Ha valaki a magyar filmlexikonokban kíván utánanézni Ragályi Elemér szakmai életrajzának, az Akadémiai Kiadó gondozásában 1973-ban megjelent kötetben még megtalálja, de a Totem Könyvkiadó-féle, 1994-ben kiadott Filmlexikonban hiába keresi az Ön nevét.

Ez valószínűleg a trehányságomból meg az érdektelenségemből fakad: benne lenni egy lexikonban, válaszolni hivatalos levelekre nem ambícióm. Nyilván ezek a kérések e kötetek szerkesztőitől azokban az időpontokban érkeztek, amikor nem voltam Magyarországon.

Ugyanakkor a filmes szakma számára nyolc esztendeje készült Magyar Filmesek a Világban kötetben sem akadtam rá az 1972 után forgatott mozgóképeinek dokumentálására. Pedig 1996-ban Ön itthon fotografált a Peter Medak rendezte A Notre Dame-i toronyőrben. Úgyhogy az utolsó 15 év külföldön vállalt munkáiról itt nagyon keveset tudunk, így most a Csudafilm apropóján engedje meg, hogy ezt a hiányt részben pótoljuk: hol, merre járt, melyik filmbe dolgozott nagy örömmel, melyek jelentettek szakmai kihívást ezek közül.

Abba a bizonyos igazi első vonalba, amit nagy amerikai rendezők s a velük való együttműködés jelent, soha nem sikerült betörnöm. Vannak dolgok, amiket megteszek a karrierem érdekében, és vannak dolgok, amiket már nem teszek meg. Nyilván a meg nem tett dolgok jelentették a legfőbb akadályát - szerénytelenség nélkül mondhatom - és nem a tehetségem, hogy nem jutottam be ebbe a bizonyos igazi első vonalba, aminek mondjuk alapvető feltétele lett volna, hogy én kiköltözzem abba az országba, ahol ezeket a filmeket csinálom. Én soha, de soha nem akartam Amerikába költözni, bár nagyon jól éreztem magam ott, ahol dolgoztam. Abban a pillanatban, ahogy befejeztem a munkát, másnap felültem a repülőre és utaztam haza. Bizonyára kellett volna nekem egy ügynök, aki igazgatja a sorsomat, de tekintettel arra, hogy az első mondata az lett volna, hogy telepedjek le, rábíztam magam arra, hogy az elkészült film híre, sikere vagy sikertelensége készíti elő a következő filmem lehetőségét. Ez így működött. És ez alatt a tizenöt év alatt mindig akkor csöngött a telefon, amikor kellett, mindig akkor jött a következő munka, amikor kellett, legtöbbször még válogatni is lehetett. Úgy éreztem, hogy ez nagyon megfelel nekem, az életformámnak, amibe még az is belefért, hogy bizonyos dolgokat visszamondjak. Éppen egy nyári vakáció vagy egy téli vakáció miatt. Soha nem rendeltem alá az életemet a filmcsinálásnak. A családom, minden, ami kívül esik a filmszakmán, legalább olyan fontos volt, sőt, fontosabb volt mindig.

