogy nincs üres státusz, nézzek magamnak állást valahol. Kerestem, a Belügyminisztériumban lett is volna, de nagyon kemény kötöttségekkel, s nem akartam vállalni, amikor kaptam egy telefont a filmgyártól, hogy jöjjek, mégis van egy hely nekem. A hangosztályon ugyanis egy hölgy évekig betegeskedett, s egy fiatal mérnök, aki jobb állásajánlatot kapott és elment. Engem laborösszekötőnek vettek fel, a Filmlabor és a Mafilm hangosztálya között kellett tartanom a kapcsolatot...

A fényhang-átírás folyamatáról Fék György adott ugyanebben a sorozatban, a Történelmi magánügyekben igen alapos tájékoztatást, amit azért bölcsészként nem volt túl könnyű megértenem...

Ez nagyon bonyolult tevékenység volt tényleg...

Ezt a világon máshol is így csinálták?

Igen. Minden film fényhang-átírása előtt technikai próbát kellett csinálni, un. expozíciós próbát, azt le kellett kopírozni, különböző expozíciókkal, különböző hívásidőkkel, különböző feketedésre kopírozva, ezeket mérni és értékelni, majd meghatározni egy olyan munkapontot, expozíciós és hívási paramétereket, amelyeknél a fényhang kidolgozás során jelentkező torzítás minimalizálódik... Minden filmből először 0 kópia készült, ahol kép és hang együtt volt. Ezt ellenőrizni kellett meghallgatással és méréssel is: szinkron-e, nincsenek-e zavaró zajok, egyéb hibák, majd jöhetett az egyes, a kettes korrekciós, végül az etalon kópia, a FITU-archív, a Mafilm-archív kópia, majd a 16 mm-es mintakópia, amit szintén mérni kellett, hang szempontból elfogadni, végül engedélyt adni a széria-gyártásra. Ezt ráadásul nem tanították az egyetemen, s akik itt taníthatták volna, azok elmentek. Volt egy nagyszerű főnököm, Füszfás László, aki nagyon sokat segített. A munkám során aztán megismertem a Filmlaboratórium munkáját ától zéig, jóban voltam a laborosokkal, a hanghívókkal, a kopistákkal, a negatívvágókkal, a fénymegadókkal...

Füszfás Lászlónak is mérnöki diplomája volt?

Hogyne. Úgy tudom, még ma is dolgozik a Magyar Rádiónál. A stúdió műszaki ügyeletét szintén villamosmérnökök látták el. Én a hangtechnikán dolgoztam, de ez a fényhang terület elég speciális és egyemberes munka volt. Négy évig csináltam, ezalatt kb. száz magyar film készült el, amelyek mindegyikét hétszer-nyolcszor láttam...

Mikre emlékszik szívesen?

A tanúra, a Szerelemre, a Szerelmesfilmre, a Szerelmi álmokra, az Egri csillagokra, a Pál utcai fiúkra, a Szindbádra és még sok filmre...

Azt vettem észre magamon, hogy bizonyos élethelyzetekben mondom a filmekben hallott mondatokat...

A Kapaszkodj a fellegekbe című filmben nagyon tetszett nekem az a mondat, hogy: az egérfogók szépsége, hogy van bennük sajt. Ezt gyakran használom. Aztán Az örökösben azt mondja Latinovits mint a hagyatéki bank képviselője Pécsinek, a párttitkárnak, hogy: ugyan kérem, ne vitatkozzon velem, nekem minden a kisujjamban van. Mire Pécsi: az első tíz évben nekem is minden a kisujjamban volt, azóta áttettem ide, s a fejére mutat... Négy év után lehetőségem nyílt volna arra, hogy én is a hangmérnök-gyakornokok közé lépjek, néhány rendező is szívesen vette volna, a pénz is lényegesen jobb lett volna, de bölcsődés gyermekem volt, pingpongoztam, szerettem operába is járni, a természetem se viseli el a kiszámíthatatlan vándoréletet, s úgy döntöttem, hogy nem megyek produkciós pályára. Azt is tapasztaltam, hogy az egész filmszakma meglehetősen feudális felépítésű, a rendező a forgatás alatt még a közvetlen vezető munkatársait is rabszolgaként kezeli, amit az "al-vezetők" tovább adnak lefelé. Kíméletlen volt a konkurencia-harc is. Az itteni légkör egyáltalán nem hasonlított arra, amit a Könyves Kálmán körúti gyárban tapasztaltam.

Ennek mi lehetett az oka?

