Bella Tamás A vallás börtönében
Peter Mullan: A Magdolna nővérek
(A kritikaíró pályázat 1. helyezett írása)



66 Kbyte

A 2002-es Velencei Filmfesztiválon újra európai, mégpedig angolul beszélő film nyerte el az Arany Oroszlánt: A Magdolna nővérek. Egy olyan mustra esetében, mely évtizedek óta vállaltan az ázsiai filmek európai kanonizálásának székhelye, s melyen még a közelmúlt egyetlen olasz alkotása, Gianni Amelio Így nevettünkje (1998) is csak erőteljes negatív sajtóvisszhangot kiváltó lobbytevékenység árán lehetett fődíjas, ez rendkívül nagy sikert jelent. A bennfenteseknek persze feltűnhet, hogy a brit film búvópatakja lassan már másfél évtizede határozottan jelen van Velencében is, szabályos hat éves ciklusokban felszínre bukva: Tom Stoppard Rosencrantz és Guildenstern halottja 1990-ben, Neil Jordan Michael Collinsa pedig 1996-ban választatott legjobbnak.

A tavaly diadalt aratott rendező a nemzetközi szakmai körökben nem számított ismert névnek, pedig több évtizedes szakmai múlttal rendelkezik. A skót származású Peter Mullan, akit sokan népe legjobb színészének tartanak, játszott a kilencvenes évek minden fontos skót tárgyú filmjében, a Sekély sírhanttól (Danny Boyle, 1994) a Rettenthetetlenen (Mel Gibson, 1995) át a Trainspottingig (Danny Boyle, 1996). Ken Loach is többször foglalkoztatta; a Nevem Joe (1998) címszerepe talán legemlékezetesebb alakítása. Mullan rendezőként sem kezdő: több tévés munka után ez már a negyedik szerzői nagyjátékfilmje – a magyar forgalmazók figyelmét sajnos mindeddig elkerülte.

A cím egy, Írországban 1996-ig létező sajátos apácarendet jelöl: a Magdolna nővérek kolostoraiba "megesett", az embertelenül szigorú és merev katolikus erkölcsök szerint tisztességüket eljátszott nőket küldtek családjaik, hogy a középkori beginák módjára apácák felügyelete alatt nehéz munkával, örömtelen élettel és imádsággal vezekeljék le bűneiket. A film négy lány sorsát követi nyomon egy dublini kolostorban. Közülük mind a rendezés, mind a dramaturgia elkülöníti Crispinát (Eileen Walsh), a szellemileg visszamaradt leányanyát, akinek sorsa is a többiekétől is eltérően alakul. A prológus három epizódból áll: Margaret, Bernadette, és Rose bűnbeesésének történetét ismerjük meg. Persze a szó hamis: valójában a bigott vallásosság és korlátoltság általi megbélyegzésről kellene beszélni. Margaretet (Anne-Marie Duff) egy esküvőn erőszakolja meg unokafivére, Rose (Dorothy Duffy) házasságon kívüli gyermeknek adott életet, az árvaházban nevelkedő Bernadette-nek (Nora-Jane Noone) viszont még ennyi "bűne" sincs: ő egyszerűen túl sok fiút vonz, jobb hát megelőzni a bajt.

Az indítás mesteri: népies külsőségek között folyó ír esküvőt látunk, ahol a pap szitadobbal ad elő egy ősi virágéneket. Az idő előrehaladtával egyre határozottabb körvonalakat kap a dal nemi szimbolikája, s ezzel párhuzamosan erősödik, gyorsul a zene, az énekes pedig eksztázisba esik: a csúcsponton csókolni és ölelni kezdi a dobot, melyet vad ütemben ver. Az előadás befejeztével kimerülten, izzadságtól csatakosan fogadja az elismerő rivalgást. Eközben Margaretet egy fenti szobában megerőszakolják. Odalent elmeséli barátnőjének a szörnyű eseményt, s a hír szájról szájra terjed a lakodalomban – a vidám tánczene azonban minden hangot elnyom: csak az izgatottan sugdolózó, mutogató embereket látjuk. Mullan így már az expozícióban megteremti az elfojtott szexualitás azon erőterét, mely az egész filmben meghatározó lesz. A pap szublimált szenvedélye a zárda tisztelhetetlen tisztelendőjének későbbi sötét szerepét vetíti előre, a beszédet elnyomó zene motívuma pedig egyként utal a zárda folyamatos nyelvböjtjére és a lányok bűnösségét hallhatatlanul zúgó társadalomra.

Bár a cselekmény helyszíne viszonylag szűk mozgásteret szab a filmesnek, a rendező kiváló érzékkel lel rá itt is az artisztikum lehetőségeire. A hangkulissza nemcsak a bevezetésben, hanem az egész filmben kiemelt szerepet játszik: a monoton munkák zajai, a folyosó kongása, vagy akár a tartalmukat vesztett, kellemetlen háttérzajjá degradálódott szövegfelolvasások ebéd közben a drámai eseményekkel egyenrangú kifejezői az ide zárt nők sanyarú sorsának. A zörejekhez és az emberi hangokhoz képest Craig Armstrong zenéje másodlagos: atmoszférikus, de feledhető rutinmunka, mely sehol nem ad jelentős tartalmi többletet a képeknek.