Örültem, hogy csinálhattam, mert olyan fantasztikus korszaka volt az a magyar filmgyártásnak, ami, érzésem szerint, soha többet nem fog visszatérni. Ez nem valamifajta nosztalgia, ez nagyon reális és objektív megállapítás. Szenzációs érzés volt, bármilyen szinten, benne lenni a magyar filmben! Az ötvenes évek végétől kezdve a hetvenes évek végéig... Jó volt világosítónak lenni, jó volt laboránsnak lenni, jó volt asszisztensnek lenni, meg borzasztó jó volt fiatalon mindebben részt venni, és azzal a reménnyel, hogy majd egyszer én is a kamera birtokosa leszek. Emlékszem annak az ARRIFLEX kamerának a számára, amit először a kezembe vettem, amikor egy Hoffmann Vladimir nevű, orosz származású operatőrnek lettem a segédje. Olyannyira emlékszem a számára, hogy amikor a fiam huszonkét éves lett, tavaly karácsonykor, elhatároztam, hogy meglepem őt egy kamerával. Mivel a MAFILM kettes telepe, a „néhai" Könyves Kálmán körút megszűnt, az ott található összes felszerelést megvásárolta valamilyen kft, és berakta egy raktárba. Kinyomoztam, hogy hol van ez a raktár, és ki birtokolja ezeket a tulajdonképpen már-már majdnem használhatatlan és korszerűtlen felszereléseket, amik között azért megbújtak olyan ékszerek is, mint például az a kamera, amit én megtaláltam. És megvásároltam ezt a kamerát, potom pénzért, egy működő, 35 mm-es ARRI 2 C kamerát, és amikor hazavittem és alaposabban megvizsgáltam, találtam benne egy cédulát, ami a gyári számát tartalmazta. Ez volt az a kamera, amit én 1958-ban először kézbe vettem, és valami gyönyörű szép koincidens folytán pont ezt sikerült a fiamnak karácsonyi ajándékul adni. Szimbolikus jelentése, jelentősége volt ennek a kamera átadásnak.

Szóval, jó volt mindenfélét csinálni abban az időben a filmgyártásban, praktikusan pedig, mire a főiskolára kerültem, addigra már nagyon sok mindent tudtam. Úgyhogy nekem valóban csak elméletet kellett tanulnom, a gyakorlat már a kisujjamban volt, úgy gondoltam... De hát volt mit tanulni, mert remek elméleti tanárok voltak: Hegedüs Géza bácsi valami egészen fantasztikus emlék mindannyiunk számára. Aki még tanított: Szőllősiné művészettörténetből, talán kettőjüket emelném ki, és természetesen Illés Györgyöt, aki az operatőri mesterséget tanította. Az is nagyon jó négy év volt, a főiskola négy éve. Boldog korszak. Aztán elkezdődtek a filmek, gyors egymásutánban, még a diploma nem volt a zsebemben, amikor '67-ben már csináltam a Meddig él az ember? című hosszú dokumentumfilmet Elek Judittal. '68-ban Révész Miklós volt a Filmgyár igazgatója -, az ő különleges engedélye kellett ahhoz, hogy két elsőfilmes együtt dolgozhasson, mert az akkori szisztéma szerint elsőfilmes rendező mellé gyakorlottabb operatőrt engedtek csak. Tekintetbe véve az én korábbi filmgyári gyakorlatomat, eltekintettek ettől, és két elsőfilmes tovább forgathatott együtt egy játékfilmben, ez lett a Sziget a szárazföldön. A dokumentumfilmre - még tán főiskolás voltam - operatőri díjat kaptam a Miskolci Rövidfilm és TV Fesztiválon. Onnantól kezdve minden évben átlag három filmet fotografáltam. Volt egy Szász Péter nevű, mindenki által ismert csodálatos ember - író-rendező-gegman -, vele is csináltam egy filmet, Egy kis hely a nap alatt...címmel. Nagyon futott a szekér, ugye húsz magyar film készült évente, és abból hármat "levenni" éveken keresztül, azért az elég bravúros teljesítmény. Szász azt mondta nekem: "vigyázz, mert a magyar operatőrök körülbelül 6-8 évig vannak reflektorfényben (hogy egy képzavarral éljek), és aztán jön a következő generáció, és úgy megfeledkeznek ezekről, mintha nem is éltek volna"... Nem vettem félvállról ezt az intelmet, főleg azért, mert akkor a negyedik évnél tartottam, ezek szerint még van négy évem, és megyek a süllyesztőbe. Nagyon komolyan analizáltam, mi lehet az, amitől divatossá válik egy operatőr, és mi lehet az, amitől olyan divatjamúlttá válik, hogy már nem is dolgoznak vele. Visszatekintve erre az elmúlt harmincöt évre, azt hiszem, megtaláltam a kulcsot. Hogy mi az a kulcs, azt nem tudom megmondani, a mai napig se, de most száz fölött vagyok már az elkészített filmekkel, és ha ezt elosztjuk az elmúlt évekkel, akkor az évi három film majdnem kijön most is. Az utolsó tizenöt évben nagyon sok színvonalas meg kevésbé színvonalas filmhez volt közöm. Az is a mentalitásomhoz tartozik, hogy ha lehetőségem volt valami olyat csinálni, ami nem volt igazán művészfilmnek nevezhető, vagy nem volt egy igazán jó film a láthatáron, és választani kellett aközött, hogy ezt megcsináljam vagy semmit ne csináljak, akkor inkább azt választottam, hogy valamit csináljak. Úgy éreztem, hogy a bennem lévő ambíció a közepes munkákat is a jó irányába tudja eltolni, és lehet, pont az én hozzájárulásom kell ahhoz, hogy egy közepes filmből jó film legyen. Ezek lehet, hogy mentségek, de sose legyen az embernek rosszabb mentsége, mint ez. Másrészt, minden filmben, amit elvállaltam, találtam valamit, volt egy olyan szegmense a munkának, ami indokolttá tette, hogy elfogadjam a felkérést. Tehát vagy nem jártam még abban az országban, ahol forgatni kellett, vagy a rendezőjét tiszteltem, vagy volt egy olyan szereplője, aki inspirált, akivel jó volt együtt dolgozni. De még olyan is előfordult, hogy egyszerűen pénzre volt szükségem, és azt mondtam, hogy inkább dolgozom, mint hogy céltalanul lődörögjek. Voltak ezek között nagyon jó filmek, főleg a televíziós műfajban, az utolsó tizenöt év legsikeresebb észak-amerikai televíziós filmjeinek a sora... Az HBO-nak nyolc filmjét fotografáltam, a Simon Wiesenthal-történeteket - A gyilkosok köztünk vannak -, a Josephine Baker élettörténetét, a Raszputyint, ezek rengeteg díjat kaptak, Emmyt, Golden Globe-ot, aztán később az Anna Frank teljes életét, horribilis nézőszámmal és nagy sikerrel vetítették Amerikában... Majd valahogy úgy jött ki a lépés, hogy ráuntam erre is, meg hát legalább tíz éve ambícióm, hogy valamit önállóan csináljak. (Egyébként a curriculum vitae-met meg lehet nézni, föl van téve az Internetre, abban szerepel az összes nem Magyarországon forgatott film is.) A saját film régen dédelgetett álom, az origója az az oktatási rendszer, aminek szellemében az operatőr nem pusztán technikus, hanem filmalkotó. Ez nemcsak a magyar iskolának, hanem az egész európai iskolának alapeszméje, princípiuma. Én az első pillanattól , hogy operatőr lettem, kiterjesztettem a tennivalóim körét kicsit a rendezésre is, meg a forgatókönyvbe való beleszólásra, meg minden másra. Nagyon szerettem beledugni az orromat másnak a munkájába, ezt a magyar filmnél nagyon el is várták tőlem, és nagyon sokan igényelték, éppen azért választottak, mert tudták, hogy mindig számíthatnak a segítségemre.

Megjelent a könyv Zolnayról, amit B. Müller Magda szerkesztett, abban elég sokat beszélek a Palival való viszonyomról, és készült egy rádióműsor is erről... Hát igen, csak egészen mást jelent "écesz gébernek" lenni, meg jó tippeket adni egy rendezőnek, és más a felelősség, amikor egy egész film terhe az ember vállára szakad. Számomra ez most érkezett el a Csudafilmmel...

Furcsa, és leleplező önmagam számára, de ha már erről beszélünk, el kell mondanom, hogy a forgatókönyvírás, nagyon sokféleképpen történhet. Ugye, a legismertebb módja, hogy van egy remekmű, vagy van egy sikeres regény, és akkor "rácuppan" egy rendező, és megfilmesíti ezt a már irodalmi formában sikerre jutott művet. Aztán van, aki kevésbé sikeres könyvhöz nyúl valami miatt, mert tetszik a történet, mert rátalál egy történetre, ami már megíródott, és van - főleg az elsőfilmesek között -, aki bizonyos önéletrajzi elemeket, élete addigi tapasztalatait önti filmes formába. És van egy negyedik mód, amit én választottam - ez nem jelenti azt, hogy az előzőek nem járhatóak -, én tehát egy más utat választottam: eszembe jutott egy ötlet, egy valóban egy mondatban összefoglalható, és ezt az ötletet kezdtem el történetté formálni. Az tett hihetetlenül boldoggá és az inspirált, hogy egy ilyen icipici ötletet hogyan lehet olyan tartalommal megtölteni, hogy az később szinopszis legyen, hogy ebből a szinopszisból treatment legyen, és a treatmentből egy forgatókönyv.

Tavaly, Krétán láttam egy pompázatos szállodát. Elkezdtem gondolkodni, hogy milyen történetet lehetne ide, erre a helyszínre kitalálni. Mi lenne, ha ezt megörökölné valaki, akinek semmije nincsen? Ki az, aki "nem illik" ebbe a környezetbe? Egy hajléktalan. A gazdag ellentéte: a nincstelen... De ez csak akkor "érdekes", ha magyar hajléktalan ez a valaki, mert egyébként nekem mi közöm mindehhez. De hogy kerülhet ide?... Nézzük csak a történelmet... Sokan emlékeznek rá, hogy '51-ben volt az a polgárháború, amikor tizennégyezer görög menekült Magyarországra került, az ő leszármazottaik most körülbelül ötven évesek... Erre már föl lehetett fűzni a történetet. Anélkül, hogy valamiféle közéleti indulatból, vagy valami eszméhez való vonzódásból, esetleg egy másik eszmének a taszításából vagy valamilyen ideológia mentén indultam volna el, abban reménykedtem, hogy ha Kern Andrással mögé tesszük az élettapasztalatunkat, a gondolkodásmódunkat, a hitünket, a reményünket, a szeretetünket, a gyűlöletünket, tehát önmagunkat, ha nagyon őszintén írunk, akkor meg fog telni gondolattal a forgatókönyv, e mögött a film mögött lesz tartalom... Ez még mindig egy kérdőjel, hogy a forgatókönyv milyen, de hát nem is ez a fontos, hanem hogy a film értékes lesz-e vagy sem. Nem vállalom, hogy ezzel a filmmel bármiféle "új utakat" akarnék kitaposni a "filmtörténet ösvényein". Ez egy kedves, kellemes, szórakoztató, de bizonyos fokig elgondolkodtató filmnek készül. Igenis, számít a közönség szeretetére, és számít arra, hogy megnézzék a moziban, én a magam részéről kétszázezer fős nézettségben reménykedem. Hogy melyik a célcsoport? Körülbelül azok, akik az Üvegtigrist látták. Számítok a filmet szerető és kicsit értő - nem "nagyon értő" - fiatalokra, számítok a középgenerációra, és nagyon számítok a harminc fölöttiek közül azokra, akik még emlékeznek a magyar filmre, vagy akik kezdik megint megszeretni a magyar filmet. Tehát nincsenek horribilis "művészi ambícióim" ezzel, bízom abban, hogy a jó ízlésem, a szakértelmem megvéd attól - mert nem tudok olyat kiengedni a kezeim közül -, ami alpári. És nagyon bízom kettőnk humorában, főleg András humorában, aki ugye a vászonra is odateszi magát. A velem kapcsolatos interjúk, riportok, nyilvános megjelenések után engem mindenki megközelíthetetlenül komoly embernek vél, pedig nagyon szeretek nevettetni. Ennek leginkább a szűk családi kör a közönsége és a stábom, akikkel együtt dolgozom, de most úgy döntöttem, megpróbálom ezt az adottságomat ebben a filmben is kamatoztatni. Egy borotvaélen táncoló műfajban: hogy szórakoztasson, de kulturáltan szórakoztasson. Nem szeretem a röhögést, a szót magát is utálom, borsódzik tőle a hátam. Én magam is egy nagyon keskeny sávját szeretem azoknak a filmeknek, amelyek kvázi szórakoztatni akarnak. Hogy aztán én hogyan tudok ebbe a sávba beletalálni, ez valóban a legnagyobb kérdés a magam számára is. Tekintettel arra is, hogy mint filmrendező - enyhén szólva – gyakorlatlannak számítok, mert elsőfilmesnek vagyok tekinthető, az egész szakmai múltam dacára. Biztos nagyon sokan el fognak csodálkozni, és meg fognak kövezni azért, hogy egy vígjátékkal iniciálom a saját rendezői pályámat. Azt, hogy "megkezdeni" a rendezői pályát, komolyan gondolom. Mert van még két történet, amiket következőkként le szeretnék forgatni. Az egyik egy cigánydráma. Egy halálosan egyszerű, fekete-fehér, néhány szereplős börtöntörténet. Hihetetlenül szikár... Talán sokan emlékeznek még arra a japán filmre, amelyik egy szegény japán család tagjairól szólt, az ő életüket mutatta be, akik az egész filmen keresztül vizet hordtak. Egy Hiroshimában született rendező, Kenato Shindo filmje. A regény-alap is megjelent anno magyarul. A Kopár sziget... Ez is egy ilyen nagyon "kopár film" lenne... És a harmadik filmtéma: egy valóság show parafrázis, borzasztó keményen és gyilkos módon mutatná be a mechanizmust, ami mozgatja ezeket – ez van az egyik oldalon. A másik oldalon tíz színész van, egy 1952-ben végzett színészosztály, tehát az "utolsó nagy mohikánok", akiket becsalnak egy darab felújítása kapcsán ebbe a "bigbráder-házba". Old Brothers a címe a történetnek. A Bessenyeit, a Kállait, a Psotát, a Darvast zárják be, nem azért, hogy kultúrát közvetítsenek , hanem annak reményében , hogy az ő csetlésük-botlásuk képezze majd a nevetség és mulatság tárgyát a nézők számára. Ez az újdonság, hogy itt "a nemzet nagy öregjeit" teszik be az üvegkalitkába. A Szolimán című történet tizenkilencedik századi história egy fekete emberről, akit rabszolgaként adnak el egy szicíliai hercegnek. A hercegnek az a mániája, hogy kísérletezik ezen a feketén és megvizsgálja, alkalmas-e ez az "ember-állat" az európai kultúra elsajátítására. A kísérlet olyan jól sikerül, hogy a "kreáció" kora egyik legműveltebb emberévé válik, nyolc élő és két holt nyelvet beszél, sakkban verhetetlen, aztán kalandos útja során elkerül a Monarchia udvarába, ahol a legdivatosabb körökben mozog, de élete végéig rabszolga marad. A pozitív és negatív diszkriminációk tüzében éli az egész életét. E létező történelmi személy élettörténetének a fikciós feldolgozásán Péterffy Gergellyel dolgozunk együtt, aki regényt készül írni ebből. Ez a negyedik ötlet. Egyelőre tovább nem merek tervezni, mert ha a magyar átlagéletkort veszem figyelembe, akkor a papírforma szerint már ennek a Csudafilmnek a befejezésével is igyekeznem kell.

A Csudafilm sajtóanyagában olvastam részleteket a szinopszisból, a forgatókönyvből, s megütött néhány erős mondat a hajdan gazdag görög arisztokrata édesapa és a lágymányosi dohánygyár normásának, Weiss Gizinek a nászából születetett Kern/Ratkópopulos előéletéről. Ami azt sejteti, hogy az elkészült filmben valószínűleg az emberi létezés, az emberi történelem fura lehetetlensége fog megjelenni, hogy sohasem sikerült, és most sincs esély itt álomvilágot csinálni...

Én magam is, aki nagy csodaváró vagyok, materialista lévén tudom, hogy nincsenek csodák, csak véletlenek, ugyanakkor szakadatlanul szeretnék hinni. Ugyanúgy, ahogy szeretnék Istenben hinni, szeretnék a csodában is hinni. A saját filmemnek is adok egy fricskát. Mindazt a mesét, amit a néző elé tálaltam, egy utolsó mondattal zárójelbe teszem, mert végül is nem lehet erről a világról elmenekülni. Vannak ugyan csodás kis virtuális szigetek, és ha pillanatnyilag olyanok is, mint a mesében, előbb-utóbb mindegyik olyanná válik, mint az összes kisebb vagy nagyobb sziget, ahol élünk, és tulajdonképpen egyformán... Olyan elnézően, olyan szeretettel, olyan gyűlölettel, ahogy mi, emberek képesek vagyunk ezt a földi életben bonyolítani.

Igen, és ez is nagyon kényes dolog. Már most látom, hogy bizonyos vádak fognak érni az ügyben, hogy nem foglalkozunk "elég komolyan" ezzel a kérdéssel. Ennek a filmnek nem az a célja, hogy szociografikus keménységgel ráirányítsa a figyelmet a dolog naturalisztikusan borzasztó voltára, de az igen, hogy a történeten keresztül a néző empátiáját felébressze. Nagyon ambivalensek vagyunk a hajléktalan emberekkel kapcsolatosan. Mindenki sajnálja őket, mindenki ad a maga módján, icipicit segíti őket, ugye a piros lámpánál megállva számtalanszor nyújtanak felénk egy Fedél nélkült, de még ha adunk is, akkor is úgy, hogy megpróbáljuk azt az ötven forintost, száz forintost úgy beleejteni a kezükbe ezeknek az embereknek, hogy ne kelljen hozzájuk érni. Mert van egyfajta előítélet, "mert piszkosak meg büdösek", meg nem is mindig ad az ember, meg amikor kétszer adott már egy nap, akkor a másik nyolcnak nem ad. Ugyanakkor lelkiismeretfurdalása van, és szeretné elmondani, hogy "kérem szépen én a másik piros lámpánál meg a harmadiknál már adtam, és most azért nem adok, mert..." Érdemes megnézni - lehetne róla egy kis filmetűdöt készíteni -, hogy hogyan merednek a semmibe azok az arcok, akiknek az autója mellé odaállnak a hajléktalanok, hogy hogyan találnak hirtelen fontos keresnivalót a kesztyűtartóban, vagy hogyan emelik pro forma a fülükhöz a mobiltelefont ... Mert rossz érzése van mindenkinek.

...a periférikus látásából is kiűzte őt. Úgy gondolom, hogy ha bármilyen formában, de másfél órán keresztül egy ilyen ember történetét mutatom a nézőnek, és helyenként Meseautóbeli naivitással, áttételes módon, segítek is ezzel a filmmel.

Egyébként ez a Fedél nélküllel való "összejátszás" kinek az ötlete volt? Hiszen már a sajtótájékoztatóra megjelent az 1. szám: a CSUDA1FILM..., képekkel, szövegrészletekkel, stáblistával.

Pruckner Palié... Az meg az én ötletem volt, hogy Kern beöltözve jöjjön, és akkor már hozza ő ezt a Fedél nélkült. A Metró című újságra is nagyon számítunk, mert az is a szegény emberek napilapja...Tervem még, hogy a bemutató helyszínén igyekszem egy fotókiállítást rendezni, hajléktalanportrékkal: "...mi nem örököltünk semmit". Hogy amivel adós maradok a filmen, ez a fajta szociográfiai figyelem és hitel, legalább a mozi előterében valósuljon meg.

Lesz ilyen, az egyik - legalábbis terveink szerinti - csúcsjelenetben, amikor a hajléktalan haverok megérkeznek Krétára, a nagy-nagy gazdagságba, és a szálloda kertjének a közepén raknak egy nagy tüzet, körülülik, és többek között eléneklik a "bunkócskát" is, de eléneklik a székely himnuszt is, és ezen az éjszakán látjuk a nagyon karcos, Hieronymus Bosch vásznára való arcokat... Kris Kristofferson énekli egy dalban: "Akkor vagyunk szabadok, amikor már nincs mit veszítenünk". Ebből az életérzésből is sok lesz a filmben. Akik olvasták a forgatókönyvet, aggodalommal figyelmeztettek, hogy van benne "valamiféle baloldali nosztalgia" is. Baloldali nosztalgiának lehet nevezni azt, hogy azért jobb volt, amikor nem voltak hajléktalanok? Még ha tudjuk is mindnyájan, hogy milyen árat fizetett a világ, ez az ország ezért az utópiáért, talán nem az utópiát kell felelőssé tenni, hanem a megvalósítás módját. Én nem vagyok mámoros attól, ahogy most élünk, hihetetlen szociális ingerültség és szégyen van bennem. Szégyen, amit minden pillanatban érzek, amikor a saját polgári, konszolidált életemet összehasonlítom azoknak a szerencsétleneknek az életével, akik önhibájukon kívül lettek hajléktalanokká. Vitatkoznak meg polemizálnak az ezzel foglalkozó szakemberek, hogy azok, akik lecsúsztak ebbe a bugyorba, mennyire hibásak, és azt állítják, mindig ők maguk is tehetnek róla. Személyes beszélgetéseim viszont arról győztek meg, hogy nagyon sok olyan van közöttük, mint a mi hősünk. Hogy nagyon ludas a saját sorsában, de nem azért, mert szar ember, vagy halálosan gyenge ember, nem csak azért. Hanem azért is, mert olyan kompromisszumokat kellett volna kötnie, amiket inkább nem kötött meg, inkább vállalja ezt az emberhez méltatlan életmódot... Ez a film bizonyos fokig a felszínen marad. Lehet, hogy van bennem egy frusztráció, ehhez eléggé hozzájárul az az elitista szemlélet, ami uralkodik az egész művészeti élettel s a művek megítélésével kapcsolatosan... Mióta kitettem a lábamat az országból, azóta az itteni filmes szakmai sajtóban úgy találják, hogy én az utolsó jó filmet a Zolnayval csináltam. Holott érdemes lenne beszélni azokról a kétségbeesett kísérletekről, amik arról szólnak, hogy meg kéne próbálni színvonalasan szórakoztatni - nem tudok rá jobb kifejezést, nem lehet kikerülni ezt a szót... Kulturáltan szórakoztatni. Aminek külön örülök, hogy akik olvasták a forgatókönyvet, azt is mondják, érzékelhetően árad a szeretet belőle. És talán ez a legfontosabb.

Én nagyon kevés dolognak akarok megfelelni, kevés olyan elvárásnak, aminek általában meg akar felelni egy kezdő filmrendező. Mert meg akar felelni a szakmának, meg akar felelni a kritikusoknak, a filmművészetnek... Én csak el akarok mesélni egy történetet, szeretném magam közben jól érezni, és remélem, hogy boldog leszek attól, hogy ezt a filmet megcsináltam. Ez az egyetlen elvárásom... Nagyon nehéz, ellentmondásos helyzetté tud válni még az is, amikor egyszer csak beteljesül az, amiről az ember egész életében ábrándozik. A legjobb példa erre, amikor a lottón elviszik a temérdek pénzt, és ismereteim szerint a nyertesek jelentős része boldogtalanná válik, és nem igazán tudja élvezni ezt... A szociológiai érzékenység nagyon hevesen él bennem, nem véletlenül mondtam a sajtótájékoztatón is, hogy nem szeretem a legeket, úgyhogy no budget költségvetésű filmben is - Szerelemtől sújtva - dolgoztam már. Anélkül, hogy bántani akarnám nagy tudású kollégáimat, ízléstelennek érzem, amikor az a pénzösszeg, amiből a magyar filmgyártás gazdálkodik, nem annyifelé oszlik, ahányan aspirálnak rá. Ha mindenkinek jutna belőle egy marékkal, akkor készülhetne belőle huszonöt film, ha bárki többet söpör be belőle, akkor menthetetlenül csak nyolc film tud elkészülni. Azért tartom nagyon fontosnak, hogy a Csudafilm a magyar állami pénzből átlagos összeget emel ki, mert erkölcstelennek érzem másként, legyen az akár történelmi film... Nagyon alapos indok kell, és én nem tudok olyan alapos indokot találni, hogy valaki több pénzt vegyen el a közösből.

Nem is tudtam, hogy ez ekkora öröm! Hogy az emberben először születik egy gondolat, ezt a gondolatot történetté formálja, annak a történetnek megtalálja a helyszínét, megtalálja azokat a figurákat, akiket beleírt, azok élőkké válnak, megfoghatóvá, anyagivá válnak, ezeket lefilmezi az ember, és a gondolat egyszer csak manifesztálódik, és valóságossá válik. Hogy ennek az egész folyamatnak milyen nagy öröme van in statum nascendi..., tehát ha az ötlet is tőlem jön és a megvalósítás is az én kezembe kerül. Azért írom, rendezem, meg fotografálom, mert egyrészt gyerekes boldogságot okoz, hogy az én kezemben futnak össze a szálak, másrészt meg nagy fáradságba kerülne nekem a világ legjobb operatőrének elmondani a hogyant, a miértet. Lényegesen egyszerűbb és praktikusabb, ha ahelyett, hogy beszélek erről, már csinálom is. Úgyhogy ez nem egyfajta szakmai kapzsiság részemről, nem habzsolás, hogy ezt a feladatkört is én látom el, hanem így kompakt most számomra a csoda.

Nagyon jó szót mondott. Úgy érzem magam. És minden olyan csapdába beleestem, amikről azt gondoltam, hogy soha nem fogom elkövetni ezeket a hibákat. Nevezetesen, mindig azt gondoltam, hogy aki a forgatókönyvet írja, ne rendezzen, mert nincs rálátása a történetre, nem tud távolságot tartani, nem tudja jól megítélni a históriát. Aki meg rendezi, hát az ne fotografálja. Mert vagy az egyikre tud figyelni, vagy a másikra. Most belementem az összes ilyen csőbe. Megfogadtam azt is, egy lépést nem teszek annak érdekében, hogy pénzt kuncsorogjak szponzoroktól... - rákényszerültem erre is. Megaláztatásoknak sora ér ezügyben... Próbálok rinocéroszbőrt ölteni. Ha egy pici sansz van arra, hogy egy olyan színészt meg tudjak kapni, akit egyébként nem engedhetnék meg, akkor persze hogy letérdelek mindenki előtt, aki potenciális pénzbeli támogató. Remek színészek sorát sikerült a filmhez megnyerni. Katerina Didaskalou nagyon jó légkörű színésznő. Kern nagynénijét Gordon Zsuzsa játssza, a volt felesége Nagy Mari, a hajléktalanok között Kovács Lajos, Reviczky, Hunyadkürti... Sós Edit!... Aki szintén csodának tekinti, hogy miután a szakma leírta, itt föllép: visszakapaszkodott az életbe. A legkisebb epizódszerepekre is értékes embereket próbáltam megnyerni. Lenézett filmalkotó Magyarországon Keleti Márton, akinek az volt az elve, hogy a vígjátékban a legkisebb figurát is nagyon jó színésznek kell játszani. És ezért tudta megnyerni Páger Antalt is: "ezt a kicsit játszd el, és a következő filmben főszerepet játszol". És ez tényleg nagyon fontos. Mert egy "kis" szerepet csak egy nagyon jó színész tud emlékezetessé tenni. És hát van még a görögökön kívül két lengyel színész - egy lengyel család a filmben -, s hogy a nyelvi Bábel még nagyobb legyen, van még két amerikai színész, japánok, minden, mi szem-szájnak ingere. Szeptember végén fejezzük be a forgatást Krétán, meglátjuk, beszélgessünk majd akkor, tart-e még az eufória, tart-e még a mámor...