2004 május elsejétől – hadd ne kelljen a szokott formában megismételnem az egyébként igen örvendetes hírt – Nyugat-Európa politikai határai több száz kilométerrel keletre tolódnak. A változás a filmipart sem hagyja érintetlenül: már le kellett adni az utolsó magyarországi Eurimages-pályázatokat, hisz a fejlett Nyugat integráns részeként többé országunk sem jogosult a félsziget két közelítő kulturális pólusát együttes munkára ösztönző kooperációs támogatásra. Míg itthon egyes producereket bizonyára elkedvetlenít a változás, az anyagilag nem érintett szemlélő számára mindenképp érdekes fejlemény, hogy a támogatottsági zóna immár túlnyúlt a kontinens földrajzi határán: az Eurimages égisze alatt született Vodka lemon az európai kultúrszféra békés terjeszkedésének már második határozott jele – a Mióta Otar elment... után (Julie Bertucelli, 2003) –, hangulatos téli képeslap a posztkommunista Örményországból.

A szellemes kezdő képsor lendülete magával ragadó: magas hó falai által határolt dűlőúton ódon kovácsoltvas ágyon szánkázik a dombon lefelé egy kurd apóka, fölényes nyugalommal. Néhány pillanat múlva aztán kiderül, hogy egy öreg katonai Žuk húzta az öreget a temetőbe, mégpedig azért, mert a falusi banda korifeusaként betegsége ellenére is játszania kell egy temetésen. Komótosan üvegpohárba helyezi hát műfogsorát, és máris fújni kezdi az első siratóéneket. Mintha csak egy szokatlan környezetbe helyezett Kusturica-mesét látnánk.

A gyászszertartás Hamonak (Romen Avinian), az örmény főváros, Jereván környékén fekvő kurdok lakta falvacska köztiszteletben álló vénének feleségét búcsúztatta. Ha főszereplőnek talán túlzás is lenne nevezni, Hamo mindenképp központi figura: a filmet kitevő cselekményelemek, apró epizódsorok – némelyik kisebb, mások nagyobb sugárral ugyan, de – javarészt köréje szerveződnek. Hamo tevékenykedését a nyugat-ázsiai ember létállapotát meghatározó két fő tényező irányítja: a család és az iszonyú szegénység. Előbbihez nála sajátos egyéni tartalomként csatlakozik a gyász, majd az abból szárba szökkenő új szerelem: konok tekintetű, szép feleségének sírjához mindennap kilátogat, hogy a gravírozott arcképről letörölgesse havat, és lelkiismeretesen beszámoljon a halottnak a nap eseményeiről, a család ügyeiről. A temetőben, és az ide közlekedő egyetlen buszon figyel fel Ninára (Lala Sarkissian), a gömbölyded-tüzes özvegyre, aki férje terepruhás, gépfegyvert tartó képéhez – talán az autonómiáért harcoló kurd lehetett – utazik ki hasonlóképp. A szolidaritásból csendes vonzalom, abból pedig szerelem szövődik a két elárvult ember között, hogy végül Hamo lányának esküvőjén az idős pár is elhálja kapcsolatát.

Mindez – és minden más is – szinte szavak nélkül, aprócska változásokkal visszatérő helyzetekkel mutattatik be. Ez a fajta motivikus építkezés valahonnan ismerős. A pályája elején járó – alighanem szintén kurd származású – örmény rendező, Hiner Saleem jól ismeri a szakmai trendeket, és semmit nem bíz a véletlenre: művét két fesztiválkedvenc, Emir Kusturica és Aki Kaurismäki alkotásainak erőterében helyezi el. Annak ellenére azonban, hogy a bevezető egyértelműen a bosnyák géniuszt idézi, és első pillantásra a Vodka lemon fő célkitűzéséhez – a nyugati kultúrcentrumokhoz képest távoli, ezért a művészmozik közönsége számára egzotikus közeg és léthelyzet könnyeden etnografikus megjelenítéséhez is jobban illenék a kusturicai út – Saleem mégis inkább Kaurismäki nyomdokain jár. A finn rendező szellős, történéstelen helyzetei, minimalista humora, és motivikus építkezésmódja köszön itt vissza, még a hideg és a hó földrajzilag determinált elemei is közösek. Van ebben a belehelyezkedésben valami kevéssé szimpatikus, valami pénzszagú profizmus, valami közönségigényekkel számoló kalkuláció is. Mégsem lehet erre a filmre haragudni, és ennek nem csupán az az oka, hogy be kell látnunk: egy teljességgel eredeti, szokatlan hangvételű örmény művészfilm valószínűleg sohasem jutott volna el a magyar mozikba, a Vodka lemon azonban, a kis népek mestereinek farvizein hajózva a világot is bejárhatja. Quid pro quo.

Az is tagadhatatlan pozitívum, hogy maradtak egyéni ízek is a filmben: a számunkra ez idő tájt már szinte elképzelhetetlen kettős világ, amelyben a szovjeturalom lassan kopó jeleitől körülvéve (Hamo visszasírja a szabadsághiányos időszakot, amikor még ingyen volt a víz, az áram, s jót húz veres csillaggal díszített laposüvegéből; a jereváni postán nem fakuló plakátok hirdetik a Szovjetunió nagyságát) már mindenki dollárral fizet, a fiatalok nyugatra vándorolnak, s minden eladó, de valahol mégsem változott semmi: az elhagyatottság, szegénység és elmaradottság évszázados átkai tovább sújtják a vidéket.

És ez a vidék ennek ellenére – ahelyett, hogy kopár és üres lenne – élni akarást sugárzóan gyönyörű. A nyers, szikrázó szépségű tájképek a film legmaradandóbb értékei. Nem véletlen, hogy az operatőri munkára európai profit, a több évtizede a pályán lévő francia Christophe Pollockot szerződtették, aki ráadásul még a környéket is jól ismeri: nem sokkal a Vodka lemon forgatása előtt Grúziában dolgozott a Mióta Otar elment... című filmen. Saleem és Pollock pontosan érzékelik, hogy a tájhoz sem hozzátenni, sem belőle elvenni nem kell: az utakat kísérő embermagas hósáncok, a hófúvások kakasülőire helyezett székek – komótos szemlélődések, békés iszogatások helyszínei –, a temető sírjait az idő előrehaladtával egyre jobban elborító fehérség mind-mind nagyszerű, hangulatos látvány, mely a legkisebb mesterkéltség nélkül, természetesen vesz fel szimbolikus értékeket. Amikor Hamo a még nászajándékként kapott öreg szekrényét viszi – immár másodszor – hátára kötözve az üres főúton, tömbszerű hófalak és makulátlan fehérségű lankák között, ahol a villanyvezetékek fémoszlopai modern szoboróriásokként hatnak, az örmény szegényember életérzését kapjuk, szinte népmesei módon egyetlen képbe tömörítve.

A népmesék toposzai még a képeknél is inkább jellemzik az epizódsorok építkezését: Hamo a fél napi járóföldre fekvő Jerevánba szállítja eladni csekély értékű ingóságait (munka nincs, és összesen tíz dolláros nyugdíja semmire sem elég): először szekrényén, majd tévéjén, aztán egykori egyenruháján ad túl. A naiv epika törvényei szerint – akár eljut a több, mint egymillió lakosú Jerevánba, akár csak az úton üzletel – mindig csak egyetlen család képviselőivel találkozik, melynek vezéregyénisége, a házsártos matróna mindig jócskán lenyomja a férfi által amúgy sem hajlíthatatlanul megszabott árakat. Első üzletük a legmulatságosabb jelenetek egyike: a szekrényt másodszor magával cipelő Hamót az ellenkező irányból érkező pár állítja meg a semmi közepén: vette vagy eladja? Rövid bemutató és a férj által kialkudott alacsonyabb ár további, kacagtatóan drasztikus csökkentése után megegyeznek, és a megkönnyebbült falusi fürge léptekkel, vissza-visszanézve távozik a helyszínről. Az új tulajdonosok azonban feleannyira sem erősek, mint ő, és a férj néhány méter után fájó háta miatt kénytelen feladni a küzdelmet. A hómezőkön általánosan használt egylábú kisszéken, egymásnak vetett háttal tanakodni kezdenek. Talán mégsem kellett volna itt megvennünk a szekrényt – így az asszony. – Megkérdeztelek előtte. Mindig igazat beszélsz, de mindig rosszkor mondod. A kezdődő veszekedéssel a feleség otthagyná nevére aligha rászolgáló urát, de egyetlen mondat ("Ne menj, még elviszed a balszerencsémet!") visszatartja. Képtelen elmenni; akárhogy is, összetartoznak. Végül a segítség is megérkezik: lerobbant buszba szuszakolják be az új szerzeményt – a nagy sietségben a segédkezet nyújtó leszálló utasok holmiját is csak kidobálják a távozó járműből. Keleti mentalitás, kedves bumfordiság, megértő, fricskázó kritika, és néhány valódi emberi érték csendes felmutatása – az epizód jellemzői az egész műre érvényesek.

Mindazonáltal sajnos az effajta dús tartalmú jelenetek inkább ritkák, és a sovány forgatókönyv – Lei Dinety és a franciára történő átültetést végző Pauline Gouzenne mellett a rendező jegyzi – kimunkálása és kivitelezése már nem olyan egységes minőségű, mint a képvilág. Mint az nyugati céhtársainál is gyakori, Saleem alkotó művészként kevésbé biztos kezű stiliszta, mint filmes szakemberként – ez a hiátus pontosan kijelöli, hol húzódnak mesterség és művészet határai. Az hamar világossá válik, hogy jellemeket, történeteket, átélhető élethelyzeteket itt hiába is keresnénk – mindez megfosztja ugyan a nézőt a mélység ígéretétől, ám egyúttal egy könnyedebb építkezésmód igénybejelentése is, tehát alapjában véve még nem lenne baj. Az már inkább zavaró, hogy néhol még a megmutatott kevés elem is csupán sztereotípia, mint Nina hatalmaskodó főnökének, vagy a városban prostituáltként kenyerét kereső lányának esetében. A rendezés sem mentes néhány – szerencsére apróbb – ízlésficamtól: sokáig szurkoltam, hogy Hamo feleségének kemény szépségű arca, melyet oly sokszor láttunk visszatérni a síron, ne essen áldozatul a legkézenfekvőbb poénvadászatnak – sikertelenül. Az egyik jelenetben rosszalló grimasszal néz vissza máris új szoknya után futó hitvesére. Hasonló rendezői túlkapás a befejezés is: a Nina zongoráját eladni készülő idős pár szokás szerint potenciális vevőre bukkan a Jerevánba vezető úton. Az obligát kérdésre azonban sokáig nincs válasz: egymást nézik, tanácstalanul, míg a levegőben lógó döntést – összetartozásuk bizonyítékaként – a férfi mondja ki a tulajdonos helyett: nem eladó. Aztán mindketten a zongorához ülnek, egy vidám négykezest játszva énekelnek, és egy rejtélyes erő által hajtva a horizont felé gurulnak... Átgondolatlan és szervetlenül odabiggyesztett happy end ez, ami egyfajta Kusturica-keretbe erőlteti a lassan önálló színeket nyert alkotást, mintegy utólag a hamis harsányság felé eltolva visszafogottságát. Pedig karnyújtásnyira volt a jó megoldás: esztétikusabb és intelligensebb lett volna a vallomásértékű "nem"-mel zárni.

A néhány mellényúlás és light felfogás ellenére mégis szeretnivaló film ez, s ennek legalább két fontos oka van. Az első a cím telitalálata. A falu összes felnőttje által folyamatosan, de nem nyakló nélkül fogyasztott vodka lemon, mely egyszerre vezérmotívum és központi szimbólum, tökéletes kifejezője az életérzésnek és egzotikumnak, amit Saleem közvetít. Az orosz-angol szóösszetétel utal a szovjet dominanciájú múlt sebtiben történt nyugatiasítására, ami egyelőre még sántít kicsit: Hamo fia egy vásárláskor meg is kérdezi a nemes nedűt az autóút szélén (!) rozoga bódéban áruló Ninát, hogy miért "lemon" az ital neve, mikor mandulaíze van. Mert örmény, válaszolja rejtelmesen a bölcs asszony. A jelkép a művészi felfogás egészére is érvényes: keleti egzotikumot kapunk nyugati minták szerint fogyaszthatóvá téve, de lemon ide vagy oda, a vodka azért vodka marad.

A második ok valódi unikum. A "művészfilm" szép címét ez a vígjáték csak egyetlen dolog miatt érdemli ki: azért az egészét besugárzó, visszafogottan életigenlő derűért, ami egy kommerszben elképzelhetetlen kvalitás volna. Hiába: a téli fények a legszebbek közé tartoznak.