Itt nem kétszáz, hanem kétezer ember dolgozott, sok film készült, és nagyon nagy pénzek voltak akkoriban. 1972-ben Füszfás László magasabb pozícióba került, Orgoványi Pált nevezték ki a hangosztály vezetőjének, s engem szemeltek ki helyettesének. 28 évesen lettem a Mafilm Hangosztályának helyettes vezetője. A presztízs csatáktól függően hol odatartoztak a hangmérnökök, hol nem, de általában ez egy 180 fős osztály volt. Az új pozíció új feladatokat is jelentett. Meg kellett tanulni vezetőnek lenni, emberekkel bánni, személyzeti kérdésekkel foglalkozni, külső cégek képviselőivel tárgyalni... A feladatkörömhöz elsősorban a produkciós munkák koordinálása, adminisztratív- és gazdasági ügyek, aztán az import-beszerzés tartoztak...

Ez pontosan mit jelentett?

Akkoriban perforált magnószalaggal dolgoztunk, amiből évente 1-1,5 millió métert kellett vennünk. Aztán még a gépbeszerzési, a személyzeti ügyek, a heti diszpozíciók... A fizetésem már 2400 forint körüli lehetett, valami kis prémiummal. Orgoványi Pál nagyon sokat betegeskedett (fiatalon meg is halt szegény), ezért áthelyezték a Fejlesztési osztályra, s engem 1976 végén kineveztek hangosztályvezetőnek. A nyolcvanas évek közepén összevonták a vágórészleggel és főosztállyá alakult, így jött létre a Hang- és vágástechnikai főosztály. 1989-ig vezettem ezt a főosztályt. Akkor Kézdi-Kovács Zsolt volt a filmgyár igazgatója. Az akkori menedzsmenttel okosan felismerték, hogy ez a mamut cég – 1600 fős vállalat – ugyanarra a sorsra fog jutni, amire az ipari nagyvállalatok. Célszerűbb tehát, ha jókor lépünk, és kisebb, rugalmasabb vállalkozásokat hozunk létre, amelyek több sikerrel próbálhatnak a piacon helytállni, s át lehetne menteni velük a technikát is, meg a szürke állományt is. Én a táskámban hordok egy levelet arra az esetre, hogy ha bárki a szememre hányná, hogy én privatizálni akartam a Mafilmet, vagy megkérdezné, miért játszunk itt kft-sdit, meg tudjam mutatni, hogy: erre nekem megbízást adtak. 1989. szeptember 28-i keltezéssel Kézdi-Kovács Zsolt megbízott engem, hogy dolgozzam ki a szervezeti egységem korlátolt felelősségű társasági formában való átalakításának és működésének feltételeit, határozzam meg az üzletrészeket, s azok összetételét vállalati, esetleg külső tagok bevonásával. Itt áll a levélben az is, hogy a Mafilm szükség esetén el van szánva egyszemélyes kft-k megalakítására. Továbbá javaslatot kellett tennem a társaság cégnevére, aminek mafilm prefix-szel kell kezdődnie, s legyen közérthetőbb, esetleg nemzetközileg is használatos szó. Meg kellett határoznom a tevékenységi körét, valamint elkészítenem egy pontos és részletes pénzügyi tervet. Határidő október 11.

Hát ez nem semmi. Leültek erről korábban beszélgetni néhányan?

Vezetői értekezleteken volt szó erről, de nem ilyen konkrétan. A levél után körülnéztem, hogy egyáltalán mi az a kft, a részvénytársaság, a betéti társaság, az üzletrész...

Felmerült-e más lehetőség?

Igen. Vagy kft-vé alakulunk, vagy maradunk a Mafilmen belül és önelszámoló egységként üzemelünk. Az utóbbi azt jelentette volna, hogy kapunk évente egy keretösszeget, azzal gazdálkodunk, majd elszámolunk. Erről voltak keserű tapasztalataim, a gyárban igen erős volt a bürokrácia. Ahhoz, hogy tudjunk például egy kazettás magnót venni, előbb feljegyzést kellett írni, azt három-négy emberrel láttamoztatni, engedélyeztetni, mindegyik elüldögélt rajta, fontolgatta... Időigényes és lassú eljárás volt, míg a kft, ha szüksége van valami berendezésre, azonnal megveheti. Összeültünk a két helyettesemmel és egy ügyvéddel... A végső döntést megelőzően összehívtam az érintett dolgozókat, felvázoltam a két lehetőség előnyeit és hátrányait. Végül a Kft. alapítását választottuk.