A látványt sötét tónusú színek határozzák meg: a mélybarnára festett faburkolatok és szekrények, a falak piszkosfehérje és a félhomály baljós, nyomott légkört teremtenek, melyre a kevés külső felvételen az ír táj haragoszöldje felel. A feketébe hajló árnyalatok hatása oly erős, hogy a néhány napsütéses képsor jelképes tartalommal telítődik: a teregetési jelenetekben a vágyott külvilág derűjét sejthetjük meg, mellyel Crispina családja révén kerülnek kapcsolatba a lányok, a hátsó ajtón kiosonó Margaret elé táruló gyönyörű táj pedig a szabadság, az új élet lehetőségének szimbóluma. A rendező és a csak nemrég operatőrré avanzsált Nigel Willoughby visszafogott és praktikus plánozással beszélik el a történetet, ami a brit iskola színészcentrikus alkotóinak, Mike Leigh-nek és különösen a Mullanra közvetlenül is hatott Ken Loachnak munkáihoz hasonítja a művet. A mesterekhez képest jelentős eltérés azonban az időnként feltűnő hangsúlyozottan képi lelemény, így a szuperközeli, melyen a priorissza arca Bernadette vértől mocskos szemében tükröződik, vagy az immár szabad, felborzolt hajú lány kimerevített felvétele Nora-Jane Noone delejes tekintetével. A kameramozgással egyébként óvatosan bánó páros némelyütt a kortárs art-mainstream törekvéseit is átveszi: több dulakodást vállra vett kamerával rögzítettek. A Dogma 95 ihlette szemléletfrissítés azonban nem tesz jót a filmnek: csak megbontja a nyugodt képek stiláris egységét, és irritálja is a nézőt, mivel az ide-oda lengő kamera miatt szinte kivehetetlen, mi is történik valójában.

A rendházban élők az elfojtásra és elnyomásra épülő mikrotársadalmak törvényei szerint két kibékíthetetlen csoportra, a rendfenntartókra és az alávetettekre oszlanak. Átjárás nincs: a mézesmadzag és korbács módszerével kápóvá nevelt öregasszonynak halálos ágyán kell belátnia, hogy a hűségesen szolgált apácák nem törődnek vele. A film hangsúlyai egyértelműek: míg a zárda foglyait négy árnyaltabb lélekrajzú figura képviseli, addig az apácák közül csupán Bridget nővér (Geraldine McEwan) nevezhető karakternek. A jellemességtől persze távol áll: ájtatos szavakat mormolva számolgatja a lányokért kifizetett pénzt, és a szadizmus sem idegen tőle: a szökni próbáló Bernadette-et saját kezűleg nyírja kopaszra, az engedetlen Rose-t pedig bőrszíjjal veri meg, s bár soha nem mutat valódi emberséget, a karácsonykor bemutatott giccses apácafilm (A Szent Mary harangjai, 1945, rendezte Leo McCarey) szinte könnyekig hatja. A lányok megalázása a többi apácának is kedvelt szórakozása: egyikük fürdés után mellük és fenekük nagyságát, valamint fanszőrzetük dússágát hasonlítja össze, míg Crispina sírógörcse véget nem vet a barbár szórakozásnak. Az apácák, tágabban az egyház kötelékében dolgozók, sőt a katolikusok ábrázolása egyáltalán a film gyenge pontja: mind gonoszak, jellemgyengék, és/vagy buták; még a felügyelő nővér marginális szerepű alakja is fásult és korlátolt. A zárda papja képmutató, aki titkon Crispinával kéjeleg, a lányok családtagjai számára pedig mindig fontosabb a vallási elkötelezettség, és a hipokrita, külsődleges "becsület", mint a családi összetartás. A Magdolna nővérek következetes és bizony kissé túlzó vádirat a (bigott) katolicizmus ellen, és ez még akkor is kifogásolható, ha az ír vallásosság máig sok szenvedés okozója, a zárdák elnyomását pedig szemtanúk igazolják (a filmet egy velük foglalkozó dokumentumfilm ihlette). Jó lett volna egy-két mozzanat erejéig a katolikusok létező humanizmusát is felmutatni, nem hiszem, hogy ezzel a kritika komolyan veszített volna éléből.

A film magját persze a lányok sorsa képezi, az ő jellemzésük már valóban sokrétű. Mivel az író-rendező a hétköznapi rutintevékenységeket lényegretörő módon a drámai konfliktusok háttereként ábrázolja, a cselekmény javát a kisebb-nagyobb lázadások, kapitulációk, kitörési, szökési kísérletek adják. Így a passzívabban viselkedő Margaret és Rose némileg háttérbe szorul, és a gyengeelméjűségig együgyű Crispina kerül a dramaturgia tengelyébe. Bár ő nem szerepel az expozícióban, hamar kiválik a többiek közül, először azon szimbolikus jelenetben, amikor Bernadette-nek felajánlja, hogy elmos helyette egy véres betétet, csak hogy ne kelljen a pap gallérját megtisztítania. Crispina az a gyámoltalan, akiről a prédikációk szólnak, itt mégsem kap figyelmet, sőt, még a többieknél is borzalmasabban kell szenvednie: butasága miatt az apácák állandó céltáblája, és nem képes védekezni intrikáik ellen; a pap prostituáltnak használja. Elkeseredésében többször is megkísérli az öngyilkosságot, míg a sok rendzavarást megelégelő nővérek elmegyógyintézetbe nem szállíttatják.

Crispina a szent bolond toposzához kapcsolódó figurájának ellenpólusa Bernadette, aki szépségével és ellenálló szellemével tűnik ki. Jelképes szerepük és tetteik egymást kettősen tükröző rendben jelennek meg: a csábos Bernadette a nemiség erejét képviseli, annak ellenére, hogy szűz; a még a zárdában is nemi életet élő Crispina viszont naiv hitével és jóindulatával a szűzies tisztaságot testesíti meg. Bernadette kitörési kísérletei sokrétű és jól megírt konfliktusok forrásai: rendszerükben feltárul a zárda valódi természete. Az erős jellemű lány külön érdekessége, hogy hiába kap sok filmidőt, így is maradnak lelki életének megmagyarázhatatlan momentumai. Rejtély, miért dönt végül úgy, hogy nem adja vissza Crispina elveszett Szent Kristóf-érmét; az általa adott válasz ("Nem szenvedett eleget.") abszurd. Homályos az is, hogy képes könyörtelenül az idős zárdatárs szemébe vágni a teljes igazságot arról, hogy valójában senki sem törődik vele, és a legjobb, amit tehet, ha minél gyorsabban meghal. Tisztánlátás és kegyetlenség összefolynak szemléletében. A kettő mezsgyéjén jár akkor is, mikor ledorongolja a Crispinának hamis reményekkel támaszt nyújtani kívánó Margaretet.

A felfejthetetlenség, az action gratuite alkalmazása Peter Mullan írói eljárásainak legizgalmasabbika, és nemcsak Bernadette cselekedeteiben, hanem Margaret történetében is fontos szerephez jut: a kert végébe merészkedve nyitva találja a hátsó ajtót, s kilép a szabadságba, de hiába érkezik egy autós, aki el is vinné, valami megbénítja, nem képes elmenekülni, s miután a felháborodott vezető elrobog, ő is visszatántorog a rabság biztonságába – a film legnagyszerűbb jelenete. Szintén szembetűnő és hatásos módszer a konfliktusok szimbolikus jelenetekbe sűrítése, mint amilyen a Crispina és a pap kapcsolatát előrevetítő mosási, majd az azt leleplező misejelenet, amelyben a gyomirtós ruháktól kicsípett bőrű pap meztelenül elmenekül a szertartás színhelyéről, miközben a szintén kivörösödött nő utánakiáltja monoton vádjait. Hasonló kisülési pont, amikor a végleg távozó Margaret nem enged utat a folyosón szembejövő zárdafőnöknőnek, a párharcot úgy nyerve meg, hogy térdre veti magát, imádkozni kezd, míg Bridget nővér türelmét vesztve ki nem kerüli. A zárda szellemisége feletti végső győzelem pillanata ez: Margaret saját fegyverével győzte le ellenfelét.

A befejezéshez közeledve hőseink lassan kikerülnek az intézetből: Margaretet öccse váltja ki, Bernadette és Rose sikeres szökést hajtanak végre, Crispina pedig, akit a legkorábban elszállítottak, egy elmegyógyintézetben hal meg bulémiában. Az ő halottsápadt, a végső szellemi leépültséget sugárzó arca a zárókép: mementóul a vallás e börtönében szenvedett és meghalt nőkért.

Szép, érett film A Magdolna nővérek. Kultikussá persze soha nem fog válni, hisz tárgyköre nem aktuális, és számos előképe is van. Azonban világsikerével – Velencén kívül a Los Angeles-i, newporti és torontói filmfesztiválon nyert díjat – öregbíti Európa legnagyszerűbb nemzeti filmművészetének hírnevét, és igazolja, hogy a klasszikus filmdrámában is komoly művészi lehetőségek rejlenek még. És ez is éppen elég.

 

Nora-Jane Noone
Nora-Jane Noone
32 Kbyte

Geraldine McEwan
Geraldine McEwan
18 Kbyte

Dorothy Duffy
Dorothy Duffy
33 Kbyte

Eileen Walsh és Nora-Jane Noone
Eileen Walsh és
Nora-Jane Noone
32 Kbyte

Nora-Jane Noone
Nora-Jane Noone
28 Kbyte

Dorothy Duffy
Dorothy Duffy
23 Kbyte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső