|
Fliegauf Benedek: Rengeteg
269 Kbyte |
2003-ban sztárt avatott a magyar független film. Fliegauf Benedek alkotása, a Rengeteg
az 34. Magyar Filmszemlén a külföldi kritikusok Gene Moskowitz-díját és a
Simó Sándor-emlékdíjat, majd a Berlini Filmfesztiválon a fiatal filmesek Wolfgang
Staudte-díját nyerte el, s a 2004 évi Oscarért folyó versenyben is e film képviseli
országunkat. A díjesőnél is váratlanabbul a rendező hirtelen a szakma és a
nagyközönség figyelmének középpontjába került: művéről – mely a fiatal
mozirajongók körében széleskörű ismertségnek örvend – különszámot jelentetett
meg a Pesti Est, Fliegauf arca újságok címlapján, sőt bulvárműsorokban is feltűnt.
Bár mindig nehéz megmondani, mi vált ki egy efféle médiafelhajtást, biztos, hogy a
film művészi ereje, alapkoncepciójának kíméletlen következetessége fontos szerepet
játszott benne.
Már a film látványvilágát meghatározó radikális ötlet – Lovasi Zoltán
operatőr az összes beszélgetést premier plánokban tárja elénk, s csak a beékelt
néma jelenetekben alkalmaz néha tágabb közeliket – is egyértelmű siker: az
avantgarde gesztust minden néző szóba hozza, a tekintélyes kritikusoktól a filmet
kávéházban egymásnak ajánló bölcsészlányokig, s mindüket fokozott figyelemre,
reflektáltságra készteti. Pedig az eljárás korántsem előzmény nélküli: a nemrég
elhunyt mester, Fehér György (tévé)filmjeire, kiváltképp a nagyszerű III.
Richárdra (1976) emlékeztet, melynek csúcsjelenetében kizárólag Bánsági
Ildikó és Haumann Péter arcának megrendítő közelképei láthatók. S ez nem is
áttételes hatás: Fehér konzultánsként szerepel a stáblistán, és Fliegauf az ő
emlékének ajánlotta művét. A másik előzmény az ifjú rendező első mozikban is
bemutatott munkája, a Beszélő fejek (2001) című dokumentumfilm, amely
szintén erre a plánozási technikára épül. A nagyközelik kisrealista aurát
kölcsönöznek a filmnek, ami jót tesz neki: az, hogy látjuk a színészek arcának
apró tökéletlenségeit, nem csupán optikai értelemben hozza közelebb őket a
nézőhöz.
A látványvilágénál is mélyrehatóbb következményekkel jár a dramaturgia
lecsupaszítottsága: Fliegauf lemond a cselekményről, nem elbeszél, hanem beszéltet
– az író mozgástere az operatőrénél is szűkebb. Sorsfordító momentum ez: egy
nagyjátékfilmnyi terjedelmű alkotást kell eszköztelen vizualitás mellett,
történések hiányában a nyelv és a színészi munka által tartalommal megtölteni.
De ez még nem minden: a kifejezés szokatlanul szűk eszköztára miatt a
beszéltetésnek minden egyéb funkciót is át kell vennie, különben azok hiányozni
fognak a filmből: a jellemek és a köztük működő kapcsolatok bemutatását, a
szituációk, valamint a hitelesség megteremtését és a közönség szórakoztatását
mind-mind ettől várjuk. Ilyen dialógusokat írni szorongatóan nehéz feladat,
Fliegaufnak is csak egy jelenetben sikerült. De abban maradéktalanul.
A harmadik párbeszéd, melyet apa és anya kislányáról folytat, remekmívű etűd,
mely külön elemzést érdemelne. A fiatal családfő ivadéka korai nemi érése révén
az omniszexualitás kivédhetetlen erőterével szembesül; félti a tízévest a neki
máris udvarló fiútól, talán saját magától is, önmagát pedig attól, hogy
nemsokára talán már félni fog tőle egy másik nő, aki az ő számára tabu. A férfi
monológja segélykérő bizonytalanságában is bátor és morális szembenézés az
embernél nagyobb hatalmakkal. Küzdelem a mindörökké megoldhatatlannal, egy átlagos
lakótelepi konyhában. Az elemzés pátoszánál azonban úgyis mindig többet ad a mű:
ezért a jelenetért már érdemes megnézni a filmet. Kár, hogy a színészek nincsenek
harmóniában: míg a férfi hangszínének változásaival, el-elakadó szavával,
lihegésével, a magas hőfokú töprengés alatt mintegy a gondolatok terhétől
meggörbülő hátával bámulatosan alakít, addig partnere mintha színészként is
értetlenül állna az eljátszandó értetlenség előtt. (Persze a színészi játék
megítélése a többi művészi eszközénél jóval szubjektívabb.)
Az írás és a rendezés szempontjából egyként problémamentes a beszéltetés az
ismeretlen tárgyról folyó második párbeszédben, valamint a hatodikban, mely a halott
nagymamának a fiatal lány életében betöltött szerepe körül forog. Ez azonban már
nem bravúr: a két srác beszélgetése takargatott tartalma (valójában
tartalmatlansága) és érzelemmentes légköre miatt, a fiatal páré pedig jórészt
monologikus jellegéből fakadóan jelenthetett könnyebb írói-színészi feladatot.
Azokban a dialógusokban viszont, amelyeknek Fliegauf erősebb emocionális töltetet ad,
és/vagy amelyekben nehezebb sorsú, tanulatlan emberek ábrázolására tesz
kísérletet, már több elem is bánthatja fülünket. A kezdő- és zárójelenet is
úgy indul, hogy az egyik szereplő rekapitulálja a kialakult helyzetet, az eddig
elhangzottakat, ami nem épp a legügyesebb szerzői fogás. Valósághűbb lenne, ha a
diskurzus során fokozatosan tárulnának fel a tények. Időnként a szóhasználattal is
baj van: meglátásom szerint egy szakközépiskolásnak tűnő, sötétbordóra festett
körmű lány éppoly kevés eséllyel fogja szájára venni a "pendely" szót, mint a
fodrásznő tévézésre vágyó barátnője, Kati (talán maga is fodrász?) az
"elmeháborodott" kifejezést. Rendkívül problematikus az obszcén beszédmód
filmbeli jelzése. A Rengeteg az elhangzó baszdmegek számát tekintve
valószínűleg minden eddigi rekordot megdönt, ami a magyar filmben különösen a
nyolcvanas évek elejétől a közelmúltig tartott válságos időszakban eluralkodott
nyakló nélküli szabadszájúságot figyelembe véve hajmeresztő eredmény. Na és a
realizmus? – kérdezhetné valaki, hisz az emberek tényleg csúnyán beszélnek.
Csakugyan, és én nem is a fodrásznők, vagy a roma férfi elejtett töltelékszavait
kifogásolom, hanem azt, amikor a baszdmegezés primitív módon az írói munkát kezdi
helyettesíteni: a szituációépítést, beszéltetést, sőt akár egy alak
megformálását is. A harcsa történetéről ketten számolnak be, s egyikük, a sört
üvegből ivó férfi nyelve néhány marék baszdmegből és egyéb obszcenitásból
áll. Valóban vannak, akik így beszélnek, ám azok több évtizedes alkoholizmusba
belerokkant véglények, és semmi esetre nem tűnnek ki éles szemű megfigyeléseikkel
vagy a helyesbítés vágyával, mint ő. E figura esetében Fliegauf íróként és
szereplőket válogató rendezőként is hibázott. Szintén irritáló a baszdmegek
eluralkodása az érdekesen induló ötödik részben. A halott barátját gyászoló
férfi egyre jobban belelovalja magát a felháborodásba, ami egyhamar gyűlölködő
fröcsögésbe csap át, míg az eleinte elszórtan jelentkező szócskát már minden
mondat zárásakor kiejti. Itt gyakorlatilag már csak ez viszi előre a szöveget, és
mintha életszerűségét is ennek kellene biztosítania. Így a jelenet saját, okosan
kiépített hitelességét emészti fel: hiába a motivált bevezetés, hogy barátnője
féltékenységből vonja felelősségre a fiút az összeszedett tárgyak miatt, hiába
az érdekesen döcögő társalgásba berobbanó halálhír hatása, mert amikor a férfi
sorolni kezdi partnere megvetett tulajdonságait, hiába kritizál megalapozottan egy
felületes élet- és gondolkodásmódot (vagyis inkább gondolkodáshiányt), mert egyre
érthetetlenebbé válik, hogy ez az intelligens és láthatólag mélyen érző ember
miért él együtt egy olyan nővel, akinek ennyi tulajdonságát, magatartásformáját
gyűlöli. (Ráadásul az is elhangzik, hogy nem élnek nemi életet.) A számos más
hölgy között, akikkel összeköltözött, egyetlen sem volt, akinek lénye közelebb
állt volna az övéhez? Hihetetlen. Néhány harsány szitok kedvéért egy szituáció
bázisát odadobni – mindez számomra túl nagy áldozat az olcsó népszerűség
oltárán, persze bizonyára akadnak, akik szerint már az nagy eredmény, hogy e jelenet
alatt a Művész Mozi csak úgy zengett a kacagástól. (Talán csak egyetlen savanyú
kritikus húzogatta a strigulákat fekete kiskönyvébe...?)
E jelenet a film egy súlyos belső ellentmondásához vezet el bennünket. Sajnos nem
termékeny, művészileg sokoldalúan kiaknázható paradoxonról van szó, hanem
átgondolatlanságra, megoldatlanságra valló feszültségről. A film, mely
fényképezési technikája, az élő beszédhez való kötődése és
szituációalkotása révén is a hétköznapi emberről akar beszélni különleges
helyzetekben, vitriolos humorának kizárólagos forrását azoknak a közvetlenül (mint
a táskás jelenetben) vagy áttételesen, a szituáció által történő (mint a vízi
és erdei diskurzusnál) ostorozásában találja meg, akiknek nincs igényük a
világmegtagadásra, SMS-falon ismerkednek, és sokat tévéznek. A rendező mintha
lenézné azokat, akikhez ennyire közel akart férkőzni. Talán ennek az odi et
amo-viszonynak a lecsapódása lenne ez a párbeszéd?
A magyar kritika sokat, túlságosan sokat is foglalkozott a film szerkezetével (lásd
Hirsch Tibor Fecsegés-fúga című írását a Filmvilág 2003. szeptemberi számában),
de mind a zenei, mind a számmisztikai megközelítés inkább amolyan
bölcsész-spekuláció, semmint meggyőző értelmezés (0 és 13 között különben is
minden szám mágikus, úgyhogy az efféle játéknak különben sincs igazi tétje). A
probléma megoldása egyszerű: a szerkezet nem hordoz többletjelentést. A Rengeteg
hét különálló epizódból, és a közéjük önkényesen beékelt pro- vagy
epilógusokból áll (az erdőben bolyongó fodrásznő snittjei például jóval
megelőzik történetét, de a cigánylány már mintegy a saját jelenetébe biciklizik
be; a magát benzinnel leöntött férfi képét a második epizód után látjuk, míg a
hatodik és hetedik rész között nincs is beékelés), melyeket ismétlődő keret fog
közre: a WestEnd bevásárlóközpont bejáratánál a film összes szereplője
feltűnik. A megismételt keret befejező kiegészítése (azok kedvéért, akik még nem
látták a filmet, nem írom le) nagyon szép: egyszerre értelmezhető túlvilági
üzenetként és kiábrándító társadalomkritikaként. A mű utolsó harmadát amúgy
teljesen átjárja a spiritualitás, amely a nagymamája helyett cselekvő lány esetében
borzongató, a barátját gyászoló fiú és a rengetegben bolyongó fodrásznő
történeteiben pedig bizarr, de így is működőképes. A keret pedig tulajdonképp
kettős: az első beszélgetés az öngyilkosságra, az utolsó a világból való
kivonulásra való felkészüléssel indul, s a záróképen a szellemvilággal
kapcsolatban álló lány eltűnik a sötétségben. Sajnálatos, hogy itt Fliegauf
csupán a Blair Witch Project (Ideglelés -Daniel Myrick és Eduardo Sánchez,
1999) egyik emlékezetes jelenetét teremti újra az éjszakai erdőből felzúgó
csattanások effektjével, melyek a stáblistát is végigkísérik. Egy olyan popfilmnek,
mint a Taxi (Gérard Pires, 1998), még jól is állt, hogy első jelenetéhez a Ponyvaregényből
(Quentin Tarantino, 1994) lopott zenét, ám egy szerzői alkotás zárójelenete
mégiscsak más.
A megszűnés, a kivonulás, az eltűnés a Rengeteg visszatérő motívumai, ha
nem is járják át az egész filmet: két öngyilkos és (az óriásharcsa által felfalt
embert és a fodrásznőt is számítva) négy eltűnt ember szerepel vagy kerül szóba.
Ez talán kicsit sok is a rosszból, különösen, hogy egyetlen kivonulás okát sem
ismerjük meg – csak a magát gázcsőre felakasztott barátjáról állítja
paroxizmusában a menni készülő férfi, hogy az élettársához hasonló érzéketlenek
miatt lett öngyilkos, de ez igencsak kétséges. A szuicidum Fliegauf számára tehát
inkább dramaturgiai segédeszköz, mint komoly filozófiai probléma. Ez okozza, hogy az
egyébként professzionális visszafogottsággal megírt első beszélgetésbe valamiféle
patetikus kimódoltság lopózik, amint a férfi beszámol öngyilkossági
szándékáról. Alighanem szerencsésebb lett volna nem kimondatni vele célját, mert
úgy a sejtetés a jelenet atmoszféráját erősítette volna, a leleplezés viszont
felhívja a figyelmet arra, hogy a jelenet magja üres: az öngyilkosság oka nincs
megírva.
Számos apró hibája, gyermekbetegsége és szembetűnő egyenetlensége (a semmit
buzgón körülbeszélő, s szemtelenül még jelképiséget is színlelő második,
valamint a betépettek groteszk rögtönzéseire emlékeztető [vajon mely vegyület jele
a Raptors' Kollektíva logója?], az óriáshal álmitikus motívumával üresen
játszó negyedik epizód kihagyható lett volna) ellenére a Rengeteg korszakos
fontosságú alkotás. Annak bizonysága, hogy egy tehetséges filmes a rendezői diploma
kanonizációja nélkül is kibontakozhat, sőt nemzetközi sikert is elérhet. Belterjes,
összekacsintva poénkodó underground filmek után vele vált nagykorúvá a magyar
független filmezés. Fliegauf Benedek mennybe menesztésével viszont még várnék, míg
egy nagyszerű, egész estét betöltő, egyetlen epikai ívet alkotó művel jelentkezik. Új filmjét a 35. Magyar Filmszemlén mutatják be - szorítsunk neki.
(A rendező a Dealer című új filmjével jelentkezik a 35. Magyar
Filmszemlén – a szerk.)
|