Az tehát nem volt kérdéses, hogy a kft-ket a főosztályok vezetői alakítják meg?

Nem. A felkérő leveleket a Mafilm nagyobb részlegeinek a vezetői kapták, én mint a Hang- és vágástechnikai főosztály vezetője. Volt még a Képosztály és a Világítástechnika, s volt a Díszletépítészet főosztálya. Akkor a mi főosztályunkon kb. százan voltunk, mikrofonosokkal, vezérhangfelvevőkkel együtt. Egyértelmű volt, hogy ilyen létszámmal nem lehet kft-t csinálni. Úgy döntöttünk, hogy leválasztjuk a gyártást az utómunka részről, tehát a produkciósok maradnak a Mafilmben, s végül 42 fővel alakult meg a kft, ami azért szintén igen nagy szám volt.

Vagyis az döntötte el a kft-be tartozást, hogy ki milyen területen dolgozott?

Igen.

S milyen tényezők alapján tudott kalkulálni?

1989-et megelőzően a filmgyárban évente 20-25 játékfilm készült. Ez azt jelentette, hogy a rendelkezésre álló stúdiókapacitásunk szeptembertől májusig két műszakban volt lekötve, éjjel-nappal, szombat-vasárnap, és mondjuk májustól szeptemberig egy műszakban, s legfeljebb ritkán szombat-vasárnap. Mi tehát semmi mással nem foglalkoztunk, mint a magyar játékfilmmel, és ez teljesen lekötötte a kapacitásunkat. Az én gazdasági kalkulációm arról szólt, hogy ugyanazt a tevékenységet folytatjuk, amit eddig az elmúlt harminc év folyamán. Voltak kialakult egységárak, pl. mennyi forintot lehet kapni egy órányi szinkronstúdió- vagy nagyvetítő-használatért, átírásért, musztervetítésért.

Addigra már volt a Mafilmben kialakult belső árrendszer?

Igen, de nem valóságosan, csak papíron, un. terhelésként...

Amikor Marx József lett a Magyar Filmintézet igazgatója 1986-ban, akkor ő vezette be nálunk azt a rendszert, hogy minden tevékenységnek volt egy belső használatra kiszámított költsége. Tudnunk kellett például, hogy amikor az intézet mozijában az intézet tulajdonában lévő archív filmet vetítjük, annak az előkészítése, szállítása, vetítése, ellenőrzése, visszaraktározása milyen belső költséggel jár... Vagyis forintban kifejeződött, hogy minden egyes tevékenységünk mennyit ér, amivel addig nem törődtünk...

Igen, Marx előtte itt volt nálunk, a gyárban produkciós igazgató, mellesleg egy ideig közvetlen főnököm. Itt a filmgyárban már létezett ez a belső költség-kimutatás.

Az üzletrészt hogy számították ki?

Az üzletrész két tételből tevődik össze: a pénzbeli és a tárgyi apportból. A törzstőkét nekem kellett meghatároznom. Ebben az előző tíz-tizenöt év tapasztalatai segítettek. Szabad kezet kaptunk e téren, azzal a feltétellel, hogy a Mafilmnek legalább 51%-ban tulajdonosnak kell maradnia. A produkciós munkatársakat kivéve a Mafilmnél nem voltak olyan magasak a jövedelmek, hogy az embereknek lett volna tartalékuk. Így alakult, hogy kezdetben a Mafilmnek 90%-os üzletrésze lett, s 41 embernek 0,1 és 1,5% közötti, összesen 10%. A Mafilm csak fele üzletrészét tette be pénzben, a többit olyan hanganyagokban, amik raktáron voltak.

Minden főosztályból kft alakult?

Nem. Először a Hang- és vágástechnika főosztályból mi, a Mafilm Audió Kft., valamint a Képosztályból és Világítástechnikából a Mafilm Rent Kft. a képkamerák, lámpák és bühne-felszerelések kölcsönzésére. A díszlet, jelmez, berendezés részlegekből hat évvel később alakult a legnagyobb Kft, a Mafilm Szcenika, ők addig belső önelszámoló egységként dolgoztak tovább a Mafilm keretén belül. Alakult még kezdetben egy kis kft. is, 2-3 fővel a Mafilm Profilm, ez reklám- és propagandatevékenység céljaira jött létre.

A Mafilm Rent végül is nem a saját tulajdonát kölcsönözte díj ellenében, hanem a Mafilmét, amit megkapott... de milyen címen?

A Mafilm egy pausál-összeg fejében adott át berendezéseket hasznosításra a kft-knek. Enélkül a kft-k nem is működhettek volna. Szoktam mondani, hogy ez a miénk is olyan kvázi-kft, mert valójában mi azokat a berendezéseket akartuk átmenteni, amikkel filmvágás és filmhang-készítés céljából a gyár rendelkezett, és azokat a szakembereket, akik itt dolgoztak. Én tettem is egy fogadalmat magamnak, hogy nem küldök el senkit a nyugdíj-kor elérése előtt, s mindeddig csak egyszer kellett megszegnem a szavam, igaz, komoly munkafegyelem-sértés miatt. Öt adminisztratív munkatársunk van, a főkönyvelőnk félidős, nincs állandó jogászunk, s a titkárnőm, Ria produkciós pénztáros is. Most kellett felvennünk egy olyan új munkatársat, aki csak az adminisztratív teendőkkel foglalkozik, mert annyira megszaporodott a papírmunka, hogy már nem bírtuk.

A nagy külföldi forgalmazó cégek, a Disney, Fox, Columbia, Warner... minden egyes filmhez jogi szerződéseket iratnak alá minden egyes résztvevővel. Nekünk 1990-ben két nagy pechünk - vagy szerencsénk? - volt. Abban az évben a hagyományos magyar játékfilmek száma a dotáció elmaradása miatt harmadára esett vissza, vagyis hat készült el mindössze. Számomra már áprilisban kiderült, hogy nem tartható a pénzügyi terv, amit készítettem, s a kft-nk be fog fuccsolni. Meg kellett tehát nézni, mivel lehet még foglalkozni?! Még a kft-vé alakulás előtt jó félévvel zajlott egy belső szakmai vita arról, hogy mi a különbség a magyar játékfilm dialóg-utószinkronja és a külföldi filmek magyarra szinkronizálása között. A magyar filmek 80%-a ugyanis vezérhanggal készült, s a hangot utólag, stúdiókban állítottuk elő. Akkor az a vélemény kristályosodott ki, hogy a magyar filmet lényegesen nehezebb szinkronizálni, mert ott nagyon pontosan kell követni a szájmozgást, hiszen a magyar néző erre érzékeny, azonnal felismeri az aszinkront. A külföldinél nagyobb a tolerancia. A gyártásszervezés és a felvétel időtartama szintén eltért: a külföldi filmek szinkronizálására volt három műszak, a magyar utószinkron 8 -10 napig készült. Kíváncsiságból elmentünk az akkor induló InterComhoz, ami akkor természetesen a monopol helyzetben lévő Videovox-szal dolgoztatott, hogy adjon nekünk egy filmet szinkronizálásra, hadd próbáljuk ki magunkat. Dramaturgot és szinkronrendezőt keresni mi is az "anyatehénhez", a Pannónia Videovox Stúdióhoz mentünk, hangmérnökünk, gyártásvezetőnk, stúdiónk viszont volt. Vajda István rendezőt kértük fel az első szinkronizált amerikai filmünkhöz, az Angyalszívhez (Angel Heart). Megcsináltuk, átadtuk, az InterCom nagyon elégedett volt.

Volt akkor más konkurens szinkronstúdió is a Pannónia Videovox-on kívül?

A Rex Film az MTA kutatóbázisán az Etele utcában, aztán régóta működött a Magyar Televízióé, s talán már létezett a Mahír Szinkronstúdió is. Ezek a cégek azonban csak televíziós szinkronokkal foglalkoztak. Amikor áprilisban kiderült, hogy nincs elég munkánk, akkor én visszamentem az InterComhoz. Volt egy nagyon komoly előnyünk a konkurenciához képest: mi már tizenöt évvel ezelőtt folytattunk kísérleteket a sztereo-fényhang-, majd a többcsatornás fényhangrendszerrel kapcsolatban. A mi hangmérnökeink és mérnökeink fejlesztették ki az un. három+ egy csatornás magyar rendszert, ami nagyon hasonlít a Dolby Stereo rendszerhez, de különböző okokból ez utóbbi terjedt el a világban.

A magyar hangmérnökök, akárcsak az operatőrök – ahogy Sára Sándor mondta: szög, kalapács, madzag, "gatya" kell a filmkészítéshez – hihetetlenül leleményesen pótolták a hightech-et a pénzhiány szorításában. Ezeket a találmányokat nem szabadalmaztatták?

Valóban folytak komoly fejlesztési munkák. Erdélyi Gábornak volt egy sztereo-fényhang-találmánya, talán a három plusz egycsatornás is védve lett, de a szabadalmaztatás rendkívül bonyolult folyamat és nagyon-nagyon sok pénzbe kerül.

A Mafilm Audiónak a megalakulástól kezdve volt Dolby Stereo berendezése?

Igen, valójában ez volt a második nagy szerencsénk. A legelső magyar film, amiben használták a Dolby Stereo-t, a Queen-koncertről készült film, amit a Kongresszusi Központban egy ideiglenesen odatelepített berendezéssel vetítettek. Amikor az Amadeus keveréséhez meghívtuk a Videovox hangmérnökeit a stúdiónkba, bevallották, hogy most hallanak először Dolby Stereo hangot. Mi az InterComtól először keverésre kaptunk már leszinkronizált filmeket, majd elkezdtünk rendszeresen szinkronizálni is nekik. Kezdetben csak mozifilmeket szinkronizáltunk, s vendégrendezőkkel dolgoztunk, Vajda István például két évig rendezett nálunk. Ezt követően alakította meg a Vajda Voice-t, aminek a névadásában én is közreműködtem, félig-meddig én vagyok a cége keresztapja. Hamarosan kiderült viszont, hogy a szinkronizált külföldi mozifilmek száma csak töredéke a feliratosoknak. Tudomásom szerint 1990-ben is, 1991-ben is kb. 200 külföldi mozifilm jött be, s ebből kb. 35-öt szinkronizáltak, a többi feliratos volt. 1992-ben tovább szaporodott a feliratos filmek száma, s a szinkronizált filmek száma leesett 15-re, mert a forgalmazóknak kisebb anyagi kockázatot jelentett a használt kópiára rátett felirat, mint a szinkronizált hanggal legyártott új kópia. Kénytelenek voltunk új tevékenységekbe belevágni. Először a mozifilmek feliratozásába kezdtünk, elkészítettük a fordítást, s az un. spotting-listát, majd a filmek forgalmazásával összefüggő reklámanyagok (előzetesek, tv- és rádio spottok, un. EPK anyagok) hangosításával folytattuk.

Az áttörést gondolom a videokazetta-forgalmazás indulása jelentette, a videokazetta ugyanis felirattal nem kelendő...

Igen, 1990 után indult be a Home Video kazetta kölcsönzés Magyarországon, s mi ekkor, a kevés szinkronizált mozifilm miatt is, gyorsan összehoztunk egy videoszinkron-stúdiót. Nekünk addig összesen egy darab nagyképernyős televíziónk volt, amit én örököltem Kézdi-Kovács Zsolt igazgatói szobájából, meg két VHS magnónk. Volt még kétsávos, 6.25-ös magnószalaggal, vagyis un. "csirkebéllel" működő Nagra T stúdiómagnónk és egy zenefelvételhez használt szinkronizátorunk. Vettünk hozzá két darab U-Matic magnót és ezt szinkronizáltuk össze a kétcsatornás Nagra géppel. Ezekkel a gépekkel kezdtük az első videoszinkronokat.

Az első években sok időt töltöttem a szinkronstúdiókban. Igyekeztem ellesni valamit a szinkronrendezők munkájából. Alaposabban meg akartam ismerni a teljes munkafolyamatot. Később gyakorlásként néhány videofilm magyar szövegét fordítottam és néhány esetében megpróbálkoztam a rendezéssel is.

Dramaturgként és rendezőként önképző amatőrnek tartottam magam, ezért az amatőr szóból véve, Tőr Ferenc álnevet használtam. Nagyon élveztem ezeket a próbálkozásokat, sajnos az utóbbi években erre már nem jut időm. Időnként még ma is találkozom ezekkel a filmekkel különféle televíziós csatornákon.

Az ilyen döntéseket hogyan hozták meg a kft-ben?

A hangmérnökökkel és közvetlen munkatársaimmal, Szeremlei Ivánnal és Pechán Rudolffal közösen.

Kik voltak akkor itt hangmérnökök?

Kezdetben Erdélyi Gábor, aztán ő is saját vállalkozást alapított. A korábbi produkciós hangmérnökök közül Fék György, Márkus Tamás és Kardos Péter maradt nálunk, ők részüzletrész tulajdonosok is. Néha elkalandoznak egy-egy magyar filmbe, de ez egyre nehezebb az itteni munkák növekedése miatt.

Akkor Önök egyre komolyabb konkurenciát jelentettek a Pannóniának...

Magyarországon a szinkron bölcsője a Pannónia volt, nem is lehetett más, mint ahogy egy filmgyár volt, egy MOVI, egy Mokép, egy Hungarofilm, egy Filmlaboratórium... Minden szinkron-cég, ami 1989-től alakult, a Pannóniától szívta el a szaktudást. Ez eleinte nem is tudatosult, hiszen nekik is rengeteg munkájuk volt. A Magyar Televízió egy évben 80 ezer percnyi filmet hozott be, s ennek nagy részét a Pannónia szinkronizálta. Egyébként is a Pannónia Filmstúdió és a Mafilm Hangosztálya között mindig jó volt a viszony. Gyakran kisegítettük egymást alkatrészekkel, nyersanyagokkal.

Amikor a multiplex-mozik kezdtek megnyílni, a szinkronizált mozifilmek aránya ismét növekedni kezdett, ma 30-40 ez a szám, s 150-160 a feliratos. 1994-ben megépítettük a második videostúdiót, s három-négy évenként ismét egyet-egyet. Ebben az évtizedben teljes technológiai váltás következett be a hangfelvétel technikában, a perforált magnetofonok, vágóasztalok használata fokozatosan megszűnt, s olyan rohamosan jelentek meg az újabb és újabb technikai eszközök, hogy muszáj volt ebben a tempóban beruházni.

A nyereséget forgatták vissza tulajdonképpen?

Azt, de ezt gyakran csak az emberek jövedelmének rovására lehetett megvalósítani. Kezdetben lízingeltünk néhány berendezést, az is drága volt. Felmerült a hitelfelvétel, de a magyarországi hitelrendszer abszolút nem vállalkozásbarát. A fejlesztési hiteleket olyan kamatok terhelik, amiket filmszakmai tevékenységből nem lehet megtermelni. A hitelből vásárolt berendezéssel vissza kellene hozni a hitel kamatát, a hitel törlesztő részletét, és még annyit kellene pluszban termelni vele, hogy a cégnek is bevételt hozzon. Van egy vágylistánk, szakmai szempontokkal, sürgősségi sorrendben (új fejlesztésű berendezések beszerzése, elhasználódott berendezések cseréje, szűk kapacitást jelentő gépek számának növelése,stb...). Amikor van lehetőségünk vásárolni, akkor elővesszük a vágylistát, s döntünk. Lassan a 14. évünket fejezzük be, de még soha nem vettünk fel hitelt és ha tehetjük, a jövőben sem szeretnénk.

A tulajdonviszonyokban történt-e változás az elmúlt évek során?

Korábban igen, még a Mafilm felszámolása, illetve privatizációja idején vásároltunk üzletrészt a Mafilmtól. Akkor Peller Károly volt a Mafilm vezérigazgatója, s ebben segített is nekünk. Azóta leginkább részüzletrészek cseréltek gazdát, elsősorban a nyugdíjba vonult kollégák adtak el ilyeneket.

6,5 milliós törzstőkével indult a kft, 1993 táján volt egy szerény tőkeemelés, tíz évig volt 7,15 millió. Két éve került szóba először, hogy fel kéne értékelni az üzletrészeket, hogy nagyobb törzstőkével rendelkező cég legyünk, pl. a hitelképesség miatt is, s azért is, hogy az üzletrészek névértéke közelebb kerüljön a valós értékhez. A Mafilm ma 51 %-os tulajdonrésszel rendelkezik.

Nem gond ez a magas tulajdonrész a kft szempontjából?

Hát amíg anya és lánya egy irányba mennek, addig ez nem gond. De az elmúlt időszakban előfordult, hogy a Mafilm nagyon rossz irányba ment. Ez Marosi György idején volt, aki a legtovább ült a rendszerváltást követően a vezérigazgatói székben, és véleményem szerint súlyos károkat okozott a Mafilmnek.

Rossz üzletkötéssel, a vagyon kótyavetyélésével vagy konkrétan mivel?

Mindennel. Marosi György a bankszférából jött, s tisztán pénzügyi szempontok érdekelték, nem volt "filmes". Miközben a Mafilm holding szerepét hangoztatta, a "leányvállalatokkal", a kft-kkel egyáltalán nem foglalkozott. A Mafilm az évek során folyamatosan vesztette el dolgozói állományát és vagyonát is. A Róna utcai ingatlan nagy részét, 60 %-át eladták az MTM SBS-nek és a TV2-nek. Itt mindannyian bérlők vagyunk, a kft-k a technikai helyiségeket kedvezményesen kapják, csak az irodákat kell piaci áron bérelniük. Marosi hozta létre 1996-ban a Mafilm Befektetési Kft-t, amiben tulajdonos volt az MTM, TV2, az MMK, az ÁPV Rt. és a Mafilm Rt. (s rövid ideig az InterCom). Akkoriban a Mafilm Rt. éppen el volt adósodva, pénzre volt szüksége, ezért eladta az egész Róna utcai ingatlant az Mafilm Befektetési Kft.-nek. Marosi György volt a Befektetési Kft.-nek is, a Mafilm Rt.-nek is a vezetője egy személyben. 1999-ben a Róna utcai ingatlan nagy részét nevetséges áron eladták az MTM SBS-nek és a TV2-nek. 2000-ben, amikor Sipos Kornél lett a vezérigazgató, akkor már a Befektetési Kft. is, a Mafilm Rt. is ismét csőd közeli helyzetben volt.

És az hogyan történt, hogy - nem is olyan régen - egy ideig Ön is vezérigazgató volt a Mafilm élén?

2001 májusában kaptam egy váratlan telefont az ÁPV Rt. humánpolitikai vezetőjétől, hogy vegyek ki három hónap fizetés nélküli szabadságot a Mafilm Audio Kft.-nél és vegyem át a Mafilm vezetését. Megköszöntem, de mondtam, hogy nem tudom vállalni, mert az Audio Kft.-hez napi feladatok kötnek.

Amíg az interjút készítettem, megfigyeltem, hogy nagyon egyszemélyes vezetésű a kft... Minden az Ön kezében van?

Ez biztosan az én hibám. A kft. első éveiben az életben maradásért kellett küzdenünk. Csak akkor érzem biztonságban a céget, ha mindenről tudok és mindent ellenőrzök. Ahogy stabilizáltuk a helyzetünket, ahogy növekedtek a feladatok, észre se vettem, hogyan halmozódik fel a munka a kezemben. Nagyon fontos, hogy meg tudjuk őrizni a megbízhatóságunkat és a munkáink színvonalát, ha azt akarjuk, hogy bel- és külföldi partnereink hozzánk hozzák a munkát. Azzal dicsekedhetünk, hogy a nagy külföldi forgalmazó cégek (Warner bros, FOX, Columbia, DreamWorks, UIP...) értékelik a munkánkat és hozzánk hozzák filmjeiket. Ezért persze folyamatos fejlesztési kényszerhelyzetben vagyunk.

Visszatérve a telefonra: mivel indokolták a felkérést?

Akkor volt az, hogy Sipos Kornélnak konfliktusa támadt a "felső-felső" vezetéssel a Hídember produkció gazdasági ügyei miatt, s emiatt egyik napról a másikra visszavonták tőle a produceri megbízatást. Pedig az nagyon jó lett volna a Mafilmnek, mert a kb. 2,2 milliárdos költségvetésből 5-10 % közötti fővállalkozói részesedés sokat segített volna rajta.

A legfelsőbb vezetés megvonta a bizalmat Sipos Kornéltól mint vezérigazgatótól is. Én azt hittem, amikor az ÁPV Rt. humánpolitikai vezetője felhívott és 3 hónapra fizetés nélküli szabadság igénybe vételét kérte tőlem, hogy pályázatot írnak ki a munkakörre és ezért van szükség a 3 hónapos átmeneti időszakra. Először nemet mondtam az Audio Kft miatt, de kaptam egy újabb telefont másnap reggel, s ekkor az ÁPV Rt. kompromisszumos megoldásként beleegyezett, hogy a két munkakört együtt lássam el. Úgy gondoltam, 3 hónapot valahogy ki lehet bírni, legfeljebb 13 helyett 16 órát dolgozom, felét a kft-ben, felét a Mafilmnél. Kaptam egy három hónapra szóló megbízást. Ez válságmenedzselés volt. Gyakorlatilag egy hajó fenekén rohangáltam, s mindig a legnagyobb lyukat próbáltam betömni. Még Sipos Kornél idejében felmerült, hogy meg kell szüntetni a Befektetési Kft.-t, mert ez a helyzet olyan, mint amikor vak vezet világtalant. Egyesítsük a kettőt, amitől az az egy ugyan nem fog látni, de legalább egy fehér botra lesz csak szükség. A lecsökkent vagyont és tevékenységet figyelembe véve nincs szükség két igazgatóra, főkönyvelőre, Felügyelő Bizottságra, könyvvizsgálóra, stb... Ennek az egyesítési tervnek a lebonyolításához felajánlottam a segítségemet Sipos Kornélnak. Meg is kezdődött a jogi és gazdasági előkészítő munka még a vezérigazgatói megbízásomat megelőzően. Különböző okok miatt a két cég összeolvasztása a tervezettnél lassabban ment. A Mafilm Rt. törzstőkéjének kötelező leszállítása, majd emelése, a két cég vagyonának átértékelése, a bonyolult döntési mechanizmusok késleltették az összeolvadást. A három hónapos megbízás leteltével az Rt. tulajdonosai arra kértek, hogy folytassam a Mafilm Rt. és a Befektetési Kft. vezetését az átalakítás befejezéséig. Az átalakítás befejeztével létrejövő új Mafilm Rt.-nél úgyis új menedzsmentet kell választani. Végül majdnem egy évig dolgoztam a hármas szerepben.

Hosszú és keserves év volt számomra, s azt hiszem, hogy a Mafilm Audio Kft. és az egészségi állapotom is egy kicsit megsínylette.

Mi lesz a Mafilmmel?

Tudomásom szerint a privatizálandó cégek listájára került a Mafilm. Az ÁPV Rt.-nek az az elképzelése, hogy olyan szakmai befektetőt keres, aki tőkeemelés révén megszerzi a többségi, 51 %-os tulajdont, s a tőkeemelésbe betett pénzt a cég talpra állítására fordítja. Ez ma sok száz millió forint lenne. Kérdés, hogy ki az a szakmai befektető, aki ilyen összeget tud befektetni a filmszakmába, és milyen reményei vannak arra, hogy valaha is kamatoztatni tudja befektetését. Ha viszont nem filmszakmabeli szerzi meg a Mafilmet, akkor lehet belőle buszpályaudvar, mint a MOVI-ból, vagy lakópark, mint a Pasaréti úti telepből, vagy másképp kótyavetyélődik el... Az elmúlt másfél évtized alatt a különböző kormányok magára hagyták a filmszakmát, ezen belül a gyártó bázist, a Mafilmet. Amikor dotációról van szó, azon csak a filmek dotálását értik, s elfelejtődik, hogy a filmkészítés technika- és szakember-igényes tevékenység. Ezért felelősek a magyar rendezők is, mert az elmúlt négy évtized alatt az egyéni és az egymás közötti érdekharcokat előtérbe helyezték, a közös, a filmszakma egésze és a gyártó bázis érdekében történő fellépéssel szemben. A küszöbön álló Filmtörvény elfogadásától sokat vár a filmszakma.

Bizom benne, hogy sikerül javítani a Mafilm helyzetén is.

Mi lesz a Mafilm Audió Kft.-vel ha jövőre lejár az Ön harmadik ciklusra szóló megbízatása? Vállalja a negyedik ciklust is, ha a tulajdonos (és munka-) társai úgy döntenek?

Nem tudom. Ha az egészségem engedi... Februárban betöltöm a hatvanat. Ebben a korban mindig lehet gond. De fennáll az a veszély is, hogy ha hirtelen hagyom abba a munkát, az hozza a betegségeket... Nincs megoldva még az utódlás kérdése. Találnunk kell egy alkalmas személyt, aki megőrzi és tovább fejleszti eddigi eredményeinket. Szeretném, ha az Audio Kft. húsz év múlva is elismert cég lenne és fiatal kollégáim

Is innen mehetnének nyugdíjba.

Az a benyomásom, hogy Ön amolyan szürke eminenciás volt itt az elmúlt évtizedek alatt. Nem hallottuk a nevét a médiában, nem szerepelt a filmek főcímén, csöndben, de mindig időben lépett, csöndben, eredményesen vezeti a kft-jét, s ha szükség volt rá, segítette a filmgyár dolgát is...

Hát azt elmondhatom, hogy a filmgyárba 1962-ben segédmunkásként léptem be, s a vezérigazgatóságig vittem... Mondhatom azt is, hogy 2002-ben feljutottam a csúcsra, s most már leszálló ágban vagyok...

Ahogy elnézem itt a számítógépe előtt, az állandó telefoncsörgés közepette, a kazettákkal túlzsúfolt szobában, nem úgy tűnik számomra,,. Jó egészséget és jó munkát kívánok Önnek, s még hosszú évekig eredményes munkálkodást a szakma érdekében!

Nagyon köszönöm!

Budapest, 2003. december 8.

 


28 Kbyte

23 Kbyte

29 Kbyte

23 Kbyte

34 Kbyte
a
52 Kbyte

44 Kbyte

41 Kbyte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső